Elég nagy kihagyás után, de végül is itt a következő fejezet. :D Jó szórakozást hozzá!

~Drooma

Azon a délutánon, mikor belépett az otthonukba, Karlát egy émelyítően édes, ugyanakkor erőlködéstől izzadt légkör fogadta. Szinte már az ajtó közelébe lépve is érezni lehetett az orrfacsaró aurát, segítve a felkészülést.

- Megjöttem!

- Szia, kicsim!

Sietős dobogás hallatszott az előszoba meggypiros fala mögül, ami egy hangyányit meg is rengette a rá akasztott képet.

- Bence hazajött – közölte a lány anyja, mire Karla izgatottan ujjongani is kezdett volna, de belé fojtották a szót. – Hozta a barátnőjét is, és a kislány családját...

Mrs. Denon már meg sem próbált boldogságot színlelni, csak egy kényelmetlen, tanácstalan kifejezés maradt az arcán.

- Segíts! - tátogta végül, hogy a konyhába ne lehessen hallani.

A vörös kuncogni kezdett, viccesnek találta a tényt, hogy, mivel a bátyja barátnője, így a családja is japán, akik viszont nem beszélnek idegen nyelven, még Bence is csak mutogatva kommunikál velük. Már azon ritka alkalmakkor persze, amikor találkoznak, úgy körülbelül négyszer a hét hónap alatt.

Na, már most, hogy megjelentek a Denon család szerény kis hajlékában, mindenki teljesen el volt veszve, hiszen a vendégeket otthagyni senki sem akarta egyedül, Bence és Haruka kettesben akartak volna lenni, de ugyanakkor kommunikáció a négy szülő között csak akkor valósulhatott meg, ha a lány is ott volt fordítani. Mellesleg Karla szülei csak németül tudtak, Haruka pedig angolul, így végül egy második körben Bencének kellett angolról magyarra átültetnie mindent. Egészen eddig a pillanatig, amikor is hazatalált a család „Kis magyar-japán" kézi szótára.

A nappaliba elindulva félúton egy megható testvéri újraegyesülésnek lehettek tanúi a ház lakói, ami majdnem egy szájra pusziban végződött köszönhetően, hogy mindketten egy irányba készültek üdvözlet csókot hinteni a másik arcára. Persze jó gyorsan le is oltották egymást a másik bénaságáért, és Bence még jól össze is kócolta a húga haját, cserébe egy vállba boxolásért.

- Pfuj, mindig is tudtam, hogy tesó fétised van, mamlasz.

- Csak szeretnéd, törpe, de ez az adonisz itt már foglalt.

Karla forgatta a szemeit, amolyan álmaidban sem félén, miközben elindult üdvözölni az Ootori családot, és összekaparni a szétesett légkör darabjait, hátha menthető még a helyzet.

- Foglalt, csak kár, hogy még a szüleivel se tudsz dumálni – nyújtotta ki a nyelvét visszafordulva.

Elsőre meglátva a középkorú házaspárt, Karla igencsak elbizonytalanodott, hogyan is kéne üdvözölnie őket, mert hát mégsem Japánban van, de végül leleményesen, egy rövid meghajlás után kezet fogott mindkettejükkel.

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Már napok óta a házban voltak a vendégek, de a vörösnek így is sikerült elfelejtenie. Így egyik délután, mikor megmert volna esküdni rá, hogy a szülei még javában dolgoznak, és csak egész késő este érnek haza, igencsak nagyot ugrott, mikor valaki hátulról megszólította kajagyártás közben. A tej úgy fröccsent szét a pulton, mikor ijedtében megszorította a dobozt, mint a víz az aszfalton, abból a sarki szökőkútból, amibe kis srácokként mindig pénzt dobáltak, hogy a legközelebbi szülinapjukra megkapják a reklámok legújabb játékainak egyikét.

- Jézus, Bence, megölöd a szívem!

- Hm... megmertem volna esküdni, hogy az már évek óta halott...

Kezét kihúzta melegítője zsebéből és felfedezőútra indult egykét jó falat reményében, míg húga a szétömlött tejet törölgette.

- Cini-minist? – mutatta fel a kartondobozt.

- Fél ötkor? Kösz nem, az reggeli – fintorgott egyet.

Karla védelmezőn a mellkasához szorította a dobozd, néhány müzli darab ropogva tört darabjaira benne.

- Ne szidd őket légy szíves, érzékeny a lelkük. – Baljával megsimogatta a színes papírt, mielőtt visszatette a helyére, a konyhaszekrény bal felső polcára.

- Komolyan, Bence, legközelebb meg azzal jössz majd megint, hogy nem kérsz hozzá tejet...

A srác megállt a kotorászásban, majdhogynem felháborodva fordult a vöröshöz.

- Szálljatok le rólam, te és Haruka is, a szétázott müzlinél nincs undorítóbb! Hogy tudjátok ti azt az izét egyáltalán megenni? Brr...

- Ez súlyos... Ilyen ízlésficamot nem lehet helyre tenni – lapátolt egy jó nagy kanál müzlit a szájába. Egy csöpp tej félúton le is esett róla, hiába egyensúlyozta a falatot olyan óvatosan.

- Látom, hiányoztam – mosolyodott el Bence hitetlenkedve a megjegyzésen.

- Jaj, kis butus, hát persze, hogy egy percre sem. Mióta elköltöztél, még egy haverod sem locsolt le a kerti slaggal hajnali negyed háromkor.

- Héj, az egyszer történt csak meg.

- Azért élsz még, mert csak egyszer történt meg. – bökte meg fenyegetően a fémkanál végével a mellkasát, egy kicsit össze is tejezve a srác fehér fekete pólóját.

- Amúgy meg – sasszézott a vörös a lépcső aljához kezében a nasijával – Ma éjszaka fogjátok magatok vissza egy picit pls, mert nem tudok aludni...

Szinte még be sem fejezte, egy díszpárna már is fültövön találta, úgyhogy gyorsan az emeletre iszkolt egy visszatarthatatlan nevetés kíséretében.

- Szeretlek, Bence.<3

- Nyugi, fog még Márk hozzánk jönni!

- Szakítottunk!

Karla bátyja válaszul mondott erre valamit, de a lány már nem hallhatta, mert egy elegáns csípőmozdulattal a hangra csapta az ajtót, csakhogy elégedetten és finomsággal a kezében folytathassa az aznap esti programját: a sorozatnézést. Azaz, hogy pontosabban folytatta volna, ha nem nyílott volna az ajtó, ezzel egy hívatlan szülőt beengedve.

- Szia, kicsim.

- Szia.

- Bence egy perce számon kérte rajtam, hogy szakítottatok Márkkal – Közel lépve egy puszit hintett Karla homlokára. – Rajtam...

- Bocs anyu – nevetett a lány, amíg eltakarította az öléből a laptopot.

Mrs. Denon lehuppant az ég kék ágytakaróra, amíg Karla törökülésbe tornázta, és görnyedve anyuja mellé szenvedte magát.

- Mesélj, szívem, mi van veled mostanában? Olyan elveszettnek tűnsz – csapta kezét lánya combjára, mintegy ösztönzésképpen.

- Jól vagyok anya ne aggódj! Igazából csak veszettül hiányoznak a többiek... – hajtotta le a fejét szomorkásan.

- Nincs három napja, hogy a kis barátaid bulit csaptak neked...

- Az nem ugyanaz, anya! – forgatta a lány a szemeit, mintha nem tudná pontosan, hogy Mrs. Denon csak tetteti az értetlenséget. Igazából nagyon is átérezte, hogy nehéz egyedül lenni, ő is sokat költözött, mikor fiatal volt. – És amúgy is, néztél már Ubira? A srác minimum százkilencvenöt centi, baromira nem kicsi – nevetett.

- Az a fiatalember a legfurcsább az összes barátod közül – gondolkodtatta el Mrs. Denont a megjegyzés – Olyan... hogy is mondjam... érdekes.

Karla félig felhúzott szemöldökkel nézett, arra várt, hogy valami érdekesebb megjegyzést kap a haverjára, de csalódnia kellett.

- Majd mondom neki, hogy megdicsérted – mosolyodott el végül egy fejrázás kíséretében.

Arcát a lepedő felé fordította, haja a szemébe hullott, eltakarta a mosolyát és hosszú pilláit is. A matrac ekkor megugrott, Mrs. Denon távozni készült.

- Na, jól van, kicsim, lenn leszek a konyhában, ha kellek. Szeretlek!

Két keze közé fogta a lánya arcát, és puszit adott mindkét felére. Régen, amikor a vörös még pici volt, mindig majd lefejelte Elli nénit a nagy kapkodásban, azóta meg megmaradt, hogy így adjon puszit.

- Én is téged! Nem akarsz csinálni egy adag gófrit? Tele szeretettel és tejszínhabbal – villantott kiskutya szemeket a nyíló ajtó irányába.

- Feltétlen, drágám... Csak szólj Harukáéknak is, hogy jöjjenek!

- Értettem kapitány!

Remélem tetszett!(: