- Mit keresel itt? – kérdezte Jimin elcsukló hangon, miközben próbált higgadt maradni, mert érezte, hogy megfullad, attól a hatalmas gombóctól, ami a torkában nőtt, és azzal fenyegette, hogy menten megfullad.

- Ki ő, Szívem? – kérdezte Jungkook, miközben még szorosabban tartotta a fiút, mert érezte, hogy a fiú képes és összeesik.

- Bemutatkozom. – szólalt meg az ajtóban álló nő. – A nevem Park Jiyoon. – árulta el a nevét, majd a kezét nyújtotta Kook felé.

- Park? – kérdezte megakadva Kook. – Maga...

- Az anyám. – szólt közbe Jimin, aki már alig állt a lábán, ahogy a rengeteg emlék elöntötte a fejét. És azok az emlékek nem legszebb pillanatok voltak.

- Maga bizonyára Jungkook. A fiam párja. – mondta nő, és igyekezett egy barátságos mosolyt varázsolni az arcára.

- Ne hívj a fiadnak, és semmi közöd hozzá, hogy ki ő. Egyáltalán honnan tudtad, hogy itt vagyok? – kérdezte Jimin, mert kezdett a hangjára találni a rátörő dühtől.

A nő mondani akart valamit, de inkább visszanyelte, és lesütötte a szemeit.

- Jöjjön be. – mondta neki Kook, mire Jimin kérdőn és dühösen nézett fel rá. Jungkook a tekintetével nyugalomra intette a fiút, és biccentett a fejével, hogy menjenek beljebb. – A lépcsőn felfelé. – mondta kimérten a mellettük elhaladó nőnek, majd Kook követte, miközben magával húzta Jimint, aki semmi hajlandóságot nem mutatott, hogy csatlakozni akar a beszélgetéshez.

- Csinálsz nekünk kávét Édes? – kérdezte a fiút, hogy lefoglalja egy kicsit, és a fiú erőt tudjon gyűjteni, egy láthatólag nem valami felemelőnek ígérkező családi beszélgetéshez. Jimin csak biccentett a fejével, majd anélkül, hogy az anyjára nézett volna átment a konyhába.

- Sajnálom, hogy ilyen váratlanul állítottam be... - kezdett bele Jiyoon, de Kook egyből csendre intette.

- Bármit is akar mondani, azzal szeretném, ha megvárnánk Jimint is. Nem szeretnék a háta mögött beszélgetni magával. – mondta a férfi, még mindig elég kimérten, miközben a nőt tanulmányozta, aki az egyik fotelban foglalt helyet végül. A nő csak bólintott egy aprót, hogy tudomásul vette.

Jungkook látta, hogy a nő elég leharcolt állapotban van. Szemei beestek és sötét karikák keretezik a barna szemeket. Egyből tudta, hogy Jimin kitől örökölte a gyönyörű mélybarna szemeit, amik rabul ejtették őt, bár a nő szemei jelenleg mellőztek bármiféle csillogást vagy az élet jeleit. A kezei is jól láthatón remegtek, talán az idegességtől és a feszültségtől. Aztán tovább gondolta, és végül nem tudta eldönteni, hogy az idegtől reszket vagy csak elvonási tünetei vannak, bár Jimin elmondása szerint éppen egy elvonón kellene lennie. Fakó, vállig érő fekete haja most eltakarta az arcát, ahogy lehajtott fejjel ült Kook előtt, így a tekintetéből nem igazán tudott olvasni.

- Csak egy valamit jegyezzen meg kérem, mielőtt bármit is mond Jiminnek. Ha bármivel megbántja és még több fájdalmat okoz neki, elintézem, hogy soha többet ne láthassa, mert olyan helyre juttatom, ahonnan többet nem szabadul. – Jungkook hangja mély volt, mégis éles tőrként hasított a nappali csendjébe. Látta, ahogy a nő összerezzen, de a fejét még mindig nem volt hajlandó felemelni.

Jimin gépiesen készítette el a kért kávét, minden mozdulata csak a rutinból eredt, mert az agya képtelen volt neki segíteni, mivel éppen azzal küzdött, hogy valahogy úrrá legyen az emlékein. Az elmúlt egy hétben úgy érezte, hogy minden rendben van. Végre megnyugodhat, mert Jungkookkal lehet, és elfelejthet mindent. De a sors másképpen rendelkezett és egy újabb akadályt rakott elé, amit fogalma sem volt, hogyan tud majd leküzdeni.

Nem akart az anyjával beszélni, nem akarta látni, nem akart róla tudni semmit. Tiniként még eltudta hinni, hogy nem az anyja hibája, de már képtelen volt rá, hogy felmentse őt a bűnei alól, hiszen hagyta őket szenvedni. Bárhonnan is nézzük magukra hagyta őket, bármiféle gondoskodás nélkül, majd eltűnt, és amikor már azt hitték, hogy valahol túladagolta magát, akkor megtudták, hogy letartóztatták és bedugták valami elvonóra.

Most pedig itt van, és Jimin olyan feszültséget érzett, hogy képes lett volna törni zúzni, miközben ordítva kéri számon a nőt, aki az imént a fiának merte nevezni.

Végül megfogta a kis tálcát, amire két csésze kávét tett, meg a hozzávalókat és lassú léptekkel megindult vissza a nappaliba, mert Kook közelségére vágyott mindennél jobban.

- Köszönöm Kicsim. – köszönte meg a férfi, amikor letette a tálcát a kis asztalra. Jimin egyből Jungkook mellé ült, a férfi pedig magához húzta és megfogta az egyik kezét, majd a hüvelykujjával cirógatta a fiú kézfejét.

- Akkor halljuk. Minek köszönhetjük a látogatását? – tette fel a kérdést a férfi, miután már legalább két perc is eltelt, de senki nem akart elsőként megszólalni az érintettek közül.

- Sajnálom, hogy hívatlanul állítottam be. Csak látni akartam a fiamat, és gyanítom, ha bejelentkeztem volna, akkor erre semmi esélyem nem lett volna. – válaszolta Jiyoon.

- Ha tisztában vagy vele, akkor el sem kellett volna jönnöd. – vágta oda Jimin, mire a nő ismét a földet kezdte el nézni.

- Valóban csak ennyi lenne? Látni akarta a fiát? – kérdezte Kook ismét. Látta, hogy élete értelme most nem igazán képes a kommunikációra, így úgy döntött, hogy majd kezébe veszi a dolgokat.

- Igazából nem. – nézett fel félve a nő.

- Hahh, annyira tudtam! Nincs semmim, amit eltudnál vinni! Se házam, se pénzem, se bármiféle vagyonom, hála neked! – szólalt meg ismét Jimin, nem kevés indulattal a hangjában.

- Nyugodj meg, kérlek. – mondta Jungkook a mellette ülő, robbanni készülő fiúnak. – Csak elmondja, amit akar, aztán elmegy. Hallgasd meg. – győzködte a fiút. Még ő sem tudta, hogy mi sül majd ki ebből az egészből, de azt sem akarta, hogy Jimin már most meghátráljon, aztán esetlegesen megbánjon valamit.

- Tévedsz kisfiam. – mondta a nő, a megszólítástól pedig Jimin ismét befeszült. – Csak azt akartam mondani, hogy sajnálom. Bár tudom, hogy ez édeskevés, és semmire sem elég. Nem teszi jóvá azt a rengeteg hibát, amit elkövettem. – Jimin mérgesen felhorkant, mire Kook kicsit megszorította a fiú kezét, hogy nyugalomra intse.

- Igen, ez valóban nem menti fel magát. - bólintott Jungkook is.

- Kérem, tegezzen nyugodtan. - kérte Jiyoon Kookot, aki egy bólintással elfogadta.

- Szóval akkor, ha szabad megtudnunk, akkor honnan tudtad, hogy Jimin itt van?- kérdezte Jungkook a kávé kortyolgatása közben.

- Yeri mondta, hogy itt él a városban. – válaszolta a nő. - Mesélt pár szót rólatok, így nem volt nehéz megtalálni, mert a fiatalember elég híres itt Szöulban. - magyarázta, miközben Kookra nézett.

- Miért kellett még őt is megkeresned! Pont őt?- ugrott fel Jimin Kook mellől, miközben fogai között szűrte ki a kérdést.

- Én-én nem gondoltam, hogy ott lesz. Az egész csak véletlen volt. Nem őt kerestem. Én... - kezdte el magyarázni Jiyoon, miközben Kook visszahúzta a fiút maga mellé.

- Rendben! Most szeretném, ha mindenki megnyugodna. - szólalt meg Jungkook. - Próbáljunk meg nyugodtan beszélgetni.

- Nekem ez nem megy!- állt fel ismét Jimin. - Képtelen vagyok nyugodtan beszélgetni vele. - rázta meg a fejét, majd Kook kezét is lerázta magáról és dühös léptekkel bement a hálószobába.

- Sajnálom, nem állt szándékomban felzaklatni, tényleg nem ezért jöttem. – szabadkozott a nő, aki láthatón kétségbeesett.

- Tegyük fel, hogy hiszek neked, bár nekem is nehezemre esik, de igyekszem elhinni, hogy semmi hátsószándékod nincs. – állt fel Kook. – De, attól tartok, hogy el kell napolnunk ezt a beszélgetést.

- Ezek szerint megengeded, hogy máskor is eljöjjek? – kérdezte a nő, és Kook meglepetésére, most először csillant fel egy halvány kis fény a nő szemeiben.

- Azt hiszem, hogy ez nem rajtam múlik. - felelte Jungkook kimérten. - Mivel nem velem van dolgod, hanem a fiaddal, így neki kell beleegyeznie a következő találkozóba.

- Értem. Igazad van. - hajtotta le a fejét ismét a nő. - Akkor most jobb lesz, ha megyek.

- Kikísérlek. – mondta Jungkook, majd az ajtó felé mutatott.

- Köszönöm a segítséget. – mondta Jiyoon már az ajtóban állva.

- Nem. – vágta rá Kook határozottan. – Én nem neked segítek, hanem a páromnak.

- Rendben, értem. – mondta a nő. – Akkor, kérlek továbbra is vigyázz rá.

Jungkook még nézte a távolodó nő alakját, majd egy nagy sóhaj kíséretében megfordult, becsukta az ajtót, majd elindult a hálószoba felé.

- Úgy érzem, hogy ez sem lesz egy egyszerű menet...

A zenét ne kérdezzétek, csak ez szólt, amikor most átfutottam még egyszer.