„Furcsa, több ezer emberrel találkozunk és egyik sem fog meg igazán. Aztán megismerünk valakit, aki megváltoztatja az életünket. Örökre."

Négy hete támadták meg Helent.
Négy hete nem tudom, hogy a társam mit titkol előlem.
Az egyik felem azt mondja, hogy nézzek bele a fejébe, de a másik felem ez ellen van. Még tartom magam az ígéretemhez, hisz nem róla van szó és Helen nincs bajban, viszont három napja kerül engem is, szerintem azt hiszi, hogy nem veszem észre, de ebben téved.
Tudom, hogy nem haragszik rám, csak nem akar a közelemben lenni, hátha meggondolom magam.
De ha nem róla van szó, akkor kiről?
Nem tudom, hogy ki oszthatta meg vele a legféltettebb titkát, mert nem ápol sok jó kapcsolatot az itteniekkel, igazából, ha őszinte akarok magamhoz lenni, akkor van egy olyan sejtésem, hogy az a titok velem kapcsolatos. Nem csak azért kerül, mert fél, hogy belenézek a fejébe, hanem tart attól is, hogy véletlenül elkotyogja nekem, mivel soha nem voltak egymás előtt titkaink, ezért nehezére esik nem beszélnie róla.
Helennek jót tett ez a három nap, szinte már járni is tud, de mindig ráförmedek, ha felmer állni.
Charlie nemsokára haza ér a munkából, mivel ma előbb végez, így úgy döntök, hogy csinálok neki vacsorát, addig legalább végig gondolom a Victoriás dolgaimat.
Samék továbbra is keresik azokat a vámpírokat, de lehetetlen őket megtalálni. Tanácstalan vagyok, hogy hol kellene őket keresnem...lehet, hogy Forks egy kis város, viszont annyi elhagyatott épülete van, mint Washington DC-nek összes kerületének összesen. De nem adom fel! Most már nemcsak a bosszú vezérel, hanem, hogy ne legyen több áldozata a városnak.
Halat csinálok apunak rizzsel és párol zöldségekkel. Otthonosan mozgok a konyhában, vagyis egy ügynökhöz képest otthonosan mozgok a konyhában. Az ügynökök általában nem pazarolják erre az idejüket, inkább rendelnek valahonnan ételt vagy beülnek egy puccos kis étterembe.
Miközben nyugodtan az ételt készítem folyamatosan a telefonom képernyőjét lesem, nem azért, mert valami információt várok Victoriáékról, hanem, mert várom mikor ír Carlisle. Négy hete folyamatosan beszélünk vagy hívásban vagy üzenetben. Mindig Helen a fő téma, de mindig áttérünk másra...személyesre, sosem hittem volna, hogy elmondhatom ezt magamról, de úgy érzem muszáj kimondanom magamban:
Szerelmes vagyok.
Pedig én aztán nem vagyok az a romantikus típus...
Hallom, hogy Helen lerobog a lépcsőn, szinte nem is látszik rajta, hogy néhány nappal ezelőtt megsérült volna, viszont mire leér a fölszintre vág egy fintort a fájdalomtól.

– Nem meg mondtam, hogy maradj az ágyba? –torkollom le.

– Dee, de a kedvencemet csinálod és én akarok enni belőle elsőnek. – mondja miközben a két kezét összedörzsöli.

A társam leül a konyhaasztalhoz és nézi, hogy mi jót csinálok éppen. Már egyre kínosabb a csend, amikor erőt veszek magamon és megszólalok:

– Nem fogok a fejedben turkálni nyugodj meg, nem tudom, hogy mit titkolsz, de valószínűleg okkal teszed és mivel nem fenyeget ez a titok téged, ezért nem is nagyon izgat. – mondom pókerarccal.

Persze, az utolsó kijelentésem nem teljesen igaz...igenis érdekel, hogy mi az ő kis titka.

– De igenis izgat téged, csak nem akarsz puhatolózni, és ezért nagyon hálás vagyok...mert igazából veled....

– Ne! Ki ne mondd! – lépek közbe gyorsan.

– Jajj, nekem kiskoromban be kellett volna varrni a számat. – mondja, miután a szájára csapott.

– Nem is értem, hogy vagy ilyen jó ügynök...Hogy nem kotyogtad még ki senkinek, hogy igazából ügynök vagy?!  – teszem fel a kötői kérdésemet.

– Csak barát előtt nem szeretek titkolózni. – mondja.

Erre már nem is nagyon tudok válaszolni, meg amúgy is elkalandozok a gondolataimban...tehát igaz, amit sejtettem...rólam van szó.
Miközben a halat fillézem kopogtatnak az ajtón.
Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy nem is hallottam, hogy a garázshoz beállt egy autó.
Apu ilyen korán hazajött?
De akkor miért kopogtatna?
Mire ezeket végig gondolnám, Helen már rohan is kinyitni az ajtót.
Úgy döntök, hogy lehúzok egy pohár vizet, mert ez rövid kis beszélgetés Helennel talán jobban megviselt, mint vártam.
Rólam van Hellennek egy titka.
Még belegondolni is rossz.

– Szia, Carlisle! – köszön a barátnőm a világ legdögösebb vámpírjának.

Miután meghallom Carlisle nevét, majdnem megfulladok, mert félre nyelek, szóval gyorsan átváltok a vámpír formámba, mielőtt még még egyszer meghalnék.
Carlisle belép az étkezőbe, de én még mindig a halál tusámat vívom magammal, ezért a mellkasomat gyengéden ütögetem, hogy múljon el a köhögés.

Istenem! De megalázó.

– Egy tökéletes reakciót láthattunk egy lánytól, akinek bejön egy pasi. – kuncog Helen.

– Pofa...be. – mondom két köhögés között – Szia! Tudsz róla, hogy napról-napra egyre jobban bejössz?
– kacsintok rá.

Carlisle elereszt egy mosolyt majd ő is megszólal:

– Ha minden alkalommal, amikor meglátsz engem, így reagálsz nem lesz hosszú kapcsolatunk, mert meghalsz.

– Ennél jobban nem lehetek halott. – intek feléje.

– Látom Helen egyre jobban vagy. – mosolyog „bárcsak a pasim lenne" srác a társamra.

– Teljesen jól vagyok, de Jessie soha nem hagy felkelni az ágyból, szóval lehetne, hogy egy kicsit visszafogod? Már mehetnékem van.

Bemutatok a barátnőnek, majd elmormolok egy nagyon hosszú káromkodást olaszul...hiába Aroról megtanultam...

– Ez nagyon Aros volt – mondja Carlisle.

– Tőle tanultam – nevetem el magam.

– Hát hogyne! Kellett neked az a tizenötödik nyelv is. – forgatja a szemét Helen.

– Tizenöt nyelven beszélsz? – döbben le Carlisle.

– Spanyolul, olaszul, portugálul, latinul, oroszul, eszperantóul, lengyelül, magyarul, franciául, angolul, kínaiul, japánul, arabul, héberül és németül. – sorolja el Helen.

– Ráment a fél életed, hogy felsorold ezeket, Helen, de köszönöm, hogy nem nekem kellett. – fordulok feléje.

– Huszonöt év alatt! Hogy lehetett ennyi nyelvet megtanulni? – akad ki Helen már vagy ezerszer ez miatt.

– Szivacs az agyam, és vámpír vagyok, gyorsan tanulok. Kint leszek a kertbe, addig tegyél ezzel a csajjal valamit, hogy ne csak pár percig tudjon menni a fájdalomtól. – mondom, miközben Helen felé bökök.

– Nem is fáj semmim – jelenti ki.

Pillantok alatt odamegyek hozzá és megbököm a megrepedt bordáját. Azonnal összerezzen.

– Ez még mindig nem jó...– nézek a barátnőmre.

Rácsap a kezemre, majd a fenekemre is, de még mindig a vámpír formámba vagyok, szóval ezt megérezte.

– Nem mondták még neked, hogy ne üss meg egy vámpírt, mert semmit nem érsz vele? Jasperrel én ugyanezt csináltam és majdnem eltörtem a kezem. – röhögök.

Jasper nevére vág egy grimaszt, majd összeszűkült szemmel rám néz:

– Nincs dolgod a kertben? – kérdezi.

– Dehogy nincs! Kettesben is hagylak benneteket! Aztán semmi meggondolatlant ne csináljatok! – mondom.

Mind a ketten vetnek rám egy szúrós pillantást, de mielőtt még szólnának egy szót is én kisurranok a kertbe.
A vacsora kész van, így van időm lemosni a kocsimat, na meg persze egy kicsit elrendezni azokat a horpadásokat az oldalán.
Nagyon értek a kocsikhoz, szóval hamar megvagyok ezzel.
Egy nagy vödörbe töltök vizet, majd a garázsból kihozok egy csomó tisztitószert.
Miután végeztem, Carlisle is kilép az ajtón, majd odajön hozzám.

– Közben lenyomtatok egy menetet is? – kérdezem tőle kuncogva.

– Nem szoktam ilyen gyors lenni – vág vissza.

Elnevetem magam és a fejemet csóválom...hiába, lehet nagyobb tapasztalata van abban, hogy hogyan vágjon vissza a beszólásaimra, mint bárki másnak, aki ismer engem.

– Hogy van Helen? – kérdezem.

– Holnapután akár már futhat is – mondja.

Bólintok, majd folytatom a teendőim.
De ő nem mozdul.

– Mit szeretnél? – kérdezem tőle és az ajkamba harapok.

– Nem tudom...te mit szeretnél? – kérdezi vissza.

CSÓKOLJ MEG! Üvölti egy belső hang
Atyaég.Megőrjít a pasas.
Felállok a guggolóhelyzetemből, majd odamegyek hozzá és megfogom a kezét.

– Bármit szeretnék, amit te is szeretnél. – mondom neki. 

Nagyon közel vagyunk egymáshoz,  másfél fejjel magasabb nálam, így fel kell néznem rá, ha látni szeretném a szemeit, de nem tudok ránézni, mert mielőtt még ránéznék az ajka az enyémhez tapad.
Az egész nem tart pár másodpernél tovább és mivel az emberi formámban vagyok ezért a pulzusom körülbelül a százhúszat közelíti, ezt Carlisle is érzékeli, így elhúzódik mellőlem.
Csalódottan sóhajtok, de nem szólok egy szót sem, jó vele együtt hallgatni...

– Ezt megtehettem volna előbb is, igaz? – kérdezi nevetve.

– Nem bántam volna. – mondom miközben odamegyek hozzá és átölelem.

Egy darabig így állunk, de egy kocsi fordul be az utcánkba, így elhúzódom tőle.
Először azt hiszem, hogy apám az, de aztán közelebbről megnézem a kocsit és rájövök, hogy a városban csak egy valakinek van hasonló kocsija, mint apámnak.
Billy.
És erre tart.
Felnyögök.
Nem biztos, hogy tetszik majd neki, hogy itt lát egy Cullent.

– Már nem szabadulsz innen...és el ne merj menni! – mondom neki.

Nem mozdul, szóval ez egy jó jel, a kezét a tenyerembe helyezi, így kéz a kézben állunk és nézzük, ahogy Billyt egy másik ember (nem Jacob) segíti ki a kocsiból.
Az a másik ember egy vérfarkas.
Érzem a szagát.

– Szia, Billy, apám nincs itthon, majd később jön. – mondom a lehető legnyugodtabban.

Billy tekintete rajtam áll meg, de tovább siklik Carlisle-ra, majd a kezünkre.
Állítom ilyen dühös még sosem volt. Most aztán magyarázkodhatok apámnak, hogy mit kerestem a város orvosával kéz a kézben a házunk előtt...Billy tuti elmondja apunak.
A srác, kinek még mindig nem jöttem rá a nevére egy borzasztó mosolyt ereszt meg felém.
Szentég! A mosolya olyan, mint Pennywisenak...

– Carlisle, menj nyugodtan megoldom. – mondom neki.

– Biztos? – kérdezi, úgy, hogy a szemét le nem veszi a két indiánról.

Bólintok, így elindul a kocsija irányába, majd pár pillanat múlva hűlt helye.

– Ez nagy hiba, Jess. – sóhajt fel Jacob apja.

Ha tudná, hogy én ugyanolyan vagyok, mint a Cullenék, akkor is ezt mondaná? Sőt én még rosszabb is vagyok náluk...

– Nem tudom miről beszélsz – mondom érzelemmentesen.

– Ő nem olyan, amilyennek te hiszed – mondja.

– Tudom mit csinálok, Billy, és tudom, hogy Cullenék micsodák, nem kell magyarázkodnod, beszélhetünk nyíltan is. Utáljátok őket, de semmi alapja nincs az antipátiátoknak, tehát tereljük innen a szót, légyszíves.
Billy egyet nem értően csóválja fejét, aztán viszont rádöbben, hogy én a mellette álló vérfarkast vizslatom.
Nem vagyok az előítéleteknek az embere, de ez a csóka már most nem szimpatikus nekem.

– Ő itt Paul. – jelenti ki Billy egyszerűen.

– Jessie vagyok, örvendek. – mondom unva.

Tiszta pszichopata feje van ennek a fiúnak, nem futnék vele össze az utcán sötétben.

– Mikor jön meg apád? – kérdezi Billy.

– Hamarosan, mit szeretnétek tőle?

– Vérnyomokat találtunk az erdő északi részén...és ezt a kabátot.

Paul felmutat egy kék kabátot, amit rögtön megismerek.
Helen kabátja!
Ha azt most odaadják apámnak, nem tudom, hogy magyarázom be neki, hogyan került Helen két kilométerrel arrébb attól a helytől, ahonnan „lezuhant egy szikáról".

– Helené. – jelentem ki és már elakarom venni tőlük a kabátot, de Paul elkapja előlem.

Nem bírom a csávót!

– Hol van? – kérdezi Billy félve.

– Fent, gyertek be nézzétek meg, nincs semmi baja...

Nem kell kétszer mondani nekik sem, pár pillanat múlva már bent is vannak a házban.
Szegény Helen mire levánszorog lehet lemegy a nap.
Muszáj leszek valamit mondani, így rákezdek:

– Apám úgy tudja, hogy egy szikláról esett le, de amúgy vámpírok támadtak rá. Ne nézz így Billy, nem a Cullenék...Alice és Edward találtak rá. Azok a vámpírok tették ezt vele, akik megöltek egy vérfarkast az erdőtökben.

– Honnan tudsz rólunk? – kérdezi Jacob apja.

– Hosszú történet, nem fejteném ki.

– Én nem hiszek neked. – vicsorog rám Paul.

– Azt mindjárt gondoltam. – forgatom a szemem.

Helen mindent elmesél, úgy ahogy történt és Billy tekintetéből azt olvasom ki, hogy hisz nekünk.
Billye bólint felénk, majd a kerekesszékével elindul kifele:

– Gyere Paul, itt végeztünk. –mondja.

– De...

Billy egy gyilkos pillantást vet rá, majd ő is elhagyja a házat.

VÉGRE!

– Mára elegem volt a természetfeletti lényekből. –jelentem ki és indulok fel a szobámba, amikor Helen utánam szól.

–Aha, nagyon kikészíthettek, főleg Carlise...– röhögi el magát.

– Nem bírtad ki, hogy ne nézd végig, ugye? – nevetek vele én is.

-Nem. Olyan aranyosak voltatok!

Felbattyogok a lépcsőn, majd belezuhanok az ágyamba, mindig megzavarja valaki a gondolkodásomat, ha Victoria lekapcsolásán gondolkodok, és ez most sincs másképp.
Csörög a telefon.

– Halló – szólok bele.

Nem is néztem meg ki keres, csak felvettem.

– Hallom összefutottál Paullal – mondja Sam.

– Nagyon ellenszenves...

– Nem sokat van a falkával, szóval nem tudja, hogy ki vagy, ez maradjon így?

– Légyszíves! Ígyis úgy nézett rám, mintha meg akarna enni...

– Mert egy vámpírral voltál...és látott...tudod...megakarja ölni a Cullenéket, mert egy embert maguk mellé állítottak. – vihog a telefonba Sam.

– Ha tudná, hogy téved...

– Na mindegy is nem ezért hívtalak, de találtunk egy nyomot: Cullenék területe felé mennek, tehát innen övék a terep és van egy rossz hírem is...

– Pedig azt hittem, hogy ez a nap jó lesz...

– Kaptunk egy levelet, nos, igen Victoria bandájától. Azt írják benne, hogy ha valamelyik vámpír, vagy vérfarkas ok nélkül megtámadja őket, akkor eljönnek és nem állnak jót magukért.

A fejemet az asztalba verem és ezt vagy négyszer megismétlem.

– Sokkal többen vannak, mint mi, tehát ez fasza...Most akkor kurvára nem vadászhatunk rájuk csak, ha látjuk, hogy megtámadnak valakit...Ezt nem hiszem el...– akadok ki.

– Nyugodj meg, eljön az ideje, hogy meglátjuk őket...folyamatosan figyelni fogjuk őket és ha eljön az ideje lecsapunk és ne feledd: nem bírják sokáig vér nélkül.

Sam egy kicsit megnyugtat, de így is szétvet az ideg.
Victoriáék ezentúl biztosan jobban odafognak figyelni.

Annyit idegeskedtem az elmúlt hetekben, miután idejöttem Forksba, hogy éjjel arra ébredek, hogy éhes vagyok...
Sokáig tartott az étvágytalanságom...majd holnap szerzek valahonnan vért, addig is megpróbálok aludni.