Az ominózus eset óta Blythe egy tapodtat se aludt. Egész éjjel Douglas váratlan látogatása után fel-alá mászkált a szobájában, összezárva felettébb kusza és kibogozhatatlan gondolataival. Tudta, hogy a Káosz fia újra eljön, rögtön, miután Damian elmondott neki mindent. Szent meggyőződése szerint nem szabadott volna megadnia magát, még akkor sem, ha visszaállíthatna mindent, visszakapná Tynant és Esmét, majd onnan fordíthatná vissza az életét, ahol három évvel ezelőtt kezdett lassan, de biztosan összeomlani. Mégis másik szempontból ott állt az Archer-házban, azaz ahol újrakezdhetett mindent, Glennel, Martie-val és a lányokkal. Na és Damiannel... Ő már egy teljesen különálló téma.

Ez ment egészen hat körülig, mikor megfogott egy lapot és kiülve a teraszra rajzolni kezdett, maga se tudta, mit is valójában. Mégis a lapról egyhamar maga Douglas Greeley nézett vissza rá, ugyanazzal a kaján vigyorral, a szinte villogó szemekkel és azzal az ijesztő régimódisággal, ami makulátlanul fehér ingéből és mattfekete öltönyéből csak úgy ordított.

Blythe megtörölte szemeit, és kijelentette magában, hogy ez a helyzet nem lehet igaz. Futólag Martina szobája felé nézett, ahol még javában égett a villany. Magában áldotta az eget, amiért nem maradt olyan sokáig a lányoknál, majd rájött, ha ütődött romantikus filmeket nézett volna velük vagy nemlétező, celeb és igazi kiszemeltekről beszélgetett volna a három lánnyal, akkor nem uralná minden gondolatát Douglas Greeley... Megfordítva fejét észrevette, hogy ugyancsak Damiannél is pislákolt a lámpa. Egy hirtelen ötlettől vezérelve felpattant és kilépve a szobájából az ő ajtaja felé vette az irányt, azonban ahogy ott állt, majdnem meggondolta magát. Kisebb pír futott át arcán a tudatnak hála, hogy Dam szobája előtt állt abban a szent és sérthetetlen másodpercben, és benyitni készült. Szívverése vagy a százszorosára gyorsult, ahogy tompán kopogott a faajtón, kezében még mindig a rajzzal, amit inkább begyűrt a feltűnően pasztellsárga rövidnadrágja zsebébe. Egy bentről jövő, halk gyere után tétován kinyitotta az ajtót és szinte síri csendben bement.

- Hű... Szia, Blythe! - mosolygott félénken az előtte álló lányra. Damian önkéntelenül is látta őt, ahogyan a teraszán ül. - Hát te? Valami baj van?

- Ami azt illeti... - Cora gyorsan a fiú kezébe nyomta az általa készített rajzot, amire ha ránézett, szinte kirázta a hideg.

- Ez meg mi? - Dam óvatosan széthajtotta a lapot. Szemei ijedten pásztázták Douglas Greeley élethűen megrajzolt arcát, majd Bly-ra kapta tekintetét. - Ez... Ez nem lehet igaz. Ő...

- Ő Douglas Greeley - sóhajtott.

- Azt hiszem, beszélnünk kell.

- Ne! Vagyis... Nem lenne jó. Ha hallja...

- A szobámban nem hallhat minket. Ne félj! Itt nyugodtan beszélhetünk róla, soha nem fogja tudni. Ebbe a szobába nem ér el az ereje, és ő maga se tud bejönni ide.

- De mégis hogy? - Választ nem kapott, helyette Damian az ablakban álló, kicsi, háromszög alakú tárgyra mutatott. Mintha üvegdarabok zártak volna közre valami vérvörös, lávához kísértetiesen hasonlító anyagot.

És akármennyire akarta tudni Blythe, miképp működik és miből van az a bizonyos piramis, inkább most az egyszer egy időre hanyagolta végtelen kérdéssorát. Hiszen voltak ennél jóval fontosabb dolgok is.

- És? Mitévők legyünk?

- Mit akart? Ugye nem bántott?

- Nem, nem. Vagyis... Meg akar győzni. Egy napot kér tőlem a fejemben. Cserébe... Hát, tudod, akármit megkapok, amit szeretnék. Bármit. Bármikor. - Blythe hezitált. Nem szerette volna, hogy Damian tudjon a múltjáról, főleg nem Tynanről és Esméről, ugyanakkor hazudni se akart az eddig egyetlen igazi pártfogójának.

- Nézd - futtatta végig kezét a szokásosnál is gubancosabb hajában Damian gondolkodóan. - Az tiszta, hogy meg kell akadályoznunk?

- Persze, persze, Parairtók. Emlékszel?

- Nem, ez most teljesen más. Ez annál sokkal komolyabb és veszélyesebb. De... - váltott még jobban elmélkedőbe. - A-attól még, hogy beengeded a fejedbe, ugyanúgy te is ott vagy, és...

- Na jó, ezt nem értem.

- Támadt egy ötletem. Mi lenne, ha elhitetnéd vele, hogy megkapja, amit akar, aztán... Ez elég furcsán fog hangzani, de ha utána mennénk és kiiktatnánk belőled, akkor egy időre kiküszöböljük őt, nem?

- Mármint... A fejembe? Mi, ketten? - vett egy hatalmas levegőt beletörődötten, tudva, hogy Dam akármit megtudhat róla, ha vele tart. - Biztos, hogy nem! Ha muszáj, egyedül is megoldom.

- Az egy a lehetetlennel, Blythe.

- Jó, legyen. - Emlékeztette magát, hogy ez szinte az egyetlen menekülőút Douglas Greeley elől. - Csak, ha túlesünk rajta most.

- Benne vagyok.

- Akkor valahogy meg kell idéznem Greeley-t.

- Vidd el ezt - adta át az Archer fiú egyik jegyzetét. A lány elvette és zsebre rakta, igyekezve mihamarabb elhagyni a szobát.

- Várj!

- Tessék? - Cora Blythe visszafordult. Tekintetét az előtte alig egy méterre álló Damianen pihentette, és elmosolyodott.

- Emlékszel, mikor azt mondtam, hogy itt, Charmayne-ben ne számíts támaszra? Hát, tévedtem. Akármikor számíthatsz rám, Blythe. És ígérd meg, hogy nagyon, de nagyon vigyázol magadra - szólt a fiú olyan határozottan, mint eddig még szinte soha. - Bármi történjék, követed az utasításokat és nem pánikolsz.

- Úgy lesz. Köszönöm!

Cora becsukta maga mögött az ajtót és felkészülve a színjátékra egy kamu-diadalittas vigyorral ment vissza a saját terébe, a papírdarabokat szorongatva. Rövidesen az egész alakos tükör előtt találta magát. A holdvilág serényen rásütött a már-már olvashatatlan kézírással teleírt papírra, amit a pizsamás lány instabil kézzel tartott. Magában azon reménykedett, hogy a tervük beváljon, ahogy szorosan a tükörbeli énje szemébe nézve mondta ki a lapra írt idézést. 

Már minden egyes porcikája remegett. Körülötte az idő újra lelassult. A világ elhalványult. A Hold százszor erősebben sütött, mint azelőtt. Egy csóvája megvilágította a szürke alakból kirakzolódó Douglas Greeley-t, ugyanazzal a fölénnyel és régimódisággal karöltve, mint azelőtt pár órával.

- Lám, lám - lebegett be a teraszajtón Blythe elé. - Kit látnak szemeim? Csak nem meggondoltuk magunkat?

- Igazából...

- Tudtam! - Douglas arcáról lerítt az a hirtelen, mégis velejéig gonosz öröm, amit érzett magában. Kezdett társként tekinteni a vele szemben álló lányra, ugyanakkor büszke is volt magára, amiért megtalálta magának erre a szerepre a lehető legjobb embert. - El se hiszed, mennyire... Mennyire boldoggá tettél ezzel.

- Még mindig nem érdekel a boldogságod. Magam miatt csinálom, Greeley. Ne hidd, hogy körülötted forog a világ!

- Mégis megteszed, kislány. Engem meg csakis ez érdekel. Megmondtam, hogy megtörhetetlen páros leszünk.

- Nem. Vagyunk. Páros!

- Akkor, ha most megdiskuráltuk, hogy mindketten csakis öncélúan cselekszünk - válaszolt nevetségesen szarkasztikus hangnemben -, ne húzzuk az időt. De leszögezem, ha bármi másképp alakul, mint ahogy megbeszéltük, következményei lesznek.

- Hajrá, Greeley, gyerünk! Minél hamarabb túl akarok rajta lenni.

- Végre valamiben egyet értünk, kislány.

A lány leült. Komoly, fáradt arcát megvilágította a kintről beszűrődő fény, ahogy maga elé meredt. Greeley egy kevéske ideig akaratlanul is őt nézte, majd pillanatokon belül szürke ködbe burkolózott, amely egyre inkább befedte látszólagos tettestársát is. Futólag egymás szemébe meredtek, majd mindent elborított a szürkeség. Talán még Cora Blythe fejét is...

Mindent fehér borított. A fény szinte kisütötte hirtelen a lány szemeit, ahogy körülnézett. Nem tudta, hol van. Egyedül egy ajtót látott maga előtt. Mintha az a saját szobaajtaja lenne, az otthoni. Ugyanolyan szürkéskéken állt ott a végtelenben, mint a házuk folyosóján, belülről rajta szürkés függönnyel, hogy elfedje az üvegén való belátást a betolakodók elől. Miközben erőt vett magán és megragadta a kilincset, minden olyan ismerős lett számára. Mintha már járt volna itt, olyan sokszor, csak eddig nem emlékezett rá...

Gondolatait egy éles hang szabta ketté. Maga mögé nézve látta Damian alakját, és eszébe jutott eredeti terve, azaz pontosabban tervük a fiúval, aki már mellette állt.

- Fogadj meg valamit, Archer! - váltott át a szokásosnál is komolyabba, mielőtt kinyitotta volna a faajtót. - Nem nézel be az emlékeim közé. Amit itt látsz, ne kérdezz róla! Csak engedd el.

- Úgy lesz. Készen állsz?

- Nem tudom. Azt hiszem, muszáj.

A mézszín-hajú benyitott és átlépte a küszöböt, maga előtt látva a saját városának felfordított mását. A főúton találta magát, a butikok között, holott minden egyes bolt nevét felváltották Blythe csoportosított emlékei. Az út végén az Atlee család háza várt, azaz annak még a felhőkarcolóknál is nagyobb verziója, fölényesen szemben állva a párossal. Mögöttük a helyi iskola pontos mása.

- Nem tudod, merre lehet? - kérdezte tőle Damian.

- Van egy tippem. - A lány házuk másolata felé biccentett, mire mindketten futólépésbe váltottak.

Blythe eközben körülnézett, a boltok feliratait olvasva.

- Kiskor... Életérzések... Legboldogabb pillanatok... Legrosszabb emlékek.

Olyan dolgok cikáztak át benne, amikre eddig nem emlékezett és nem is akart. Egy pillanatra megtorpant és förtelmes borzongás futott végig a hátán, majd újra az épület felé futott, beérve Damet.

Ahogyan a ház elé értek, rögvest megálltak, mintha mindkettejüknek a földbe gyökerezett volna a lábuk.

- Legfontosabb emlékek - suttogta maga elé Cora, miközben a legrosszabba is belegondolt.

- Jól vagy? - Damian bátorságot véve megszorította a lány kezét.

- Igen, igen. Menjünk. Van egy olyan érzésem, hogy Greeley valahol itt lehet...

Cora Blythe egy röpke mozdulattal kinyitotta maguk előtt a kétszárnyas bejárati ajtót. Azonban ami ott várta őket, nem az volt, mint amit Blythe hitt: az előtérből különböző ajtók nyíltak, rajtuk címekkel. Azonban ezek olyanok voltak, amiket eddig ő soha nem látott. Egyedül a lépcső állt előtte ugyanolyan ismerősen, mintha az tényleg egyenesen otthonról csöppent volna hozzájuk.

Cora és Damian egyszerre, határozott léptekkel haladt a végtelennek tűnő folyosón.

- Figyelj, ez nagyon hülyén fog kijönni, de... - Blythe a mellette álló, vegyes érzelmeket sugárzó fiúhoz fordult. - Nem tudom, merre kezdjünk.

- Szétváljunk?

- Nem, semmiképpen.

- Akkor... Azt hiszem, keresd a legmeghatározóbbaknál. Ez így logikus, nem?

- Jó ötlet. Emlékek anyával - olvasta fel az ajtókon álló, kék feliratokat. - Apával. A kisállatainkkal. Barátokkal. E... - Máris meglátta nővére nevét, rögtön alatta pedig Tynanét. Valami furcsa érzés támadt benne, amit már rég eltemetett magában egy időre. - Esmével és Tynannel. Dam, itt vagyunk.

- Tényleg ne váljunk szét?

- Nem - Erélyes kijelentése visszhangzott a szürke folyosón. - Mármint... Szeretném, ha velem jönnél. Nem tudom, hogyan bírnám egyedül odabent, tudod.

Blythe mély lélegzetet vett. Ezzel egyidejűleg mintha az ajtó világító, kék kilincse húzta volna magához az ő fakó kezét, olyan hirtelen és határozottan nyitott be a végtelen történéseket rejtő szobába, aminek falait kicsi, ablakszerű tákolmányok és emlékpolcok borították.

- Itt nincs - jelentette ki Damian, miközben Corát egyszerűen vonzotta, hogy belevesse magát újra a múltjába.

A lány kinyitott egy kisebb ajtót és meggondolatlanul, még mielőtt láthatta, mi található mögötte, átlépett rajta. Először ijesztő sötétség vette körül, majd kezdett kirajzolódni minden magától.

Egy hatalmas, elhagyatott bálterem.

Tükrök.

Süvítő szél és törött ablakok.

Majd ő, maga egy törtfehér, 1800-as évek beli abroncsos báli ruhában és a hozzá tartozó kesztyűben.

Fázott. Teljesen idegennek hatott számára ez a helyzet. Mintha nem is egy megtörtént emlékben lett volna: nem, ez sokkal több volt. Valósághűbb. Ugyanakkor teljesen ellentétesen lehetetlenebb.

Blythe az egyik tükörre kapta tekintetét, amiben meglátta óvodás önmagát hasonló ruhában. Úgy meredt rá, mintha csak egy fénykép lenne, rideg és kifejezéstelen arccal. Kellett neki pár másodperc, hogy rájöjjön, az összes tükörben ő állt, más-más évesen. Majd ahogyan a középsőhöz szegezte tekintetét, észrevette, hogy az már tényleg a valós önmagát mutatta. Mire odalépett, hirtelen átváltott az Archer-házbeli szobájába, aminek ágyán ott ült ő, vagyis tulajdonképpen csak a teste, falfehéren, lehajtott fejjel, gyengén, akár egy rongybaba.

Cora ijedtében hátrahőkölt a látványra, még mindig a felületet figyelve. Látta, hogy a valóságban eleredt az orra vére. Ő is rögvest oda kapott, majd a véres kezére nézve egy pillanatra végül teljesen a tükör rabjává vált.

Nem tellett semmibe, hogy onnan ne eredjen át az erős köd hozzá a bálterembe. És, hogy ne jelenjen meg középen Douglas Greeley, meglepően nyugodtan lebegve Blythe felé.

- Cora Blythe Atlee - szólt olyan higgadtan, hogy az ember ereiben megfagyott a vér. - Nem megmondtam, hogy ne csinálj semmi ellentéteset, mint ami a tervünkben volt?

- A tervünk nem létezik!

- Már hogyne létezne! - rivallt rá Greeley, miközben szeme egyre csak kéken kezdett égni, Blythe mégsem rettent meg. - Hiba volt veled szövetkeznem...

- Én megmondtam - vont vállat.

- Egész idáig azt hittem, hogy az összes ember együgyű, puhány és fel sem ér az olyanokhoz, mint jómagam. De te, Blythe... Okosabb vagy az okosnál.

- Nem érdekel!

- Mégis harmatgyenge. Tudom, hogy ennél erősebb akarsz lenni, tudom, hogy nem akarsz úgy zokogni a legkisebb, legjelentéktelenebb dolgokon, miképp azt az elmúlt három esztendőben tetted.

- Megmondtam, hogy nem érdekel!

Blythe kihasználva a Káosz fiának véget nem érni látszó monológját, gondolkodóba esett. Valami olyasmit keresett, amivel legyőzheti őt. Eszébe jutott, amit Damian mondott: hogy a saját belső világában akármit irányíthat és befolyásolhat, csak meg kell tanulnia. 

Tekintete megakadt egy ezüstmarkolatú tőrön, ami az egyik szekrényen pihent furcsamód, majd hátrálni kezdett felé. Greeley utána menve egészen a bútorig szorította őt, mire Blythe megállt és erőt sugározva az entitás szemébe nézett.

- Jó.

- Tessék? - Douglas megenyhült hangon szólva nézett le az ártatlannak tűnő lányra, aki abban a pillanatban megragadta háta mögött a fegyvert.

- Jól hallottad, szövetkezem veled. Vagy a nagy és erőteljes Káosz fia már süket is? Mondom az ajánlatom: erőt adsz, én meg cserébe Archerék háta mögött dolgozok neked. Se több, se kevesebb.

Már hogyne lenne több - gondolta Blythe. - Bármikor meghátrálhatok és ahogy kezet fogsz velem, az összes túlvilági erőd az enyém lesz. Örökké. Enyém, és senki másé.

- Hát legyen - nyújtotta ki szürke kezét. - De jól vésd az eszedbe, kislány, ez egyszeri alkalom!

Cora Blythe erőt véve magán fogadta a kézfogást, szüntelenül tartva a szemkontaktust, míg bal kezével szorított egyet a markolaton és gyorsan lecsapva maga elé rántotta a tőrt.

- Vége van, Douglas Greeley. Nincs itt semmilyen megegyezés.

A szürke ember mögött egy csapásra megjelent Damian is, aki a másodperc tört része alatt vállánál fogva a földre rántotta a lényt, aki puffanással együtt terült el a fehér kövön, a fehérségbe bámulva. Egyszerűen képtelen volt mozogni.

- Nem akarom én megtenni - jelentette ki Blythe, letörölve az orrából csöpögő vért.

- Tudod, hogy nem fogom igazából megölni, ugye? Ez a kulcs, hogy kijussunk innen.

- Igen, mégis... Nem, nekem ez nem menne.

Damian Archer kivette az újonc remegő kezéből a fegyvert és ellenségéhez fordult.

Cora Blythe Atlee megfordult, leguggolt és fehér ruhájába temetve arcát hagyta, hogy az anyagot eláztassák a vörös cseppek.

Douglas Greeley, avagy a Káosz fia, a Rettegés hetedik ura, a Szürke ember pedig a fehérségbe veszett, ahogy a tőr mellkasát érte.

Majd vele együtt minden és mindenki.

Blythe szemei kipattantak. Újra az egyik puffon ült, a színtiszta és színes valóságban, szédülve. Az egész feje már-már lüktetett, a kezei lomhán lógtak le a takaróra, úgy nézett maga elé, újrapörgetve a lehetetlennek tűnő eseményeket. Érezte, hogy valami nagyon nem stimmel vele, majd észre vette, hogy a környezetével se, tekintve, hogy Damian mellette ült és aggódva figyelt rá, és, hogy egy neméppen magánál lévő Douglas Greeley feküdt a fapadlón.

- Blythe! - szólalt meg a semmiből Dam remegő hangon. - Hála az égnek, végre fent vagy! Minden rendben? Jól érzed magad?

Azonban a lány akármennyire szeretett volna megszólalni, nem bírt. A torkán egy árva hang se jött ki, bárhogyan erőltethette azt, miközben kétségbeesett tekintettel meredt a fiúra.

- Valami... Valami pocsékul vagyok - suttogott erőtlenül Blythe. Úgy érezte, mintha szemhéjára mázsás súlyokat raktak volna, majd hatalmasat ásított.

- Nem csinált veled semmit, ugye?

- Nem tudom. - Hangja olyan távolinak hatott Damian számára, mintha épp elájulna. - Nem tudom, mi történt, de annyira fáradt vagyok... - Az újonc újra szája orra rakta a kezét, alig felfogva, hogy már nem vérzik az orra. Vagy épp kezdett elállni.

- Pihenned kell, Blythe. Gyere, segítek átmenni az ágyadhoz.

- Köszi, Dam, de asszem menni fog... - Cora Blythe tévedett. Ahogyan felállt, úgy hagyták cserben a lábai. Még szerencse, hogy Damian elkapta és óvatosan átvezette a szobán, egyenesen az ágyához, ahová Blythe azonnal leült. - Vele mi lesz? - mutatott az apró bökkenőre, Douglasre. - És veled?

- Meg fogom oldani, Blythe, nem kell aggódnod miatta, jó? Csak aludj, holnap minden rendben lesz, vagyis igyekszem, hogy jobb legyen.

- Megígéred?

- Hát persze. Megígérem.

A lány még utoljára biztonságot talált az Archer fiú szemében, majd nagyokat pislogott. Damian mégis kisebbfajta szívrohamot kapott, ahogy futólag valami idegen, kékes ragyogást vélt felfedezni a lány tekintetében, és már sejtette, hogy mi történt.

Pont a történet egyik verziója, amitől majdnem a legjobban tartott.

Végül egy sóhaj kíséretében felállt és nehézkesen felkapta hátára az ájult lényt, aki már kevésbé tűnt olyan szürkének, mint azelőtt. Utoljára visszanézett a már túl nyugodtan alvó Blythe-ra, és megfájdult a szíve, hogy pont ennek a lánynak kell megélnie az elkövetkező időszakot.

Majd megfogadta magában, hogy mellette lesz. Pont, ahogy az éjjel folyamán, pár órával hamarabb.