„Az idő, azon kívül, hogy begyógyította a sebeimet, valami egészen különöset is tartogatott a számomra: megmutatta, hogy életünk során képesek vagyunk egynél több embert is szeretni."

Helen sminkmesternek is elmehetett volna, ha nem az ügynök szakmát választja. Amint megtudta, hogy mi történt azonnal idesietett Ryannel és éppen azt tervezik, hogy hogyan gyilkolják meg Jaspert a legkínzóbb módon, miközben az arcomat és a hajamat csinálja.

– Kikanalazom a szemét és megetetem vele. – mondja Helen.

– Levágom a farkát és beletömöm a szájába. –
folytatja Ryan.

– Ha Ryan ötlete nyer, akkor azt utoljára hagyjátok, mert biztos megfulladna tőle...– mondom.

– Annak a suttyónak még a farka is nagy? Az egóhoz nagy farokméret is tartozik? – akad ki Ryan.

– Az agya már kevésbé nagy...– bosszankodik Helen.

Helen olyan sminket rittyentett nekem, hogy meg se látszik, hogy pár órával ezelőtt volt egy kisebb idegösszeroppanásom.
A hajamat kontyba fogta, amiből két tincset elől szabadon hagyott, a sminkem elképesztő gyönyörű lett: füstös szemet csinált nekem és egy lilásabb árnyalatú rúzst választott hozzá.
A ruhám kevésbé feltűnő. Egy fehér kötött pulcsit vettem fel, ami nagyjából a térdemig ér, a nadrágom fekete és ezt az összeállítást egy jó magas bokacsizmával toldottam meg.

– Így ni! Kész is vagy, Jess! – mondja Helen.

Belenézek a tükörbe, amit elém tart és azt kell, hogy mondjam, hogy nagyszerű munkát végzett.

– Tyűű, bevésődött társam még nekem is tetszel! – szólal meg Ryan.

– Nem akarok senkinek tetszeni, csak elakarom tűntetni a bőgés nyomait...

– Már csak a színészi alakításodra lesz szükség és akkor nem tudja meg senki, hogy mi történt délelőtt...két embert kivéve...– mondja Helen.

– Kettővel több, mint akinek látnia kellett volna. – sóhajtok fel.

– Mennyi az esélye, hogy Carlisle megtudta, hogy Jasper megbántott? – érdeklődik Ryan.

– Túl sok...Rettegek odamenni srácok...Amúgy is zátonyon volt már a kapcsolatuk miattam, de ha Carlisle megtudja a kávézós dolgot...na annak tényleg nem lesz jó vége...Ha megint így megbánt, lehet felpofozom ott mindenki előtt...– mondom nyugtalanul.

– Nagyon remélem, hogy a testvére szülinapján már nem akadékoskodik, mert ha igen én elmegyek hozzá és alárúgok! – jelenti ki Helen.

– Hogy is van a mondás? Kicsi a bors, de erős? – nevetek Helenre.

– Most csak ezért nem tépem meg a hajad, mert most csináltam meg. – fenyeget meg.

Helen utálja, ha a magasságával cikizzük, mivel alig éri el a százhatvan centit, de attól még olyan, mint egy atombomba, ha olyan helyzetben vagyunk.

– Bejöhetek? – kérdezi apám kintről.

Természetesen igennel felelek és amint belép végignéz rajtam, majd rám mosolyog.

– Tisztára anyád vagy! – csodálkozik.

– Nem meglepő, hiszen ő szült meg. – mondom nevetve.

– Nem úgy értettem, hanem olyan...olyan...

– Gyönyörű? Apa azért, mert elválltatok anyával mondhatod rá, hogy gyönyörű.

– Szóval te is simán elmondanád Jasperről, hogy gyönyörű? – vág vissza.

Hát ez nagyon kínos...Beleestem apám csapdájába és most magyarázkodhatok neki, hülye voltam, amikor azt hittem, hogy nem vette észre, hogy kisírt szemmel jöttem haza...

– Igen apu, Jasper gyönyörű, ahogy az összes testvére is és...az...őőő...

Basszus, ha kimondom abból megint kérdések lesznek, viszont, ha nem mondom akkor is...

– ...az apja is. – nyögöm ki végül.

– Az apja? Ezért nem akaróztál köszönni neki, mert nem jött szó a szádra? – kérdezi.

Nem apa, azért nem akartam neki köszönni, mert MEGCSALTAM ŐT A FIÁVAL!

– Siettem, ha nem vetted volna észre. – mondom kimérten, hogy semmilyen érzelem ne látszódjon az arcomon.

– Mi a helyzet a sráccal? – faggatózik apa tovább.

Jaj, most ebből már nem jövök ki sehogy sem.

– Apa! Semmi! Nem működött a dolog, ennyi! És a témát lezártam!

– Amúgy is fiatal hozzád. – legyint rám apa.

Hát, ha még tudná, hogy több, mint százéves...

– Na, jó én lassan indulok! – pattanok fel az ülő helyzetemből, majd magamhoz veszem Rosalie ajándékát.

Egy nyakláncot vettem neki, amilyet már régóta szeretne, még az ottlétem alatt mondta, hogy nagyon tetszik neki az a lánc, így úgy döntöttem ezt kapja tőlem, ráadásul a többiek mit sem sejtenek Rosalie e vágyáról, szóval nagy sikere lesz az ajándéknak...

– Jó bulizást. – kiált utánam apa.

Az meglesz...Hamarosan két olyan emberrel fogok találkozni, akinek összetörtem a szívét...

Agyvérzést fogok kapni ettől a sok stressztől. Nem mondom magam gyávának, de most erősen kételkedem a bátorságomba, ugyanis nem merek bemenni.
Édes istenem! Miért vállaltam Alice játékát? És egyáltalán mi a bájdorongért jöttem el?
Hat ember lesz itt...abból kettőnek összetörtem a szívét.
A gondolataim közepette kopogtatnak az autóm üvegén, ami miatt egy sikoly hagyja el a számat.

– Nem jönnél be? – kérdezi Edwrad.

– Edward az istenszerelmére, ne ijesztegess! Különben meg fél perce jöttem, még fel kell készülnöm...dolgokra.

– Jess, ugye tudsz róla, hogy képes vagyok felfogni dolgokat?

– Erre rájöttem. – nézek rá bambán, miközben kikászálódok az autóból.

– És azt meg végképp feltudom fogni, hogy jelen pillanatban nem éppen a legszorosabb a kapcsolatod apámmal. – mondja, miközben egyenesen a szemembe néz.

– Bölcs megfigyelés...– mondom unottan.

– Mi a fene történt? Olyan boldogok voltatok...

– Túl sok minden és a témát lezártam. – mondom ellentmondást nem tűrően.

Szerencsére bent nem kerülök a figyelem középpontjába, mivel Emmett ugrik hozzám legelsőnek és jó szorosan magához ölel. Olyannyira szorosan, hogy a hátam egy cseppet megroppan.
Elszörnyedve néz rám.

– Úristen! Megvagy még? – kérdezi.

– Én még igen, a gerincem már kevésbé. –
nevetem el magam.

– Legközelebb adjad jelét, hogy emberi testedbe vagy, mert még véletlen megöllek. – nevet velem.

Ebben a pillanatban nem lenne egy rossz ötlet alulról szagolni az ibolyákat...
Érzem a lakásban a gyűlöletet és ez a gyűlölet nem mástól jön, mint Jasper Haletól, aki ezt a gyűlöletet nekem szánja.
A szemébe nézek és egy flegma mosolyt ereszt el.
Nem nézek a fejébe, mert amúgy sem tudok és tudom is, hogy mit gondol:
Ennyire jó lesz, ha gyűlölek?
Istenem! Tényleg csak bántom azokat, akiket szeretek.
Szerencsére több Cullen nem jön hozzám ölelkezni, így az sem lesz gyanús nekik, (most már csak Emmettnek és Rosalienek) hogy nem ölelem meg se Jaspert sem pedig Carlislet.
A volt pasimra nézek, aki szintén rám figyel, rámosolygok, hogy tényleg ne legyen feltűnő a távolság köztünk és a mosolyt ő is viszonozza. Az egyikünké sem volt valódi, Carlisle még mindig csalódott és fáj neki, és a legszörnyűbb az egészben, hogy több, mint egy hónap után sem csillapodott a fájdalma.

– Jess, még lány szemmel is iszonyatosan jól nézel ki! – mosolyog rám Rosalie.

– Sajnos férfi szemmel is. – jegyzi meg Jasper.

Olyan gyűlölködő pillantást vetek felé, hogy azonnal megváltozik a hangulata, de az érzelmei között is észreveszek még valamit:
A gyűlölet, amit irántam érez az még benne van, de még mindig szeret, nem tudja a gyűlölet mögé rejteni.
Ez a nap jobb nem is lehetne...
Hamarosan VÉGRE előkerülnek az alkoholos italok is, így alkoholba folythatom a bánatom.
Szerencsém van, hisz senkinek nem tűnik fel, hogy én Edwarddal beszélgetek és Carlisle közelébe sem megyek.
A poharak egy része lekerült az asztalról, mert annyi minden van már rajta, hogy nem férne el.

– Hogy bírod? – suttogja a fülembe Edward.

– Csak néz a fejemre és láthatod te magad is. – csóválom a fejem.

– Minden rendben lesz. – mondja miközben ad egy ölelést.

Nem, semmi sem lesz rendben...
Mikor Edward elmegy mellőlem Jasper jön oda hozzám.

– Újabb áldozatod? – bök Edward felé, aki épp Rosalievel beszélget.

Nagyon fáj, ahogy bánik velem. Fáj, hogy azt hiszi, hogy nekem az nem rossz, ami közöttünk van. Fáj, hogy gyűlöl...de hát, ezt akartam...
Nem sírhatok!
Tulajdonképpen én nem is tudnék sírni, de valahogy Forks kihozza belőlem...
Egyenesen a szemébe nézek, teszek rá, hogy érzem, hogy Carlisle minket néz.

– Annyira sajnálom, Jasper! – suttogom neki.

– Dehogy sajnálod! – horkant fel, majd elindul a többiekhez.

Pedig, ha tudná, hogy mennyire sajnálom, amit mondtam...
Ha tudná, hogy én is szeretem őt...
Pár perc múlva Edward visszajön hozzám, így nem maradok egyedül, bár most megint azt érzem, hogy Jasperrel akarok lenni...Egy kibaszott cafka vagyok...
Edwarddal való beszélgetésem, azonban egy kicsit eltereli Jasperről a gondolataimat, jó egy olyannal beszélni, aki a huszadik század elején élt.
Az ajándékozás kilenckor kezdődik, így hamarosan én következek a sorban, aki átadja az ajándékot Rosalinek.
És mosolyt kell majd erőltetnem magamra, amikor a legjobban megvagyok törve.

– Boldog születésnapot, Rosalie! – mondom neki kedvesen MOSOLLYAL a fejemen, majd megölelem és átadom az ajándékát.

Ennél jobb színészi alakítást még Leonardo DiCaprio sem tett le az asztalra...
Ide nekem azt az Oscar díjat!

– Ah, Jess, ez az, amire gondolok? – ujjong a szülinapos.

– Nyisd ki és meglátod. – kacsintok rá.

Amikor kinyitja és megnézi a pici kék doboz tartalmát tátva marad a szája és felém fordul.

– Úristen, Jess! Köszönöm! – mondja, majd szinte a nyakamba ugrik. – Carlisle vedd őt feleségül! Őt szeretném nevelőanyámnak! – folytatja nevetve.

Ha tudná, hogy a testvére miatt szakítottunk...
Carlislera nézek, ő meg vissza rám és elmosolyodik, bár igaz lenne ez a mosoly...
De nem az.
Én is mosolyogni kezdek, mint egy rohadt tök, de eszembe jut Jasper mondata:
„Szerintem a fajtád képességeihez az is hozzátartozik, hogy bántsd azokat, akik szeretnek téged!"
Megborzongok.
Nem sírok.
Nem sírok.
Nem.
Nem.
Nem.
Erős vagyok.
Nem bánthatnak egy egyszerű mondattal.
Megint megérzem a Jasperből áradó gyűlöletet, de most a legdurvább fajtát.
Azonnal felkapom a fejemet és ránézek.
Innentől a másodpercek óráknak látszódnak:
Jasper szeme fekete lett és rám szegezi a tekintetét. Megfog támadni és megint nem lesz időm átalakulni vámpírformámba, lehet, hogy most ténylegesen meghalok, mert Emmettnek nem sikerül őt megállítania, miközben Jaspert próbálja feltartóztatni. A másodperc tört része alatt előttem terem és egy jó három méterrel arrébb lök, bele a földön hagyott poharakba, szerencsére csak a karomba fúródik üvegszilánk máshova nem, de nem csak ez a baj, hanem Jasper megérzi a vérem szagát is, ami szép lassan lecsorog az egész kezemre. Ráadásul, ahogy hátraestem alighanem a csuklóm is kificamodott.
Minden porcikám remegni kezd, de erőt veszek magamon és felpattanok.
Végre vámpírformámban vagyok.

– Jasper, elég! Ne bánts! – mondom neki reszketve, miközben a két kezembe veszem az arcát, hogy lenyugtassam.

Nem tudom milyen okból kifolyólag találtam helyesnek, hogy úgy nyugtatok meg egy vámpírt, aki történetesen rám támadt, hogy az arcát gyengéden a kezeim közé veszem, de bevált.
A remegő kezemmel még mindig az arcát fogom, amikor a kezeimre a saját kezét is ráteszi, majd a szemembe néz. Nem tud megszólalni és bevallom én sem nagyon. A szeme továbbra is fekete, de nem támad.
A kezem egyre jobban vérzik és a csuklómba nyilalló fájdalom is kezd erősödni.

– Edward, vidd Jaspert a szobájába. -mondja Carlisle és seperc alatt mellettem terem és elszorítja a sebemet.

Ránézek a kezemre és látom, hogy nagyobb a baj, mint gondoltam, mert szinte ömlik a vér a kezemből, legalábbis ahogy a fehér pulcsimat lassan átüti a vér arra következtetek.
A szép fehér pulóverem!

– Jess, ugye nincs nagy baj? – kérdezi reszketve Alice.

– Megvagyok! (dehogy vagyok), túlélem! (sajnos). – mondom a lehető legnyugodtabban.

Carlisle felemeli a kezemet és a lehető leggyengédebben megnézi a sérülést, amit a felkaromnál szereztem, amikor megérinti felszisszenek.

– Egy megfigyelés: Van benne pár üvegszilánk. – mondom közömbösen.

– Ezt összekell varrni, menjünk az irodámba. – mondja.

– Inkább elmegyek a kórházba, mindenki jobban jár...

– Jess! Gyere! – mondja szigorúan.

Miért van az, hogy pont egy orvosnak kellett összetörnöm a szívét?
A dolgozószobájába még nem jártam, de most úgy vagyok vele, hogy nem is nagyon szeretnék oda bemenni. Megint egy nagyon kínos szituációban fogom magam találni.
A szoba akkora lehet, mint a saját szobája és tele van könyvekkel. Ellennék itt egy jódarabig a könyvek társaságába, ezzel csak az a probléma, hogy soha nem akarok ide visszajönni.
A szobába még van egy asztal, ami ahhoz képest, hogy mennyit dolgozik teljesen rendezett.

– Le tudsz ülni az asztalra? – kérdezi.

Bólintok, majd felhúzom magam az asztalra és megpróbálom nem a grimaszokat vágni, mivel a kezemből áradó fájdalom nem csak a csuklómból jön, hanem a vállamból is, szóval azzal is csináltam valamit.
Az év legügyesebb vámpírja...
Rám néz, miközben előkészíti a cuccokat, amivel rendbe hozhatja a karomat. A sérülés helye miatt kénytelen leszek levenni a pulcsimat...

– Gondolom vegyem le a pulcsit...– mondom.

– Segítsek?

– Ne! Semmiképpen sem! – mondom elborzadva.

Lehet, hogy kéne az a segítség, mert nagyon fáj a kezem, de nem engedem neki, hogy ő vegye le, inkább leszerencsétlenkedem magamról...de nem nagyon akar menni, ráadásul, ahogy szedem le magamról a pulcsit egy üvegszilánkot is kirántok a kezemből, ennek következtébe pedig felnyögök.

– Jess...– szólít meg és nem várja meg, hogy mondjak valamit, hanem idejön és lesegíti rólam a pulcsit.

Egy fehér csipkés melltartóba ülök előtte, ami igazán szexi lenne, ha nem éppen egy sebet akarna összevarrni a kezemen vagy éppen nem lenne már a melltartóm is csupa vér...komolyan mondom, mint, aki háborúból jött...
Olyan közel jön hozzám, hogy érzem, hogy kifújja a meleg levegőt, majd megfogja a kezem és a derekához teszi, hogy odatudjon férni a jobboldalomon lévő nyílt sérüléshez.
Nagyon rossz ez így...beszélni sem beszélünk és összevan törve...
Egyesével szedi ki a szilánkokat a kezemből és megpróbálom faarccal tűrni a fájdalmat, ami nem olyan elviselhetetlen, amilyen az ezüst volt, de azért megérzem.
Egy nagy szilánk kiszedésénél azonban felszisszenek és azzal a lendülettel Carlisle mellkasára hajtom a fejem.

– Ne haragudj! – mondja bűnbánóan, majd végig simítja a kezét a sebemen.

Most komolyan ő kér elnézést ezért? Amikor én tettem tönkre az életét?

– Azt hiszem itt nem neked kell bocsánatot kérned...– mondom szinte némán.

Az arany szempárjával rám néz és rám törnek az emlékek azokról az időkről, amikor először találkoztunk. Akkor még nem tudtam, hogy ő lesz az első igaz szerelmem, azt meg még a legrosszabb rémálmaimba sem gondoltam, hogy ezt az embert én valaha megcsalom.
Istenem, annyira hiányzik az ölelése, a nevetése és úgy minden, ami ő volt.

– Nem kellett volna ide jönnöm. – mondom ki végül, ami a szívemet nyomta.

– Nem a te hibád...Az meg számomra rejtély, hogy miért támadott meg.

Ajajj...itt a vallomások ideje.

– Azt akartam, hogy utáljon, így olyat mondtam neki, amivel ténylegesen megutáltattam magam vele...úgy látszik, hogy a gyűlölete irántam ennyire mély.

– Attól még nem kellett volna rád támadnia.

Nem kérdezi meg, hogy mit mondhattam neki, inkább a sebemmel van elfoglalva, aminek már a varrásánál tart.
Az érzéseit sem nézem már meg, úgyis tudom, hogy mit érez, tudom, hogy , amit tettem az egy olyan hiba volt, amit gyakorlatilag lehetetlen jóvá tenni.
A varrást is befejezi és most kötné be a kezem, de leállítom:

– Hagyd, ezt megcsinálom!

– Jess...

– Tönkre tettelek, ráadásul olyan helyzetbe vagyunk, ami neked és nekem is fáj, legalább úgy már nem leszünk egymáshoz annyira közel. – mondom, majd kiveszem a kezéből a fehér kötést, de visszaszerzi.

– Légy szíves...– kérlel.

Így hagyom neki legalább gyorsan túlleszünk rajta.

– Mehetek? – kérdezem, miután befejezte a kötést.

– Fáj még valamid?

– Nem! – hazudom.

– Nem szabadulsz tőlem, ugye tudsz róla?

– Szereted magad kínozni? Mert éppen azt csinálod most...érzelmileg kínzod magad. – mondom.

– Fáj még valamid? – ismétli meg a kérdést.

– Nem is tudom...a szívem az nagyon, mivel összetörtem két ember szívét is, a többi eltörpül mellette...

Olyan közel jön hozzám, hogy csak egy kicsit kellene előre dőlnöm, hogy megcsókolhassam, de nem teszem meg.
Megfogja a kezemet ugyanúgy, mint az első találkozásunkkor és a szemembe néz.

– Jess...én azt hittem, hogy veled boldog lehetek...annyira jó volt minden...túl szép volt, az, ami köztünk volt, tudtam, hogy valami be fog kavarni és igazam is lett, azzal, viszont nem számoltam, hogy pont a fiam lesz. Szeretlek, mindennél jobban, de látom rajtad, hogy mást is szeretsz és én nem akarok a harmadik fél lenni egy kapcsolatban. – mondja ki a gondolatait.

– Sajnálom! Nem így terveztem. – hajtom le a fejem.

– Miért? – kérdezi.

Tudom mire gondol:
Miért feküdtem le Jasperrel...

– Ha én azt tudnám, Carlisle...– sóhajtok.

– Szereted őt? Úgy, mint engem?

Ne.
Ne.
Ezt a kérdést nem akarom...nem akarok rá válaszolni.
Gyorsabban kezdem el szedni a levegőt, amit Carlisle is észrevesz.

– Én...ez bonyolult...– mondom.

– Egy igent vagy egy nemet várok és természetesen az igazat.

Nem hazudhatok neki, magamnak meg végképp nem, hiába beszélem be magamnak, hogy Jasper nem számít, mert igenis számít, de...Carlisle-t is szeretem...miatta hagytam abba, azt, amit a kávézóba csináltam Jasperrel és miatta mondtam Jaspernek, hogy hiba, amit csinálunk. De mégis...szeretem Jaspert.

– Igen. – jelentem ki.

Bólint, majd távolabb húzódik tőlem.

– Ha a közeledbe menne, újra megtennéd? – kérdezi egyre bánatosabban.

– Igen.

– Sajnálom, hogy nem lehetett hosszabb kapcsolatunk. – mondja elcsukló hangon.

– Sajnálom, hogy egy olyan személybe szerettél bele, aki mindenkinek csalódást okoz. – hal el a hangom.

– Jess, ez...

– Ne! Nem akarok hosszú vitákba bocsátkozni, hogy miért van igazam.

– Zavarok? – jön egy vékony hang kintről.

Carlisle már szólna, hogy igen, de én minél hamarabb leakarom zárni ezt a beszélgetést, így megelőzve őt megszólalok:

– Nem, gyere nyugodtan!

Carlisle csalódottan csóválja a fejét, majd még távolabb megy tőlem.

– Hoztam neked egy pulcsit és apád itt van. – mondja Alice.

Nagyszerű...
Alice nem akar minket tovább zavarni, így kimegy a szobából. Egy piros pulcsit hozott nekem, ami szintén kötött és valószínűleg benyúlom tőle, mert nagyon jól néz ki.
Gyorsan felkapom magamra, hogy még véletlenül se jusson eszébe Carlisle-nak, hogy segítsen, majd leugrok az asztalról, de a tudatomba csak most jut el, hogy nekem a vállam és a csuklóm is megrándult, így egy grimaszt vágok, amit Carlisle is észrevesz.

– Jess...– mondja szigorúan.

– Carlisle...– mondom ugyanolyan hanglejtéssel.

– Orvos vagyok ebből következik, hogy már a grimaszodból látom, hogy megrándult vagy a csuklód vagy a vállad, esetleg mind a kettő...

– Nagyszerű! Hidd el túlélem! Most megyek, mert apám vár.

Nagyot sóhajt, de utamra enged, így lecsattogok a lépcsőn és apuhoz megyek.

– Szia! – köszönök apámnak.

– Gondoltam megnézem milyen a buli és egyúttal haza is viszlek, mert gondolom nem vetetted meg az alkoholt. – mosolyodik el.

– Lassan haza mehetünk. – mosolygok rá.

Bólint, de közbe észrevesz rajtam valamit.

– Te nem fehérbe jöttél? – kérdezi.

– De csak akadt egy kis gond a pohárral...– mondom.

Végül is...tényleg a pohár tehet róla, hogy az egész ruhám tiszta vér lett...

– Nem is te lennél...Akkor mehetünk? – kérdezi apám.

Miért van az, hogy mindenki összegyűlt a nappaliban és nekem most egy olyan dolgot kell csinálnom, amivel megint megfogom bántani Carlislet?

– Mindjárt. – mondom, majd azzal a lendülettel Jasper szobájához indulok.

– Jess, nem jó ötlet. – aggódik Emmett.

Megrántom a vállam, majd tovább indulok, a lépcső tetejéről visszanézek Carlisle-ra és eltátogok neki egy sajnálomot.
Megint csalódott bennem, de muszáj beszélnem Jasperrel, nem hagyhatom őt úgy itt, hogy közben azt hiszi, hogy most haragszom rá.
Tudom, hogy megérdemeltem, ezt is és a beszólásait is.
Jasper a szobája ablakából néz ki az utcára, de amikor megérzi, hogy ott vagyok azonnal a szoba másik végébe megy.
Reszket a srác a szó szoros értelmében.

– Menj innen, Jess! Nem akarlak bántani! – mondja reszketve.

– Jasper...

– Hogy tehettem ilyet? Hogy támadhattam meg egy olyan embert, akit szeretek? Hogy mondhattam neked azokat a dolgokat?

Mikor elindulok feléje elmegy a másik irányba.

– Ezt értem el azzal, hogy gyűlöltelek, látod? Majdnem megöltelek, mert gyűlölni akartalak...de nem ment sokáig...és amikor csak rád koncentráltam megéreztem a véredet és kívántam...ha nem akarlak gyűlölni akkor ez nem következik be...

A gyorsaságom miatt most nem tud kitérni előlem, megragadom a csuklóját úgy, ahogy ő szokta és az ágyához vezetem, majd leültetem.

– Jasper...semmi baj. – mondom nyugodtan.

– Semmi baj? Majdnem megöltelek! Egyáltalán, hogy tudtál megállítani? Még Alice-nek sem sikerült volna...

– Nem tudom...csak egy ötlet volt.

Beleültet az ölébe és átölel, így teszek én is, de nem maradhatok így sokáig, Jasper szobája távol van a többiektől, így nem hallják, hogy mit beszélünk vagy éppen mit csinálunk, de nem akarom, hogy Carlisle azt higgye, hogy megint megtettük.
A nyakamat kezdi el puszilgatni és megint úgy érzem, hogy nem tudok ellenállni a kísértésnek, hamarosan az ajkai már az én ajkaimon csüngenek és most nekem kezd el vándorolni a kezem. Mikor megérintem a férfiasságát felnyög és egyre vadabbul csókol.
Nem ezért jöttem ide, az istenit!

– Jasper, állj! – suttogom a szájába.

– Sajnálom, mindent sajnálok! – csókol meg újra, de utána eltávolodik a számtól.

– Igazad volt, amikor azt mondtad, hogy mindenkit bántok...

– Nem! Nem! Senkit nem bántasz, Jess! – simogatja meg a hajam, majd a keze a hátsómra vándorol.

– De...és most azzal, amit mondani akarok megint megfogok bántani két embert. Jasper...igazad volt a kávézóban...szeretlek, de nem csak téged, hanem Carlislet is, nem tudom, hogy mi ez köztünk, de valahogy akarom is és nem is, nem tudom azt sem, hogy ebből mi lesz, de azt tudnod kell, hogy Carlisle az igazi nekem, bár elvesztettem őt sajnos...

– Megértem. – suttogja.

– Most megyek és kérlek ne ócsárold magad ezekért. – mondom, miközben puszit nyomok az orrára.

Felállok róla, majd az ajtóhoz veszem az irányt.

– Szeretlek! – suttogja utánam.

Jaj, édesistenem...Miért mond nekem ilyeneket?

Megint megfog utálni, ha nem mondok erre valamit...

– Nem várom, hogy mondj rá valamit, de nekem ki kellett mondanom. – mosolyodik el.

– Jó éjt! – köszönök el tőle.

Lecammogok a lépcsőn és megpróbálok nem tudomást venni a tényről, hogy Carlisle-nak újabb csalódást okoztam.
Odamegyek Alicehoz és a fülébe suttogok:

– Nem lesz baja.

– Köszönöm, Jess! – hálálkodik és megölel.

A többiekkel ugyanezt teszem, kivéve Carlisle-al, úgysem tudnék mit kezdeni vele, hisz itt az apám, így csak biccentek egyet felé, majd elhagyom a házukat.
Ha haza értünk megint bőgni fogok...