Jimin már attól elfáradt, mire eljutott a céljáig. Esze ágában sem volt buszozni vagy bármi egyéb, mert az is csak felesleges pénzkidobás lett volna. A maradék kis pénze most másra kellett. Így viszont majdnem egy egész órát kellett gyalogolnia, és nagyon remélte, hogy meg fogja érni.

Egész idilli volt a környék. Ő a járdán sétált, tőle jobbra az út volt, amin a forgalom most zavartalanul haladt, lévén, hogy hétköznap volt, és már fél tizenegy körül járt. Az út után pedig a folyó sötét vize verte vissza a másik oldalról rávetülő lámpák fényét. Balra pedig házak, üzletek, raktárak végtelen sora mellett sétált el, amik mind más színben, és formában meredtek a magasba. Közben pedig néhol fák takarták el az eget a feje felett, amik a járdát választották el az úttól.

A klub, kívülről csak egy szokványos raktárépületnek látszott. A téglák csupaszon feküdtek egymásra, amit Jimin mindig megcsodált. Olyan természetesnek tűnt. Már ha egy ember alkotta valamit természetesnek lehet nevezni. Az épület, ahová ő is készült belépni, kívülről teljesen belesimult a környezetébe, csak egy hatalmas, kivilágított tábla jelezte, hogy ott bizony van valami. A tábla viszont már-már röhejesen nagy volt, amin piros kis ledek világítottak, kiadva két szót: Red Carpet.

Vett egy mély levegőt, majd lassan kifújta, hogy kicsit lenyugodjon, de így is érezte, ahogy görcsbe rándul a gyomra, és minden porcikája tiltakozik, hogy bemenjen. Ő mégis előszedte a tárcáját és kibányászta belőle a belépő árát, miközben többen is elhaladtak mellette, hogy belépjenek az első ajtón.

Nem sok olyan klub működött, ahová csak belépővel lehetett bemenni, de a Red Carpet ez alól is kivétel volt. Két nagydarab fószer állta el az utat a pénztárnál, és csak akkor engedtek be, ha már rajtad volt a karszalag. Jimin sokáig nem is jött rá, hogy miért, hiszen nem sokban különbözött a többi, ilyen jellegű klubtól, míg végül megtudta, hogy az ünnepélyes megnyitó, után boldog boldogtalan betévedt, minden korosztályból. Részegektől kezdve, a drogosokon át, olyanokig, akik fiúkákat kerestek, hogy nekik dolgozzanak. A borsos belépővel kívánták szűrni az egyszerű köznépet, ami eleinte igen csak nagy kihatással volt a forgalomra, de pont ezért, idővel egy teljesen más réteg vette célba a klubot. Elmondások szerint, azóta nem történt itt semmi közveszélyes dolog, mint például a késelés vagy a túladagolás és hasonlók. De még így is elég nagy csábítást jelentett, nem csak a gazdagabb közembereknek, hanem a város fontosabb személyeinek is, akik nem voltak éppen szemérmesek, már ami az ízlésüket jelenti.

Szóval Jimin is szívta a fogát rendesen, amikor kipengette az összeget a pénztárosnak, és magában már imádkozott, hogy jól süljön el ez az este, mert már a feje felett lebegett az újabb lakbér és számlák hada.

A nagydarab kidobók után, egy folyosó következett, amit mind a két oldalon lámpák világítottak meg, a talpa alatt pedig egy vörös szőnyeg nyelte el a lépteinek a hangját. A téglák itt is csupaszon mutogatták sokszínűségüket, annak ellenére, hogy nem volt teljesen világos. Ahogy az ember haladt ezen a folyosón, szinte nyomasztó érzése támadt a semmiből, ami egyenesen a folyosó végén lévő ajtó felé kergette, és csak akkor könnyebbülhetett meg, ha belépett rajta, mint egy megváltást nyerve.

Jimin nem tudta, hogy melyik tervezőnek lehetett a műve, hogy kinek a fejéből pattanhatott ki ez az ötlet, de szeretett volna kezet csókolni neki, mert bár tudta, hogy mire megy ki a játék, azt a nyomasztó érzést sosem tudta elkerülni. Zseniális!

Amint belépett az ajtón, ő is megkönnyebbülten sóhajtott fel, miközben egy újabb ellenőrzésen esett át, ahol már csak a karszalagot kellett felmutatnia, ami a csuklóján virított. Ezt sem igazán értette, hogy miért, mert a pénztárnál álló két alakot képtelenség volt kikerülni bárkinek is, maximum ha szúnyog az illető.

Azután jött az igazi sokk. Amikor felpillantott, és a tekintetét végigvezette a klub belsején, teljesen libabőrös lett. Már tapasztalta párszor, ahogyan a klub átalakul egyik estéről a másikra, de a mai teljesen más volt. Az egész teremben a vörös fény volt az uralkodó szín, de nem csak egy árnyalata, hanem az összes, mégsem volt túl sok a szemnek. A berendezés és annak elrendezése, formája, színe teljesen különbözött attól, amit eddig itt látott. Az illatok pedig, amik a levegőben terjengtek és felkúsztak az ember orrába, hogy elborítsák elméjét... a tér minden pontjából sütött a vágy, az erotika és a kéj minden formája.

Jimin először próbálta szakavatott szemmel nézni a dolgot, de nem kellett sok, hogy inkább ő is elmerüljön benne, ugyanis akadtak dolgok, amik azért szemet szúrtak neki.

- Akkor hajrá! - sóhajtott egy utolsót, majd a pult felé vette az irány, ahol megint ott volt az az ismerős srác, kevésbé ismerős frizurával. Minden alkalommal más színben pompázott a feje, de kivételesen most szolid fekete volt. Kikérte a szokásos vodkát, mellé egy kis narancsot, majd leült egy szabad székre a pult mellett és várt.

Igazából italra sem lett volna szüksége, mert maximum fél órájába telt, mire horogra akadt valaki, szóval szomjan biztosan nem halt volna, de így legalább jobban beleolvadt a tömegbe. Mert az volt rendesen. Meg azért valamennyire el is lazult attól az egy vodkától, ugyanis csak itt ivott, és egyáltalán nem arról volt híres, hogy bírná a piát. Rápillantott a telefonjára. Tizenegy óra múlt kicsivel. Tökéletes!

És tényleg nem tartott tovább harminc percnél, amikor egy kezet érzett végigsiklani a derekánál. Fejben máris azért imádkozott, hogy legalább helyes legyen, vagy magas, esetleg a szemei szépek, vagy izmos. Elég lett volna neki ezek közül csak egy is, amire koncentrálhat az est további részében.

- Szia Bogaram. - suttogott a kéz tulajdonosa, közvetlenül a füle mellett.

- Jó estét. - fordult meg Jimin székestől együtt, felvéve a legmegnyerőbb mosolyát, hogy aztán rádöbbenjen, hogy az előző felsorolásából sajnos egyik sem talált. De legalább a pasas feje búbjáról, szépen visszaverődött, a fentről rávetülő világítás fénye.

-Legalább röhögni lesz min. - állapította meg magában Jimin, bár a személyre szabott Gucci öltöny, és a vaskos Rolex a férfi csuklóján, némi reménykedésre adott okot.

- Meghívhatlak egy italra? - kérdezte egyből a fazon, megvillantva a frissen fehérített fogsorát.

- Ha ragaszkodsz hozzá. - válaszolta Jimin egy megnyerő mosoly közepette, és alig érezhetően végigsimított a férfi kezén, ami már a combján pihent. A ma esi fogás szemei pedig máris csillagokat kezdtek szórni, feltehetőleg örömében.

- Woohyun. - mutatkozott be a fazon. De szólíts csak Woonak. - vigyorgott ismét, majd kezével a pultosnak integetett.

Jimin csak bólintott egyet beleegyezően, majd szabadidejében jól végigmérte a pasast. Kb olyan magas lehetett, mint ő. Olyan negyven körülire tippelte. Barna haja gyérül terült el a fején, középen a kis fényvisszaverő folttal. Arca kerek, szemei nagyok és szintén barnák. Valamint első ránézésre látszott, hogy pocakosodik.

- Jómódú pacák. - állapította meg Jimin. Egy darabig tippelgette azt is, hogy vajon mivel foglalkozhat, és a tekintetük is összetalálkozott párszor, miközben a férfi éppen levadászta az egyik pultost.

Minden ilyen ember taszította egy kissé. Főleg a pénz miatt, és azért, hogy nekik mindenük megvolt. De volt valami, amit még jobban gyűlölt. Saját magát.

- Miért nem mosolyogsz Bogaram, sokkal szebb lenne az amúgy is csinos pofikád. - szólalt meg hirtelen Woohyun, ami kiszakította Jimint a gondolataiból, majd igyekezett az arcizmaira egy kicsit vidámabb vonásokat erőltetni.

És miközben kortyolgatta a kikért italát, feltette magának még egyszer a kérdést. Miért is kellene neki mosolyognia? Azért mert hímringyónak állt, mert nem volt más választása ebben a kibaszott városban, mint árulni a testét, hogy pénzt keressen, ahelyett, hogy gondtalanul és teljes nyugalomban élné az egyetemisták szürke, hétköznapi életét?! Azért, mert még magától is undorodik, de nincs senki, akihez fordulhatna, akitől segítséget kérhetne, hogy elfelejthessen mindent?!

Az est további részében beszélgettek. Jóformán mindenről. A politikától, egészen a méretes műfarok árakig mindent átbeszéltek. Woohyun egyszer még táncolni is hívta, mire Jimin nagy szemeket meresztett, de végül visszanyelte, amit mondani akart. Úgy volt vele, hogy a cél szentesíti az eszközt.

A megkönnyebbülés éjfélkor jött el, ugyanis Woohyun is másfelé kezdett összpontosítani, hagyva egy kis teret Jiminnek. Minden szem egy irányba szegeződött, amikor bejelentették az est fő attrakcióját. A színpad közepén egy rúd volt, két oldalt pedig egy- egy fotel, szintén valamiféle vörös anyaggal, szándékos hanyagsággal letakarva. A fények csak tompultak kissé, hogy ezért mindent tisztán látni lehessen.

Amikor pedig elindult valami halk, instrumental zene, két férfi lépett be a függönyök mögül, majd helyet foglaltak egy-egy fotelben. Egy szűk alsón kívül, csak egy maszk takarta az arcukat. Az egyiküknek a szemeit fedte egy fehér, fültől-fülig, egészen a hajvonala mentén, a másiknak pedig, az arca bal felét takarta egy fekete, hajvonaltól egészen állig. Nem sokkal később, még két férfi lépett fel a színpadra, szintén feszes alsóban, de maszk nélkül.

Pár mozdulat után pedig már tisztán látszott, hogy mi is fog következni és kik is a dominánsok ebben az előadásban. Hát nem azok, akik ültek.

Jimin elég sokszor járt már a klubban, de sosem akkor, amikor volt valami műsor is, mert ilyenkor mindig drágább volt a beugró, így most érdeklődve figyelte, hogy a klubban jelenlévő rengeteg kéjenc ugyan mégis mire izgul fel annyira.

Egy darabig unottan figyelte a műsort, ami saját véleménye szerint nem sokban különbözött egy táncos showtól. Max azzal a különbséggel, hogy ez a felállás ritkább volt a színpadon. Általában a kis bottomok próbálták megszelídíteni és magukhoz édesgetni a jóképű, menő és szexi toppokat. Szóval a jelenlegi szerepcsere kissé simogatta Jimin lelki világát, a társai nevében is.

A pillanat pedig, amikor tekintete végképp a színpadra szegeződött, akkor jött el, amikor észrevette az egyik páros között cikázó érzelmeket is. A másik pár sem volt semmi, de egyértelműen ők volt az est főszereplői, ahogy előadták a kis színdarabot.

Jimin, már a pillantásukból is kiolvasta, hogy mire gondolnak éppen. Minden érintésükből látszott, hogy a magasabb férfi mennyire törődik a másikkal. Bár egy szó sem hangzott el, mégis a fülében csengtek a szavak, amik kimondatlanul is simogatták a fotelben ülő fiút, és egyetlen finom kézfogásukból annyi megértés, törődés és szeretet áradt, hogy Jimin egy pillanatra azt hitte, hogy képes lenne pár könnycseppet hullatni az előtte zajló bensőséges előadás miatt.

Látott már pár dolgot, főleg ilyen táncos előadást, vett is részt pár őrült dologban, amire inkább vissza sem akart gondolni, de ennyi érzelemmel átitatott előadást még nem látott, anélkül, hogy akár egy szó is elhangzott volt. És ráadásul egy rövid csókon kívül más nem is történt.

- Azt hiszem, hogy innom kell még egyet. - mondta maga elé Jimin amikor vége lett a műsornak, és bár csak magának jegyezte meg Woohyun, már intett is az egyik pultosnak, hogy teljesítse a kívánságát. Jimin nem bírta megállni, hogy ne mosolyodjon el rajta, de ami még jobban meglepte, hogy nem a rosszindulat mozgatta meg a szája sarkát, hanem az érzés, hogy valaki figyelt rá, még akkor is, ha mindez hátsó szándékkal történt Woohyun részéről.

Így amikor végre megkapta az italát, egyből fel is hajtotta meglepettségében, amit saját magának okozott. Az alkohol, és a pár perce lejátszódó jelenet pedig megtette a hatását, így Jimin mindig, kissé morcos vonásai ellágyultak, szemei pedig élénken kezdtek csillogni.

A változást Woohyun is egyből kiszúrta, így mint aki egész este erre várt, mohón vetette rá magát Jimin ajkaira. A fiú először meglepődött a nyomulásán, majd megadta magát és visszacsókolt, amibe Woohyun, a rátörő érzésektől bele is nyögött. Amikor pedig szétváltak, a pasas ragadózó karmai, éhesen futottak végig Jimin ajkain.

- Bármit megadnék, hogy a farkamon érezzem ezeket a puha kis párnákat. - dörmögte Jimin fülébe.

- Bármit? - kérdezett vissza Jimin, amire Woohyun csak szaporán bólogatott. - Akkor szavad ne feledd. Nem vagyok egy olcsó játékszer. - kacsintott Jimin, mire a másik arcára is kiült egy nyertes vigyor.

Ezek után pedig minden gyorsan történt. A Red Carpet emeletéről tudni kellett, hogy az is a vendégeket volt hivatott szolgálni. Minsoo ötlete volt, hogy kisebb szobákat alakítsanak ki, hogy a kanos vendégeknek, ne kelljen elmennie, viszont a szobákért is külön kellett fizetni, ami így még több bevételt jelentett. Minsoo szerint zseniális ötlet volt, Kook szerint inkább gyomorforgató volt már a tudat is.

Jimin már nem egyszer járt ezekben a szobákban. Nem volt bennük semmi különös. Mintha egy középszintű motelban szálltak volna meg. Ágy, szék, asztal, amin pár csomag óvszer és egy nagy tubus síkosító díszelgett, valamint egy kis fürdőszoba. Más nem is igazán kellett az ilyen légyottokhoz.

- Gyere Bogaram és vegyél szépen a szádba... - morogta teljes átéléssel Woohyun, amint felértek a szobába és végre kiszabadította a már félkemény szerszámát, amit marokra fogott és határozott mozdulatokkal pumpálni is kezdte.

- De kis türelmetlen vagy. - kuncogott fel Jimin, de gondolatban már a húgával egy cukrászdában csücsült, és nézte, ahogy a húga a süteményekbe belefeledkezve kacag örömében.

- Ritkán találkozok olyan szépfiúval mint, de amint látom, te teljes mértékig a tudatában vagy annak, hogy milyen gyönyörű is vagy Bogaram. - hörögte a férfi, amikor Jimin végre mellételepedett az ágyra, majd lehajolt, és tövig a szájába engedte Woohyunt.

Volt valami igazság a férfi szavaiban, amit Jimin nem tudott megcáfolni, viszont az a mocsok és szenny, ami körbevette Jimin szívét, erőteljesen elnyomta ezeket az adottságot, így testének és lelkének igazi valója, eddig rejtve maradt mindenki előtt.

A következő hosszú percekben pedig, a szoba csendjét csak sóhajok, morgások és nyögések törték meg. Woohyun nem volt olyan erőszakos, mint amire először számított. Csak párszor húzta rá Jimin fejét a farkára hangos nyögések közepette, miközben azt mantrázta, hogy milyen jó dugni a száját. De ennyiben ki is merült, és minden a tervek a szerint alakult.

Egészen addig, amíg Jimin kezdte magát nagyon furcsán érezni. Valami különös köd telepedett az agyára és a szemeire, és mire magához tért abból a révületből, már egyedül feküdt a klub szobájának az ágyán.

- Hogy rohadnál meg! - nyöszörögte Jimin, ahogy belehasított a fájdalom alulról. - Ismét ennyit az emberekről... bár azt hiszem, hogy nincs jogom ilyet mondani... - suttogta maga elé, majd megpróbált felkelni. Lassan kibotorkált a fürdőszobába, hogy azonnal letusoljon. - Legalább gumit használt az fasz.

Megtörölközött majd összeszedte a földön heverő ruháit és felöltözött. De a rosszulléte csak nem akart múlni. Érezte, ahogy a vére száguld az ereiben, és mind egy ponton köt ki, melege volt, és bár éppen most fürdött, érezte, ahogy az izzadságcseppek folydogálnak a hátán. Erős hasi görcsök is kínozták, amik miatt elmormolt pár imát, mert nem akart belső vérzéssel és álló farokkal a sürgősségin kikötni. Nincs biztosítása.

- A következőtől el ne felejtsem megkérdezni, hogy mire gerjed! - jegyezte fel magának Jimin, majd a farmerja zsebébe csúsztatta azt a kis köteg pénzt, ami az asztalon volt. - Milyen nagylelkű. - jegyezte meg keserűen, de abból a pénzből most ellesznek legalább pár napig.

Szédülve botorkált a szobák szegélyezte folyosón, ügyet sem vetve a kiszűrődő hangokra. Viszont még volt egy hatalmas probléma, amivel meg kellett küzdenie. Haza kellett jutnia.

***

Kook percekig ült a kanapén, némán, és bámulta a szőnyeget. Ezt most nehezen tudta feldolgozni. Volt már rá példa, hogy Minsoo „felkínálta" másoknak, és volt olyan, amibe bele is ment a férfi nyomására, de lefeküdnie sosem kellett senkivel és Minsoo sem viselkedett így soha azelőtt.

Teljes mértékig semmibe volt véve, és a már meggyötört testét is képes volt odavetni másnak, valamiért cserébe, ami fontosabb volt Minsoonak, mint ő.

Akkora pofont kapott, hogy nem tudott tisztán gondolkodni. Minden erejére szüksége volt, hogy összeszedje magát, és lemenjen a klubba. Megállt a tükör előtt, igazgatott egy kicsit a haján és a ruháján, majd tekintete a nyakára tévedt, amin különböző színű és formájú foltok díszelegtek.

Jungkooknak fájt az elmúlt időszak. Fájt, hogy Minsoo csak akkor fordított rá több figyelmet, ha szüksége volt valamire. És minél többet gondolt arra az időszakra, amikor minden álomszerűen alakult, csak még jobban fájt. Ha pedig szembe állította a jelennel, egyenesen kínzó érzések törtek rá. Az a kedves és odaadó ember, aki régen volt, mára már teljesen eltűnt, mintha a jelenben már csak kihasználná Kook testét.

Nem tartotta magát egy ostoba embernek, ezért tudta, hogy a kapcsolatuk, amiben ő szó szerint az áldozat, már régen halálra van ítélve. Viszont Kooknak már kiskorában meglehetősen nehéz volt elengednie bizonyos emberi kapcsolatokat vagy érzéseket. Ez egyszerű pszichológia, és nem hangzik nehéznek sem, viszont vannak emberek, akik beleesnek ebbe, a maguk által létrehozott börtönbe, és képesek bármit elviselni, csak hogy ne kelljen szembenézniük a veszteség érzésével, ami az elengedéssel jár. Még akkor is, ha tudatában vannak annak, hogy az csak pozitív hatással lehet rájuk.

Jungkook pontosan ilyen ember volt. Bizonyos szinten függött Minsootól, még akkor is, ha folyamatosan csak sebeket szerzett ebből a kapcsolatból.

- Most mi a szart csináljak? - tette fel a kérdést a tükörben lévő másik férfinak, de az nem akaródzott válaszolni. Meleg volt, sálat nem vehetett fel, pedig csak az volt a keze ügyében, még a szeles, kora tavaszi napokról. Garbó sem volt kéznél, vagy egyéb más, amivel eltakarhatná a foltokkal díszített nyakát. Végül egy kis töprengés után úgy döntött, hogy nem fogja takargatni. Az itt jelenlévők tudják, hogy csakis Minsoohoz tartozik, és a férfi már nem egyszer tett célzásokat arra mások előtt, hogy milyen vad is tud lenni az ágyban. Sima magyarázat. Sőt, a legtökéletesebb, mert magyarázni sem kell.

Mindenki Minsoora vet majd elismerő pillantásokat, de egyedül csak Jungkook érzi azokat az erős ujjakat a nyakán, amik belemélyedtek a bőrébe. Csak ő érezte, hogy volt egy pillanat, amikor eluralkodott rajta a halálfélelem.

Fájdalmát és félelmeit elnyomva, elrejtve, és egy külön tudatalatti kis világba menekülve botorkált le a klubba.

- Az istenit! - bukott ki Hobiból, ahogy Kook leült a pultnál, és észrevette a nyakán éktelenkedő foltokat.

- Halkabban már kérlek, zavarod a vendégeket! - szólt rá Jungkook, majd kezével intett egyet a közelben ülőknek, hogy semmi probléma, csak egy túlpörgött csapos.

- Tudtam! - hajolt át Hobi a pult fölött, onnan meredt Kookra. - Tudtam, hogy kinyíratod maga azzal a rohadékkal! - füstölgött a srác.

- Először is! - szólalt meg Jungkook, miközben visszatolta Hobit a pult mögé. - Te maradj csak ott! Másodszor. Nem ölt meg senki senkit, csak kicsit túlpörgött és levezette a feszültséget. Harmadszor. Még mindig a barátomról beszélsz, szóval kérlek, több tiszteletet! - magyarázta Jungkook, majd fejével a srác háta mögött sorakozó üvegek felé biccentett.

- Nem tisztelet jár neki, hanem kötél a nyaka köré. - motyogta Hobi.

- Tessék? - kérdezett vissza Jungkook, mert a hangját kicsit elnyomta a zene.

- Duplát ugye? - kérdezte Hobi, kihagyva az előző mondatot, mire Kook csak bólintott egyet.

Hobi először megfogta a vodkás üveget, ami előtte volt a pulton, majd kitöltött belőle találomra valamennyit egy pohárba, majd felhajtotta és egyenesen Kookra meredt közben, aki zavartan pislogott vissza. Majd csak ezután töltötte ki a férfi italát, tette elé a pultra és meredt tovább azokba a kék szemekbe, amikben nyoma sem volt életnek, hiába akart kétségbeesetten mosolyogni.

Jungkook látta, hogy Hobi úgy fortyog belülről, mint egy kitörés előtt álló vulkán. Kicsit mérges is volt rá a kotnyelessége miatt, de belül jól esett neki ez a törődés. Jelen pillanatában mindennél jobban vágyott arra, hogy valaki a karjaiba vegye és megnyugtassa, eloszlassa a rátörő érzelmi hullámok széles skáláját, amik nem pozitív irányba haladtak.

- Nézd! - szólalt meg végül Kook, amikor Hobi már megint a pulton feküdt és villódzó szemekkel nézett rá. - MInsoo kicsit feszült mostanában. Egyre jobban megy a klub, annyira, hogy nem is számítottunk rá, így egyre nagyobb a felelőssége is. És bár én is benne vagyok, de nekem nem a vezetés a feladatom, szóval minden rá hárul. Ráadásul egy új projektbe is akar fogni, és egyelőre nem túl jók a kilátásai. Muszáj megértened őt is. - magyarázta Kook, és teljesen őszintén elhitte ő maga is, amiket mond.

- Feszült? - csattant fel Hobi. - Ennyi? Feszült? Tegnap is csak feszült volt, amikor felpofozott a vendégek előtt, mert nem voltál hajlandó engedni annak a vén szivarnak, hogy letapizzon? Jungkook, nem lehetsz ennyire hülye!

- Ma már nem hagyott más választást... - dünnyögte magának Kook, miközben próbálta elnyomni a fájdalmat, ami átjárta a testét, ami emlékeztette az elmúlt pár óra történéseire.

- Micsoda? - kérdezett vissza ijedten Hobi.

- Csak azt mondtam, hogy igen, feszült. Kérlek, értsd meg és ejtsük a témát végre. - válaszolt Kook, majd kifordult a székkel együtt a vendégek felé és nem foglalkozott tovább Hobi dühöngő hangjával.

Hobinak nem volt igaza. Hobi nem szerette Minsoot, és nem ismerte annyira, mint ő maga. Nem tudta milyen odaadó tud lenni, mennyire tud törődni a másikkal. Hobi nem hallotta, hogy Minsoo hányszor súgta a fülébe, hogy mennyire szereti, és hogy minden porcikáját kívánja, a nap huszonnégy órájában. Hogy milyen figyelmes tud lenni, mint például amikor egy nehéz nap után együtt fürödtek egy nagy kád meleg vízben, miközben masszírozta a vállait, és ő elaludt mellkasának dőlve.

Minsoonak csak időre van szüksége. Egy kis időre, mert most túl sok minden foglalja le a gondolatait, amitől kicsit frusztrált. De ez el fog múlni, és ő segíteni fog neki átlendülni ezen.

Mire ismét eltökélte magát, egy újabb nyilallást érzett, ami lassan kúszott végig az egész testében, mintha direkt kínozná. Úgy érezte, hogy még felállni sem lesz képes és hazamenni, mert szétesik, ha megmozdul.

- Holnapra kialszom. - győzte meg magát végül, miközben az üres poharát nézegette. Amikor visszafordult a pult felé, hogy kérjen még egy deci fájdalomcsillapítót Hobitól, a tekintete megakadt egy férfin.

Épp a lépcsőn botorkált lefelé, erősen kapaszkodva a korlátba, mint aki mindjárt elszédül. Jungkookot kiakasztotta a felső szint. Sosem bírta az egyéjszakás kalandokat, és mióta Minsooval élt, nem is volt része egyben sem. Eddig...

- Szerinted jól van? - szólalt meg hirtelen Hobi mellette, aki észrevette Kook figyelő tekintetét, így ő is kiszúrta a srácot.

- Honnan kellene tudnom? Nyilván részeg és jól megdöngette egy idegen. Majd most tanul a hibájából. - vont vállat Kook, majd miután végiggondolta nyelt egy nagyot, mintha az semmissé tenné a pár órája történteket.

Közben a srác fogta magát és leült a lépcső szélére, a korlátnak támaszkodva.

- Nem kellene megnézni, hogy jól van-e? - kérdezgette Hobi. - Nem lenne jó, ha mentőt kellene hívni.

- Pár óra és semmi baja sem lesz. De, figyelj csak! Miért érdekel téged annyira? - kérdezett Kook is, sejtelmesen vigyorogva.

- Hülye vagy?! Egy pasival volt! Végig itt ültek a pultnál. Egész helyesnek mondanám, csak olyan furcsa légkör vette körül. Alanék produkciója után meg csak úgy csillogtak szemei. Aranyos volt, és ahhoz képest, ahogy most kinéz, nem is ivott annyit. - merengett hangosan Hobi.

- Akkor menj és ölelgesd körbe te, én meg holnap beszélek Minsooval, hogy zárjuk le az emeletet. De előtte adj még egyet! - emelte fel az üres poharát Jungkook.

Ameddig Hobi kitöltötte az italát, visszafordult a lépcső felé. Nem érdekelte a fiú, de már az embertömeget is unta nézegetni. A srác viszont még nála is nyomorultabbul festett, így egy kicsit elégedett volt önmagával, hogy ő még nem fetreng a földön.

A fiú szemmel láthatóan küzdött. Még mindig összegörnyedve ült a lépcsőn, miközben a mellette elhaladó emberek rá se hederítettek, ami azért kiakasztotta Jungkookot, így egy kicsit visszásnak érezte, hogy ő is csak ül és figyel. Látta, hogy kapkodja a levegőt, de azt is, hogy néha próbálja rendszerezni a légzését egy-egy mélyebb levegővétellel. Aztán végül erőt vesz magán, és felkapaszkodik a korlát mellett, majd kimerülten dől rá, és úgy áll egy darabig. Eltelt jó pár perc és még mindig ott állt, mire Kook már magában kuncogott, hogy állva elaludt. Viszont, mintha a fiú csak a gondolataiban olvasna, lassan felemelte a fejét, és egyenesen az ő szemébe nézett. Sötét, üveges, könnyekben úszó szemekkel meredt Kookra. Olyan volt mintha nem is őt nézné, de Jungkook úgy érezte, hogy a fiú a lelkében olvas. Azonkívül volt a tekintetében valami ijesztő, valami igazán furcsa, amitől kirázta a hideg, és nem tudta hová tenni az ismerős érzést, ami teljesen kiborította. Az a sötét szempár...

- Tessék Kook, az italod. - fordult felé Hobi, hogy eleget tegyen főnöke kérésének. - De szerintem többet már.... - de mire befejezhette volna Jungkook már nem volt sehol. - ...ne igyál ma...

Kook izmai maguktól mozdultak, ebben teljesen biztos volt. Mert ha ő akarta volna, akkor meg sem moccant volna, a testét még mindig átjáró fájdalom miatt. Most viszont nem érzett semmit. Nem gondolt semmire. Csak tette a lábait egymás után, olyan gyorsan, ahogy tudta, olyan tempóban, ami még nem vonja magára a figyelmet, de elég gyors, és a következő pillanatban már ő is a lépcsőn állt. Karjaiban a fiúval.

Még éppen időben elkapta. Ha késik egy pillanatot, akkor a srác úgy gurul le a lépcsőn, amit tanítani sem lehetne. Jungkook elkapta a derekánál fogva, de a fiú nem bírta megtartani magát. Az első, amit észrevett, az az alkohol szag hiánya volt, legalábbis nem olyan mértékben, amitől így kellene kinéznie.

- Azt hiszem már értem... - jegyezte meg Kook, inkább csak magának.

Aztán megint magától mozdult, egyik kezével a srác térdhajlatához nyúlt, majd ölbe vette a fiút, aki remegett, mint a kocsonya. Elég felszínesen lélegzett, és nagyon izzadt. Szőke haja vizesen tapadt a homlokára, eltakarva kissé lehunyt szemeit. Kezei egy darabig erőtlenül csüngtek, a következő pillanatban pedig, már Kook ingét markolta szorosan a mellkasánál, és húzta magát közelebb, egészen addig, amikor már Jungkook is érezte a mellkasán, a fiú forró leheletét.

- Mit csinálsz? - szólalt meg Hobi a háta mögött, érdeklődve, egy széles mosollyal az arcán.

- Nem a pultban kellene lenned? - kérdezett vissza Kook.

- A srácok megoldják nélkülem is, kibírnak pár percet. - mentegetőzött Hobi. - Engem jobban érdekel, hogy te mit csinálsz? - kérdezte, közben nyakát nyújtogatva pislogott a fiúra. - De cuki! - nyilatkozta.

- Csak... nem akartam, hogy itt patkoljon el. Azzal sok lenne a meló. - jelentette ki határozottan Kook.

- Mn...

- Ne hümmögj itt nekem, inkább segíts, ha már dolgozni nem akarsz! De tuti levonom a béredből. - fenyegetőzött Jungkook. - Szerintem azok az ő zsebéből estek ki, még szerencse, hogy nem nyúlta le senki. Vedd fel és hozd utánam.

- Mit akarsz csinálni Kook? Várj már meg! - kiabált utána Hobi, de Kook se nem látott, se nem hallott, csak fogta a fiút és visszavitte az emeletre. A folyosó legvégén pedig megállt, egy ajtó előtt.

- Itt van a zsebemben a kártyám, vedd ki és nyisd ki! - utasította a fiút, aki nem habozott, kikapta Kook zsebéből a kártyát, majd lehúzta, utána egy csippanás hallatszott, és az ajtó egy kattanással kinyílt.

Ez a szoba nagyobb volt, mint az összes többi. A berendezése kényelmesebb, illetve otthonosabbnak is hatott. És nem utolsó sorban hangszigetelt volt. Így amikor Hobi becsukta maguk mögött az ajtót, teljes lett a csend a szobában.

Jungkook az ágyhoz sétált, és óvatosan lefektette a fiút az ágyra, aki a művelet közben halkan nyöszörgött, és még mindig szorosan kapaszkodott az Kook ingébe, aki így elakadt a mozgásban, félig az ágyon térdelve, a fiú fölé hajolva.

- Na, és hogyan tovább? - kuncogott Hobi.

Jungkook rá sem hederített, csak óvatosan párszor végigsimított a fiú karjain, így az izmai lassan elernyedtek, végül erőtlenül hullottak az ágyra.

- Oh, szép volt Főnök. Finom, de határozott. -kuncogott ismét Hobi, Kook háta mögött.

- Ugyan már, csak egy oldalon állunk, így tudom, hogy mit mivel érhetek el. - motyogott az orra alatt Jungkook.

- Ahogy elnézem, ő máshol is áll... - nevetett fel Hobi, miközben a srác merevedését fixírozta.

- Megkérhetlek, hogy ne itt, és most éld ki magad? - nézett rá Kook szúrós szemekkel.

- Jól van. De azért kíváncsi lennék rá, hogy a továbbiakban milyen kezelést szeretnél alkalmazni. - vigyorgott Kookra.

- Hobi, elég már! Egyébként is, már nem sok drog maradt a szervezetében. Akkor sokkal szarabbul nézne ki. - mondta Kook - Pár óra és kitisztul teljesen.

- Szóval akkor megszületett a diagnózis és ennyi? - kérdezte Hobi csalódottan.

- Igen, ennyi! - vágta rá Jungkook. - Te pedig ha nem mész azonnal dolgozni, a mai napodat szabadságnak könyvelem el. - morgott rá. Kezdett elfogyni a türelme.

- Jól van, jól van. Azért nem kell egyből leharapni a fejem. - durcázott be Hobi, majd megfordult, és egy szó nélkül kiment az ajtón.

Kook jót mulatott rajta, mint mindig, de amikor visszafordult a fiú felé, lehervadt az arcáról a mosoly. Még mindig azt a szempárt látta maga előtt, amivel a fiú ránézett, és nem tudta kiverni a fejéből. Az a szempár most szorosan összezárva ott volt pont előtte.

Lassan lehajolt, és a fiú homlokára tette a kezét, aki felsóhajtott, ahogy megérezte a hűvös kezet. Már nem volt olyan forró, de azért érezni lehetett, hogy valami nincs rendben. Amikor elvette a kezét, a fiú halkan felnyögött, az oldalára fordult, és Kook keze után kapott, majd szorosan bele is kapaszkodott.

- Neked van egy harmadik szemed is, vagy mi a franc? - dünnyögte Jungkook, de válaszként, csak egy újabb, halk nyöszörgést kapott, majd a fiú visszafordult a hátára. A kezével még mindig erősen szorította Kook kezét, a másikat pedig lassan lecsúsztatta az ágyékára.

- Most csak szórakozol ugye? Már itt sem vagyok! - horkant fel Jungkook, és már majdnem sikerült is kirántania a kezét, a fiú karmaiból, amikor egy újabb, de az eddigieknél sokkal mélyebb sóhaj szakad ki az ágyon fekvőből, miközben nyelvével végig végigszántott kiszáradt ajkain, és a saját farkára szorított nadrágon keresztül.

Abban a pillanatban két sóhaj hallatszott a csendes szobában. Két külön személytől. Az egyik az ágyon feküdt, a másik pedig ledöbbenve állt az ágy mellett. Ugyanis a látvány Kookot sem hagyta hidegen, amin meg is lepődött rendesen.

Jobban megnézve az az ágyon kéjesen tekergőző valaki, egész helyes volt. A szeme színét egyelőre pontosan nem tudta megmondani, de abban biztos volt, hogy sötét, amit szemöldöke szépen keretezett. Az orra ívében sem talált kifogásolni valót, és a világos bőrén is jól mutatott a rózsás pír, ami most ellepte. Arcvonala is tökéletes volt, se nem túl szögletes, sem túl íves. Az ajkai pedig... és persze pont a gondolatmenet közben bukkant elő megint az a kis rózsaszín nyelv, hogy ismét benedvesítse azokat a formás ajkakat, és határozottan megrántotta Kook karját.

- Nem, nem, nem! - tiltakozott Jungkook. - Fejezd be! Max vizet kapsz, másra ne is számíts! - szólt rá az önkívületben lévő fiúra.

- De baszki, nem is kért semmit!! - hívta fel a saját figyelmét erre az apró tényre, majd végre lerángatta magáról a fiú kezét. Dühösen odasétált a mini hűtőhöz, kivett egy palack ásványvizet, letekerte a kupakját, és egy erősebb csattanással letette a kis éjjeliszekrényre.

- És megitatni sem foglak. - jelentette ki határozottan, és úgy nézte a sápadt fehér arcot, a két oldalán pírral, mintha bármi reakciót is kaphatott volna, a félig eszméletlen fiútól. Pár másodpercnyi gondolkodás után pedig, kisétált a szobából, és bevágta maga mögött az ajtót.

- Én erre nem érek rá! - jegyezte meg magának, miközben már a folyosón sétált, vissza a klubba.