„Mondhat bárki bármit a vámpírokról, valóban érdekesek. Ez is benne van a munkaköri leírásukban, mint a vérivás, meg az éjszakázás."

Már hajnalban felkelek, hogy eltudjak menni valahova, ahol szerezhetek magamnak vért.
Szerezhetek?
Ez tisztára úgy hangzott, mintha valakit megakarnék enni.
Fújj!
A Cullenék még mindig nem tudnak rólam egy-két dolgot például azt, hogy irtózom az emberi vértől. Csak akkor eszek azt, ha már tényleg nem bírom.
Ennél furább vámpírt tényleg nem teremtethettek volna...
Annyira sietek le a lépcsőn, hogy megbotlok és körülbelül öt lépcsőfokot zuhanok.
Mióta itt vagyok Forksba kétszer majdnem megfulladtam, kétszer elestem és majdnem kilapított a kocsi.
Nem szoktam ennyire béna lenni, de betudom annak, hogy túl sokáig voltam ügynökként vámpírformába, így most újra megkell tanulnom az emberi testemet használni.
Sokszor volt már ilyen, tehát most is megküzdők vele.
Mire leérek az ebédlőbe, Helen már az asztalnál vár. Reggel fél hat.
Mit keres ez itt?

– Jó reggelt, Jess, gondoltam éhes vagy. – mondja miközben egy üveg felé mutat, amiben vörös színű folyadék van.

– Hogyan tudnék élni nélküled? –
vigyorgok rá, majd megragadom a flakont.

Pillanatok alatt megiszom a tartalmát, majd visszateszem a konyhapultra.

– Szerintem most bírtad a legkevesebb ideig. –mondja Helen.

– Bírtam volna még vagy két hónapig, de ha nagyon felidegesítenek, akkor abból nem fog sok jó kisülni.
– mondom, majd lehuppanok a Helen melletti székre.

– Mész ma suliba? – kérdezi tőlem.

– Muszáj leszek, apu úgy tudja, hogy ezért maradunk, mert van egy fülesünk, hogy vannak még a városban. – suttogom, mivel apu még fent alszik.

– Egyszer kénytelen leszel neki elmondani...ha negyven évesen is ilyen formában leszel, akkor már gyanús lesz.

– Majd, egyszer...Éhes vagy?

Bólint, szóval összedobok neki egy szendvicset.

– Jó étvá...– akarnám mondani, de megakadok. – Hát baszdki ezt már nem hiszem el. – Csapok az asztalra.

Kinyitom a bejárati ajtót és meglátom a férfinek a tenyérbemászó képét, borzasztó, ahogy mosolyog. Olyan taslit lekeverek neki, hogy hátra tántorodik.

– Mi. A. Faszt. Keresel. Itt? – tagolom a mondatomat.

– Gondoltam megnézem, hogy vagy. – vigyorog rám úgy, miközben az arcát dörzsöli.

– Tűnj innen!

– Hol a szőke lány? Rég láttam...

Nem kellett sokat várni újra megütöm és eszméletlen káromkodásba kezdek:

– Esci da casa mia, bastardo! Se ti vedo di nuovo nel quartiere, ti spezzo il collo! Torna dalla tua fottuta gang, lasciami scopare! – kiabálom olaszul, közben egyre kijjebb hessegetem az ajtón.

Ha nem maradok csöndbe apám bizonyára felkell és nem tudom, hogy magyarázom ki neki, hogy mit keres itt egy idősödő pali, aki úgy néz ki, mint az olasz Dracula.
Még jó, hogy apám úgy szokott aludni, mint a bunda.
Az egyenruhájában a vámpír úgy néz ki, mint egy kivégző osztagos a középkorban.
Miután kiordítottam magamat farkasszemet nézzünk egymással, másfél fejjel lehet nálam magasabb, szóval, ha kedvem támad bármikor könnyedén letéphetem a fejét, ezt ő is tudja, de mégsem mozdul, szerintem, ha más ütötte volna meg őt, akkor már a feje a kezében nyugodna, de valamiért engem kedvel, szóval inkább büszkeség árad belőle, mivel ő képzett... egyikünk sem mozdul. Jó darabig így állhattunk, mert Helen is megjelenik.

– Szia, ember lány! – köszön a volt kiképzőm. –Jessie, egyre tüzesebb!

– Hagyd békén a társamat! – mondom, miközben újra megakarom ütni, de kitér előlem és így a földre esek.

– Szia, Aro. – mondja a barátnőm, kicsit sem lelkesen.

– Látod, ő legalább tud köszönni. – mondja azzal a jellegzetes olasz akcentusával.

– TŰNJ INNEN! – kiabálom, ahogy a torkomon kifér.

– Nem kell ilyen ellenszenvesnek lenni, kislány én csak segíteni akarok, úgy hallottam, hogy Victoriáék itt tanyáznak. – mondja komolyan.

– Nem kell a segítséget, megoldom. – mondom egy kicsit nyugodtabban.

– A vérfarkasokkal? – ereszt egy gúnyos vigyort.

– Ne kérdőjelezd meg a terveimet, Aro! Most pedig tűnj innen! – vicsorgok rá.

– Vagy összeálltál a Cullenékkel? – kérdez tovább.

– Neked nem mindegy? – csattanok fel. – Ők legalább megpróbálnak úgy élni, mint a normális emberek, nem esznek embert és nem égetnek azért el gyerekeket, mert hibridek vagy gyerekként lettek átváltoztatva!

– A törvény az törvény, Jessica. – vonja meg a vállát.

Fújtatok egyet, majd visszafordulnék a házba, de megállít.

– Egyedül nem fogjátok tudni megállítani őket. – kiált utánam.

– Majd meglá...

– Mi folyik itt? – kérdezi komásan apám.

Már kezd elegem lenni, hogy állandóan hazudnom kell neki.
Egyébként is...most miért nem tud olyan mélyen aludni, mint szokott?
Nem mondom, hogy apám nem reagált semmit Aro kinézetére, mert a szemei gyorsan végig futottak az egész emberen, viszont nem hökkentette meg Ato kinézete. Általában ilyen pasasokkal beszélek a munkám során, szóval magában biztos elkönyvelte őt a „a lányom furaruhás emberének"

– Á, jó reggelt maga biztosan Jessica apja, örvendek a találkozásnak! – szól Aro.

– Igen, bocsánat, de maga amúgy kicsoda? – kérdezi apám zavarodottan, de én közbe vágok, még mielőtt a tenyérbemászó képű volt kiképzőm megszólalna:

– Csak egy embert, akit régóta ismerek, erre járt és úgy gondolta beugrik, de már távozni készült, igazam van? – fordulok feléje.

Aro csúnyán néz rám, de lassan elindul, jó messze a háztól.
Apu nyitja a száját, de leintem:

– Ne beszéljünk róla! Úgysem értenéd...

Apu bemegy a konyhába, majd én és Helen követjük, de rájövök, hogy itt is lesz még egy megmagyarázandó dolog.
Ott hagytam a kibaszott véres üveget a konyhapulton és apu most azt nézegeti.
A szerencse ezekben a hetekben nem az én pártomon áll.

– Ez meg micsoda? – kérdezi és felemeli az üveget.

– Vér – mondom egyszerűen.

– És minek kell?

– Meginni – támaszkodok az asztalnak.

Helen szemei kitágulnak, de nem nézek oda.
Apu nem fogja elhinni, mivel nagyon realista személy.

– Bárcsak egyszer az életben egyenest választ kaphatnék a kérdésemre. – sóhajt fel apám.

Pedig most az egyszer tényleg egyenes választ adtam...

A suli ebédlőjébe én érkezek meg elsőként, majd leülök Cullenék helyére, remélem gyorsan ideérnek nem akarok fura pillantásokat a többi diáktól és azt sem akarom, hogy idejöjjenek kérdezősködni, hogy hogyan lettem ilyen jóba velük.
Először Rosalie érkezik Emmettel. Az arcukról már le lehet olvasni, hogy ők sem boldogok Victoria fenyegetése miatt.

– Sziasztok! – köszönök rájuk.

– Szia, Jess, gondolom jól sikerült a tegnapi nap. – mosolyog Emmett.

– Látom terjed a pletyka a Cullen családban. –forgatom a szemem.

– Ó, nem kell annak terjednie, jól ismerjük már Carlisle-t. – lép a beszélgetés közepébe Edward, mellette Alice.

– Hol van Jasper? – szegezem a kérdést Alicehez.

– Mindjárt jön csak dolga van. Miért?

– Hajnali hatkor meglátogatott Aro, gondoltam elmesélem nektek.

– Megütötted, ugye? – röhög Emmett.

– Kétszer is! – mondom büszkén.

– Mit akart? – kérdezi a szemöldökét felhúzva Rosalie.

– Szerintem valami kémkedéshez hasonlót szeretett volna csinálni, de nem jött össze neki, komolyan mondom, hogy egyszer megölöm és megkérdezte, hogy kellene e segítség Jamesékhez, remélem nem baj, ha nemmel feleltem.

– Jól nyomod csajszi! – kuncog Emmett.

Hamarosan letelik a szünet, de Jasper még mindig sehol sincs, így az ebédlőbe még várok egy kicsit Aliceal
Mi a szar baja lehet annak a fiúnak?

– Alice én szerintem megyek, majd találkozunk suli után. – mondom neki, majd elköszönők tőle.

Mihelyt elindulok Jasper megjelenik az ebédlőbe...jó időzítése van a csávónak, oda intek neki ő pedig bátortalanul visszaint.
Észrevehetően nincs jó formában.

Matek órán ülök és ha nem zavarják meg a figyelmem, akkor biztosan elalszok, de az iszonyú szirénázás felébreszt.
Apu a munkatársaival az iskola előtt állnak meg, majd apu egyenesen az igazgatói irányába veszi az utat.
Nem bírok a feladatomra koncentrálni, így az arcom szinte az ablakra tapad, mivel az ablak mellett ülök.

– ....dás Jessica?

– Bocsánat, nem értettem, megismételné a kérdést? – kérdezem vissza.

A tanár összeszűkölt szemmel néz rám, nem tetszik neki, hogy nem figyeltem rá, de nem tehetek róla...az osztály egésze a kinti eseményekre koncentrál.

– Azt kérdeztem, mi a megoldás!

Gyorsan osztok, szorzok a fejemben majd sikerül kinyögöm a választ:

– 423,89 az eredmény. – mondom gyors fejszámolás után.

– Nagyszerű! És most nyissátok ki a tankönyvet a 33. oldalon, ma az exponenciális egyenletekkel fogunk foglalkozni, ami...
Lényegében apám nem is kopogtat az ajtón, szinte beront és a tanárhoz intézi a mondandóját:

– Szükségem lenne egy pillanatra a lányomra. – mondja rémülten.

Olyan lassan állok fel, amilyen lassan csak tudok...Nem akarom tudni, hogy mi történt, biztosan nem egy egyszerű bolti lopás, ha apám elkéret egy óráról, inkább bele sem nézek a fejébe.
Egy örökké valóság, mire kiérünk az iskola parkolójába, ahol apu társai is engem figyelnek.
Apa néma csendbe áll és nem tud megszólalni.

– Apu – kezdem, de nem válaszol.

– Apu – szólítom meg újra.

Nem szól semmit.

– Valaki elmondaná, hogy mi a fene folyik itt? -
– fordulok apu kollegái felé.

Egy ötvenes éveiben járó, ősz hajú pasas lép elő és ő szólal meg:

– Eltűnt egy lány. Idejár suliba, Bree Tannernek hívják.

Az életemben itt jött el az a pillanat, amikor se kép se hang lett úrra rajtam, majd életembe először elájultam.
Victoria megint megcsinálta.
És semmit nem tehettünk ellene.