- Szia! - kiáltott fel Yeri, amikor meglátta az ajtóban álló Hobit.

- Szia drágám. Hogy vagy? - érdeklődött a fiú, miközben Yeri bentebb navigálta, és leültek a szobában.

- A matekot kivéve minden remek. - sóhajtott a lány. - Nem értem, hogy miért kell nekem ezt megtanulni, ha sosem fogom használni.

- Soha ne mondd, hogy soha! - tiltakozott mosolyogva Hobi. - A végén nehogy matektanár legyen belőled.

- Az kizárt. - csóválta meg a fejét Yeri. - Hamarabb leszek óvónő vagy bármi egyéb.

- Hát, ha van türelmed annyi csemetéhez, akkor mindent bele kisasszony. - bátorította Hobi. - De most muti szépen, hogy mit kell kivégeznünk ma.

Yeri nagyon nehezen kereste meg a tankönyvét, valamint a jegyzeteket. Olyan hatást keltett, mint egy lajhár, aki az esélytelenek nyugalmával készül indulni, egy százméteres síkfutáson. Szerencsére ezen a ponton gyorsan átlendültek. Hobi pörgős stílusa, minden alkalommal, gyorsan átragadt a lányra, és szinte észrevétlenül teltek az órák, miközben Hobi csomó ötlettel állt elő, ami megkönnyítette az anyag megértését.

Így történt ez most is, míg végül másfél óra múlva elégedetten dőlt hátra a széken.

- Hobi! - szólalt meg komolyan Yeri. - Komolyan nem tudom, hogy mihez kezdenék nélküled. Örülök, hogy betoppantál ide. - mondta a lány, a lehető legőszintébben, füllentésnek vagy erőltetésnek semmi nyoma nem volt.

- Ugyan drágám. Ha én nem jöttem volna, akkor kerestél volna más megoldást. - szabadkozott Hobi, de a lány szavai nagyon is melengették a szívét.

Yeri egy darabig hallgatott, néha kinyitotta a száját, de visszanyelte a szavakat, mintha jól meggondolná, hogy mit is mondjon.

- Az én esetemben ez nem ment volna ilyen egyszerűen. Ezért is örülök annak, hogy végül te lettél az. - szólalt meg végül.

Hobi, az eddigi találkozásaik alapján tudta, hogy Yeri és a bátyja számára eléggé kényes téma minden, ami az életükkel kapcsolatos, így ő is hallgatott egy darabig, amíg mérlegelte, hogy megfelelő-e a pillanat vagy sem.

- Hogy érted ezt? - kérdezte meg végül, a lehető leglágyabb hangon, mintha csak költői kérdésnek szánta volna, hogy a lány vissza is tudjon vonulni, ha nem akar beszélgetni.

- Nem igazán szeretem az embereket. - válaszolt végül Yeri. - Főleg az idegeneket, de általában az ismerőseimmel is tartózkodó vagyok. - mesélte tovább, miközben elkezdett pakolászni az asztalon. Hobinak nem kellett pszichológusi diploma, hogy rájöjjön mennyire zavarban Yeri, és kellett neki valami pótcselekvés.

- És miért nem szereted az embereket? - tette fel a következő, remélhetőleg egyszerű kérdését Hobi.

- Én csak... nem bízom bennük. - halkult el Yeri hangja, mire a rövidke mondat végére ért.

Hobi ismét mérlegelt. Úgy látta, hogy beszédes kedvében van a lány, vagy legalábbis egy kis noszogatás hatására talán mesélne egy kicsit.

- Drágám, nagyon szeretnélek megismerni téged, és a bátyádat is. Őszintén megkedveltelek titeket, és azt hiszem, hogy nagyon jó barátok lehetnénk a jövőben, ha ti is szeretnétek. - kezdett bele Hobi. - Nem találkoztunk még olyan sokszor, és miután ezeket mondtad nekem nem is fogom azt mondani, hogy feltétel nélkül bízz meg bennem. Viszont azt el kell mondanom, hogy nekem sincs sok barátom. Talán egy kezemen megtudom számolni, hogy kik azok, akikhez bármikor fordulhatok, ha valami problémám lenne, és ők, időtől, helytől és helyzettől függetlenül azonnal meghallgatnak és segítenének, ahogy tudnak, és ugyan ez igaz visszafelé is. Ilyen barát szeretnék lenni a számotokra is. Érted amit mondok, ugye?

Yeri nem válaszolt a kérdésre, csak bólintott párat, és csillogó szemekkel nézett Hobira, aki egészen meghatódott tőle. Imádta a kislányt, aki gyakorlatilag már nem számított olyan kicsinek, de valamiért Hobi nem tudott úgy tekinteni rá, mint a többi lázadó tinire, akikkel találkozott.

- Ha bármikor beszélgetni szeretnél valakivel, akár unalomból, vagy azért mert dühös, vagy csak a lelkeden szeretnél könnyíteni egy kiadós beszélgetéssel, akkor engem bármikor felhívhatsz. Ahogy a testvéred is számíthat rám. Rendben? - várta a lány a válaszát, miközben megfogta az egyik kezét, hogy biztassa kicsit.

- Nem vagyunk testvérek. - szólalt meg Yeri.

- Ezt hogy érted? - kérdezte meglepetten Hobi.

- Legalábbis nem vagyunk édestestvérek. Csak az anyánk ugyan az. - magyarázta Yeri.

- Értem drágám. De meg sem mondtam volna, mert annyira hasonlítotok egymásra, és annyira szeretitek egymást. A bátyád is mindent megtesz érted. Még engem is összeszedett, hogy segítsek. - próbálta kicsit oldani a hangulatot Hobi.

- Jimin úgy érzi, hogy ez a kötelessége. Nagyon jól tudom, hogy mindent megtenne értem. Bármit is mondanék neki, ő azonnal teljesítené. Azért mert így akarja helyrehozni a hibáját. Persze ezt csak ő gondolja így, ezért szabta ki magára ezt, büntetésképpen. - magyarázta Yeri, miközben a keze kicsit megremegett Hobi tenyerében.

Hobi próbálta értelmezni a dolgot, végül arra lyukadt ki, hogy Jimin így próbál jóvátenni valamit.

- Az az igazság, hogy nem szeretem őt így látni. - mondta Yeri remegő hangon. - Szeretem a bátyámat, és rossz látni, hogy teljesen leköti magát mellettem.

- És erről beszéltél már vele? - tudakolta Hobi, aki kicsit meglepetten érezte magát.

- Nem. - rázta meg a fejét a lány.

- Miért nem? - faggatta tovább Yerit, aki láthatóan kezdett egyre idegesebb lenni.

- Mert ha azt mondanám neki, hogy nincs szükségem rá, akkor attól félek, hogy összeomlana. - válaszolta Yeri kissé könnyes szemekkel. - Azt hiszem, hogy így foglalja le magát. Az hogy mindig körülöttem van, és nekem segít, az neki szükséges ahhoz, hogy átvészelje napokat. Ha még ezt is elvenném tőle, akkor nem maradna neki senki, akiről gondoskodhat, aki lefoglalja és enyhíti a bűntudatát, miközben az, aki tényleg hibás a történtek miatt, az én vagyok.

Hobi lefagyva ült a széken, és próbálta felfogni a szavakat, amiket az előtte ülő lány mondott. Egészen idáig azt hitte, hogy Yeri az, aki segítségre szorul, de már nem volt biztos semmiben. Rengeteg kérdése lett volna. Miért nem támogatják őket a szüleik, vagy más rokonok? Miért nincs mellettük senki? Mi történt velük? Miért van Jiminnek bűntudata? Miről is beszél pontosan Yeri?

- Jól vagy drágám? - kérdezte Hobi, miközben letörölt Yeri arcáról egy éppen legördülő könnycseppet. A lány csak szipogott egyet majd bólintott.

- Szerintem ennyi elég lesz mára. Látom rajtad, hogy nehéz erről beszélned. De ha szeretnéd, akkor legközelebb folytathatjuk. Mit szólnál, ha hétfőn elmennénk kicsit csavarogni suli után? - vetette fel az ötletet Hobi, és még ő is lázba jött a hirtelen ötlettől, ami eszébe jutott. Nem megvesztegetésnek szánta, csak szerettet volna a lánnyal tölteni egy kis időt, a tanuláson kívül is.

Yeri felcsillanó szemeiből is azt olvasta ki, hogy izgatott lett, egészen addig, ameddig hirtelen el nem szomorodott.

- A hétfő sajnos nem jó. Orvoshoz kell mennem. - mondta halkan, amitől Hobit elkapta az ideg, és csak még jobban összezavarodott.

- Beteg vagy drágám? Jól érzed magad? - kérdezett rá gyorsan.

- Nem, nincs semmi bajom. - rázta meg a fejét Yeri. - Ez másfajta orvos.

- Értem. Semmi gond, akkor átrakjuk egy másik napra. Mit szólsz?

- Az remek lenne. - mondta izgatottan Yeri.

- Sziasztok! - hallották meg Jimin hangját az ajtó felől.

- Szia bátyó! - ugrott fel Yeri. - Képzeld! Hobi azt mondta, hogy jövő héten elmehetek vele csavarogni. - újságolta lelkesen.

- Hogy mi? - kukkantott be a szobába, ahol Hobi már a cuccait szedegette össze felé..

- Jól hallottad nagy tesó! - vigyorgott Hobi Jiminre. -Csak ketten megyünk! Ha csak nem szeretnél kifestett körmöket vagy esetleg műszempillát!? - nézett kérdően a fiúra, Hobi pedig jót kuncogott.

- Ez komoly? - lepődött meg Jimin, és odalépett Hobi elé, majd izgatottan elkapta a kezét. - Már régen kiakartam őket próbálni, de sosem volt rá alkalmam, és nem tudtam összeszedni a bátorságom, hogy egyedül elmenjek. Egy angyal vagy Hobi. Köszönöm a meghívást!

- Most csak szórakozol ugye? - kérdezte Hobi döbbenten.

- Még szép! - vigyorodott el Jimin, majd sarkon fordult és visszament a konyhába.

- Áhá, szép alakítás. Nem is értem, hogy miért nem a színészi pályát választottad, lehetnél a következő Chris Hemsworth! - tapsolta meg Hobi.

- Yeri! - szólt oda a lánynak, amikor ismét egyedül maradtak. - Amit elmondtál nekem... Köszönöm, hogy bízol bennem. - mosolyodott el, majd szorosan megölelte a lányt.

- Várom a jövő hetet. - mosolyodott el Yeri is.

- Rendben, de most már mennem kell, mert ma dolgozom.

- Oké, szia!

- Szia Jimin! - köszönt be a konyhába is, ahonnan valami mormogás volt a válasz, hangos csörömpölés közepette.

***

- Jiiiiinnnnn! - kiabált Kook hangosan, hátha meghallja a titkárnő, aki az irodába menekült, mert ő megtehette.

- Elment? - dugta be a fejét az ajtón a nő, majd miután látta, hogy Jungkook egyedül van, nagyot sóhajtva lépett be a stúdióba.

- Ne sóhajtozz nekem! - mordult rá Kook, miközben elterült a kanapén. - Sosem bocsátom meg neked, hogy egyedül hagytál vele!

- Bocs Jungkook, de attól féltem, hogy hozzávágok valamit, ha még egyszer megpróbálja letolni azt a falatnyi gatyát, amit magára erőltetett. - fogta a fejét Jin.

- Legalább rájöttem, hogy miért nem utasított vissza, annak ellenére, hogy megmondtam, hogy nem csinálok akt képeket. - sóhajtott Kook. - Csinálnál nekem egy kávét?

- Ennyi erővel húzhatott volna rá egy zoknit is. - grimaszolt Jin, miközben a kávéfőzőhöz sétált. - Még az is többet takart volna.

- Ha kérhetem, akkor ne adj neki ötleteket, mert nem szeretnék karácsonykor is meglepetés képeket készíteni róla, amint egy szál mikulásos zoknival a farkán pózol a kamerába. - dörzsölte meg a halántékát Jungkook, és még a hideg is kirázta.

- Beszéljünk inkább másról, ha lehet. - mondta Jin, majd Jungkookhoz ment, és átnyújtotta neki a bögrét. - Erre a napra már elég sokk ért.

- Ne is mondd! - sóhajtott Kook. - És még hol van a vége...

- Programod van? - érdeklődött Jin.

- Egy üzleti vacsora. De előtte még be kell ugranom a klubba is, mert az egyik átutalás nem érkezett meg, és utána kell néznem, különben holnap nem lesz alkohol a bárban. - magyarázta Kook.

- Hát, akkor kitartást! Viszont, ha már nincs rám szükséged, akkor én lelépnék. - nézett kérdően a főnökére.

- Nincs semmi. Menj nyugodtan. - engedte el Kook. - Család hogy van?

- Köszönöm, remekül. - mosolyodott el egyből.

Jin fél évvel volt idősebb Jungkooknaál, és egy szerető kis család várta otthon. Volt egy felesége, akivel már fiatal koruk óta ismerték egymást, és házasság lett a vége. Két évvel ezelőtt pedig megszületett az első gyermekük, egy kislány. Jin Jungkookot kérte meg, hogy készítsen pár fényképet róluk emlékbe, így volt szerencséje közelebbről is megismerni a családját. Igaz, hogy Jin már három éve volt az asszisztense, de a saját életét sosem hozta be a munkahelyére, csak nagy ritkán mesélt, ha Kook kérdezte. A kislány nagyon édes volt, a nagy, kék szemeivel, amit az anyjától örökölt. A haja pedig feketén kunkorodott. Nagyon helyes kis család volt, és látszott rajtuk, hogy imádják egymást.

Jungkook az elmúlt pár hónapban kezdett egy kis magányt érezni, amikor Jin mindig elköszönt, és magára hagyta. Az az érzés pedig a saját üres és hideg lakásának szólt, ami várta, ha belépett az ajtón. Ezzel szemben Jinnek ott volt az odaadó és szerető felesége, és a mindig eleven kis kétéves, akik élettel töltötték meg a házat. Persze, hogy jó egy olyan helyre hazamenni.

Nem irigyelte tőle Kook, mert nagyon jó embernek ismerte meg a férfitt, és a munkában is kifogástalanul teljesített, szóval megérdemelt minden boldogságot... csak sűrűn tört rá a magány érzése, annak ellenére, hogy volt egy párja.

- Üdvözlöm őket! - mosolygott Kook, miközben elköszönt, majd ő is felállt, hogy felmenjen a lakásba, közben pedig rendszerezte a gondolatait, hogy mik is a teendői az elkövetkezendő napokban. Mire végzett a fürdéssel, már meg is volt a menetrend.

- Ha nem öltöny, akkor mégis mit kellene felvennem? - állt a gardróbszekrény előtt, és tanakodott. - Azt mondta „dögösen", de fogalmam sincs, hogy milyen helyre megyünk. - sóhajtott. Végül a kedvenc farmere mellett döntött, amit Minsoo is sokszor megdicsért, mert elméletileg jól kiemeli azt, amit ki kell. Felülre pedig egy vékony, sötétkék inget választott.

- Így talán jó lesz, nem túl hétköznapi és nem is túl hivatalos. - motyogta a tükör előtt állva.

Gyorsan felkapta még a telefonját meg a lakáskulcsot, és már indult is. Tíz perc múlva pedig már a klub irodájában ült, és a monitorra meredt, miközben próbálta kideríteni a hiba okát, amire újabb tíz perc ment el, mire rájött, hogy egy sima elírás miatt nem engedte a tranzakciót a rendszer. Miután végzett, a biztonság kedvéért még a számlára is ránézett, hogy biztos legyen, mert tényleg szükség van a holnap érkező árura, de szerencsére mindent rendben talált.

Így újabb pár perc után, már a lépcsőn trappolt lefelé, hogy megigyon egy italt, és ott üsse el az időt Minsoo hívásáig. Várta a találkozót, mert rég volt már, hogy együtt mentek valahova. Igaz, hogy csak egy üzleti vacsoráról volt szó, de Kook nem bánta.

- Helló főnök! - köszönt rá egyből Hobi, aki a szokásához híven a pultban állt, és ellenőrizte a dolgokat, meg pár utasítást adott a többieknek.

- Szia. Minden rendben? - érdeklődött, miközben leült az egyik bárszékre.

- Itt minden szuper, de csak azért, mert itt vagyok. - vigyorgott Hobi. - És te hogy vagy? Kipihented már magad? Mintha jobb színben lennél.

- A megállapításod majdnem helyes, de könnyen segíthetsz rajta. - vigyorodott el Kook, fél perc múlva pedig már a kedvenc italát kortyolgatta.

- És, ha szabad kérdeznem, akkor hová csípted ki magad ennyire? - érdeklődött Hobi, egy huncut mosoly társaságában.

- Üzleti vacsorára megyek Minsooval.- válaszolt Kook.

- Oh. - hervadt le a mosoly Hobi arcáról. - Vegyél fel egy golyóálló mellényt, útközben pedig állj meg a patikánál egy kis fájdalomcsillapítóért. Jégzselé meg van a fagyóban. - morogta a pultos, amiből Kook szerencsére nem sokat hallott.

- Most nem tudod elrontani a kedvem. - mosolygott Jungkook vissza.

- Isten ments, hogy megpróbáljam. - jegyezte meg Hobi. - De ha már itt vagy, akkor jelzem, hogy jövő héten szeretnék kivenni két nap szabit.

- Csak nem? Végre találtál magadnak valakit, akit szekálhatsz helyettem? - kérdezte Jungkook.

- El kell, hogy szomorítsalak, még ha találnék is valakit, nincs az az isten, hogy leszálljak rólad, ameddig azt nem látom, hogy eljött az ideje. - mondta Hobi, miközben egy szúrós pillantást vetett Kookra. - Egyébként meg Yerivel megyek csavarogni.

Jungkook számára a Yeri név egyenlő volt Jiminnel, szóval pillanatok alatt félrenyelt.

- De ha ilyen köcsög hangulatodban vagy, akkor nem vagyok hajlandó mesélni neked semmit. - vonta meg a vállát Hobi, és hagyta fulladozni Kookot.

- Ki mondta, hogy érdekel? - kérdezett vissza Jungkook.

- Haha, tegnap Yoongival ebédeltem, és mesélt pár dolgot.

- Mit mondott ? - kérdezett vissza idegesen Jungkook, ami egyből feltűnt a pultosnak is.

- Ahogy elnézem kevesebbet, mint kellett volna. Azt ecsetelte, hogy egyre többet beszélgettek Jiminnel, és hogy téged igenis érdekel a sorsuk, csak nem akarod nyíltan kimondani.

- Kösz Yoongi, az adósod vagyok! - hálálkodott Kook magában. Még csak az kellett volna, hogy Hobi megtudja, aztán, mint egy pompomfiú szurkolna az oldalvonalról, a semmiért. Már úgyis mindegy.

- Vagy esetleg hamis infókat kaptam? Hallgatlak Kook! - tette csípőre a kezeit Hobi.

- Nem! Te mindig nagyon jól informált vagy! - legyintett Jungkook.

- Akkor jó, mert van egy olyan érzésem, hogy Jiminnek jót tesz, ha néha beszélgetsz vele és esetleg ellátod néhány tanáccsal... tudod, amolyan apafigura, ha már nem akarsz vele összejönni. - magyarázta Hobi, ami Jungkooknál egy újabb fulladást idézett elő.

- Milyen apafiguráról hadovál ez az idióta? Először is, még bejárónő is szívesebben lennék a számára, mert annak legalább van esélye, másodszor meg...várj, mi? - fagyott le Kook a gondolataitól.

- Jungkook! Figyelsz te rám? - kopogtatta meg a pultot Hobi.

- Persze, téged lehetetlen figyelmen kívül hagyni. - forgatta meg a szemeit Jungkook. - Csak elgondolkodtam, hogy mégis hány évesnek nézek én ki, hogy egy apaszerepbe akarsz belelökni.

- Ne akadj már fent mindig az apró részleteken. - horkant fel Hobi.

- Bocs, de cirka 25 évet sóztál a nyakamba egy másodperc alatt, ez azért nem egy apró részlet.

- Jól van! Akkor értsd úgy, ahogy akarod. - legyintett Hobi. - A lényeg, hogy nem jönne rosszul egy kis segítség. Néha lóghatnál Jiminnel egy kicsit. Tudod, olyan igazi pasis dolgokra gondoltam.

- Milyen pasis dolgok? - tudakolta Jungkook.

- Passz. Én fiatalabb vagyok nálad. Edzőterem, kocsmázás, tetoválás, bungee jumping...

- Éreztem, hogy nem akarom tudni. - vágott közbe Jungkook.

- Na látod! Pont ezért van rád szükségem. Kicsit kiakarom őket zökkenteni a hétköznapjaikból, főleg Jimint szeretném látni a komfortzónáján kívül. - magyarázta Hobi. - Beszélgettem Yerivel és mesélt pár meglepő dolgot a bátyjával kapcsolatban, ami nem kicsit zavart össze.

- Miért? Mit mesélt? - kérdezte Jungkook.

- Hahh! Tudtam, hogy érdekel a dolog, csak adod itt a jégherceget! - mutogatott Kookra.

- Tudod mit? Már nem is akarom tudni. - mondta Jungkook, majd kiitta a poharát.

- Ha ilyen vagy akkor jobb is. - duzzogott be Hobi. -Van egy olyan érzésem, hogy Jiminre nagyon oda kell figyelnem, nehogy valami baj történjen, a te természeteddel ez szinte teljesen lehetetlen. - hagyta ott Hobi puffogva.

Jungkook ugyan jól adta a „nem érdekel, csinálsz amit akarsz" stílust, a fülei mégis befogadták az összes szót, amit Hobi mondott. Izgatottan indult el otthonról, mivel várta a vacsorát Minsooval, annak ellenére, hogy ki tudja hányan lesznek még rajtuk kívül, mégsem telik el úgy fél nap, hogy Jimin ne bukkanna fel és zavarná össze őt teljesen.

Az este további részében, amíg Minsoo hívását várta, a pultnál ült és próbálta száműzni a fejéből Jimint, és az összes vele kapcsolatos gondolatát. Már kilenc múlt, és a vendégek is kezdtek szállingózni a klubba, de Minsoo még mindig nem hívta, hiába nézegette Kook a telefonját percenként.

Már éppen azon volt, hogy ő hívja fel, amikor valaki megszólalt a füle mellett.

- Szia. - Miinsoo mély hangjától, ami most egész lágyan hangzott, Kook teljesen libabőrös lett.

- Szia. - köszönt vissza Jungkook, miközben végigsimított Minsoo karján, ami a hasát fogta át. - Már azt hittem, hogy törölted a programot.

- Dehogyis. Csak elhúzódott egy beszélgetésem. De mindjárt indulhatunk, csak van még egy kis dolgom. - mondta Minsoo, még mindig Kook fülébe.

- Mi dolgod van még? - érdeklődött Jungkook.

- Hm... ez. - mondta Minsoo, majd ráhajolt Jungkook vállára és beleharapott a bőrbe, majd jó erősen megszívta, amitől Kook egy kicsit felnyögött. - A te hibád, hogy kanos vagyok, de ma nem úszod meg. - morogta Minsoo, majd nyelvével végigsimított Jungkook nyakán, egészen a füléig.

- Ne itt kérlek. Mindenki minket néz. - ellenkezett egy kicsit Jungkook.

- És ez mióta is érdekel engem? Mindenki tudja, hogy az enyém van. Aki hozzád ér azt kicsinálom. - lehelte MInsoo Kook fülébe a szavakat. - Ugye tudod, hogy csak az enyém van? Tudom, hogy szükséged van rám, ahogy nekem is rád. Ugye Jungkook?

Kook nem tudott válaszolni, csak érezte, ahogy egész testében megremeg.

- Oké. - hajolt el Minsoo. - Menjünk, mielőtt meggondolom magam! - húzta fel Kookot is székről.

Viszont ahogy Jungkook felkelt, és elfordult a pulttól, legszívesebben azonnal felvette volna a nyúlcipőt, és már érezte is a keserű ízt a torkában, ahogy a hányinger kerülgeti.

- Mi az? Csak nem rosszul vagy? - kérdezte Minsoo.

Jungkook nem válaszolt, nem is mozdult, csak állt és az előtte álló másik férfire meredt.

- Köszönj szépen. Biztos vagyok benne, hogy nem felejtetted el az urat. - fogta át Minsoo Jungkook derekát.

- Jungkook! Örülök, hogy újra láthatlak. -vigyorgott rá Jarred Adkins, miközben a kezét is felé nyújtotta. Igen, az az Adkins! Az a perverz vén fasz, akinek Minsoo csak úgy odalökte őt legutóbb, fent az irodában.

Jungkook érezte, hogy azonnal el kellene mennie, de nem tudott mozdulni, mert Minsoo erősen tartotta, és a döbbenettől a lábai sem akartak engedelmeskedni. Szinte látta magát kívülről, ahogy falfehérré változik, és a keze is remegett kissé.

- Te leszel ma Jarred kísérője. Viselkedj szépen. - mondta Minsoo mosolyogva, és egy puszit nyomott Jungkook arcára.

Kook testén végigcikázott a fájdalom, amit akkor este érzett. Még azt sem dolgozta fel rendesen, sőt, sehogy sem, csak igyekezett tudomást sem venni róla, mintha csak egy rémálom lett volna, ami majd magától a feledésbe merül.

- Figyelj rám! - állt elé Minsoo, eltakarva előle mindenkit, hogy csak őt lássa. - Szükségem van a segítségedre. Soha többé nem lesz ilyen. Ez az utolsó alkalom, de meg kell tenned. - simított végig Kook arcán. - Meg kell tenned értünk. Érted? Nekem is fáj, hogy ezt kell kérnem, és hidd el, hogy sokkal jobban szenvedek tőle, mint te.

Jungkook hallotta, amit Minsoo mondott, de nem tudta feldolgozni. Olyan sokkot kapott, ami mindenét lebénította. Még mindig próbálta felfogni a helyzetet, de nem érezte csak a fájdalmat, amit az emlékei okoztak, és azt, ami a szívéből sugárzott ki az egész testébe.

- Nem kell aggódnod. Ma nem ér rá veled szórakozni. Csak mutogatni akar téged. - magyarázta tovább Minsoo, majd megcsókolta Jungkookot, ami nem talált viszonzásra.

***

- Jó reggelt bátyó! - szambázott ki a konyhába Yeri. - Nem is aludtál? - kérdezte, miközben a szemeit dörzsölgette.

- Szia. - köszönt vissza Jimin, aki éppen az asztalnál ült, és valami könyvet olvasott. - Aludtam, csak hamarabb keltem. - mosolygott vissza a lányra.

Hazudott. Ugyanis jó, ha két órát aludt összesen. Próbálkozott, de amint sikerült ellazulni, hogy álomba merüljön, egyből előjöttek a gondolatok, amik teljesen felébresztették. Végül megunta, és a konyhába ment, majd egy könyvvel próbálta elterelni a gondolatait.

- Kérsz kávét? - kérdezte a húgát, de már állt is fel, mert tudta, hogy a válasz biztosan igen lesz.

- Köszönöm. - mondta a lány mosolyogva.

- Mikor indultok? - érdeklődött Jimin.

- Kilenc körül. - sóhajtott a lány. - Nincs kedvem menni!

- Pedig muszáj lesz. Kell a feladathoz nem? - győzködte Jimin.

Valami iskolai feladathoz kellett információkat meg képeket gyűjteni, amiben szerepelt egy kiállítás és egy park, ami a városban volt. Így akarták rávenni a tanárok a diákokat, hogy mozduljanak ki otthonról és szívjanak magukba egy is kultúrát is. Kisebb csoportokat alkottak az osztályon belül, és kaptak egy kérdőívet, amit ki kellett tölteniük.

- De miért nem lehetett ezt suli időben? Akkor nem a hétvégém menne rá. - kesergett Yeri.

- Ne írd le egyből a napot. - mosolyodott el Jimin. - Lehet, hogy egész jól fogod magad érezni. Ha jól rémlik az egyik barátnőd is a csoportban van, nem?

- Az túlzás, hogy a barátnőm, csak szoktunk néha beszélgetni. -magyarázta a lány.

- Mit szólnál, ha megvendégelnéd egy pizzára? Dél körül már biztos éhesek lesztek. - kacsintott Jimin.

- Nem is rossz ötlet. Fogalmam sincs meddig fogunk szerencsétlenkedni. - töprengett Yeri, miközben belekortyolt a kávéba, amit Jimin átnyújtott neki.

- Akkor nem is tudod, hogy mikor érsz haza? - kérdezte Jimin.

- Először a parkba megyünk, a kiállítás csak délben nyit. Plusz a kaja, meg az utazás... talán késő délután. - nyöszörögte a lány, és láthatóan a háta közepére sem kívánta ezt az egész napot.

- Szerintem jól fogod magad érezni. Adj neki egy esélyt. - mondta neki Jimin. - Mióta itt vagyunk, nem is voltunk sehol a környéken kívül. Mit szólnál hozzá, ha nyitva tartanád a szemed, és ha valami érdekeset látsz, azt megnézhetnénk együtt valamikor. - vetette fel az ötletet.

- Rendben. - sóhajtott ismét a lány. - Te mit csinálsz ma? Nem akarsz elmenni egy kicsit szórakozni?

- Még csak az kéne... - nevetett fel Jimin. - Fényes nappal lerészegedni. Viszont lehet, hogy elugrom majd délután bevásárolni, de igyekszem haza, aztán csinálunk valami vacsit. Oké?

- Oké! - bólintott Yeri, és miután megbeszélték a napi tervet, el is indult, hogy összeszedje magát.

Jimin, egy óra múlva már az üres lakásban állt, és idegesen vakarta a fejét. Végül letusolt, felöltözött és ő is kilépett az ajtón. - Hajrá!

Hopp, egy meglepi rész😎 Nem tudom, csak úgy jött😁 Így holnap fincsi rész jön😊 Remélem eddig jó a sztori.🤔