- Yeri! Megjöttem! – kiabált be Jimin az ajtón, miközben mind a két kezében egy-egy szatyrot cipelt befelé, hátán pedig az iskolatáskája lógott.

- Szia Bátyó! – hajolt ki a szemközti ajtón egy csinos kis fejecske. Fekete, vállig érő haja kiengedve csillogott, miközben ragyogó barna szemeivel a bátyját nézte. – Nem kell kiabálni, nem hiszem, hogy itt eltudnék veszni. – kuncogott a lány.

- Minden rendben volt ma? – kérdezte Jimin, miközben bekanyarodott egy másik ajtón, és elkezdte lepakolni a cuccokat a kezéből a kis konyhában. Vagyis abban a lyukban, ami nyomokban konyhát is tartalmazott.

Utálta. Szívből gyűlölte az egész helyzetet, de azért dolgozott, hogy jobb legyen, és őszintén úgy is gondolta, hogy ennél már tényleg csak jobb lehet. Dolgozott, hogy ki tudják fizetni azt a kis albérletet, amit méretéhez képest, horror áron tudtak kibérelni. Dolgozott, hogy tudjanak mit enni és felvenni. Dolgozott, hogy tanulni tudjanak, és dolgozott azért, hogy spóroljon, hogy végre kiszakadjanak abból a közegből amiben most éltek, egy jobb jövő reményében. És ehhez mindenre hajlandó volt.

- Összességében igen! – válaszolta Yeri. - De képzeld el, megint randira hívott. – sóhajtotta a lány, bár nem valami lelkesen.

- Mármint Woojin? – kérdezett vissza Jimin, miközben már a szatyrokból pakolt kifelé.

- Igen. Nem értem, hogy miért nem érti meg, ha már egyszer visszautasítottam. Akkor is megmondtam neki, hogy nem akarok senkivel sem olyan kapcsolatba kerülni.– csóválta meg a fejét a lány bosszúsan, miközben mesélt. – Segítsek valamit? – szólt ki a bátyjának.

- Nem kell. Köszi. Te csak tanulj. – válaszolta Jimin, majd kikotorta a táskájából a Namjoontól kapott bonbont, és bement a kis szobába, majd letette Yeri elé, aki csillogó szemekkel nézett a számára gyönyörű kis dobozra.

- Namjoon küldte. – fűzte hozzá Jimin. - Jobban mondva a felesége. – javította ki magát, majd az ajtónak dőlve, mosolyogva figyelte a húgát.

- De szépen néz ki. Biztos valami drága csoki lehet. – jelentette ki, de a Jimin nem tudott rá mit mondani. Egy egyetemi tanárnak nem biztos, hogy telt mindig puccos dolgokra, vagy ha jutott is rá, nem biztos, hogy azt az egyik diákjára akarta költeni.

Miután Jimin is jobban szemügyre vette a dobozt és elgondolkodott egy kicsit, már szinte biztosra vette, hogy csak azért lehet drága az a csoki, mert azt a túlzott csomagolást kell megfizetni, ami már-már giccsbe torkollt. De attól függetlenül belül, lehet, hogy valami íztelen massza van, vagy már régen avas. Pont, mint az emberek. Az egyik gyengébb példa erre pont a főbérlőjük volt. Az öreg nyanya már első ránézésre vagy száz plasztikai műtéten esett át, és olyan negédes volt velük szemtől szembe, hogy Jimin már azt hitte, hogy cukorbeteg lesz. Fél óra múlva pedig már a liftből hallotta, ahogy az egyik szomszéddal róluk beszélnek, és kifogásolják Yeri öltözködését, miközben meghúzta a vodkás flaskát.

De találkozott már ennél sokkal rosszabbal is. Sőt, ő is egy volt közülük.

Minden nap felkelt, elment az iskolába, kivigyorogta a belét is, jópofizott amikor kellett, és helyeslően bólogatott amikor arra került a sor, csak azért, hogy az állítólagos barátok ne nehezítsék meg még jobban az életét, miközben minden mosoly vagy apró biccentés, szinte fizikai fájdalmat okozott a számára. Nem volt őszinte. Ő egy tökéletesen normális diák volt. Kívülről. Ezek után pedig haza ment, foglalkozott Yerivel, főzött és takarított, ha rajta volt a sor. Este pedig dolgozni ment.

- Kérsz egyet? – kérdezte a lány, aki már neki is esett a doboznak, és apró kezeivel kíméletlenül tépte szét a fénylő kis papírdobozt. Őt csak az érdekelte, hogy mi van belül. Ha ez ennyire egyszerű lenne...

- Nem, köszönöm. – válaszolt Jimin. - Legalább finom? – kérdezte rögtön utána, mert közben a lány már az első kis bonbont majszolta. Yeri pedig nem válaszolt, csak vigyorogva bólogatott, és már nyomta is be a következőt.

- Este mozi? – kérdezte a lány, miután kiélvezte a csoki édes ízét. Szokássá vált, hogy egy héten párszor, amikor Jimin éppen nem dolgozott, bevették magukat a tévé elé, és filmet néztek. Ha nem volt elég érdekes a film, akkor közben beszélgettek, kártyáztak vagy a napjukról meséltek egymásnak, viccelődtek, vagy csak simán bealudtak. A lényeg a nyugalom volt, amiből pár évvel ezelőttig nem sok jutott nekik.

- Nagyon jól hangzik. – sóhajtott egyet Jimin. – De sajnos dolgoznom kell. – utasította vissza az ajánlatot, miközben sarkon fordult és elindult vissza a konyhába, hogy összedobjon valami vacsorát, azokból, amiket hazafelé jövet szerzett be a kisboltban.

- Nem akarsz valami másik munkát keresni? – kérdezte Yeri, és Jimin agyán egy pillanatra átfutott, hogy milyen titkos egyetértés van már a tanára és a húga között, ha róla van szó, mivel pont ezzel találta meg Namjoon is pár órája. - Szerintem ez az állandó éjszakázás nem tesz jót neked. – állapította meg Yeri, majd visszahúzta maga elé a könyvét, és igyekezett a tanulnivalójára figyelni.

- Nyugi. Nincs semmi gond. Nekem megfelel. – mondta Jimin ugyan azt, amit ilyenkor szokott, miközben az apró kis szekrényben kotorászott, hogy találjon végre egy megfelelő edényt.

- Tudom, hogy szereted ezt a munkát, de miért kell mindig éjszaka dolgoznod? – kérdezte kissé szomorkásan a lány. – Néha rád is tekintettel lehetnének a munkatársaid. Másnap neked is be kell menned a suliba, és így totál ki fogsz készülni.

- Eleve csak úgy vettek fel, hogy éjszakára, mert senki nem akar éjjel dolgozni, és ezt a heti pár alkalmat igazán ki lehet bírni. Amúgy sincs nagy forgalom egy gyorsbüfében éjjel. – magyarázta Jimin, miközben már a zöldségeket darabolta.

- Egyszer azért elviszel majd? – kérdezte Yeri.

- Mit szólnál, ha inkább hoznék onnan valami finomságot holnap? Napközben nehéz összeegyeztetni, hogy elmenjünk, éjjel pedig aludnod kell.

- Akkor hétvégén? – erősködött a lány.

- Oké. Majd meglátjuk. – rázta le Jimin ennyivel, miközben a fogaskerekek a fejében, már ezerrel dolgoztak.

Nem sokkal később, pedig már jóllakottan, pizsamában ültek az egyetlen ágyon, ami abban a kis, egyszobás lakásban volt, és nézték a tévét. Legalábbis Yeri, aki jókat kuncogott a műsoron. Jimin pedig egy vaskos könyvet tartott a kezében, és kényszerítette az agyát, hogy legalább pár mondatot befogadjon abból a száraz anyagból, amit feladtak, és amit teljesen feleslegesnek ítélt meg.

A számukra igenis idilli pillanatokat Jimin telefonjának a csörgése zavarta meg egy órával később. A húga már majdnem aludt, így kényszerítette a hosszú pilláit, hogy a bátyjára nézzen, és megkérdezze, hogy ki az.

- Taehyung az. Kimegyek a konyhába, te csak pihenj. – mondta Jimin, majd nyomott egy puszit Yeri homlokára és felkelt az ágyról.

- Mondd meg neki, hogy puszilom. – motyogott félálomban a lány.

Jimin pár lépéssel már a konyhában is volt és fogadta a hívást.

- Helló. – szólt bele a telefonba.

- Szia haver! – köszönt vissza egy vidám hang. – Zavarlak? Aludtál már? – jött is az érdeklődő kérdés.

- Dehogy is. Sosem zavarsz. – válaszolta Jimin, majd neki dőlt az asztalkának, hogy megtámaszkodjon egy kicsit.

- Most végeztem a gyakorlással, és mivel napok óta nem beszéltünk, gondoltam megkockáztatom és felhívlak.

- És milyen jól tetted! Mi újság feléd? Leszerződtél már valahova? – mosolygott Jimin, és várta a vihart a vonal másik végéről.

- Nem, basszameg! – csattant fel a barátja hangja. - Nem is értem! Már vagy öt meghallgatáson voltam ebben a hónapban, de senki sem értékeli a tehetségemet. – morgott Taehyung a telefonba, pont ahogy Jimin várta, és mosolyogva hallgatta.

- Szerintem nem a tehetségeddel van a probléma, hanem a viselkedéseddel. – ecsetelte Jimin. - A múltkor simán összejött volna, ha nem borítod rá a leendő főnöködre az asztalt, csak mert építőjellegű kritikát kaptál tőle. – emlékeztette a barátját, és magában vigyorgott.

- Sztár leszek! El kell viselniük! – jelentette ki a srác a vonal végén, ellentmondást nem tűrő hangon.

- Hahh, Tae, tudod, hogy ez nem így működik. – sóhajtott Jimin. – Pedig kár érted, én szeretem hallgatni, ahogy énekelsz, és támogatlak minden őrültségedben, ahogy eddig is.

- Nemsokára hallgathatod. – kuncogott Taehyung.

- Ó, tényleg. Nemsokára vége a táborodnak. – esett le Jiminnek is.

- Ez nem tábor! – tiltakozott Taehyung. - Én egy felkészítőn vagyok, ahol képeznek és megtanítanak mindent, amit a szakmáról tudnom kell. Ami ráadásul egy gyönyörű helyen van, egy gyönyörű tó partján, és gyönyörű nők oktatnak.

- Igen. Határozottan egy tábor. – bólogatott Jimin, és magában kacagott. Nem akarta kihúzni a gyufát a barátjánál, de élvezte, hogy szívhatja a vérét egy kicsit.

- Kapd be Park! – szólt vissza Tae. – Mindegy! Veletek minden rendben?

- Persze, minden a szokásos. – válaszolta kapásból Jimin.

- Minden a szokásos? Akkor még mindig jársz oda is? – kérdezte Taehyung, nem rejtve csalódottságát.

- Ezt már megbeszéltük. – mondta határozottan Jimin.

- Oké, bocs. De aggódom érted, és azt is tudom, hogy nem kérsz belőle. Na, mindegy, úgyis hamarosan látjuk egymást. Most mennem kell, végre szabad a fürdő és dög fáradt is vagyok, csak érdekelt, hogy mi van veletek. – zárta rövidre Tae a beszélgetést, mert egyből rájött, hogy kellemetlen pontra tapintott. Ismét.

- Rendben, majd beszélünk. Yeri puszil, és ne felejts el hívni, mielőtt bármi szart aláírsz! – figyelmeztette a barátját, majd mosolyogva kinyomta a telefont.

Taehyung volt az egyetlen barátja. Akkor ismerkedtek meg, amikor a városba költöztek, két évvel ezelőtt. Mert bizony úgy hozta a sors, hogy szomszédok lettek. Eleinte ki nem állhatta a fiút, mert folyton pörgött, mindenhol ott volt, és folyton beszélt, amitől Jimin úgy érezte, hogy a fiú sosem fogy ki az energiából, amiből viszont Jiminnek volt kevés. Mindig az álmairól beszélt, és arról, hogy ezeket hogyan fogja megvalósítani. Taehyung ugyanis énekelni és táncolni akart. Ismert akart lenni. Hírnevet akart.

Jimin pedig pont ezért volt rá féltékeny, mert neki az álmai között olyan hétköznapi dolgok szerepeltek, mint az, hogy minden nap főtt kaját egyen, néha elmenjenek Yerivel egy cukrászdába, vagy moziba, esetleg elvigye a húgát kirándulni, vagy megvegye neki azt a táskát, amit már olyan régen szeretett volna, és ami fél havi lakbérükbe fájt volna.

Bár azt is el kellett ismernie, hogy Tae tényleg tehetséges volt, viszont a természete kibírhatatlan. Bele sem mert gondolni, hogy hogyan fog így majd egyszer párt találni magának. Sokszor mondta ki az első gondolatot, ami az eszébe jutott, és általában sosem gondolkodott, csak cselekedett.

- Az élet szar. – ezt sokszor megállapította, miközben a barátja álmait hallgatta. Végül akkor barátkoztak össze igazán, amikor Jimin elismerte, hogy egy közös azért csak akad bennük. Mégpedig az akarás. Tae is küzdött, és ő is küzdött.

Elgondolkodva töltött magának egy pohár vizet, majd az órára pillantva vette észre, hogy már fél tíz is elmúlt, és ideje lenne összekapnia magát. Megitta a vizet, visszament a kis szobába, ahol a húga már az igazak álmát aludta. A szekrényből elővett egy szűk, kék farmert, amit néhol szakadások díszítettek, persze szándékosan. Valamint egy fehér pólót, ami mindig tökéletesen kiemelte a felsőtestét, és halványan ugyan, de egy kicsit áttetsző is volt, majd bevonult a konyhánál is kisebb fürdőszobába.

Felöltözött, majd a tükör előtt beletúrt a szőke hajába, hogy egy kicsit rendezetlenebbnek tűnjön. Nem igénytelennek, inkább játékosan kuszának. Hónapok óta magának szőkítette a haját, Yeri segítségével. Már minden színben pompázott a feje, de végül a szőke mellett maradt, amiben közrejátszott a húga hathatós befolyása is, miszerint brutál jól állt neki. Még egy kis parfüm, amit kizárólag az ilyen estékre tartogatott, mert bazi drága volt, viszont cserébe tényleg nagyon jó volt az illata, így sajnálta máshová is használni.

Még egy utolsó pillantást vetett a lányra, aki békésen aludt, majd a zsebébe gyömöszölte a telefonját meg a tárcáját, és indult is volna, amikor meglátta a kis asztalon hagyott dobozt, amiben a csoki volt. Illetve egy darab még mindig árválkodott benne.

- Bocs húgi! – kért elnézést gondolatban, majd kivette, és a szájába hajította az utolsó falatnyi édes bonbont. Meglepve tapasztalta, hogy a várakozásai ellenére nem is volt olyan rossz. Talán még kért is volna belőle.

***

Kook a klubban lődörgött, mert csak annak lehetett nevezni azt, amit csinált, és ezzel ő is tisztában volt. Ki nem állhatta, hogy bájolognia kellett a vendégekkel, mosolyogva fogadni a bókokat, és kétértelműen visszautasítani az ajánlatokat úgy, hogy azért az érdeklődés továbbra is fennmaradjon.

Minsoo utálta, amikor élből visszautasított mindenkit, mert Jungkook volt az egyik attrakciója a klubban, amolyan tiltott gyümölcs, és mint finomság, az utána való érdeklődést fent kellett tartani folyamatosan. Mindig azt éreztetni, hogy már csak egy kicsi hiányzik és megkaphatják.

Bár Kook már mesteri szintre fejlesztette ezt a képességét, akkor is egyre nehezebb volt számára, hogy játssza a nehezen kaphatót. A visszautasítás finom szavai már gépies hangon jöttek ki a száján, miközben a legőszintébb mosolyát próbálta elővarázsolni. Az összhatás végül is tökéletesre sikerült, mert az erőlködéséből senki nem sejtett semmit. Kivéve Minsoot. Úgyhogy most hálát adott azért, hogy ő még az irodában ült és tárgyalt, valami városi nagykutyával.

Húsz éves volt, amikor megismerte az akkor huszonegy éves Minsoot. Jungkookot lenyűgözte a férfi magabiztossága és nagyratörő tervei. Kedves volt, előzékeny, gondoskodó, gyengéd... Arról nem is beszélve, hogy mindig elveszett azokban a barna szemekben, amik állandóan a vágytól csillogtak, ha kettesben voltak. Jungkook akkoriban költözött Szöulba és nem ismert senkit, így Minsoo azonnal a szárnyai alá vette, ami nem okozott neki különösebb gondot, mivel akkor még a szülei támogatták hátulról. Főleg pénzzel.

Az, hogy a fényképezés Jungkook hobbija, és hogy még tehetséggel is meg van áldva, hamar kiderült Minsoo számára is, így az akkor még szerelemtől ittas férfi támogatta és biztatta, kihasználva minden befolyását... vagyis a szüleiét. Így Kook neves emberek mellett kezdett el tanulni és dolgozni, végül pedig, több év szorgalmas gyakorlás és munka után, huszonnégy évesen, megtarthatta az első kiállítását, ami óriási siker lett. A karrierje pedig azóta is töretlenül ívelt felfelé, főleg azért, mert bármiből képes volt olyan átütő képet kihozni, amit más nem.

Eközben Minsoo is megvette az akkor üresen álló klubot, és igyekezett a saját talpára állni. Akkor még volt önbecsülése. Az ötlet hirtelen jött, főleg arra, hogy melyik réteget is kívánja becsábítani és kiszolgálni. Viszont Minsoo úgy beletrafált, mintha megnyerte volna a lottót, és onnantól kezdve ment minden, mint a karikacsapás, és dőlt a lé. Ők pedig igazi álompárnak számítottak, akit senki és semmi szét nem választhat, sőt, Minsoo még a kezét is megkérte, amire Kook könnyek között mondott igent.

Így visszagondolva, az a jelenet már inkább komikus, főleg azért mert valahol, valamikor, eltört valami, és az addigi felhőtlen boldogság, valahol a bűzös csatornában kötött ki. Egyik napról a másikra lehúzták a vécén.

Így Jungkook, huszonöt évesen, állt egy bár közepén, és fogalma sem volt, hogy mit keres ott. Egy vékony kis fonál tartotta még Minsoo mellett, egy halvány remény, hogy azok a régi boldog napok majd úgy térnek vissza, ahogy eltűntek. Hirtelen, a semmiből lesz újra boldog, csak türelmesnek kell lennie, és visszakapja azt a férfit, akibe beleszeretett, búcsút intve annak a beteges kapcsolatnak, ami jelenleg köztük volt. Mert neki igenis sokat jelentett Minsoo, annál is inkább, mivel ő volt az első, igazi szerelme, aki mellett önmaga lehetett, és nem kellett elnyomnia a saját vágyait sem.

Miután Kook egy óra elteltével lefutotta a kötelező köröket, menedéket keresett a bárpultnál. Hobinak már mondania sem kellett semmit, mert amikor a fiú meglátta az arcát, már magától is tudta, hogy dupla whisky rendel, és töltötte is kifelé, majd Jungkook elé tette, aki hálásan mosolygott vissza. Gyorsan lehúzta az italt, majd gondolt egyet és megindult az öltözők felé, hogy megkérdezze Alantől, hogy minden rendben van-e, és készen állnak-e az esti fellépésre.

Amikor bekopogott az ajtón, egyből kiszólt egy mély, férfias hang, hogy szabad, majd Kook be is lépett. Alan az egyik fotelben ült, ölében azzal a fiúval, aki délután is rajta csüngött, most pedig úgy simult a karjaiba, mint egy kismacska.

- Á, szia Kook! – mosolyodott el őszintén Alan. - Mi járatban? – kérdezte egyből, a fiú pedig egy aprót biccentett a fejével köszönésképpen.

- Csak meg akartam kérdezni, hogy minden rendben van-e. – válaszolta Jungkook, és ahogy rájuk nézett, önkéntelenül is elmosolyodott.

- A legnagyobb rendben. De ne is foglalkozz velünk, miénk a megtiszteltetés, hogy megint itt lehetünk, szóval ne bánj úgy velünk, mint valami hírességekkel, mert kénytelen leszek fentebb csapni az árat. – kacsintott Alan.

- Én pedig a múltkori reakciók után meg is fizetném. – vigyorgott vissza Jungkook. Ezután beszélgettek még egy darabig, míg végül kopogás hangja zavarta meg őket, és Minsoo titkárnőjének a hangja hallatszott az ajtó mögül.

- Jungkook, beszélhetnénk négyszemközt? – kérdezte a vékony női hang.

- Persze Jia, azonnal megyek! – szólt ki Kook, majd elköszönt és kilépett az ajtón, ahol egy aggódó arc fogadta, amitől a saját gyomra is görcsbe rándult. Jia volt Minsoo titkárnője, és jobb keze, már amikor Minsoo hagyta.

- Menjünk inkább az irodámba. – tanácsolta Jungkook, mert úgy gondolta, hogy azt, amit Jia mondani akar, nem egy folyosón akarja hallani.

Az irodák, az emeleten voltak, a klub mögötti raktár felett. Tetőtér volt, szóval nem valami tágas, de ahhoz, hogy pár irodát elhelyezzenek pont elég, és ráadásul csendes is volt. Mikor beértek, Kook leült és hellyel kínálta Jiat is, aki kissé idegesen ült le a vele szemközti székre.

- Akkor ne kímélj. – sóhajtott Kook, ahogy a nőre nézett.

- Szóval, az a helyzet, hogy Minsoo azt mondta, ma este befolyásos vendégeket vár, és sem neki, sem pedig a vendégeknek nincs hangulata a mai műsorhoz, és azonnal intézkedj ez ügyben. – hadarta el Jia, miközben az ujjait csavargatta idegesen.

- Mi? – kérdezett vissza Kook, mint aki rosszul hallotta az iménti mondatot.

- Nézd én próbáltam...

- Teljesen elment az esze?! – fakadt ki Jungkook hirtelen, félbeszakítva az ideges nőt is.

- Három hete hirdetjük a mai estét! – dühöngött Kook. - Külön tematikával is készültünk, a belépőt is megemeltük, és felét már kifizettük Alannek. Arról nem is beszélve, hogy ő egy jó ismerősöm, és kibaszottul nem akarom ellőni nála a renomét, mert a foglalások száma az előző műsorhoz képest a duplájára emelkedtek, és nem hiányzik, hogy többet a tájunkra se jöjjenek! – magyarázta Jungkook fojtott dühvel, miközben Jiara meredt. Bár tudta, hogy a nő aztán semmiről sem tehet.

- Nézd, én is tisztában vagyok ezzel. Próbáltam vele beszélni, de csak leordította a fejem a vendége előtt. – magyarázta a nő.

Nem volt szokatlan, hogy Minsoo mostanában a semmitől is betudott kattanni hirtelen, de olyan még nem fordult elő, hogy egy egész estét kelljen átszervezni, miközben az óra már este tízet mutatott...agyhalál.

- Megyek és beszélek vele! – pattant fel Jungkook hirtelen, és meg is indult az ajtó felé, amikor Jia utána szólt.

- Nem biztos, hogy jó ötlet. Nem hiszem, hogy meg lehet győzni, már próbáltam. – mondta aggódva.

- Nézd Jia, szerintem az egyetlen, aki megtudja győzni, az én vagyok. Legalábbis remélem... – mondta, majd kirobogott az ajtón, egyenesen a folyosó végén lévő iroda irányába, ahová kopogás nélkül nyitott be.

- Szia. – köszönt a férfinek, aki éppen az asztalnak dőlve iszogatott valamit, miközben a tetőablakon meredt kifelé a sötétségbe. Magas alakja és rideg kisugárzása egyértelműen kifejezte, hogy ki a felsőbbrendű kettejük között, ahogy a fekete szemei is, amikkel most kifejezéstelenül nézett Kookra.

- Mi járatban? – kérdezte Minsoo mély hangján. Olyan hangon, amitől pár évvel ezelőtt Kook egész bensője elkezdett bizseregni, de most már inkább csak összerezzent a hallatán.

- Ne csinálj úgy, mintha nem tudnád, hogy miért jöttem. – mondta Jungkook, majd belépett, és becsukta maga mögött az ajtót.

- Oh, szóval nem tartod jó ötletnek. – eresztett meg egy félelmetes félmosolyt Kook felé, majd a kanapé felé biccentett a fejével, hogy üljön le, ő pedig tovább támasztotta az íróasztalt.

Az iroda berendezése elég gyér volt, sütött róla a funkciója. Egy asztal, mögötte egy kényelmesebb szék, amikben órákig lehetett ülni anélkül, hogy beállt volna az ember dereka. Ezenkívül két fotel, egy dohányzóasztal és egy kisebb kanapé, ami már közel sem volt olyan kényelmes.

- Nézd, nem tudom mi ütött beléd, de te is nagyon jól tudod, hogy ez nem így megy. – kezdte el magyarázni Kook, erőltetett nyugodtsággal a  hangjában. - Hamarabb kellett volna szólnod, és akkor talán tehettünk volna valamit.

- Nem tudsz, vagy nem akarsz tenni? – kérdezte Minsoo.

- Már késő, hogy változtassunk rajta, és ezt te is nagyon jól tudod. – közölte Kook.

- Késő, késő, késő... - mondogatta Minsoo unott hangon – Utálom ezt a szót, olyan negatív kicsengése van. - pont olyan hangnemben beszélt, mint aki elmerengve gondolkodik valamin, és csak néha ragad ki egy-egy momentumot a hallottakból.

- Ne most kezdj el ezen merengeni légy szíves. Inkább találjunk ki valamit, ami mindenkinek megfelel. – ajánlotta fel Jungkook a tárgyalás lehetőségét. Egyszerűen beleborzongott, hogy így, ilyen személytelenül beszélgetnek.

Viszont Minsoo nem reagált semmit, csak tovább állt az asztalnál, és úgy tűnt, hogy valamin nagyon töri a fejét, miközben mélyet sóhajtott.

- Mi lenne, ha a kistermet gyorsan összekapnánk? Mivel karban van tartva, ezért 20 perc alatt kész lenne, ha mindenképpen ragaszkodsz hozzá. – gondolkodott hangosan Kook. – És utána érdeklődhetek, hogy valaki ráér-e a beugrósok közül egy kis műsort adni. Ők is nagyon jók, nem szabad őket lebecsülni. Azután...

Azután mi történt? Már csak egy kezet érzett a nyaka körül és Minsoo nyelvét a száján, amint erőszakosan akar utat törni magának, miközben a másik kezével lenyomta a kanapéra. Kooknak ideje sem volt reagálni a meglepettségtől.

- Miért keresel mindig kifogásokat? – kérdezte idegesen Minsoo. – Miért nem jó neked az, amit én mondok? – faggatózott tovább, bár választ nem várt, tekintve, hogy azonnal lezárta Kook száját a sajátjával.

Beletelt pár pillanatba, mire Jungkook felocsúdott, és igyekezett valami ellenállást tanúsítani, de vajmi kevés sikerrel, mivel Minsoo teljes erejével rátámaszkodott, úgy nyomta le. Kook sem volt egy alacsony és gyenge ember, viszont Minsoo jó tíz centivel, és talán öt kiló izommal vert rá Kookra.

- Most mi bajod van? – kérdezte Jungkook, amikor végre szóhoz jutott, bár alig jött ki hang a torkán, az őt szorító kéz miatt.

- Csak fogd be a szád egy kicsit... - morogta Minsoo, miközben már Kook övét csatolta ki, majd kigombolta a farmert és benyúlt az anyag alá, hogy megmarkolja a farkát. Jungkook felnyögött ugyan az érintéstől, de igazából kezdett nem kicsit pánikolni, főleg azért, mert egyre kevesebb levegő jutott a tüdejébe.

- Megfulladok... – nyögte ki Kook, szó szerint elfúló hangon.

- Nem engedhetlek el, sajnálom, akkor elmész. – suttogta Minsoo, miközben újra a szájára hajolt, de egy kicsit engedett a szorításon, így Kook vehetett egy mély levegőt.

- Minsoo, engedj el! Most nem lehet! Nem akarom... – tiltakozott Jungkook, amikor Minsoo a nyakára hajolt, de a férfi nem hallott belőle semmit. Vagy legalábbis úgy tett, mint aki nem hallja.

- Minsoo! – szólította Kook ismét, és megpróbálta eltolni a ránehezedő testet, amire viszont már a másik is reagált. Dühösen feltérdelt a kanapé szélére, és elkezdte lerángatni Kookról a nadrágot, figyelembe sem véve az elhangzott kéréseket.

- Maradj nyugton! – szólt rá Minsoo kásás hangon, de a hangszínéből komoly fenyegetésnek tűnt. Jungkook nem tudta mit csináljon, legszívesebben behúzott volna Minsoonak egyet, és lelökte volna magáról, de egyszerűen nem volt képes megtenni. Az a vékony fonál, ami még egymáshoz kötötte őket, erősebbnek bizonyult, mint hitte.

Mire Jungkook végiggondolta a dolgot, Minsoo már az ingét is kigombolta, és a fogait mélyesztette bele Kook kulcscsontjába, majd a keletkezett kis sebet a nyelvével nyalogatta tovább, miközben folyamatosan izgatta a kezében éledező hímvesszőt.

Jungkooknak egyből a fejébe kúsztak a régi emlékek, amelyekben Minsooval szeretkeztek. Amikor még finoman kényeztette, és meleg ajkai bejárták az egész testét, miközben a szemei mindig csillogtak, ahogy ránézett.

Már az emléktől is egy jóleső sóhaj szökött ki belőle. De a következő pillanatban olyan fájdalom hasított végig a testén, amitől azonnal könnyek szöktek a szemébe, és kétségbeesetten kapott valami felé, ami talán megszünteti azt a borzalmas érzést. Amit nem más okozott, mint két vaskos ujj, amik alulról támadtak be a testébe, egyre mélyebbre és mélyebbre hatolva.

- Minsoo ne, ez fáj! – nyöszörögte Kook, és levegőért kapkodott, de a férfi egyáltalán nem figyelt rá, mintha teljes sötétség telepedett volna az elméjére, miközben ő fájdalomtól elcsukló hangon nyöszörgött, és próbált kiszabadulni, de Minsoo, egyik térdét a mellkasára nyomta, leszögezve őt a kanapéhoz.

Jungkooknak fogalma sem volt róla, hogy mennyi idő telhetett el, amíg küzdött a feszítő fájdalom ellen. Ő óráknak érezte, és nem tudta felfogni sem, hogy mi is történik éppen. Az éles fájdalom végigjárta az egész testét, míg végül a tudatát is teljesen kitöltötte, és csak vonaglott Minsoo térde alatt.

Amikor már majdnem csillapodni érezte, és összeszedte volna a maradék erejét, hogy ellenálljon, Minsoo egy másik ujjat is hozzácsapott a másik kettőhöz, így egy újabb kíméletlen fájdalomhullám söpört végig Jungkook egész testén, ami ellen már semmi esélye sem volt.

Pár pillanat múlva pedig, Minsoo egyszer csak felállt a kanapéról, otthagyva a fájdalmasan nyöszörgő, levegőért kapkodó, szinte önkívületben lévő Kookot, és az ajtóhoz sétált, majd kinyitotta.

- Mr. Adkins. – szólt ki Minsoo az ajtóban ácsorgó, külföldi férfinak. – Elfogadom az ajánlatát. És ami az alku rám eső részét illeti... már elő is készítettem Önnek.