„Sokféle szeretet van. Apai, anyai, testvéri, baráti, felebaráti. Családszeretet, gyerekszeretet... Ezek mind erős kötések. Főleg az anyai szeretet. De intenzitásában semmi sem fogható ahhoz, ahogy egy férfi és egy nő – ha összetartoznak – szeretni tudják egymást!"

Újabb egy hónap telt el az évből. Októberbe ugrottunk át, ami Forks adottságainak köszönhetően szinte téli hónap. A helyzet mit sem változott Carlisle és köztem.
Helennek és Ryannek elmondtam, hogy tudom már a titkukat, nagyon megkönnyebbültek, hogy nem kell már magukba fojtani, ráadásul az egész miatt úgy hitték, hogy megharagszok rájuk, de természetesen még a gondolat sem merült fel, hogy őket hibáztassam, csak megakartak valami olyantól menteni, amitől tudták, hogy ódzkodni fogok.
A reggeli borús órákban újra Carlisle karjaiban ébredek, nekem egy óra múlva az egyetemen kellene lennem, de ezt az érzést nem akarom elpazarolni csakis azért, mert óráim lesznek.

– Elfogsz késni. – simogatja meg a hajamat.

– Nem érdekel. – motyogom.

– Téged lehet, hogy nem, de az apádat érdekelni fogja, hogy miért késel.

Rányújtom a nyelvem, majd az ölébe húzom magamat, ma még bele sem néztem a szemébe, de amikor megteszem elakad a lélegzetem.

– Nem hittem volna, hogy egyszer egy éhes vámpírt dögösnek találok, de a szemed valami elképesztően rabul ejtő. – mondom miközben az ónixfekete szemét bámulom.

Soha nem láttam még fekete szemmel, de most valahogy ez a szín jobban tetszik, mint az arany.
Nevet, majd homlokon puszil.

– Hát, lehet, hogy dögös, de holnap egész nap nem fogsz ez miatt látni. – mondja

– Nee...– sopánkodom.

Magához húz és a derekamnál fogva megölel, én is így teszek, de én a nyakát ölelem. Tudom, hogy legszívesebben mást is tenne velem, de legbelül tudja, hogy a Jasperrel történtek után ez túl korai lenne, így csak egymást ölelve hallgatjuk egymás lélegzését, mindaddig amíg apám hangját meg nem halljuk az ajtóból.

– Ajaj! – mondom, majd gyorsan legurulok a vámpíromról.

Egy szempillantás múlva mind a ketten állunk, tisztes távolságra egymástól.
Kopogás nélkül nyit be ő is a szobába.
Nagyokat pislog, mivel kettőnket egy szobában lát.

– Átvetted Jasper szokását? Mert ő sem szokott kopogni...– mondom.

– Ó, ezer bocsánat! Csak szólni akartam, hogy lassan indulnod kellene, mert elkésel...Minden rendben veled? – hadarja.

– Teljes mértékben.

Zavarodottan kezd el méregetni és a gondolataimban az kezd el cikázni, hogy vajon akkor mit keres itt Dr. Cullen.

– Jess...az igazat. – mondja.

Nem tűnik fel neki még mindig, hogy Carlisle és köztem nem csak egy egyszerű baráti kapcsolat van, én meg még mindig nem akarom neki elmondani, hogy mi van köztünk, most meg pláne nem, mert még mi sem tudjuk, hogy fog alakulni a kapcsolatunk.

– Oké, volt egy rémálmom körülbelül másfél hónappal ezelőtt, ami miatt olyan pánikrohmom lett, hogy ha nincs itt ő. -bökök a fejemmel Carlisle felé. – Akkor nem tudom mi lett volna velem, szóval azért szokott itt lenni ilyen sokat, mert nem akarja ő sem és én sem, hogy megint megtörténjen.

– Nincs nagy baja, ugye? – fordul apám Carlisle felé.

– Nincs. Csak a biztonság kedvéért szoktam néha itt lenni.

Apu szinte a legokosabb rendőr, akivel én valaha találkoztam, de bizonyisten, hogy még mindig nem esett le neki, hogy itt nem csak erről van szó.

– Beszéltem Bree szüleivel. – jelenti ki apám.

Szinte semmit nem tudok arról a lányról, mióta visszament Rileyhoz. A rendőrség elkezdte őt keresni gőzerővel, de nem találták nyomát, apám pedig nem mondhatott semmit arról, hogy hova tűnt Bree. Breet a mai napig keresik, de még mindig nem találták meg, és at hiszem így a legjobb.

– Hogy vannak? – kérdezem.

– Most jobban...Bree meglátogatta őket tegnap, azt mondta, hogy talált magának egy jobb helyet és ezért ment el. Szegény szülei össze vannak törve, azt hiszik valamit elrontottak a nevelésében és Bree most utálja őket.

Kurvára kinyírom Victoriát.

– Így a legjobb apa, hidd el. – sóhajtom.

– Ha te mondod, akkor elhiszem. – mosolyog rám.
– Amúgy azt hittem megint Jasper van idefent...

Kész, nem bírom...A kezembe lévő füzettel megütöm a fejemet, majd gyilkos pillantásokkal méregetem apát.

– APA! Ne hozd megint fel életemet legnagyobb hibáját, oké?

Főleg ne az előtt, akit megcsaltam vele...

– Oké, oké! Nem is zavarok tovább, készülődj csak...

Kimegy a szobámból én meg a szinte vörös fejemmel Carlisle felé fordulok.

– Ne haragudj! Apám még mindig ezen kattog...

– Kíváncsi leszek a reakciójára, ha megtudja, hogy mi van köztünk. – nevet.

– Akkor majd készülj életed leghosszabb beszélgetésére...

Mosolyogva hagyja el a szobámat én pedig készülődi kezdek. Ma fekete nadrágot és egy piros színű pulcsit veszek fel, amikor mindennel kész vagyok lerohanok a lépcsőn és az ajtó felé veszem az irányt.

– Elvigyelek én? – kérdezi Carlisle.

Mivel apám mellette áll nem ugorhatok a nyakába, de a gatyámból majdnem kiugrok.

– Légy szíves! – mosolygok rá.

Egy kézmozdulattal elköszönök apámtól és beszállók a fekete Lexus kocsiba.

– Én leszek a legmenőbb gyerek az egyetemen! – mondom kuncogva.

– Amúgy is az vagy...

Eddig csendben utazunk, de sejtésem van, hogy miért...nagyon érik köztünk már valami és semelyikünk sem akarja elhamarkodni a dolgokat.
A két kezem között vibrálni kezd a telefonom, így felveszem.

– Szia, Anyu! – köszönök.

– Szia, szívem! Zavarlak?

– Dehogy!

– Akkor elújságolom neked, hogy az állami orvostestület úgy döntött, hogy félévre minden állam legjobb kórházába kihelyeznek egy idegsebészt, aki az ott lévő legjobb orvosoknak fog segíteni, hogy még jobbak legyenek.

– Nem mondod, hogy Washington államban a Forksi kórház nyert? – kérdezem izgatottan.

– Dede és én megyek oda.

– Úristen! De örülök! – ujjongok.

– Sejted ki lett a két legjobb orvos, igaz?

– Clara Walter és Carlisle Cullen?

– Talált. És ez még semmi! A testületben mindenki ezt a két nevet adta meg, pedig nem is mondtam szinte senkinek, hogy ez a két orvos mit tett érted.

– Úgy látszik Forks kórháza országos hírnévre tesz szert.

– Nem kételkedem, hogy így lesz, amúgy elfelejtettem megemlíteni, hogy már a taxiba ülök és tartok Forksba.

– Mi? Miért most szólsz? – torkollom le.

– Azért, mert ha előbb szóltam volna, akkor biztosan kihajtjátok a beleteket miattam apáddal. – kacag.

– Megérdemled.

– Ugyan...nemsokára találkozunk, addig is szia. – köszön el.

Miután letettem a telefont Carlislehoz fordulok:

– Hallottad? – tapsikolok.

– Úgy örülsz, mint egy gyerek az édességnek...– kezd el nevetni.

– Hát persze! Örülök a sikerednek és Clara sikerének is!

– Anyukád abban a kórházban lesz, amiben én...remélem nem hibázok semmiben...

– Jesszus! Életemben nem láttalak még ilyennek! Fogd fel úgy, hogy egy barát mellett tanulsz. – nyugtatom.

– A világ legjobb orvosa és ráadásul az anyád!

– Ne aggódj! Imádni fog téged!

– Hiszek neked. – fogj meg a kezemet.

Nemsokára megérkezünk az egyetem parkolójába, ahol sok szem kezd ránk nézni.

– Én gyorsan kiszállok. – mondom.

– Majd találkozunk, szia.

– Szeretlek! – suttogom oda.

– Én is. – suttogja vissza, majd kiszállok a kocsiból.

Csodálkozó pillantásokat kapok a többiektől.
Angela szája tátva marad, szinte látom, hogy mit evett reggelire.

– Te Dr. Cullennel jöttél? – ámul.

– Igen, nem nagy cucc. – vonom meg a vállam.

– NEM NAGY CUCC?! Az állam leghelyesebb pasija.

Tudom...

– Oké, mindjárt csöngetnek, így menjünk. – terelem a témát.

Azonban Helen arcáról leró a boldogság.

– Rendesen éreztem a kocsiból a kémiát köztetek. – mondja.

– Maradj csendben!

– Van egy olyan érzésem, hogy napokon belül nem csak alvás lesz abban az ágyban. – bokszol bele a vállamba.

– Van egy olyan érzésem, ha nem maradsz csöndben lebukunk. – vágok vissza. 

– Gyere te vérszívó. – karol át a barátnőm.

Végre ráveszem magam, hogy Cullenékkal egyek, így az ő asztalukhoz sietek az ebédszünetemben.
Jasper és Alice ül ott, a többieket még sehol sem látom.
Éppen azon vagyok, hogy megkeresem Helent, de Alice int nekem, hogy menjek hozzájuk.

– Sziasztok! – köszönök.

– Szia, Jess. – üdvözöl Alice.

– Izé...helló. – mondja Jasper.

Féltékeny.
Látta, hogy ma ki hozott suliba és féltékeny.
A kötelékünk egyik átka...
Jaspernek és Alicenak is fekete ma a szeme, így holnap őket sem fogom látni.
Megengedem magamnak, hogy Jasper szemébe nézzek, de nem kellett volna. A szeméből még inkább kiérződik a féltékenység.

– Jasper, álljál le! – figyelmeztetem.

– Próbálok! Nem olyan egyszerű...

– Akkor próbálkozzál keményebben!

– Könnyű mondani...

– Bazdmeg!

– Már megtettem!

Olyan gyorsan pattanok fel, hogy megszédülök. Alice húz vissza a székre.

– Srácok, elég legyen! Hiába is próbáljátok a valódi érzéseiteket eltakarni, nem fog menni. – nyugtat minket Alice.

– Bocsánat, Jess. Ez csúnya volt... – szólal meg Jasper.

– Én bocsánat! – mondom.

– Na látjátok! Sokkal jobb így! – mosolyog mindkettőnkre Alice.

– Ne haragudj, Jess! Tényleg nem olyan könnyű...-kezdi Jasper.

– Tudom...Nem a te hibád. – sóhajtok.

A többiek lassan megérkeznek, így nem lesz nagyobb veszekedésünk Jasperrel. Edward érzelmeiből látom, hogy haragszik a testvérére.
A kötelékünkről tényleg nem ő tehet, viszont arról, hogy megromlott a kapcsolatom az apjával arról igen.

– JESS! JESS! – fut hozzánk Helen.

– Levegőt azért vegyél. – nézek rá.

– Van...egy...újabb...ügyünk...Forksban...– lihegi.

– Mikor kezdjük? – kérdezem.

– Most azonnal. – jelenti ki, majd a kijárat felé indul.

-Őőő, akkor sziasztok!

Miért pont abban a kórházban kell kezdeni a nyomozást, amiben a pasim és az anyám is orvos?
Egy régóta keresett embercsempész bandának az egyik tagját a mai nap folyamán elütötte egy fagyiskocsi Forks belvárosában, így először ide kellett jönnünk kikérdezni a pasit, hogy hol lehetnek a társai.
A recepciós pultnál egy mogorva öregasszony áll, aki kicsit sem néz ki segítőkésznek, de muszáj leszek megkérdezni merre van Carlisle, mert az embercsempész barátunkat az ő kezelése alá vonták.
Mikor közelebb megyek hozzá azonnal rám mered és szépen lassan végig mér a gyilkos tekintetével.
Nyugi, Jess, csak kedvesen...

– Jó napot! Carlisle Cullent keresem! – mondom a legkedvesebb hangomon.

– Sok lány keresi őt, drága szívem, nem hinném, hogy pont egy diákra kíváncsi most. Nem hiszem, hogy az esete vagy...– mondja flegmán.

Helen mellettem röhögésbe tör ki én pedig nem tudok mit csinálni csak nagyokat pislogok a nem túl szimpatikus nőre.
Előveszem a jelvényemet és megmutatom neki.

– Jessica Reed, FBI. Merre találom Dr. Cullent? – kérdezem egy fokkal szigorúbban.

– Maga FBI ügynök? – kérdezi kételkedve.

– Nem, SHIELD ügynök, ufókkal meg boszorkányokkal foglalkozunk...– forgatja a szemét Helen.

A nő telefonálni kezd, majd pár pillanat múlva hozzánk fordul:

– A második emeleten várja magukat az irodájában. – jelenti ki.

– Köszönöm! – mondom.

– Jess, menjél csak én itt lent megvárlak. – kacsint rám Helen.

– Nem tetszik az ötlet...

– Nekem igen, szóval szia! – mosolyog rám.

Akkor úgy néz ki, hogy Helen nélkül kell megoldanom ezt a dolgot.
Bevallom őszintén, hogy ilyen nehezen nem találtam még meg semmit, mint ahogy Carlisle irodáját, most kezdtem rájönni, hogy ez a kórház nem is olyan kicsi.
Mikor nagy nehézségek árán eljutok az ajtóhoz bekopogok, majd benyitok.

– Szia, Jess!

– A kórház nem akarja lecserélni ezt a recepcióst?
Nagyon unszimpatikus...– morgolódom.

– Csak azzal, aki engem keres, tudod elég sokan szoktak...

– Őrült libák, akik felakarnak téged szedni? – érdeklődöm.

– Pontosan.

– A fagyiskocsis klienshez jöttem, de gondolom sejtetted.

– Igen. Gyere velem.

Követem őt ki a folyosóra, majd egy jobbra és egy balra fordulat után már a szobánál vagyunk.
A hapsi neve Peter Lopez, mexikói származású és az ötvenes évei elején járhat, szerintem a haja már a húszas évei elején kihullott, napbarnított bőrével kitűnik a fehér szobából.
Apa kollegái az ágyhoz bilincselték és egy kirendelt rendőr van az ágya mellett. Amikor meglát, bólint, majd elhagyja a szobát.
Félóra kellett a pasinak, hogy megtörjön, így mindent elmondott, a társai nevét, tartózkodásuk címét, így ez az ügy a részemről megoldva már csak az ügynökeimen múlik, hogy elkapják-e őket.

– Carlisle, elkérhetem a fickó kórlapját? – kérdezem.

– Persze. – mosolyog rám.

Visszatérve az irodájába odaadja.
Igazából engem a fickó régi sérülései érdekelnek, hátha kiderül még valami belőle, de nem jövök rá semmire, így visszaadom a kórlapot.

– Köszi! – hálálkodom.

Üzenetek tömkelegét kell megírnom az ügynökeimnek, így egy jóideje az iroda közepén álltam, amikor felnézek Carlisle engem néz és mosolyog.

– Eddig bírtam! – csóválja meg a fejét.

– Tes...

Nem bírom tovább mondani, azt, hogy „tessék?", mert megcsókol. A szívem vadul elkezd kalapálni, pont úgy, ahogy az első csókunknál, hangos nyögés hagyja el a számat, miközben a nyelvemmel lassan szétnyitom az ajkait, majd becsúsztatom a szájába. Egyre vadabb lesz a csókunk, míg ő gyengéden a falhoz nyom és a kezét becsúsztatja a pulcsim alá. Végig simítja a hátam, majd elől is mindenem. A hajába túrok, majd keresztbe fonom a két lábam a derekánál. Amikor a kezem lejjebb vándorol egy sóhaj hagyja el a száját.
És ekkor kopogtatnak az ajtón...
Amilyen gyorsan csak tudjuk összekapjuk magunkat, de ígyis látszik rajtunk, hogy a dolgok közepén jártunk.
A dologban a legjobb, hogy a nemrég Forksba jött anyám nyit be.
Neki biztosan leesik, hogy mi megy itt.
A tekintete Carlisle és köztem ugrál és ezzel még nem lenne semmi gond, de...
DE!
Sosem láttam még ilyen dühösnek.
És sosem láttam még ennyire ijedtnek.

– Jessica, szeretnék veled beszélni. – mondja, miközben a hangja megremeg.

Csak akkor nevez Jessicának, amikor ideges rám, utoljára körülbelül tizenöt éve volt rám ideges.

– Anya...megmagyarázom...

– Minden tiszteletem ő felé. -mutat anyám Carlisle irányába. – Egyrészről, mert megmentett, másrészt, mert segít neked és az embereknek mindenben, de nem hozzád való...nem az, akinek gondolod.

Úristen! Lehetetlen, hogy anyám tudja, hogy léteznek természetfeletti lények a Földön!
De valahogy tudom, hogy tudja.
Szívesen belenéznék a fejébe, de sosem tudtam.
Nincs pajzsa, csak egyszerűen nem megy...A gondolatai több felé ágaznak és sosem egy dologra koncentrál...talán ezért.

– Itt akarom, hogy beszélj velem, Carlisle jelenlétében. – jelentem ki.

Nem díjazza az ötletet, de bólint.
Van egy olyan érzésem, hogy ez a néma csend egy vihar előtti csend...
Érzem, hogy történni fog valami.
És nem jó dolog...