- Ah, álmos vagyok. - sóhajtott magában a fiú, miközben a fejét lehajtotta a kemény falapra. Az előadóteremben már fülledt meleg volt, ahogy a sok ember bezsúfolódott. - Ha tudtam volna, hogy ilyen sokan felveszik ezt a tárgyat, akkor én tuti kihagyom. - morgott még mindig magában, és nagyot sóhajtott, ahogy a homloka a hűvös laphoz ért, majd fejét elfordítva nézett ki az ablakon, ahol szikrázó napsütés mellett legalább egy enyhe szellő lengedezett, hogy csillapítsa a forróságot, pedig még csak nyár eleje volt. Bár az ablakok nyitva voltak, de az enyhülést hozó szellőből be, a terembe már nem jutott semmi.

- Már csak 20 perc. - nézett fel az órára. - Először el kell mennem bevásárolni, aztán összedobok valamit Yerinek vacsira. Ah, készülnöm is kellene holnapra. -tört rá a fájdalmas felismerés. - Dongwon prof nem szereti, ha nem kap azonnali válaszokat az unalmas, művészettörténettel kapcsolatos kérdéseire. Mindegy, ha marad erőm, majd előveszek pár könyvet. - cikáztak el a gondolatai egészen másfelé, mint kellett volna, miközben szemhéja akaratlanul lecsukódott, ahogy véletlenül egy arra tévedt fuvallat megsimogatta az arcát.

- Park Jimin! - hallotta meg a tanár hangját hirtelen, ami éles tőrként hatolt az terem csendjébe. Összerezzenve emelte fel a fejét, majd olyan egyenesen ült fel, mint aki karót nyelt, miközben már mindenki őt nézte. - Fasza!

- Ha kérhetem, akkor az órámon igyekezzen ébren maradni! - figyelmeztette a tanár, aki egy vaskos asztalnak támaszkodva karba tett kezekkel beszélt hozzá. - Álmodozni otthon is tud! Kivéve, ha valami fenomenális válasszal szeretne előállni, ami most kúszott be az álmaiba, és arról szól, hogy miért ilyen oszlopokkal helyettesítették a falat itt... - mutatott a férfi egy kivetített képre, a háta mögött, amin egy épület belseje látszódott -... és miért ezt a fajta boltívet választották, a hagyományos helyett, mert akkor szívesen meghallgatom a véleményét. - nézett rá a tanár, erősen összehúzott szemöldökkel, amitől a homlokán lévő ráncok csak még jobban elmélyültek.

- Elnézést! Többet nem fordul elő. - kért bocsánatot azonnal, majd a maradék 20 percben úgy koncentrált, hogy még a kezén mászkáló katicabogár sem vonta el a figyelmét, ami a nyitott ablakon repült be, és pont őt találta meg, hogy bosszanthassa.

Húsz perc elteltével, az előadás végét hangos sóhajok zárták. Nem csak ő utálta ezt az órát, de sajnos kötelező volt felvennie, ha belsőépítész akart lenni. Mindig úgy gondolta, hogy van tehetsége a belső terekhez, a színekhez, formákhoz, anyagokhoz is. Rengeteget rajzolt, és vázlatok, tervek százait készítette már el, amibe minden képzeletét belevitte, és végül elismerő pillantásokat is kapott egy-egy ötletéért. A tanárok mindig megjegyezték, hogy még sokra viheti, és sokszor dicsérték a munkáit. Ellentétben az iskolában mutatott szorgalmával. Sokszor volt fárad, volt, hogy elaludt, és el is késett.

Viszont arról nem volt szó, hogy a sikeres élethez, egy csomó, dög unalmas órát is végig kell majd ülnie, amire ráadásul nem is lesz szüksége. Minden ott volt a fejében, de hogy tanuljon is róla és megmagyarázza a miérteket, ahhoz nem sok kedve volt.

Ásítozva, lassú léptekkel, sétált lefelé a lépcsőn. Nem sietett, mert már látta a fényt az alagút végén. Vagyis az ajtót, a terem sarkában.

- Jimin, ráérsz egy kicsit!? - szólt utána egy mély hang. Szemeit forgatva fordult hátra, egy nagy sóhaj kíséretében.

- Nem igazán. - bökte ki, és figyelte, ahogy a tanár összeszedi a papírlapokat, és egy vaskos jegyzettömböt pár könyvvel együtt, majd komótosan belepakol a táskájába, miközben a terem teljesen kiürül.

- Pihenned kellene. Nem nézel ki valami jól. - állt meg végül előtte a tanár, és a szemüvege felett, kissé mérgesen nézett a fiúra.

- Kösz az aggodalmat Namjoon, de tudok magamra vigyázni. - közölte unottan Jimin. Már annyiszor túlestek ezen a beszélgetésen, hogy szívből gyűlölte, és már gépiesen mondta a szavakat, amiket a tanára, Kim Namjoon hallani akar. „Minden rendben.", „Jól vagyunk.", „Semmi gond."

Bár Jimin agyára ment, mégis az egyedüli tanár volt, akit érdekelte a sorsa, de talán csak a munkájából kifolyólag érdeklődött annyit felőlük. A húgán és az egyetlen barátján kívül, Namjoon volt az, akivel néhanapján szóba is állt. Mi tagadás, a tanára meg is küzdött azért a pár szóért, amit ritkán váltottak, mert Jimin nem volt egy barátkozós típus, főleg ha a téma állandóan az ő élete volt.

- Tudom, de mostanában egyre figyelmetlenebb vagy, és késel a beadandókkal is. - aggodalmaskodott tovább Namjoon, és bár korholni próbálta a fiút, a hangjában semmi nyoma nem volt rosszallásnak, vagy haragnak. - Figyelj, szeretném, ha elfogadnád az én ajánlatomat. Akkor nem kellene többször éjszakai munkát vállalnod, és összeszedhetnéd magad. Gondolj a húgodra. - fejezte be a tanár, de mire a mondandója végére ért, már érződött a hangján a feladás. Tudta, hogy úgysem mondana neki igent, de ő nem akart lemondani a fiúról, és fáradhatatlanul próbálkozott, hogy segíthessen neki.

- A húgomat hagyd ki ebből! - szólalt meg Jimin, határozott hangon. - És már vagy ezerszer megbeszéltük, hogy nem vagyok hajlandó beülni egy kis irodába, papírokat válogatni, ahol negyed annyit sem keresek. Pont azért, mert a húgomra gondolok. - ismételte el a szokásos szöveget, miközben az ajtó felé pillantgatott, hogy mikor jut már ki végre.

- Tudtam, hogy nem megyünk semmire. - sóhajtott fáradtan Namjoon, miközben megdörzsölte a homlokát.

- Mégis mindig megkérdezed. Az életem csak rám tartozik, senki másra! - figyelmeztette Jimin a férfit. - Senkinek sincs beleszólása abba, hogy mit csinálok, főleg akkor, ha a jelenlegi helyzetem nekem teljesen megfelel. - zárta le a témát, miközben elővette a telefonját és megnézte, hogy mennyi is az idő. Pont úgy, mint akit semmi sem érdekel, főleg nem az újabb fejmosásnak szánt beszélgetés.

A tanára még pár pillanatig elgondolkodva nézte, aztán az asztal felé fordult, majd a táskájából kivett egy dobozkát, és Jimin felé nyújtotta.

- A feleségem küldte. Yerinek.

- Mi ez? - kérdezte Jimin, miközben fél szemmel a dobozra sandított, amin olyan csicsás díszítés volt, amitől majdnem elszállt az agya. - Hogy lehet valamit így árulni? - töprengett magában.

- Csak egy kis édesség. - mosolyodott el barátságosan Namjoon, miközben Jimin szemei szikrákat kezdtek el szórni.

- Mi az!? Már azt hiszed, hogy egy kis csokit sem tudok venni a saját húgomnak? - horkant fel Jimin, és szúrósan nézett az előtte álló, még mindig a dobozkát tartó férfira.

- Dehogy Jimin! - tiltakozott Namjoon. - Ne érts félre kérlek! Tudom, hogy a húgod a mindened, és bármit megadnál neki. Ez csak egy apró kis figyelmesség a feleségemtől, ne láss bele többet, mint ami valójában. - szabadkozott egyből Namjoon, és látszott rajta, hogy sajnálja a dolgot.

A fiú vett egy mély levegőt, és figyelmeztette magát, hogy ne legyen mindig akkora barom. A szíve mélyén tudta ő, hogy a tanárának tényleg semmi mögöttes gondolata nem volt, de ettől a témától mindig kiverte a víz, és úgy érezte, hogy tombolni szeretne.

Soha nem volt, és nem is lesz szüksége segítségre ahhoz, hogy boldog legyen, és mindent megadhasson a húgának. Csak pénzre van szüksége, mert az mindent megfog oldani. Az pedig, hogy honnan van az a pénz, teljesen lényegtelen.

Miután kiengedte az eddig bent tartott levegőt, Jimin már kissé lehiggadva fogadta el a kis dobozt a tanárától.

- Rendben. Akkor Yeri nevében köszönöm a figyelmességet. - mondta monoton hangon. - Van még valami esetleg, vagy mehetek?

- Nem, semmi. - mondta Namjoon, majd Jimin azzal a lendülettel megfordult, és egy szó nélkül távozott. Azt már nem hallotta, amikor a tanára szomorúan szólt utána. - Vigyázz magadra!

***

- Akkor sem értem, hogy miért nekem kellene ezzel foglalkoznom Hobi! - csóválta a fejét a férfi. - Azért vettelek fel, hogy ezeket te intézd! Nekem más, kismillió dolgom van ezen kívül. - morgott tovább, miközben egyik kezével rákönyökölt a pultra, majd felhajtotta a whisky maradékát, ami még a poharában volt.

- Egyem azt az elgyötört fejed. Nem baj, ha nem kezdelek el sajnálni? - nézett rá a fiatal srác a pult mögül, és a vele szemben ülő férfit figyelte, aki csak a poharára meredt, azokkal a zafírkék szemeivel, és aki pár pillanat múlva, minden szó nélkül, a tekintetét a pultosra emelte, Hobi pedig újratöltötte a kiürült poharat.

- Nézd! - kezdett bele Hobi újra. - Legalább a beszállítókat intézhetnéd. Nem kell mást csinálnod, csak leadod a rendelést, amit összeírtam. Vagy felőlem rábízhatod Jinre is. - győzködte tovább, miközben egy férfi lépett oda a pulthoz, kékes kezeslábasban.

- Jeon Jungkook? - kérdezte a férfi.

- Én vagyok! - szólt oda Jungkook miközben letette a poharat, és a pasas felé fordult, aki az orra alá dugott egy papírt amit aláírt.

- Hová tegyük? - kérdezte az idegen, miközben elvette a paksamétát Kooktól.

- A szokásos. Italraktár. - válaszolta röviden, majd visszafordult a pulthoz.

- Az asszisztensemet hagyd ki belőle. Éppen elég dolga van. - folytatta Jungkook a beszélgetést, miközben beletúrt fekete hajába, hogy ne lógjon a homlokába.

- Pont azért akarom rád lőcsölni a melót. A tiédet úgyis Jin intézi, bár szerintem ez a kis plusz meló neki is beleférne. - mutatott Hobi a férfira morcosan.

- Jin a saját, privát ügyeimet intézi, szerintem nem is ért ezekhez a dolgokhoz. Ő időpontokat meg fotózásokat egyeztet, kiállításokat szervez meg miegymás. A klubra neki sincs ideje. - magyarázta a férfi. - Ha ennyire nincs rá kapacitásod, akkor keresd meg Minsoot és kérdezd meg őt, vagy vegyél fel valakit. Én azt se bánom. - legyintet Jungkook.

Hobit már a név hallatán is kirázta a hideg, és elöntötte a méreg.

- Kösz a lehetőséget, ha élhetek vele, akkor inkább az utóbbit választom. - vett vissza egy kicsit Hobi. - Mi újság Minsooval? Még mindig dühös? - kérdezte visszafogottabban. Tudta, hogy kényes témát érint.

- Ő mikor nem dühös? - kérdezett vissza a férfi, miközben ismét kiitta a pohár tartalmát, és felhúzott szemöldökökkel a lányra nézett.

A pultnál lévő piros hangulatvilágítás tükröződött a zafírkék szemekben, és Hobi akaratán kívül is megborzongott, ahogy a férfi szemébe nézett.

- Gyönyörű és félelmetes. - gondolta magában. De tényleg ez volt a véleménye róla. Ő volt a klub arca, és az egyik tulajdonosa is egyben. Hobi úgy gondolta, hogy Szöulban nem sok hozzáfogható szépséget lehet találni. Már ha egy férfira lehet azt mondani, hogy szép, anélkül, hogy megsértődne.

Magas, jóképű, sportos, okos, tehetséges, jóképű, férfias, gazdag, minden téren kiemelkedő, jóképű... Túl sok mindent tudott volna felsorolni hirtelen, amibe bele is zavarodott. Egy igazi alfa. Csak egyetlen ember tudta ezt az erőt elnyomni benne. A gazdája, Minsoo. A Red Carpet klub másik társtulajdonosa és Jungkook párja.

Igen, a gazdája. A klubban és a környéken mindenki tisztában volt vele, hogy milyen viszony van kettejük között. Minsoo szerette kimutatni, hogy az ő tulajdonában van a legszebb kincs a világon, kihangsúlyozva a „tulajdon" szót. Hobi pedig sosem értette, hogy Jungkook miért nem hagyja ott a fenébe, és keres magának egy helyes és cuki pasikát, aki neki hódol be és nem fordítva. Azt sokkal szívesebben nézte volna esténként a pult mögül, és még a nyála is folyt volna a látványtól, ahogy falják egymást. De most inkább csak sajnálatot érzett.

- Igen, ez igaz. Az utóbbi időben folyton morog valamiért... - erősítette meg Hobi is, miközben egy lemondó sóhaj szökött ki belőle.

- Mindegy, már megszoktam. - eresztett meg Jungkook egy félmosolyt. - Pár nap és minden rendben lesz.

- Igen, ha addig túléled. - szúrt oda Hobi, miközben tovább szöszmötölt a pulton, hogy minden a helyén legyen az esti nyitásra.

- Ehhez semmi közöd! - mondta Jungkook, kissé fenyegető hangon.

- Boltvezető lennék vagy mi a fene! - torpant meg Hobi munka közben, és mérgesen Jungkook szemébe nézett. - Szerintem rám is tartozik az, ami a vendégtérben folyik, és ezt nem tudom elnézni, még Minsoonak sem, hiába a főnököm!

- Még nem szoktál hozzá? - nevetett fel Jungkook keserűen.

- Hogy lehet ahhoz hozzászokni, hogy bárkinek képes odalökni téged, csak hogy még nagyobb befolyásra tegyen szert? És ahhoz sem tudok hozzászokni, hogy ennyire semmibe veszed magad Jungkook. - mondta a mérges pultos, de csak halkan, hogy rajtuk kívül más ne hallja. A hangjából pedig sütött a sajnálat és a düh.

- Csak lépj túl rajta. - nyugtatta Jungkook. - Én is ezt teszem. Minsoo ilyen, és már nem hiszem, hogy megváltozna. Sokat köszönhetek neki. Ha ő nincs, akkor most nem lennék egy klub tulajdonosa, és nem lennének saját kiállításaim, a rengeteg megrendelésről pedig ne is beszéljünk.

- Persze Kook. Győzködd csak magad. - legyintett Hobi lemondóan, majd elvonult, hogy átnézze, mi hiányzik még a kínálatból estére.

Jungkook csak megcsóválta a fejét, majd a kezébe vette a telefonját és tárcsázta az asszisztense számát, aki pár csörgés után fel is vette.

- Igen Jungkook? - szólt bele egy kellemes férfi hang.

- Jin, kérlek, küldd át nekem az e heti menetrendet, mert nem találom. Illetve hívd fel nekem az egyik szabad modellt, és egyeztess vele egy időpontot holnap délelőttre.

- Rendben. - mondta azonnal a férfi. - Mikorra szeretnéd?

- Legyen délelőtt tíz óra. Ma nem akarok sokáig a klubban maradni. - válaszolta Kook egy kis töprengés után.

- Értettem. Melyik modell legyen? - kérdezett vissza Jin.

- Nem is tudom... - gondolkodott el Jungkook ismét, és közben lepergett előtte pár kép, színekkel, alakokkal és formákkal együtt. - Tudod mit, legyen inkább Russel, remélem szabad holnap délelőtt. Műtermi képeket akarok, és a külföldi arca pont jól jön most, olyan különleges.

- Rendben, megkérdezem, hogy ráér-e, ha mégsem lenne elérhető, akkor visszahívlak, és újra egyeztetünk.

- Előre is köszönöm! - mosolyodott el Jungkook, majd letette a telefont. Lassan kifordult a bárszékkel és tekintetét körbefuttatta a klubbon. Minsooval rengeteg pénz öltek bele, hogy úgy nézzen ki, ahogy most áll.

Az egész hely olyan volt, mint egy óriási kaméleon. Állandóan változott, attól függően, hogy éppen mi volt az est tematikája. A világítás, a színpad, a dekoráció, az asztalok, a székek és minden más is úgy volt beállítva, hogy bármikor lehessen rajta változtatni. És pont ezért volt, egy hatalmas raktár is, az épület háta mögött.

Jelenleg minden vörösben úszott. A színpadon vörös bársonyfüggöny lógott, az alkalmazottak a világítást állították be éppen, és kényelmes foteleket hordtak be, az egyszerű székek helyett.

Miközben Kook figyelte a ténykedésüket, egy másik férfi lépett oda hozzá.

- Elnézést, főnök! - szólította meg. - Megjöttek az esti fellépők, melyik öltözőbe vezessem őket? - hangzott el a kérdés.

Jungkook tekintete egyből, a négy másik férfira tévedt, akik lassú léptekkel közeledtek a bár felé. Kettő igazán magas volt közülük. Sütött róluk a magabiztosság. Arcuk és az alkatuk kifogástalan volt, idegességnek semmi nyoma, és kedélyesen, nevetgélve beszélgettek valamiről. A másik kettő sem maradt el magasságban tőlük, épp csak egy hajszálnyit. A ruhán keresztül viszont látszott, hogy a testük vékonyabb és kecsesebb, mint a társaiknak, ami arra engedte következtetni Kookot, hogy a mozgásuk is kifogástalan lesz, tekintve, hogy este ők lesznek a fő attrakció.

- Alan! - pattant fel Jungkook, és kezet fogott az egyik magas sráccal. - Rég találkoztunk. Minden rendben veled? - érdeklődött.

- Szia! - köszönt vissza a férfi, amikor észrevette, hogy Jungkook az. - Minden a legnagyobb rendben. Örülök, hogy megint hívtatok. Nem tudom megunni ezt a helyet. - vigyorgott, miközben gyorsan körbenézett. Láthatóan ő volt a kis csoport vezetője.

- A helyet vagy a pénzt? - kérdezte Kook, miközben egyik szemöldöke a magasba ívelt, és egy őszinte mosoly ült ki az arcára. Tudta, hogy Alan veszi a piszkálódást, így sosem fogta vissza magát, vele szemben.

- Oké, megfogtál. - nevetett fel Alan. - Tényleg nem rossz a bevétel, de komolyan mondtam azt is, hogy imádom a helyet.

- Nos, a helyért elfogadom a bókot, viszont a bevétel csak rajtatok áll. Adom, amit fixen kértél, és ha valami csepeg az is a tiétek.- kacsintott rá Jungkook, majd ismét végignézett a többieken. Alan mellett még két másik személyt ismert fel az előző műsoraikból, azonban a harmadik ismeretlen volt számára. Viszont aranyosnak találta, ahogy az Alan mellett álló, fiatal fiú csüngött rajta, miközben a karjába kapaszkodott, és figyelte minden rezdülését.

- Biztos minden rendben? - kérdezte Jungkook halkan, miközben fejével a fiatal fiú felé biccentett. Egy pillanatra megsajnálta. Feszültnek és ijedtnek tűnt, olyan benyomást keltett, mint aki teljesen el van veszve.

Alan először nem mondott semmit, csak lerázta kezéről a fiatal fiút, majd szorosan átölelte, és egy puszit nyomott az arcára. Csak utána fordult vissza Kookhoz.

- Minden a legnagyobb rendben. - vigyorgott Alan.

Miután Jungkook felfogta, hogy mi is a szitu, megeskette Alant, hogy a műsor után mindent elmesél részletesen egy ital mellett, amire a férfi egy kacsintással válaszolt, majd elindultak az öltözők felé.

- Aranyosak ugye? - kérdezte Hobi, aki eddig a pult mögül figyelte őket. - És ah, mennyire összeillenek. Bárcsak több ilyen álompár szaladgálna errefelé. - sóhajtotta.

- Pár óra múlva azt sem fogod tudni, hogy hova nézz. Ismét. - morogta neki Kook szemét forgatva.

- De engem nem érdekelnek azok, akik csak dugni járnak össze. Én szeretem látni a romantikát, az odaadást...

- Én meg azt, hogy dolgozol. - vágott közbe Jungkook, és igyekezett szigorú pillantással méregetni a srácot, bár ez rendszerint nem igazán sikerült neki. Yoongin kívül Hobi volt az, akivel még mindig fesztelenül tudott beszélgetni, olykor megosztva vele azt is, ami éppen nyomasztotta, vagy éppen a fellegekbe emelte. Bár az utóbbiból még egy 5 perces kávészünetet sem tudott volna kitölteni, az előbbit pedig mostanában inkább magába tartotta.

Hobi csak elmosolyodott a megjegyzésen, majd visszafordult a háta mögött lévő italkiállításhoz és igyekezett befejezni a dolgát.