„Változások csak akkor következnek be, amikor valami olyat teszünk, ami abszolút nem illik bele az általunk megszokott világba."

Kezdem megszokni, hogy valami vagy valaki állandóan felkelt az alvásomból. Most Jasper tette meg, mivel a levegőt úgy kapkodja, mintha most futotta volna le a maraton. Épp azon lennék, hogy hozzá dobok egy üveget, ami az éjjeliszekrényen áll, de amikor rápillantok azonnal megbánom, hogy ilyen durván álltam hozzá... A feje valami botrányosan néz ki és az én ágyamat nézi, valami nagyon rá hozhatta a frászt.

– Jasper...–mondom halkan.

Az asztalom melletti széken ül és a fejét a két kezével támasztja meg, de nem szólal meg.

– Jasper, minden rendben? – kérdezem tőle újra és egyre jobban pánikolok, hogy mi baja lehet.

Hülye kérdés volt...Látszik rajta, hogy semmi sincsen nála rendben.

– Jól vagyok...Csak egy álom...– sóhajt fel.

– Ad egy, te mióta alszol? Ad kettő pedig a vámpírok nagyon ritkán álmodnak.

– Az első kérdésedre válaszolva azért aludtam, mert megölt az unalom és attól még hogy ritkán álmodok attól még szoktam...

– Ez volt az első álmod körülbelül száz évvel ezelőtt álmodtál. – jelentem ki.

– Muszáj beletúrni a fejembe? – kérdezi ingerülten.

– Nem túrtam bele! Alapjáratom látom, hogyha valaki hazudik! – mentegetőzöm.

– Én most elmegyek...Nem bírok tovább itt lenni...– mondja, majd felpattan a székről és már megy is.

– Jasper! – szólok utána a lépcsőn.

– Mi van? – kérdez vissza durván.

– Mi bajod?

– Lényegtelen.

– Ha szavanként haladunk a párbeszédben ez egy jódarabig elfog még tartani. – sóhajtok fel.

– Csak levegőzni akarok, nincs más bajom.

– Én pedig nem engedlek el a házból! – mondom egyre idegesebben, majd megragadom a csuklóját, de elrántja.

– Ó, igen és miért is nem? – jön oda hozzám olyan közel, hogy az orrunk majdnem összeér.

Nem tetszik nekem ez a közelség, de amilyen ideges én most nem húzom az agyát a megjegyzéseimmel.

– Mert éhes vagy és nem kell még egy éhes vámpír Forksba. – jelentem ki.

A kijelentésemtől hatra tántorodik és berohan a fürdőbe.
Van egy olyan érzésem, hogy reggelig fogunk kergetőzni a házban.
Utána megyek a fürdőbe, majd, ahogy ő szokta kopogás nélkül benyitok.

– Miért fekete a szemem? – kérdezi, miközben magát bámulja a tükörben.

– Talán, mert éhes vagy? – húzom fel a szemöldököm.

Oké, nincs humoros kedvében, ezt a nézéséből látom.

– Miért vagyok már megint éhes? – idegeskedik.

– Nem te vagy egyedüli ebben a helyiségben, aki mostanság állandóan éhes.

Erre felkapja a fejét, de nem szól egy szót sem, helyette kifurakodik mellettem az ajtón.

– Az erdőben leszek. –jelenti ki, majd kilép az utcára.

Süt a nap!
Forksban újra süt a nap!
El sem hiszem!
Ha süt a nap, akkor nagy valószínűséggel Victoriáék nem vadásznak, így ki tudok mozdulni a házból, mivel az emberi formámban én nem csillogok, ragyogok.
Reggel hét óra van, Jasper pár órával ezelőtt hagyta itt a házat, azóta sem tudom, hogy mi baja lehetett...
Helen, Ryan és Charlie már a konyhában ücsörögnek, miközben a reggelijüket fogyasztják el.

– Jó reggelt! – köszönök vidáman.

– Szia, Jess! – köszönnek egyszerre.

– Hol hagytad a szőkét? – kérdezi Helen.

– Reggel elment az...őőő...haza...– mondom akadozva.

– Jasper veled aludt? – néz rám apám megdöbbenve.

– A széken apu, nem velem...

– Aha...

– Most nem hiszel nekem? Helen, kellett neked mondani...

Miközben letelepszem melléjük kajálni addig apám végigmér. Mindig azt csinálja, ha gyanús vagyok neki. Bekapok egy pirítóst, de apám még ekkor is engem néz. Itt a megoldás, hogy miért nem szeretem, ha néznek.

– Szóval, akkor ne említsem meg Dr. Cullenek, igaz?

Végre nem akarok megfulladni a kijelentésétől, viszont annál inkább kiabálnék rá, hogy nehogy szólni merjen Carlislenak.

– Apa! Meg se próbáld! Csak a széken aludt, ne idegesíts fel korán reggel! – mondom majdnem kiabálva.

Az kellene még, hogy Carlisle azt higgye, hogy Jasper és köztem van valami...Szerintem magamat vitetném James elé...

– Segítsetek már ki! – mondom a két társamnak, akik az én kínos pillanataim ellenére is szépen nyugodtan falatoznak.

– Nem hallottam semmit este, szóval biztos nem történt semmi. – rántja meg a vállát Ryan.

– Jessinek nem ilyen pasik jönnek be. -mondja teli szájjal Helen.

– Látod! – nézek apámra.

Még mindig nem hisz nekem. Erős bizalom van közöttünk, ahogy elnézem...Gyorsan ki kell találnom valami témát, hogy elszakadjunk a Jasperes dolgoktól.
Eszembe is jut egy. Elmegyek beszámolok Saméknek az eseményekről, illetve Jacobot is meglátogatom. Süt a nap, így nem hinném, hogy valamelyik ellenségem az utcára mer menni. Egyébként is Sam már nagyon szeretné tudni, hogy mi történik és ha nem mondom el neki biztosan magánakcióba kezd, ami nem lenne jó, mert a Volturi őket már biztos nem fogja elviselni. Azon is csodálkoztam, hogy Ryant, illetve a Cullenéket megtűrték maguk mellett.

– Elmegyek a rezervátumba. – jelentem ki lazán.

Apa kezéből kiesik a szendvics és úgy néz rám, mintha egy őrült ülne vele szembe, mondjuk el is hiszem, hogy ezt gondolja, hiszen elakarok menni itthonról, amikor veszély fenyeget.

– Megakarnak ölni, erre te elakarsz rohanni a
rezervátumba? – rökönyödik meg apám.

– Ma biztos nem támadnak, túlságosan világos van kint. – mondom titokzatosan.

Na, jó, apám biztosan azt hiszi, hogy megőrültem, a társaim meg nem hajlandóak beszélni, lehet éjszaka kivágták a nyelvüket, de nem adom fel! A szék alatt jó erősen belerúgok Ryan sípcsontjába, aki ennek hatására olyan hangot ad ki, mint egy macska párzás közben. Ha szemmel ölni lehetne, biztos megtette volna már...

– Igaza van Jessnek. Ma nem fogják őt bántani. –
mondja Ryan nagy nehezen.

– Kezdem azt hinni, hogy megőrültem. –
mondja Charlie.

– Ehhez még hozzá tenném, hogyha látsz erre fele két embert, akinek csillog a bőre, ne hidd azt, hogy klinikai eset vagy, mivel tényleg csillog a bőrük. –mondom úgy, hogy minden erőmet arra fektetem, hogy ne röhögjem el magam apám elképedt arcán.     

Helennek és Ryannek is nehezére esik nem röhögni.

– Vannak a házunknál csillogó emberek? – kérdezi.

– Csak kettő, de nem bántanak, azt meg ne kérdezd, hogy miért csillognak, mert arra nem adhatok választ.

– Az őrületbe kergettek...– mondja apám, majd feláll az asztaltól és felmegy a szobájába.

– Jó lenne, ha legközelebb segítenétek a kínos szitukba. – mondom.

Nem válaszolnak, a világ meghülyült ebben már biztos vagyok.

– Ugye nem hiszitek azt, hogy én és Jasper...? – kérdezem tőlük.

– Nem! – vágják rá egyszerre.

Nagyon megkönnyebbültem, hogy igazat mondtak.

– Miről kellene tudnom? – faggatózok tovább.

– Semmiről...– mondják megint egyszerre.

– Most komoly? Tudjátok, hogy tudom, hogy ez egy hazugság volt, igaz?

– Nem a rezervátumba indultál? – kérdezi Helen.

Bemutatok nekik, majd ott hagyom őket.
Helen titkát már Ryan is tudja...
Kezdem unni...

Az indián rezervátum erdeje sokkal zsúfoltabb, mint az északi erdő, a helyi lakosok előszeretettel járnak ide a quileute törzs tagjaival beszélgetni, ám ma nagyjából üresen találom területet. Nem nagyon ismerem az erdőt, de már jártam itt, szóval az alakváltók házát azonnal megtalálom.
Kint ülnek a teraszon és beszélgetnek, hát most lennék a helyükbe...Nem kellene James és társa elől bujkálnom.

– Szia Jess, mi szél hozott erre? – érdeklődik Seth.

– Sziasztok! Gondoltam beszámolok nektek az életem nagy eseményeiről, amik most történnek velem Forksban. – mondom mosolyogva.

Hálaégnek a tenyérbemászó Paul nincs itt.

– Na, végre! Már azt hittem sosem beszélsz róla, hogy mi történik. – szólal meg Sam.

– Nos, őszinte leszek csak azért tudtam ma eljönni hozzátok, mert süt a nap...különben lehet, hogy megöltek volna Victoriáék.

Mindegyik alakváltó megdermed, Sam a kezével mutatja, hogy folytassam, így minden elmesélek neki, semmilyen részletet nem hagyok ki belőle, még a szerelmi életemről is beszámolok nekik. (Szerintem nem voltak rá kíváncsiak, de ők akartak mindenről tudni.)

– Nagyjából ennyi. – fejezem be a beszámolómat.

– Segítünk! – áll fel Leah.

– Ki van zárva! A Volturival nem dolgozhattok együtt! Gusztustalanok és kegyetlenek. Még a végén valakit megölnek!

– Miért a Volturi, Jess? Itt voltunk mi és mi a barátaid vagyunk! – csóválja a fejét Sam.

– Pont ezért nem rángattalak bele titeket, mert sokat jelentetek a számomra, tudom fura, hogy pont egy vámpír szájából halljátok, de ez így van. Cullenékat sem akartam belerángatni, de lényegében nekik tudniuk kellett a helyzetről Alice miatt, az meg engem nem zavar, ha valamelyik volturis meghal, viszont titeket szeretnélek nem megöletni...

– Legközelebb nekünk szólj! Ez meg az én számból lesz fura, de érted érdemes meghalni! – mondja mosolyogva Seth.

Az összes vérfarkas szájából olyan egyetértéseket hallok, hogy: „Így van", „Seth jól beszélt", „Igaz".

– Hozzáteszem még egy jó darabig számíthatsz ránk, mivel a tényleges alfánk átadta a helyét nekem, így most már ténylegesen én vagyok a vezető! – mondja büszkén Sam.

Én is mosolyogni kezdek, de ekkor leesik, hogy ki lenne a valódi alfa, azonnal lehervad a mosoly az arcomról.
Jacob.

– Jacob Black átváltozott? – kérdezem majrézva.

– Át és nem nagyon örült neki...

– Baszdki! – mondom idegesen. – Oda mehetek hozzá?

– Persze, Jess, de nem nagyon akar látogatókat fogadni...– mondja Sam.

– Egy dolgot mesélj már el nekem – mondom, miközben Jacobék háza felé vesszük az irányt.  –
Jacob tizenhétéves, ez átlag alatti kor...Itt mindenki húsz felett volt, amikor átváltozott.

– Ezen mi is kiakadtunk, de Jacobnek erős leszármazottai voltak, talán ez lehet a korai átváltozásának oka.

Míg odaérünk addig én is elkezdek ezen töprengeni, szegény fiún látszott, hogy ezt nem akarta...
De mielőtt átgondolnám az egész szörnyű helyzetet, jön egy még rosszabb fordulat.
Billy nyit ajtót.
A múltkori után nem szívesen lát itt az biztos.
A házuk olyan, mint a többi indiáné: fehér, néhol faberakásos falakból áll.

– Mit keresel itt? – kérdezi mérgesen.

Pedig apámmal tökre kijönnek egymással...Lehet, hogy most én rondítottam bele a barátságukba.

– Jacobot keresi. – szól szelíden Sam.

– Ez? – mutat rám.

Na ez azért csúnya volt! Van nevem is!

– Megbízhatsz benne. – mondja Sam.

– Ebben, akin valószínűleg átment az összes Cullen? – néz rám undorodva.

– Héé! Álljunk meg egy percre! Egyik Cullennel sem dugattam meg magam...még. – mondom.

– A végén ott van az a „még" szócska. – mondja egyre dühösebben.

– Oké, nem akarok veled vitázni, de látni akarom Jacobot, szóval, ha nem mész el az útból, akkor most először az életben tiszteletlen leszek egy nálam idősebbel és annak annyira nem lesz jó vége, hogy lehet, hogy Carlisle Cullen lesz az orvosod a kórházban! – mondom feszülten.

– Billy, szerintem állj el az útból, mert a fenyegetését tettre váltja pillanatokon belül...– mondja Sam.
Nagy nehezen arrébb áll én pedig bemegyek a pici házba.

A ház nem sokkal nagyobb, mint egy lakókocsi, így könnyen megtalálom Jacob szobáját.
Hallom bentről az egyenletes szuszogását, tehát alszik. Nincs kedvem felébreszteni, de lehet máskor nem lesz rá alkalmam beszélni vele Billy miatt, így bekopogok.
Halk hang jön ki a szobából:

– Hagyjál!

– Jacob, Jess vagyok!

Meghallom a zár kattanását, majd pillanatokon belül kinyílik az ajtó.
Azt hittem, hogy a fején is látszani fog a keseredetség, de még vámpír szemmel is iszonyú jól néz ki. A haját levágatta, illetve, ahogy végig nézek rajta elég sok izmot is kapott.

– Akarsz róla beszélni? – kérdezem tőle.

– Gyere be.

A szobája a fele az enyémnek, de ugyanolyan, mint egy átlagos tini szobája, a banda poszterek a falon a legszembetűnőbbek, na meg persze a sok könyv a könyvespolcon.
Leülök az ágyára, majd várok, hogy elkezdje mondani, azt, ami a szíve nyomja.

– Tizenhétéves vagyok! Előttem lett volna az élet, erre ez történik!

– Tudod, a nagy változások olyankor történnek, amikor senki sem várja őket, ez történt most veled is, viszont szerintem légy büszke magadra, alakváltó lettél, de ha belegondolsz az embereknek így jobban és hatásosabban tudsz segíteni. Biztos vagyok benne, hogy a képességeidet a legjobb módon fogod használni.

– Azt sem tudom, hogy kezdjem el tanulni a képességeimet, a legjobb az egészben, ha a teljes erőmet használom most már akár egy embert szét tudok törni ha megölelem, szóval azt is megkell tanulnom, hogy hogyan ne ártsak az embereknek.

– Samék segíteni fognak! Beszélj velük, kérlek! Hallottam, hogy senkivel nem akarsz beszélni, de ha már elkövetkezett ez az életedben, akkor próbál meg a képességeidet kitanulni a társaidtól, nem egy rossz dolog, ha erősebb vagy az embertársaidnál. Ígérd meg nekem, hogy csatlakozol az Uley csapathoz!

Felsóhajt és lefekszik mellém az ágyra, a fejét a párnába temeti és egy nagyot ordít bele.

– Bocs, ezt muszáj volt! És ha már ilyen szépen kéred csatlakozok az Uley féle csapathoz, jobban járok velük, minthogy egyedül akarnám megoldani. – mosolyog rám.

– Hála égnek! Már azt hittem CIA-s módszerekkel kell kierőszakolnom belőled ezt a mondatot. – nevetek rá.

– Meztelennek kell lennem?

– Hülye! – sikítom, miközben annyira nevetnem kell, hogy olyan hangot adok ki, mint egy régi kávéfőző.

– Köszönöm a lelkesítő beszédedet, felspanoltál, lehet egyszer én is ügynök leszek...

– Kizárt! Én nyolcéves korom óta ezt csinálom és nem ajánlom a munkát, csak az el vetemültek művelik ezt a szakmát, ráadásul neked itt a helyed és nem akarom, hogy apád megjobban haragudjon rám, hogy még a fiát is elveszem tőle. – mondom.

– Akkor maradok, valakinek vigyáznia is kell Forksra. –
mondja nevetve.

– Viszont én meg megyek, nem szeretném, hogy Billy kihívja rám a zsarukat, így is majdnem be kellett törnöm ide, de megfenyegettem szóval beengedett! Viszlát, majd találkozunk!

– Szia, Jess!

Már az erdő elején járok, amikor megpillantom Samet és Pault.
Az a Paul gyerek még mindig nem szimpatikus.
Amikor meglát mosolyra húzódik a szája. Körülbelül tíz méterre állhatnak előttem, amikor megszólal.

– Sikerült már minden Cullenek megfektetnie?

Hirtelen fel sem fogom a kérdését, de egy hatalmas csattanás visszaránt a Földre.
Sam olyan pofont adott Paulnak, hogy hozzávetőlegesen nyolc métert repült.

– Ha még egyszer ilyet mondasz Paul, rosszabbul jársz! – ordítja neki.

– Tényleg Sam, egy olyan csitrit védesz, aki vámpírokkal kefél? – mondja nevetve.

Sam olyan ideges lesz, hogy nyomban átváltozik vérfarkassá, ezüst színű bundája megcsillan a napfényben és néhány másodperc alatt Paul teste felé kerekedik, onnan vicsorog rá, kivillantva hatalmas fogait.

– Sam! Hagyjad, nem éri meg! Majd elszámolok vele én. – kiáltok oda.

Sam nagy nehezen hagyja Pault, majd hozzám fordul és bár farkasformájában nem tud mosolyogni, valami hasonlót tesz a szájával. Mind a ketten tudjuk, hogy Paul így rosszabbul járt.

– Drága, Paul! Mit kezdjek veled? – kiabálom neki, miközben egyre közelebb megyek hozzá.

– Háát, ha már így megkérdezted, szerintem egy egyéjszakás kalandnak jó leszel nekem.
Sam morog a hátam mögött, de inkább Pault figyelem.

– Tudod...Lehet nem az vagyok, akinek gondolsz. –
mondom gúnyosan.

Mielőtt még felfogná, amit mondtam, olyan pofont kap, hogy messzebb repül, mint amikor Sam vágta pofon.

– Mi a...

– Ó, igen, gondolom meglepődtél, hogy milyen erős vagyok. Most leülsz és meghallgatod a történetemet. -mondom miközben megragadom a nyakánál fogva és a homokos talajra hajítom.

– Ki vagy te? – kérdezi rémülten.

– Ez az, amit elakarok mondani. A Volturi volt embere vagyok, Aro kedvenc tanítványa, vámpír, sőt ennél tovább megyek vadász vagyok, remélem eljutott a kis agyadig, hogy ez mit jelent, erősebb vagyok a többi vámpírnál és ha felbosszantanak nagyon csúnya dolgokat tudok csinálni, ja és egyébként éhes is vagyok, szívesen megkóstolnálak, szóval, ha még egyszer egy rossz szót is szólsz rólam vagy Cullenékről istenbizony, hogy könyörögni fogsz a halálodért, megértetted, te tahó? – kérdezem.

– Igen. – suttogja.

– Nem értettem! – mondom, majd rálépek a bordájára.

– IGEN. – sikoltja fájdalmában.

– Nagyszerű, akkor ajánlom neked, hogy tartsd is be mert Sam farkasaival jóba vagyok, szóval befognak nekem számolni az esetleges elszólásaidról. – mondom fenyegetően.

Rámosolygok Samre és csak ekkor veszem észre, hogy a csetepatét a többi alakváltó is megnézte.

– Nagy vagy, Jess! – kiabálja Leah.

A huhogás, fütty és a taps miatt úgy érzem mintha egy foci világbajnokság döntőjében én lőttem volna a győztes gólt.
Odamegyek Sethékhez, akik ahogy látom nagy örömüket lelték benne, hogy móresre tanította valaki a nagyszájú Pault.

– Valld be, hogy a Teszlek süveg a Mardekárba osztott. – mondja Seth, miközben ad egy baráti ölelést.

– Lebuktam – kacsintok rá.

A nagy üdvrivalgás után, azonban elhagyom
az erdőt és mivel van még jó sok időm sötétedésig úgy döntök, hogy meglátogatom a Cullen házat.