"A veszély közelebb hozza egymáshoz az embert"

Gyomor ideggel ébredek.
És a legrosszabbra gondolok: James és Victoria vadászik.
Még nem ebben a városban, de közel vannak. És ha ők vadásznak ott emberek fognak meghalni, nem is kevés.
Bemegyek a fürdőbe, megmosakszom és bár semmi életkedvem hozzá feldobok egy kiló sminket, ugyanis a "népszerű lányok smink nélkül ki nem mennek az utcára."
Kár volt ide jönnöm, legbelül éreztem, hogy valami történni fog. De közben arra gondolok, hogy, így megvédhetem Charlie-t, és remélem az embereket is.
Bosszút fogok állni Victorián.
Kerül, amibe kerül.
Lemegyek az ebédlőbe, ahol, amilyen gyorsan csak tudok bekanalozok egy tál müzlit.
Egyáltalán mi a fenéért eszek én ilyet?! Nincs is szükségem rá... Tudat alatt azért teszem, mert, így emberibbnek tűnők.
Kimegyek az udvarra, egy nap alatt legalább tizenöt fokot hűlt a levegő. Charlie már kint van, épp az ócska Fordját nézegeti, úgy látom nem tudja beindítani.

– Én mondta, hogy kéne egy új kocsi – csóválom a fejem.

– Néha csinál ilyet. Neked ezzel nincs problémád, mivel a te kocsid árából már egy házat is vehetnél.

Felhorkanok és kinyújtom rá a nyelvem.

– Egyébként nem dolgozni mész?

– De igen, viszont éjjel meghalt egy ember a szomszéd városban, járőr kocsival meg nem akarok menni.

Megáll az idő, apára meredek, de csak egy pillanatra, muszáj tőle részleteket megtudnom.

– Kell az FBI segítsége? – kérdezem tőle.

– Azt hiszem nem, nem meggyilkolták, vagyis nem ember gyilkolta meg.

– Akkor mégis mi lelte azt az embert?

Tudom mit fog mondani, mindenki ezt mondja, aki lát egy embert, akit egy vámpír gyilkolt meg.
Nagyon gusztustalan módon tudnak enni.
Állattámadás.

– Valami dög elkapta tegnap.

– Aha. Dög... – húzom el a számat.

– Az ügynöki megérzésed mást mond? – kérdezi apám.

– Nem minden az, aminek látszik, apu.

– Átküldték a képeket, borzasztóan festett a pasas, a nyakát széttépték, fél centi sem választotta el attól,
hogy a feje elváljon a nyakától.

Igen apu, a vámpíroknak van egyfajta nyakfétisük...

– Jójó, ügynök vagyok, szeretem túlgondolni a dolgokat.

– És ezért vagy az USA egyik legjobb ügynöke. –mosolyog rám apám, büszkén.

– Na én indulok – szólok neki – viszlát este!

Egész úton tiszta ideg vagyok. Cullenék ma nem lesznek iskolában, vadásznak. Nagyon remélem,
hogy állatra és nem emberre, egyre jobban hiszek benne, hogy vegák, de ha mégsem akkor nagyot
koppanok.
Viszont támadt egy ötletem.
Tyler elég sok mindent tud az iskoláról, nem néz ki drogosnak, viszont tudhat egy két dolgot. Legalább elterelem a figyelmemet Victoriáról.
A kocsija mellett áll, a telefonját nyomja.
Odamegyek hozzá és megkezdem a „kihallgatását".

– Hi, Tyler!

– Jessie, szia! Milyen volt az első napod?

Leszámítva, hogy neki mentem egy éhes vámpírnak, haza vittem két éhes vámpírt, idegeire mentem egy éhes vámpírnak,  megtudtam, hogy a legnagyobb ellenségem közel van a városhoz, és elkezdtem benne hinni, hogy Cullenék tényleg jó arcok, azon kívűl nagyon jól...

– Nem volt rossz – mosolygok rá – elég sok furcsa gyerekkel találkoztam.

– A furcsát, úgy érted, hogy narkósok? – vigyorog rám.

Még ki szedni sem kellett belőle, ezt a csávót is bírom!

– Valami olyasmi.

– Hát van egy pár, főleg alsóbb tagozatokból.

– Van egy drogdílerük, vagy mi?

– Lehet így is nevezni, igazából néha látom őket, hogy vesznek tőlük, mindenféle szart.

Jajjaajj, Tyler a közelükbe ne merészkedj...

– De nem egyedül dolgoznak, ez egy banda eddig öt embert láttam – folytatja.

Igen, ha az információink nem csalnak, tényleg öten vannak. És ha minden igaz, akkor vezetőjük sem nagyon van, mindenki csinálja a maga dolgát, senki sem szól bele egymás ügyeibe, ezért tudnak ilyet hatékonyak lenni. Kevesen vannak, de rafináltak, így nagyon nehezen tudjuk majd őket lekapcsolni, de minden tőlünk telhetőt megteszünk azért, hogy a rács mögé kerüljenek.
Ránézek a srácra.
Látom, hogy valami nyomja a szívét és el akar nekem mondani valamit, így anélkül, hogy bele néznék a fejébe, inkább megkérdezem.

– Mi a baj?

– Ismerek közülük néhányat – hajtja le a fejét – mármint nem, úgy, hogy egyszer is vásároltam volna tőlük, apám kinyírna, hanem a városban laknak.

– Tudsz neveket mondani?

– Elakarod őket kapni, mint valami akció filmben? – nevet.

– Nem egészen, de a keresztapám és apám tudna velük mit kezdeni.

– Okos húzás. Igazából hármat ismerek közülök, Ronald Brown, Jonathan Williams és Henry Rodriguez.

Apu mindegyiket felírta a gyanús alakok listájára. Nem hiába tényleg jó zsaru, sokra vihette volna, de ő inkább a családot választotta helyette, kevés ember van, aki a családját előrébb helyezi, mint a karrierjét, anyu szívét ezért is tudta elrabolni, az már más dolog, hogy így is elválltak.

– És azt tudod, hogy kik üzletelnek velük? Őket nem mártom be, de így tudnák őket követni.

– Hát, négyen már nem ebbe a suliba járnak. Richard Green és Phil Carter, viszont eggyel alattunk vannak.

– Köszönöm!

– Bármikor, egyébként jövő hét után lesz a bál, nincs kedved eljönni velem?

Na, bazdmeg...utálom a bálokat.

– Sajnálom, de én jövő héten pár napra visszautazom Washingtonba – biggyesztem le a szám.

– Ohh, akkor mindegy, azért örülök, hogy beszéltünk! Viszlát később!

– Szia!

A lehető legunalmasabban telt a napom. Kellett volna a mai napra egy-két Cullen a suliba, tudtam volna kit idegesíteni és legalább levezettem volna rajtuk a felgyülemlett feszültséget... Egész nap azon gondolkodtam, hogy hogyan lehetne Victoriaékat hatástalanítani, támadt is egy egyszerű ötletem, de nem szeretném Helent és Ryant belevonni, veszélyes játékot űzök. Felhívom Helent, hogy milyen infókat tudtam meg Tylertől.
Helennel gyorsan kinyomoztuk, hogy hol lakik a három jó madár, illetve megtudtuk, az egyik narkós diáktól, Richardtól, hogy mikor fognak üzletelni. Azt hiszi, hogy mi is vásárolni akarunk. Az ügynökeim három nap múlva, este fognak lecsapni, én és Helen nem fogunk részt venni benne, mivel még két alakról semmit sem tudunk, ezért még marad az álcánk. A két alak valószínűleg nem idevalósi, és nem is fog megjelenni a találkozón, tehát, ha megtudják, hogy lekapcsoltuk a három társuknak, biztosan menekülésnek erednek, így figyeljük az utakat, illetve a közeli repteret is.

Helennel egy kávézóban ülünk, egy boxban, kicsi és kevés ember jár erre, így nyugodtan tudunk beszélni.
A muffinomat majszolom, amikor Helen megszólal:

– Szerintem Cullenék jó fejek.

Megakad egy csoki darab a torkomon. Ha nem haltam volna már meg egyszer, biztosan ott helyben megtettem volna.

– Te mit szívtál? –kérdezem tőle két köhögés között.

– Semmit. De a tegnapi után mélyen legbelül te is ezt érzed és ne játszd meg magadat – figyelmeztet.

– Valószínűleg James és Victoria megölt egy embert a mellettünk lévő városban – terelem a témát.

– Ezt csak most mondod? – néz rám dühösen Helen.

– Én is ma tudtam meg. Apám átment segíteni a városba, úgy hiszik állattámadás.

– Nem állnak messze az igazságtól, tényleg állatok...

– Van egy olyan érzésem, hogy a város felé tartanak.

– Most mit teszünk?

– Te semmit, Helen.

– Jaj, ne anyáskodj már felettem, tudom mit csinálok – csattan fel. – szóval mondjad a tervedet.

Az összes ügynököm makacs, de Helen és Ryan a legmakacsabb közülük, ha arról van szó, hogy veszélybe akarom sodorni magamat. Ha nemet mondok valamire, ígyis-úgyis elérjék, hogy igenre változtassam a válaszom. Nem akarok belemenni most egy hosszas vitába, így megengedem neki.

– Rendben, de közel nem mehetsz hozzájuk, megértetted?

– Soha nem mentem közel hozzájuk, mindig hallgattam rád.

– Úgy gondoltam, hogy miután lekapcsoltuk a bandát maradunk itt, Forksba és innen figyeljük az eseményeket és ha rájuk találjuk őket akkor...tudod.

– Cullenének szólunk? – már megint a Cullenék, a barátnőm nagyon rajuk van állva – tegnapiból kiindulva ők is megszeretnék védeni az embereket.

– Ha eljön az ideje, igen.

– És aaa... tudod kiknek? – remeg meg Helen hangja.

Ettől féltem, nem nagyon szeretnék azoknak szólni...
Borzasztó vámpírok, de legalább követik a törvényeket, pontosabban jóformán ők írják a törvényeket, de igazán kihagynék velük most egy kellemes (kellemetlen) találkozót.

– Csak ha nem bírunk velük – válaszolom.

Helen megkönnyebbülten felsóhajt. 

– Michaelt azért figyelmeztesd.

– Már megvolt.

Michael Reed a belügyminiszter is tud ezekről az emberfeletti lényekről, én mondtam el neki, amikor még gyerek voltam. Először azt hitte, hogy egy hülye gyerek csíny, viszont mutattam neki egy-két dolgot...Utána már komolyan végig hallgatott, és a legmeghatóbb az egészben, hogy soha nem ítélt el.

– Nagyszerű! Térjünk át egy másik témára, átmehetek hozzád? Kaptunk egy rakat házit matekból én meg tudod, hogy hülye vagyok belőle.

– Meg szép! Legalább kifaggatjuk Charliet. Csak reménykedem, hogy tévedek.

– Most az egyszer azt kívánom én is!

– Megkellene néznem a hullát...– vetem fel.

– Megakarod érinteni, igaz? – Helen hangja aggódó.

– Látsz rá más lehetőséget, hogy kiderítsük az igazságot?

– Szó sem lehet róla, JESSICA!!! – hangjában annyi rettegés gyülemlik fel, hogy már én is érzem. Olyan hangosan mondja, hogy az a pár ember, aki a kávézóban ücsörög mind oda kapja a fejét.

Tudom, hogy Helen aggódik, de ha nincs más választásom, muszáj leszek egy kis fájdalmat elviselni, mivel biztosra még nem mondhatjuk, hogy Victoriaék gyilkolták meg az a pasast.
Képességeim közé tartozik, hogyha megérintem a hullát, látom a halálának okát. Ez egy elég előnyös képesség, ha ügynök vagy, viszont ennek van egy hátránya is: nem csak látom, hanem érzem is, hogy milyen borzalmakat élt át az ember. Néhányszor már csináltam, elég sokszor kerültem emiatt kórházba.

– Nyugodj meg, Helen, ez csak legvégső esetben fordul elő, megígérem!

(Ami sajnos, abban az esetben lesz, ha meghal egy ember Forksban)
Helennek üveges lesz a tekintete, és lehullik egy könnycsepp a kezére, de megnyugodott.

– Gyere, menjünk megoldani a házidat – segítem fel a székből.

A konyhában ülünk. Helen és én kifaggatjuk apát a mellettünk lévő város látogatásáról. Nem sok újjal tud szolgálni. A helyi rendőrök azt gondolják, hogy valami vadállat lehetett. Semmilyen nyomot nem találtak, hogy ember művelte volna ezt.

– Adj ki parancsot, hogy sötétedés után ne nagyon járkáljanak magányos helyeken és egyedül a városiak! – utasítom apámat.

– De hát miért? Csak egy állat.

– Csak csináld, kérlek, bízz bennem!

– Mi történt?

– Ez nem állat apu, ezek valószínűleg emberek.

– Milyen ember lenne erre képes, szívem?

– Ne kérdezz olyat, amire nem adhatok választ. Csináld, amit kértem apu, nagyon fontos.

– Rendben, de nagyon szeretném megtudni, hogy mi ez az egész.

– Megfogod...Egyszer biztosan... – hajtom le a fejemet az asztalra.

Veszélyben a város és szinte senki nem tud róla...