„A legfontosabb dolgokat a legnehezebb elmondani. Ha ezekről beszélsz, nevetségesnek érzed magad, hiszen szavakba öntve összezsugorodnak - amíg a fejedben vannak, határtalannak tűnnek, de kimondva jelentéktelenné válnak. Ám azt hiszem, többről van itt szó. A legfontosabb dolgok túl közel lapulnak ahhoz a helyhez, ahol a lelked legféltettebb titkai vannak eltemetve, irányjelzőkként vezetnek a kincshez, amit az ellenségeid oly szívesen lopnának el. S ha mégis megpróbálsz beszélni róluk, a hallgatóságtól csak furcsálló tekinteteket kapsz cserébe, egyáltalán nem értenek meg, nem értik, miért olyan fontos ez neked, hogy közben majdnem sírva fakadsz. És szerintem ez a legrosszabb. Amikor a titok nem miattad marad titok, hanem mert nincs, aki megértsen."
Stephen King

Helen minden erejét összeszedte, hogy ne kezdjen el sírni, bevallom nekem is nehezemre esett ezeket elmondani, de még a hangom sem remegett meg. Talán azért, mert a lelkem legmélyén jó ideje készültem már arra, hogy ezt elmondjam egy kívülállónak is.
Cullenék néma csendben hallgatták végig a beszámolómat, arról, hogy mi történt a társunkkal, bár néha láttam rajtuk, hogy könnyes lesz a szemük, illetve fel-fel szisszennek.

– Az ügynökeim egyébként úgy tudják, hogy Riley meghalt a sérüléseiben, illetve a szüleim is így tudják. – teszem még hozzá.

Nagyon megviselt mindenkit a történetem, most már eltudják nagyjából képzelni, hogy mit jelent számomra, hogy Victoria itt van ebben a városban.
Ha Victoriáék itt vannak, abból káosz lesz és nem akarom, hogy még több embert megöljenek, nem akarom, hogy több vámpírt hozzanak lére és nem akarom, hogy Cullenékkel valami baj legyen. A Volturi sejtésem szerint amúgy is rájuk gyanakodik, tehát hamarosan kell tennem egy kitérőt hozzájuk, hogy meggyőzzem őket, hogy Edwardék még mindig ártatlanok. Nehéz szülés lesz...
Sokáig maradunk csendben. A vámpírok egyik nagy ismérve, hogy nem beszélnek sokat.
Helen újra megmozdul az ölembe, majd a másik oldalára fordul.

– Megölöm őket! – suttogom, miközben a haját simogatom.

– Mi pedig segítünk. – mondja Jasper lelkesen.

– Nem fog zavarni titeket, hogy vérfarkasok is részt vesznek benne? –kérdezem inkább Carlisle-tól mint a többiektől.

– Nekünk nincs bajunk Sam falkájával, viszont ők nehezen fogadnak el minket. – mondja.

– Nem vádolhatjátok őket. A vámpírok mégiscsak nagyobb bajt szoktak okozni, mint a vérfarkasok. – eresztek el egy félmosolyt.

– Ezzel nem tudok vitatkozni. – mondja Emmett. –
különben meg, ha a La Push vérfarkasai olyanok, mint Ryan én biztosan haverkodni fogok velük – bokszol a társam vállába.

– Ó, vannak közöttük még jobbak, mint Ryan. Különben meg – fordulok Rosalie felé – én nem hagynám őt Emmett közelében...még lenyúlja.

– Naa, hékás, először is ez nem igaz, másodjára pedig, Rosalie amúgy sem bír engem annyira, szóval ne rontsd tovább a helyzetemet! – húzza meg a hajamat.

– Ha nem bírnálak akkor nem lehetnél ebben a házban, mert páros lábbal rúgtalak volna ki téged, nem azt mondom, hogy kedvellek, de nem is utállak. – mondja Rosalie nevetve.

Helen ezt a pillanatot választja, hogy felkeljen. Olyan hirtelen akar átfordulni a másik oldalára, hogy majdnem leesik.

– Lehetne, hogy nem töröd magad jobban össze a kedvemért? – csóválom a fejem.

–Éees vahgyk...– motyogja az orra alatt.

–Parancsolsz? – kérdezi Ryan.

– Éééheees vagyoook! – nyújtja el a szavakat.

Lefogadom, hogy a fájdalom csillapítok hozták ki nála ezt a hatást.

– Megyek hozok neki valamit. – ajánlja fel Alice.

Miközben Alice csinálja az ételt Ryan is Helen mellé telepszik, mivel Helen a sérülése ellenére is felakar ülni.
Ryannel egymásra nézünk, általában már ebből megértjük egymást. A következő a beszélgetésünk:

– Ha a halálán lenne is felülne, csakhogy megnyugtasson minket, hogy minden rendben van. – „mondja" Ryan.

Ezt a fejcsóválásából szűröm le, én meg bólogatni kezdek:

– Jobban én sem tudtam volna kifejezni magam.

Alice, amikor befordul az étellel, Jasper megköszörüli a torkát:

– Öhm, srácok lehet egy személyes kérdésem? –kérdezi Jasper és rám és Ryanre néz.

– A legféltettebb titkaimat is elmondtam, szóval rosszabb nem lehet, tehát gyerünk tedd csak fel. –bíztatom.

– Tulajdonképpen ez Ryanhez szólna; Jessie véletlenül nem vésődött be neked?

Oké...ez személyesebb tényleg nem lehetne...
Ryan szemei kigúvadnak és megmerevedik.
Nem mer szólni.

– Valami olyasmi történt nála, de nem olyan szinten, hogy állanódan a seggembe mászkáljon. – mondom nevetve.

Ryan lassan hozzám fordul és látom, hogy egy hatalmasat nyel.

– Te tudtad?! – kérdezi tőlem felháborodottan.

– Nem is tudom, Ryan...a bevésődést nem csak az adott személy érzi, hanem a bevésődött ember is, én is éreztem, de azért nem vagyunk közelebbi kapcsolatban, mert egyrészt én vámpír vagyok, te meg nem az én nememhez vonzódsz, szóval így lett egy ilyen nagyon fura kapcsolatunk...Azt hitted, hogy nem jövök rá? – kérdezem tőle vigyorogva.

– Azt hittem, ha megtudod akkor kihajítasz az ablakon. – temeti a fejét a két keze közé.

– Te nagyooonnn bolnd vagy Ryyyan...– mondja Helen kicsit kábán és összefüggéstelenül.

Ryan totál megalázva érzi magát, még a Cullenék is nevetnek.
Kivétel Jaspert.

– Ne röhögjetek! A legrosszabb rémálmom volt, hogy Jessie megtudja, erre kiderül, hogy az első pillanattól tudta...– mondja, miközben a homlokát dörzsölgeti. – És ráadásul Helen is tudta...nagyon megalázó.

– Így jártál, előttem senkinek sincsenek titkai. – mondom.

Már a hasamat fogom a nevetéstől, Helen meg próbál nem röhögni, nagyrészt a fájdalom miatt, de azért valakinek Ryannel is együtt kell éreznie.

– Ha már itt tartunk – mondja. –A vámpíroknál nincs ilyen? – fordul felém.

– Régen volt – kezdem –, mára ez az egész nagyjából kihalt.

– És ugyanolyan, mint a bevésődés? – kérdezi ámulattal.

– Ez már engem is érdekel. Erről én sem hallottam sokat. – mondja Edward.

– Erről inkább meséljen az apátok, mert én sem tudok róla sok mindet. –mondom.

– Az ezerhatszázas éveben, amikor engem teremtettek is már kihaló félben volt ez, így én sem tudok sokkal szolgálni. – kezdi Carlisle. – Ezt a vámpírok egy társasköteléknek hívták, lényegében, akik között ez a kapcsolat létrejött társak lettek. A kapcsolatuk egymással több, mint a szerelem vagy barátság, ez ennél sokkal erősebb dolog, ezek a vámpírok nincsenek együtt, nem házasodnak és nem is éreznek egymás iránt szerelmet, amit éreznek egymás iránt az egy leírhatatlan érzés, amit csak ez ért meg, akinek van egy ugyanilyen társi köteléke. A kötelékük egy hatalmas erőt hozz létre. Ha a kötelékük összevan kapcsolva érzik egymás érzelmeit és fájdalmait, ha az egyik vámpírt halálosan megsebesítik, akkor a másik is biztosan belehal, hacsak nem szakítják el közben a köteléket, ami egy nehéz folyamat, ezért általában mindig kikapcsolják és ezt a titkot féltve is őrizik, főként a Volturi miatt. Régen előszeretettel használtak fel ilyen vámpírokat, hogy a piszkos munkát a megfelelő vámpírral végeztessék el. Nem alakul ki egyből, de az illető már az első perctől megérzi dolgokat, csak éppen nincs tisztában vele, hogy pontosan mit is érez.

– Ez úgy hangzik, mint valami átok. – veti fel Rosalie.

– Nem tudhatod, Rose, Carlisle most említette, hogy addig nem értheted meg, amíg nem vagy benne. –
mondja Jasper.

– Én egyetértek Rosalivel, tényleg olyan, mint egy átok. – mondom.

– Ti tudjátok – forgatja a szemét Jasper.

– Én is Jasperrel értek egyet – mondja Edward.

– Én is – mondja Emmett.

– Szerintem meg ez egy nagyon aranyos dolog. – kuncog Alice.

Még egy darabig beszélgetünk, de pirkad és haza kéne érnem, mielőtt apám hazaér, ki kell találnom, hogy milyen hazugságot találok ki Helen sérüléseire.

– Lassan indulnunk kell. – mondom miközben felállok a puha kanapéról.

– Kikísérlek bennetek. – mondja Carlisle, majd szintén feláll.

– Helen, te hozzám költözöl. – jelentem ki.

– Deeh nhem kh-eellll rám vigyháázni, megmaradhokkkk...– morogja.

Nem is válaszolok a kijelentésére, inkább betuszkolom Ryan kocsijába.
Elbúcsúzunk a Cullenéktől.

– Pár nap múlva benézek hozzád, hogy lássam mi van Helennel – mondja Carlisle.

– Csak azért? – kérdezem tőle, miközben közelebb megyek hozzá, majd gyorsan mielőtt még valami meggondolatlant csinálnék, inkább elhúzódom tőle.

Carlislenak ez nem tetszik.
Bevallom nekem sem...
Amikor szállok be a kocsiba Jasper utánam kiabál:

– Vigyázz magadra és Helenre!

Bólintok és elindulunk apu házának irányába.
Nagyon hosszú nap volt...biztosan úgy fogok aludni, mint egy bunda.

– Mi lelte Helent? – mondja Charlie, miközben kisiet elénk a felhajtóhoz.

Ryan és Charlie támogatja be a barátnőmet a nappaliba, addig én elmesélek egy szép kis hazugságot apának.

– Sziklát akart mászni. – mondom. – Nem  jött be az ötlete, viszont egy borda repedéssel és pár külső sérüléssel megúszta, Edward és Alice találtak rá. Néhány napig itt fog lakni.

– Megcsinálom a vendégszobát. – mondja Charlie, majd felmegy az emeletre.

– Én visszamegyek Samékhez. – suttogja Ryan. –És bocsánat, amiért nem voltam veled őszinte...

– Ugyan, nem nagy szám. Legalább már tudod, hogy én mindenről tudomást szerzek. – mosolygok rá.

– Szia. – köszön el.

Intek feléje, majd felviszem Helent a vendégszobába.
Nagyon furán viselkedik mióta hazajöttünk.

– Hel, minden rendben? – kérdezem tőle aggódva.

– Igen...csak...megkérhetlek valamire?

Már szépen beszél, tehát a gyógyszerek hamarosan kimennek belőle.

– Persze.

– Ne nézz bele a fejembe most egy jó ideig, kérlek!

– Történt valami?

– Nem! Semmi gond velem és nem is velem kapcsolatos, de ígéretet tettem, hogy nem mondom el senkinek, viszont folyamatosan ez jár a fejemben...

Mit tudhatott meg Helen?
Nem nézek bele a fejébe, mert tudom, hogy igazat mond.

– Jól, van. – mondom. – de most már aludjál.

Becsukom mögötte az ajtót, majd lassan én is nyugovóra térek, úgy hittem, hogy időben elfogok tudni aludni, de Helen kérése nem hagy nyugodni.
De továbbra sem akarom megtudni a titkát.