Jimin idegesen szedte a lábait, ugyanis késésben volt. Előző este úgy felhúzta magát azon a Jungkook fazonon, hogy amikor hazaért megivott pár üveg sört. Jóóó pár üveg sört, miközben nekiült filmet nézni, végül pedig olyan fáradt volt reggel, hogy véletlenül szundi helyett kinyomta az ébresztőt, és csak negyven perccel később nyitotta ki a szemeit újra. Így is még csak hét óra volt, mikor felkelt, ami egész jól hangzik, viszont neki a város másik felébe kellett eljutnia, a szombat reggeli csúcsforgalomban, hogy kilencre odaérjen. Megnézte a menetrendeket és az átszállásokat, de azt más időpontra kalkulálta, így most vakon ment, mert a városnak abban a felében talán csak egyszer fordult meg eddig, az is véletlen volt, mert akkor is eltévedt.

- Azt hiszem, hogy elájulok, ha pont ma kések el... - sóhajtotta, miközben idegesen toporgott, ahogy a metrót várta, amikor pedig végre megérkezett a szerelvény, olyan megkönnyebbülten szállt fel rá, mintha csak lebegne. Ez egészen addig tartott, amíg a cél előtt egy megállóval a metró megállt, ugyanis egy csatlakozás következett. Jimin a fejét fogta miközben leszállt, és a telefonjára pillantva idegesen nézte meg az időt, majd bekapcsolta a térképet.

- Oké. Már nincs is olyan messze. – jegyezte meg, ahogy a kijelzőt tanulmányozta. – Gyalog tizenöt perc, ha futok, akkor talán nyolc-tíz.

És ezzel sarkon is fordult, majd a mozgólépcső felé vette az irányt. Amint kiért az utcára újra a térképre nézett, majd nekiiramodott a megfelelő irányba. Tíz embertől kért elnézést, mert neki ment, egy ember nézte tolvajnak, aki éppen menekül, háromszor majdnem eltaknyolt, és egyszer majdnem átment a zebrán miközben piros volt a jelzés. De mindennek ellenére kilenc perc elteltével egy hétemeletes épület előtt állt kifulladva, miközben a térdein támaszkodva igyekezett rendezni a légzését. – Oké! Ez kurva gáz volt! De nyugi! – motyogta magának, miközben felegyenesedett és a bejáratot kereste, amit meg is talált, és határozott léptekkel célba vett.

- Jó napot! Egy megbeszélésre jöttem. – állt meg a recepciónál, miközben a levelet mutatta az ott ülő fiatal nőnek, aki a rágóján csámcsogva nyomkodta a telefonját, és éppen csak rápillantott a papírra.

- Negyedik emelet, ötös terem. – mondta a nő, majd kicsit el is fordult, hogy Jimin tudtára adja, nem kíván tovább beszélgetni, inkább szedje a lábait.

- Köszönöm! – mondta Jimin, csak, hogy udvarias maradjon, majd bentebb ment, és egy aulában találta magát. Középen egy kisebb szökőkút volt, ami halkan csobogott. Tőle jobbra egy kávézó, balra lépcső és liftek. Ember nem sok volt, csak öltönyben rohangált pár férfi, valami bilétával a nyakukban, de rá senki sem figyelt.

Egy nagy sóhaj után, mikor végre a pulzusa is nyugalmi állapotban vert tovább, megcélozta az egyik liftet. Beszállt és megnyomta a négyes gombot, nem sokkal később pedig az ajtó kinyílt, és egy gépies férfi hang közölte, hogy negyedik emelet. Kiszállt, és egy folyosón találta magát, mozgásnak nem igazán volt nyoma, csak hangokat hallott. Lépett párat, és látta, hogy az egyik ajtón a hármas szám van. Azután lépett még párat, és meg is találta az ötös számot.

Az ajtó félig nyitva volt, a hangok onnan szűrődtek ki. Hangos nevetgélés, és beszélgetés ütötte meg a fülét, ahogy az ajtó elé lépett. Lassan kinyitotta, majd bekukkantott.

- Helló! – köszönt a bent ülőknek, akik egy része csak bólintott, a másik fele talán egy köszönésszerűséget hallatott.

Jimin megkönnyebbült, mert láthatólag tényleg nem késett el. Belépett, majd megcélozta a leghátsó széksort, és egy sóhaj kíséretében lehuppant az egyik üres székre. Miután jobban végignézett a termen, észrevett elől egy színpadot. Nem volt nagy, de egy személy simán tarthatott rajta bemutatót. Viszont most le volt engedve a vörös függöny, így a méreteit nem tudta rendesen felmérni. Egy mikrofonállvány állt a függöny előtt, a színpad szélén pedig egy fiatal, talán húszas éveiben járó férfi ült, miközben lelógatta a lábait, és a kezeiben lévő papírokat tanulmányozta éppen.

Legalább húszan voltak a teremben, legalábbis hirtelen ennyit számolt, és ha jól látta, akkor fele-fele arányban voltak a lányok és a fiúk. Egyre idegesebb volt, amit bal lábának gyors dobolása tett nyilvánvalóvá.

- Kérsz? – hallott meg egy hangot, és a tulajdonosa éppen egy doboz mentolos cukorkát nyújtott elé.

- Nem, köszönöm. – utasította vissza.

- Én ezt szoktam rágcsálni, ha tiszta ideg vagyok. – folytatta a mellette ülő. – Üdv, Minjun. – mosolygott rá a srác.

- Jimin. – mutatkozott be ős is, miközben végigmérte a srácot. Olyan idős lehetett, mint ő, tehát huszonegy- huszonkettő éves körül, vagy egy picit idősebb Az arcvonásai határozottak voltak, vastag szemöldök keretezte az arcát a kék szemei felett. Fekete haja rövidre volt nyírva, és mind a két fülében egy-egy karika fülbevaló díszelgett. Ülve is látszott a fiún, hogy sportos alakját rendesen karban tartja.

- Szóval Jimin, te is a kiválasztottak között vagy? – mosolyodott el Minjun.

– Fogalmam sincs, hogy hova csöppentem. – viccelődött Jimin, és ismét végignézett a termen, majd az órájára pillantott, ami jelezte, hogy két perc múlva kilenc óra.

- Mindjárt úgyis kiderül, hogy mire vállalkoztunk. – kuncogott a fiú, majd egy újabb mentolos cukorkát vett a szájába, amit szaporán rágcsálni is kezdett.

A következő pillanatban pedig egy férfi lépett be a terembe. Egy bő gatyát, valamint egy elég elnyűtt pólót viselt. Még csak nem is köszönt, helyette ő is egy papírlapot tanulmányozott a kezében, úgy sétált fel a színpadra, majd megállt a mikrofon előtt, és elkezdte nézegetni.

- Működik ez a szar? – hallatszott hirtelen a hangja, eléggé kihangosítva, ami jelezte, hogy igen, működik. Többen felkuncogtak a lányok közül, a színpad szélén ülő srác pedig egy elég szúrós pillantást vetett a színpadon álló férfira.

- Ne nézz így rám, ezt amúgy is te használod. – vonta meg a vállát a férfi, mire a másik a szemeit forgatva felhúzta a lábait, majd a férfi mellé állt.

- Szóval...akkor...helló mindenkinek! – kezdett el beszélni a férfi. – Hobi vagyok, ennek a kócerájnak táncoktatója és koreográfusa. –mutatkozott be, mire Jimin arca, egy kis grimaszba fordult. – Hogy ez? Tanár? – nevetett fel magában.

- Ő meg Taehyung. – mutatta be a mellette állót is, aki a rövid bemutató hallatán ismét szúrós tekintettel meredt a férfira. – Oké már! Szóval, Ő Kim Taehyung, az énektanár lesz az elkövetkező napokban. – bővítette ki a bemutatkozást. - A részleteket nem mi ismertetjük. – folytatta Hobi, majd az órájára pillantott. – Hol van már megint az az idióta? – hallatszott a mikrofonba ismét a férfi hangja, amit ez alkalommal is kuncogás kísért többek részéről. – Szóval várunk még egy kicsit, hátha betoppan a főnök is végre. – köszörülte meg a torkát, majd a telefonjáért nyúlt, feltehetőleg, hogy felhívja a főnökét, aki sikeresen elkésett.

Jimin úgy érezte magát, mintha egy tizedrangú helyre csöppent volna. Az egész helyzetben nem volt semmi komolyság, mintha egy felkészületlen bagázs színjátékát nézte volna éppen, akikből a tehetség és az elhivatottság mellett minden egyéb is hiányzott. Úgy érezte, hogy kezdi bánni a dolgot, és az egész helyzet csak egy nagy átverés.

- Helló! – hallott meg egy újabb hangot, de az előtte ülőktől még nem látta tisztán. – Bocs a késésért, de Yoongival veszekedtem. – mondta a hang, majd pár pillanat múlva már a színpadon is termett, Jimin pedig úgy érezte, hogy kirántják a talajt a lába alól. Bocs, a széket...

- Helló! Jeon Jungkook! – mondta a férfi mosolyogva a színpadon.

- Katasztrófa! Ez valami vicc ugye? Jaaa, ez csak olyan rejtett kamerás hülyeség lehet! – motyogta magában Jimin, miközben lassan lecsúszott a széken, és igyekezett minél kisebbre összehúzni magát, hogy a színpadon álló, nagydarab férfi még véletlenül se vegye észre, mert akkor neki biztosan lőttek.

Meglepődött, amikor a helyet foglalók közül többen is tapsolni kezdtek, főleg a lányok, miközben Jimin a tenyerével próbálta kissé takarni az arcát, és már félig feküdt a széken.

- Rosszul vagy? – kérdezte Minjun, ahogy észrevette Jimin elég furcsa pozícióját.

- Nem, inkább halott. – motyogta a fiú a választ, mire a mellette ülő kérdésre nyitotta volna a száját, de a színpadon álló férfi folytatta a mondandóját.

- Üdvözlök mindenkit, aki elfogadta a meghívásunkat és most itt ül. Néhány szóban szeretném összefoglalni, az elkövetkezendő napokat...

- Tessék! – nyújtott oda Minjun Jiminnek egy palack vizet, de ő csak megrázta a fejét, hogy köszöni, nem kér. – Miért lettél ilyen feszült? Csak nem ismered? – érdeklődött a srác.

- Az túlzás, hogy ismerem. Kétszer futottam össze vele, és nem túl szépek az emlékeim róla. – suttogta, miközben még mindig takargatta az arcát.

- Ezt elhiszem. – vigyorodott el Minjun.

- Hogy érted? – kérdezte Jimin.

- Tudod, elég nagy híre van a fazonnak, bizonyos körökben. – válaszolt halkan a fiú. – Mindenki tudja róla, hogy meleg, és nem is rejtegeti. Azt is tudja mindenki, hogy képes naponta váltogatni a partnereit. Elég nagy vadász.

Jimin érezte, amikor előző este találkoztak, hogy Jungkook egy különc, de valahogy mégis túlzásnak tartotta azt a kijelentést, hogy naponta mást cipeljen ágyba.

- Azt beszélik, hogy azért vitte ilyen sokra, mert rengeteg kapcsolatra tett szert a partnerei lévén. Rengeteg üzlete van és csomó helyen érdekelt, még ez az épület is az övé. Sőt. Olyanról is pletykáltak, hogy majdnem bekerült a városvezetésbe, mert összekavarodott egy képviselővel is.

Hallgatta a mellette ülőt, próbálta feldolgozni a hallottakat, és végül rá kellett jönnie, hogy bizony egész hihető a sztori, főleg, ha a férfi nagyképű viselkedéséből indul ki.

- És azt is mondják, hogy bár melegnek vallja magát, képes nőkkel is ágyba bújni, ha a helyzet úgy kívánja. – folytatta a beszámolót Minjun, miközben a színpadon álló férfit figyelték, és hallgatták.

Jungkook a színpadon állt, és mondta, ami eszébe jutott. Nagyjából ismertette az előttük álló egy hetet, tartottak névsorolvasást, csakhogy biztos legyen, és begyűjtötték minden részvevő aláírását is. Eközben pedig végig a felhozatalt vizsgálta. Remélte, hogy akad legalább egy cicusjelölt, de sajnálatára egy sem volt az esete.

- Nehéz egy hét lesz... – sóhajtott magában, amikor megállapította, hogy nem igazán tud majd kivel szórakozni.

- Szóval, ha mindennel megvolnánk, akkor tízkor indulás. A hátsó ajtónál áll a busz. Aki késik, az kiesik. Bővebb információt pedig az esti megbeszélésen kaptok majd. – fejezte be a mondandóját, majd lesétált a színpadról, a két tanár társaságában, majd megálltak az emelvény mellett, miközben a papírokat nézték és beszélgettek.

Mindenki felállt, és az ajtó felé vette az irányt, Jimin pedig magánkívül ült tovább a székben. Aztán, egyszer csak jött a felismerés. Mind a két kezével a saját hajába kapaszkodott, amikor realizálta, hogy a nagy sietségben otthon hagyta a másik táskáját, amiben a ruhái voltak.

- Nem lehetek ilyen szerencsétlen. – nyöszörögte magának.

- Mi a gond? – kérdezte Minjun, aki szinte szedelőzködött már.

- Ne is kérdezd... - válaszolta, majd a telefonjáért nyúlt és hívta az egyetlen segítséget, akit eszébe jutott.

- Szia Jimin! Na, mesélj, hogy ment? Máris végeztél? – érdeklődött Woo.

- Ne is kérdezd, azonnal segítened kell! – szólt bele kétségbeesetten.

- Mi történt? – kérdezte Wooyoung, aki megijedt a barátja hangjától.

- Otthon hagytam a cuccom, és már nem járom meg az utat tízig. Nem tudnál nekem pár ruhát hozni ide? – hadarta Jimin.

- Hogy mi? – kérdezett vissza Woo, mert alig értette az ideges barátját.

- Csak kellene pár kényelmes cucc a következő egy hétre. Tudsz hozni? – kérdezte újból.

- Persze, megoldjuk! – vágta rá Woo, amint felfogta a dolgot. – Hova kell vinni?

- Szerintem, ha megkérdezed a pasid, akkor tudni fogja. De kérlek, hogy siess, mert tízkor indulunk. A kávézóban várlak! – és ezzel kinyomta a telefont, hogy ne tartsa fel a barátját, majd előkotort egy baseball sapkát a hátizsákjából, a fejére csapta, majd a földet bámulva megindult az ajtó felé.

Jungkook éppen a névsort nézte át, hogy mindenki aláírta-e, amikor körbeadták, de a szeme megakadt egy néven. Először nem esett le neki, majd felpillantott, végignézett az üresedő termen, és megpillantott egy fejét lógató fiút, aki úgy próbált kislisszanni az ajtón, mint egy szellem. Kook csak kettőt lépett és máris a háta mögött termett, majd a hátizsákjának elkapva állította meg.

- Hova ilyen sietősen Törpe? – szólt rá a fiúra, és amikor az lemerevedve állt meg, majd összerezzent a Törpe szó hallatán, Kook egy pimasz félmosolyra húzta a száját. – Szóval mégsem lesz ez a hét olyan unalmas. – jegyezte meg hangosan, majd közelebb hajolt a fiúhoz, és halkan a fülébe suttogva megkérdezte: - Nem iszunk meg egy kávét és beszélgetünk egy kicsit?

Jiminnek ezernyi kifogás szaladt végig az agyán, amit a helyzetre súlyosságára való tekintettel gyorsan el is vetett, mert úgy érezte, hogy nem kell még rátennie egy lapáttal, úgy is a szakadék szélén áll már.

- Remek! – szólalt meg vidáman Kook, majd anélkül, hogy elengedte volna Jimint, elkezdte maga után húzni, a bent lévő két tanár, és még legalább tíz másik jelentkező szeme láttára.

- Megtennéd, hogy legalább elengedsz? – kérdezte Jimin halkan, de nem tudta elrejteni a hangjában bujkáló rosszallást.

- Amilyen kicsi vagy, egyből szem elől tévesztenélek. Szóval nem! – kuncogott Kook, és úgy érezte, máris kárpótolva lett a következő egy hét miatt, ami pár perccel ezelőtt még végtelenül unalmasnak ígérkezett a társaság szempontjából.

- Nem vagyok kicsi! – tiltakozott Jimin, miközben próbálta kirángatni magát az erős kézből. – Te vagy melák!

- Hmm. Meglehet. Pont kiegészítjük egymást, nem gondolod? – vigyorgott a férfi.

Jimint gyorsan öntötte el a méreg, megfeledkezve a helyzetéről, majd gondolt egyet, és kibújt a hátizsákjából, és pár lépéssel eltávolodott Jungkooktól, aki láthatólag tényleg nagyon jól szórakozott.

- Ne pattogj már folyamatosan. – szólt rá a férfi. – Csak egy kávét akartam meginni veled. Ez olyan nagy kérés? – vonta fel az egyik szemöldökét.

- Akkor sem, ha te lennél az utolsó ember a földön. – morogta Jimin, majd sarkon fordult, hogy otthagyja a férfit.

- Törpe! – szólt utána Jungkook.

- Mi van már! – csattant fel Jimin, és hátrafordult. – A rohadt életbe! – mondta, amikor meglátta, hogy a férfi még mindig a letörölhetetlen vigyorával az arcán, lóbálja a kezében a hátizsákját.

- Akkor, hogy szereted a kávét? – kérdezte Jungkook, miközben elhaladt a fiú mellett, és a vállára csapta a fiú táskáját. Esze ágában sem volt visszaadni neki.

Pár perccel később, már az épület kávézójában ültek egy asztalnál, és Jungkook a kávéját kortyolgatta, miközben a fiút figyelte. Jimin pedig olyan ábrázattal ült előtte, mint akinek éppen a fogát húzzák.

- Tényleg ennyire nem bírod a fejem? – kérdezte Kook.

- Tényleg! – vágta rá gondolkodás nélkül Jimin. - Azt hittem, hogy tök egyértelmű a dolog.

- És miért? Úgy értem, olyan érzésem van, mintha valamivel vérig sértettelek volna, de egyszerűen nem jövök rá, hogy mivel. – tanakodott a kávéscsésze mögül Kook.

- Azért mert egy önelégült, egoista fasznak nézel ki, aki ráadásul még röptében a legyet is típus. – mondta teljesen érzelemmentesen Jimin, mire Jungkook szemei kikerekedtek, mert azért ennyire nyíltan és szemtől szembe még senki sem merte neki ezt mondani. De a kezdeti döbbenet után, egy újabb félmosolyra húzta a száját.

- És miből gondolod, hogy az vagyok? – érdeklődött. Szerette volna tudni, hogy miből következtette ki a fiú, vagy esetleg megtudni, hogy most vajon milyen pletykák keringenek róla, ami a fiú fülébe juthatott.

- Jó emberismerő vagyok. – vonta meg a vállát Jimin.

- Nahát! Micsoda véletlen! Én is. – ujjongott Kook, majd letette a kávét, és rákönyökölt az asztalra, hogy közelebb hajolhasson a fiúhoz. – Szerintem te pedig, egy nagyszájú, beképzelt, arrogáns, sunyi és ravasz kis dög vagy, akit nagyon gyorsan tiszteletre kell tanítani, különben egy javíthatatlan kis semmirekellő marad. – mondta Jungkook, egyenesen Jimin szemeibe nézve, miközben azon gondolkodott, hogy a fiú szemei az aranyhoz, vagy a borostyán színhez állnak közelebb. A borostyán nyert.

- Te kis... - ugrott volna fel Jimin, de Kook elkapta a kezét és visszarántotta.

- Nem-nem! Nem kicsi, hanem nagy! Minden téren. – nevetett fel Jungkook, ahogy nézte a fiú elvörösödő arcát, amit a méreg és az indulat okozott. – Na, csücsülj szépen vissza. – szólt rá a fiúra.

Jimin úgy volt vele, hogy a francba a jelentkezésével, és a francba a lehetőséggel, de ő ezt nem hajlandó így vállalni.

- Figyelj. – szólalt meg ismét Kook. –Ajánlok neked valamit. Mivel közösek a barátaink, ezért nem kizárt, hogy összefutunk párszor. Mit szólnál, ha elfelejtenénk mindent, ami eddig történt, és tiszta lappal kezdenénk? – kérdezte komolyan a férfi.

- Miből gondolod, hogy megváltozna a véleményem? – szólt közbe Jimin.

- Azért, mert egyáltalán nem ismersz, és az előbbi leírásod egyáltalán nem illik rám. Nem szép dolog egyből ilyen negatív és sértő véleményt alkotni valakiről. – dőlt hátra a széken, mert érezte, hogy a fiú éppen nem akar világgá szaladni. – Ezenkívül a következő egy hétben biztosan találkozni fogunk, és kellemesebb lenne mind a kettőnk számára, ha normálisan tudnánk kezelni a helyzetet.

Bár Jimin nagyokat fújtatott, de ahogy belegondolt az előtte álló napokba, igazat kellett adnia a férfinak. Lehetetlen lesz, hogy elkerülje, és felesleges energiapocsékolás lett volna, ha folyton a férfit szekálja.

- Akkor nem fogok folyton beléd botlani? – kérdezte Jimin is komolyan.

- Ezt nem feltétlenül tudom megígérni. – vigyorgott Jungkook.

- Akkor többet nem szólsz hozzám? – kérdezte Jimin ismét.

- Azt sem tudom megígérni. – terült el még jobban a vigyor a férfi arcán.

- Akkor nem hívsz többé törpének? – tett fel egy újabb kérdést a fiú.

- Az kizárt! – tiltakozott egyből Kook. – De azt megígérhetem, hogy ha kitalálok helyette valamit, akkor elfelejtem a törpét. – nevetett fel férfi.

- Miért érzem úgy, hogy felesleges köröket futunk? – tette fel, az inkább költői kérdést Jimin, majd végre belekortyolt a kávéjába.

- Ugye!? Pont így gondolom én is! Mennyivel egyszerűbb lenne, ha már az ágyamban feküdnél. – jelentette ki lazán Jungkook, mire Jimin félrenyelte a kávét.

- Álmaidban sem! – vágta rá, amint lenyelte a kortyot, ami az előbb a torkán akadt, és ismét szúrós szemekkel vizsgálta az előtte ülő férfit, aki kezdte teljesen kiakasztani.

A következő hosszú percekben pedig, csak ültek egymással szemben, és csendben méregették a másikat, miközben isten sem tudja, hogy mikre gondolhattak. Egészen addig, míg végül egy ismerős hang köszönt rájuk.

- Hát itt vagy! – hallotta meg a megmentője hangját, aki nem más volt, mint Wooyoung. Egy nagy utazótáskát cipelt a vállán, miközben a másik kezével San kezét fogta, úgy közeledtek feléjük.

Jimin minden előzetes nélkül felpattant, majd elkapta Woo kezét, és a kijárat felé vonszolta. San meg sem tudott szólalni, miközben csak nézett utánuk, majd megfordult, és leült Kook mellé, aki még mindig vigyorogva nyúlt a kávéja után.

- Lassíts már egy kicsit! – szólt rá Woo Jiminre, aki hirtelen megtorpant és kérdőn fordult a barátja felé.

- Mi a francért nem mondtad el, hogy ez az idióta ennek e helynek a főnöke? – kérdezte idegesen.

- Nyugi Jimin! – csitította Woo a barátját. – Én sem tudtam, hogy Kooknak köze van a te utazásodhoz. Sannak sem meséltem rólad semmit, ezért ő meg sem említette, nekem meg nem volt okom megkérdezni.

- Tudtam, hogy csak én lehetek ilyen szerencsétlen... - sóhajtott Jimin fájdalmasan, mire Wooyoung mellé lépett és a vállára tette a kezét.

- Szerintem ne fogd fel ilyen tragikusan. San mesélt pár dolgot Kookról, amíg ideértünk. Szerintem nagyon jól kijönnétek, ha nem lennél vele ilyen ellenséges.

- Könnyű azt mondani. Veled még nem fordult elő, hogy valaki első ránézésre nem szimpatikus? – kérdezte Jimin, miközben elvette a táskát a barátjától.

- Persze, hogy előfordult. De az más, és a te eseted is más. Csak próbálj meg kicsit barátságosabb lenni vele. – próbálta győzködni Woo. – Ugye nem veszekedéssel akarod tölteni a következő egy hetet?

- Ugyan ezt mondta ő is. – sóhajtott Jimin.

- Ó. És akkor most én is egy egoista barom vagyok? – kérdezte Woo vigyorogva.

- Nem! Dehogy. – mondta Jimin, majd a kávézó felé pillantott, ahol a két férfi kedélyesen beszélgetett valamiről.

- Nyugi! – szólalt meg ismét Woo. – Inkább próbáld meg élvezni azt, amiért eddig keményen dolgoztál és most végre el is érheted.

Jimin tudta, hogy a barátjának igaza van. És ha őszinte akart lenni, akkor ő sem igazán értette, hogy mi az a zsigeri elutasítás és utálat, ami a sejtjeiből fakadt, és a tárgya Jungkook volt. Rengeteg barátja volt, és nagyon sok közülük még rosszabb természetű is volt, mint a férfi, mégis tudta őket kezelni. De úgy érezte, hogy Kooknak mondhat bármit, csinálhat bármit, akkor sem fogja tudni kezelni a férfit. Egyszerűen nem érezte magát biztonságban, ha a közelében volt.

- Köszönöm, hogy kisegítettél. – mondta Jimin, a táskára pillantva.

- igazán nincs mit. Bár nem tudom, hogy méretben jó lesz-e. – tanakodott Woo.

- Ne kezdd te is! – nézett rá panaszosan Jimin. – Nem vagyok alacsony!

- Nem vagy alacsony, csak pár centi van köztünk, de én szeretem a bővebb, kényelmes ruhákat, te meg nem ehhez vagy szokva. – magyarázta Woo, kissé elferdítve a valóságot, mert Jimin, nem pár, hanem majdnem tíz centivel volt alacsonyabb. Ehhez mérten igyekezett válogatni is, de egyáltalán nem volt könnyű.

- Tökéletes lesz. – mondta határozottan Jimin.

- Azért tettem be pár csinosabb cuccot is, ha úgy alakulna. – kacsintott Wooyoung, mire Jimin is elmosolyodott végre, a tekintete pedig az aulában lévő, hatalmas órára tévedt.

10:02

- A picsába! – kiáltott fel hirtelen. - Mennem kell! – szólt vissza futás közben Woonak. – Majd hívlak, ha odaértem!

Amilyen gyorsan csak tudott, átvágott a hatalmas helyiségen, majd a táblákat követve, gyorsan megtalálta a hátsó kijáratot, ami az épület parkolójába vezetett.

Csak hogy, pár személyautót leszámítva, senki sem volt ott. Jimin ledobta a táskát a válláról, majd ráült, és azon agyalt, hogyan lehet valaki annyira szerencsétlen, mint ő.

- Valami gond van? – hallotta meg Jungkook hangját a háta mögött.

- Végül is semmi, csak éppen még fel sem vettek, de már ki is rúgattam magam. – sóhajtott Jimin.

- Ez tudod, hogy miért hangzik viccesen? – kérdezte Kook miközben Jimin mellé lépett, a fiú pedig fájdalmas arckifejezéssel nézett fel rá, úgy várta a következő beszólást, amin már nem is lett volna kedve fennakadni. - Azért mert aki kirúghat, az én vagyok. – árulta el a választ a férfi, miközben megeresztett egy félelmetes vigyort.

Jimin arcára egy apró, fájdalmas mosoly ült ki, amikor elfordította a tekintetét Jungkookról. Teljesen abszurdnak érezte a helyzetet, amibe belecsöppent. Már arra sem maradt energiája, hogy valami velős beszólással visszavágjon a férfinak.

- Legközelebb az esti megbeszélésen kell megjelenned, addig szabad foglalkozás lesz. Én dél körül indulok, mert még van egy kis dolgom az irodában, de ha megvársz, akkor elviszlek. – ajánlotta fel Jungkook, anélkül, hogy a fiúra nézett volna.

Jimin meglepődött. A férfi felajánlásán is, de elsősorban a hangjában rejlő kedvesség és nyugalom lepte meg, amivel beszélt. Nem az az éles beszólogatás volt, vagy az a fennhéjázó modor, ami mindig kicsengett a szavaiból. Most teljesen más volt a hangja, és furcsa mód természetesnek hatott a férfi szájából.

Jungkook is feszülten állt. Ide-oda toporgott, miközben a teljesen üres parkolót figyelte, és várta a fiú válaszát. Ő komolyan gondolta a békülési szándékot, amit felajánlott, bár fogalma sem volt, hogy ezt miért neki kellett meglépnie, ugyanis az ég világon semmi rosszat nem tett a fiú ellen. Minden esetre, betudta a helyzetet annak, hogy mégis ő volt az érettebb kettejük közül, tehát neki kell példát mutatnia.

- Köszönöm. – motyogta Jimin az orra alatt. Egy kicsit hihetetlennek érezte, hogy valamit megköszönt a férfinak.

- Nincs mit! – vágta rá egyből Kook, majd átdobta a másik vállára Jimin hátizsákját, amit még mindig szorgalmasan magával cipelt, és elindult visszafelé. – Gyere velem! – szólt vissza a fiúnak, aki feltápászkodott a táskáról, majd megindult a férfi után.

A lifttel, a legfelső emeletre mentek, ami majdnem ugyan úgy nézett ki, mint az az emelet, ahol a megbeszélés volt. Csakhogy, ott minden tágasabbnak tűnt, még a folyosó is, amin haladtak, egészen a végéig, ahol egy ajtó állt. Jungkook gondolkodás nélkül nyitott be, majd egyenesen az ablaknál lévő asztalhoz sétált, és leült a kényelmesnek látszó fotelba. Jimin hátizsákját pedig, az asztal alá helyezte, a lábai mellé.

- Gyere nyugodtan és ülj le! – szólt oda a fiúnak, aki megtorpant az ajtóban, majd a hatalmas bőrkanapé felé mutatott, hogy foglaljon helyet, miközben felnyitotta a laptopot, és tényleg dolgozni kezdett valamin.

Jimin óvatosan lépkedett a puha szőnyegen, ami a kanapé előtt terült el és elnyelte a lépteit, a kicsinek egyáltalán nem mondható irodában. A helyiség, az épület egyik sarkában volt. Ez tette lehetővé, hogy két falát teljes egészében üveg borította, tökéletes kilátást biztosítva a környékre. Szerencsére a közvetlen közelben nem voltak magas felhőkarcolók, amik elvették volna a kilátást, így a távolban magasodó épületekre remek volt a rálátás. A másik falon iratok tömkelege volt mappákba helyezve, szín szerint a polcokra rendezve, mind precízen felcímkézve, hogy mi is lapulhat a dossziéban.

A kanapé felé vette az irányt, letette a földre a táskáját, majd leült, és a hatalmas ablakon keresztül nézett kifelé az utcára, ahol a mini méretű embereket figyelte, ahogy hömpölyögnek.

Így telt el a következő egy óra. Csendben, miközben ő nézelődött, a férfi pedig hol a gépet nyomkodta, hol telefonált éppen. Azután Kook felkelt az asztaltól és se szó, se beszéd, kiment az irodából. Jimin az órájára pillantott, pár perccel múlt tizenegy, tehát volt még egy óra indulásig, de már kezdte unni a nézelődést, ezért elővette a telefonját és elkezdett böngészni. Pár perc múlva Jungkook tért vissza, aki valakivel telefonált, és éppen egyezkedett valami épület megvásárlásával kapcsolatban. Az asztala helyett Jimin elé sétált, majd átnyújtott neki egy papírzacskót, csak azután sétált az asztalához, miközben folytatta a tárgyalásszerűséget.

Zavartan kukkantott bele a zacskóba, de az érzés azonnal átváltott meglepettségbe, amikor megpillantott egy papírpoharat, amiben kávé volt,- az illata arról árulkodott- valamint egy szalvétába csomagolt szendvicset, amit mikor kicsomagolt, összefutott a nyál a szájában, olyan gusztusos volt.

Lopva Jungkook felé nézett, de a férfi még mindig telefonált, egyáltalán nem foglalkozott vele. Nagyot harapott a szendvicsbe, amit csak Wooyoung gombás csirkéje tudott volna felülmúlni, és egy halvány mosollyal az arcán nézte tovább a lenti, színes embertömeget, meg gyönyörködött a tökéletesen tiszta, kék égben.