Hajnali fél négykor, lapos pillantásokkal, százszor elgépelt szavakkal és hullafáradtan esett főhősnőnk meggyes huzatos paplanjai között a megérdemelt álmom világába. Az volt a terv, hogy elregéli Ubinak anyja szavait, ha már egyszer megígérte, és talán el is dicsekszik neki egy gófri evős szelfivel, de a srác, ha egyszer felkapja a beszélgetés fonalát, többé el nem engedi. Ez alkalommal is pontosan ez történt, és hát hiába próbálta lekoptatni a fiút olyan jelentéktelen apróságokkal, minthogy aludni is kéne, a telefonja csak tovább berregett mellette. No, meg, meg kell hagyni, egy idő után Karla is belemelegedett volt osztálytársának hülyeségeibe, így hát csak akkor vette észre az embertelen időt, mikor már kiesett a telefonja a kezéből, olyan álmos volt.

Reggel erősen gyanús volt neki, hogy aznap nincs a srácnak első kettő órája, így a madarak első csiripelésénél a tükör előtt, karikás szemekkel felhívta áldozatát. Csak azt bánta, hogy nem láthatta, amint a heavy metal szám felsikolt a csendes, és valószínűleg rém rendetlen szobában. A szaftos üdvözlő káromkodás hallatán pedig megbizonyosodott róla, kellően gonosz volt a bosszúja, és viszonylag kevésbé fáradtan indult le meginni a reggeli vaníliás kávéját.

Ezen a héten úgy tűnt, meggyengültek a tavasz katonái, olyan hűvös volt, hogy egy fekete bőrdzsekibe burkolva kellett Karlának iskolába mennie, tudni illik, az egyenruha rakott szoknyája nem volt túl meleg.

Érdekes módon, rövid úton kiderült, hogy a Wels akadémián nincsen külön óra osztályfőnökinek, így a legváratlanabb helyeken és időpontokban szokott Mr. Layn megjelenni egy-egy fontosabb közlendővel. Valahogy persze, a saját óráját, a rajzot nem szereti pazarolni, úgyhogy leginkább Mrs. Peterson énekóráin szokott előbukkanni. Ki tudja azért-e, mert meg akarja magát utáltatni, vagy, mert több időt szeretne tölteni a tanárnővel.

Ma, ahogy a régi előadó hirtelen visszhangozni kezdett az ajtónyitódástól, egy teremnyi reggeli rekedtséggel nyikorgó diák hagyhatta végre abba saját maga megalázását.

- Ne haragudjon Miranda, rabolhatnék pár percet az órájából?

A tanárnő beleegyezően intett egyet, miközben elhátrált a tanári asztalhoz, ezzel átadva a pódiumot.

- Az év végi bálról lenne szó gyerekek.

Tompa moraj fut végig a diákságon, izgatott vagy fáradt, szinte meg sem lehetett mondani.

- Idén különleges vendégeink is lesznek. Mr. Stilinszky a Napfény kaszinólánc tulajdonosa és családja is tiszteletét teszi az eseményen. Ezért a vezetőség úgy döntött a táncgálát megnyitja a városnak, és sokkal szélesebb kört hív meg. Természetesen az iskola tanulóinak kötelező a megjelenés, már csak azért is, mert Mr. Stilinszky vezeti az ösztöndíjprogramunk, illetve számos egyetemmel baráti viszonyt ápol. Azt javaslom, jól gondolják át ennek a jelentőségét: Ha valakit beajánl egy intézménybe, annak a továbbiak gyakorlatilag el vannak intézve.

Karlának ezt mondani sem kellett, az ő ösztöndíját is Mr. Stilinszky finanszírozta. Ami azt illeti nagyon szerencsés is, hogy megkapta, és ez egy az egyben csak a férfi makacsságán múlott. Tudni illik, az előző lány, akié a támogatás volt elköltözött év közben, és így megüresedett egy hely. Mr. Stilinszky mondhatta volna, hogy jövő tanévig nem adja át senkinek, de ő csak azért is kötötte az ebet a karóhoz. Így kötött ki tizenegyedik második félévében egy teljesen új városrész teljesen új iskolájában a vöröske.

Az osztályfőnök egy köteg lapot húzott elő a hatásszünetben, amit az első sorban ülő Reának nyújtott át kiosztásra.

- A papíron az est programját láthatják, tanulmányozzák át, kérem, nem szeretném, ha a tavalyi incidens megismétlődne - pislantott oldalra az osztályfőnök jelentőségteljesen. A szemek kereszttüzében egy alak kényelmetlenül mocorogni kezdett, megingott tőle az egész sor.

Mint később Karla megtudta, a szegény srác, aki miatt a múlt évben zengett az iskola, nem is tudott a bevonulási tánc koreográfiájáról, és össze-vissza ugrált a színpadon, ameddig a többiek az egyébként teljesen begyakorolt mozdulatokat táncolták. Előtte persze senki sem szólt neki, hogy próbák vannak, meg amúgy tánc is, így szörnyen kínosra sikeredett az osztály nyitótánca. A régi iskolájában a vöröske ezen csak nevetett volna, pont úgy, mint mindenki más, csakhogy egy vállveregetés után megnyugtassák szegény áldozatot. Ezúttal azonban, ahogyan bágyadtan húzta végig tekintetét a papír fekete fehér sorain, a beszámolót hallgatva Rosetól, egyszerűen csak a tenyerébe süllyesztette a fejét, hogy kényelmesebben tudjon olvasni. Bal arca meg is sínylette a dolgot, olyan piros folt harcolt magának rajta helyet, amit még a szünetben is gyanakodva néztek a diákok.

Az első próbájuk két nap múlva volt esedékes, ennyi biztos volt, ezt Karla nagyon megjegyezte, mielőtt összegyűrve a táskájába süllyesztette volna a tájékoztatót.

A nap további része egyébként eseménytelenül telt, már persze azt a vödörnyi papírgalacsint leszámítva, amit matekon kapott a hátába, és ami olyan időzítéssel lett dobálva, hogy sem ő, sem Mr. Stomb nem vette észre, ki küldte őket. Utóbbi még azt se, hogy egyáltalán ezek Karlát célozták meg.

Péntek reggel a földrajz dogája fölé görnyedve Karlának az összes kérdést elolvasva csak az derengett a fejében, hogy jó cél érdekében nem tanult. Minden pillanatban, amikor maga elé képzelte Freid tanárnő fölényes mosolyát a teszt javítása közben, egyedül Anna és a sürgősen összehívott találkozó emléke tudta eltüntetni a képet. A lánynak szüksége volt rá... rájuk. Bár Dini szülei azóta boldogok együtt, hogy ő az eszét tudja, pontosan meg tudta tippelni, hogy Annának mennyire nehéz lehet most. Tegnap is egy nagyon durva veszekedés elől menekült a régi kávézóba, a törzshelyükre. Sokáig csak szipogott, mire el tudta egyáltalán regélni, min kaptak össze az ősei és miket vágtak egymás és Anna fejéhez. Persze a tény, hogy e miatt maradt zárásig az apró kávézó egyik sarokasztalánál nem segített a vörösnek kifejteni Tajvan gazdasági fejlődését az elmúlt húsz évben Kína viszonylatában. Ráadásul Karla nem hitte, hogy a tanárnőt egyáltalán érdekelné, ha megpróbálná elmagyarázni. Rosszindulat vagy sem, ez volt ma a második órája Ms. Freid-el az előző német után, és mostanra kezdett elege lenni a nő gyilkos pillantásaiból.

Kezeit a hajába temette, ahogy az asztalra könyökölt papírra szegezett szemekkel. Nem akart nagyon feltűnően semmit sem tudni, de annyi minden járt a fejében, hogy szinte gondolkodni sem tudott. Üresen persze be nem merte volna adni, úgyhogy valamit karcolt minden válaszhoz, hátha értékelhető eredmény születik a végére.

Nagyszünetben Rose-al megkeresték Christ, akinek, mint kiderült a suli legeldugottabb szegletében volt az osztálya. Konkrétan van egy épület jócskán az akadémia mögötti fenyvesbe építve, ahova egy függőfolyosó vezet. A földszinten, egybeépítve az első emelettel a gondnok kis kuckója kapott helyet, telepakolva az öreg minden kincsével, már ha a gereblyekészletét annak lehet nevezni. A második emeleten pedig, a régi nyelvi előadó mellett Chrisék osztályterme élvezte a magányt. Pont az ajtóval szemben egy egész falat beterítő ablak terpeszkedett. Hosszú órákig meleg fényt vetett az egész folyosóra még decemberben is. Rose éppen az osztályterem díszítetlen faajtaján akart volna benyitni, de belülről megelőzték. Tompa csattanással nyílt a homlokára az ajtó, belenyomva az „5/E" bilétáját a bőrébe.

- Áúú! - kapott a púphoz.

- Jól vagy?

- Mi a...?

Egyszerre ketten kérdezték a lányt, ugye két irányból két hangsúllyal: az egyik aggódó, a másik inkább meglepett volt.

Karla azonnal felismerte a másik hangot, történetesen pont attól a kakastaréjos bunkótól jött, aki a második napján palacsintát csinált belőle.

- Ó, az öklelő bika! - kiáltott a srác Karlára, teljesen átnézve Roson, egyszersmind elárulva, hogy igen, ő is pontosan emlékszik.

A felkiáltás olyan váratlanul jött Karlának, hogy az első reakciója egy őszinte kacaj volt, mielőtt akár csak esélye is lett volna a megsértődésre gondolni.

- Persze, véletlenül se kérj bocsánatot... te meg nevess csak, láthatóan szeretetből hívott így - motyogta Rose morcosan, lassan ledörzsölve az osztály feliratát a homlokáról.

Ezután a fekete a megbánás legkisebb jele nélkül fúrt magának lyukat az osztályba, kis híján feldöntve az úttorlaszt.

- Ennek meg mi baja? - kérdezte a srác leginkább magától, visszapislantva az osztályba.

- Épp most tetováltad az osztályotok bilétáját a homlokára - mutatott a vörös az ajtó külső felére, bár tudta, hogy igazából senkinek sem szólt a kérdés. - És nem kértél bocsánatot - Mosolya könnyed volt, csak a szokásos, ami igen ritkán tűnt el a helyéről.

- Aha...

Még egyszer visszanézett az osztályba, de Rose már Chrisék padjánál invitálta őket ebédelni, ahogy az előző nap megbeszélték, és a tarajosnak amúgy sem volt szándékában ennyi energiát fektetni a lány lelki békéjébe.

- Mond neki, hogy bocs - fordult vissza Karlához és azzal a lendülettel elindult az üvegfolyosó irányába. Messze volt innen az ebédlő, a szünet meg rövid.