„Az ördög nem alszik. Fülig csipás lehet már a rohadék."

Amikor kinyitom a szemem először a fehér mennyezetet pillantom meg és utána megcsap a kórház szaga: vegyszerek, gyógyszerek és amit általában az emberek nem éreznek: vér.
Nagyon rosszul vagyok, igazából visszaemlékeznem is nehéz, hogy mi történt velem...annyira emlékszem, hogy apa munkatársa elmesélte, hogy mi történt egy Bree Tanner nevű lánnyal, ezután elsötétedett velem a világ.
És még valami dereng: álmodtam. Pedig a vámpírok nehezen tudnak álmodni, de arra már nem emlékszem, hogy ki volt az álmom főszereplője.
Amúgy pedig miért ájultam el? Ennyire megviselt volna Bree eltűnése? Ez még valós is lehet, viszont egész nap nyomott hangulatomban voltam.
Forks tényleg nem tesz jót nekem, még a végén itt lelem a halálom, például megfulladok...mostanában elég sokszor akarok megfulladni, szóval lehet, hogy ez egy jel...Viccen kívül nem tudom, hogy mi a fene van mostanság velem. A vámpírok nem szoktak csak úgy elájulni.
Huszonötév alatt nem jöttem rá, hogy hogyan működik a testem...Teljesen normális vámpír vagyok...ja, mégsem...
A kórteremben, ahol fekszek csak az az egy ágy van, ahol én heverek, szóval, ha ismereteim nem csalnak, akkor ez egy magánszoba.
Köszi, apu és Carlisle! Majd meghálálom.
Kinyílik a szobám ajtaja és az a nővér lép be rajta, aki múltkor mérte a vérnyomásom a majdnem baleset után.
Az ázsiai származású hölgy csóválni kezdi a fejét majd megszólal:

– Te tényleg vonzod a bajt...

– Igen, most már rájöttem. – mondanám mosolyogva, de a fejembe belenyíllal a fájdalom.

Beverhettem a fejem?
Az életemet rátenném, hogy Aro elátkozott.
LÉGY ÁTKOZOTT A VOLTURIVAL EGYÜTT, kiabálom magamban, majd az oldalamra fordulok, talán, így nem fog annyira fájni a fejem.

– Hozzak neked valamit? – kérdezi a nővér (időközben eszembe jutott, hogy Jackienek hívják).

– Carlisle-t! – mondom.

Basszus! Ezt komolyan hangosan kimondtam?
A párnába temetem a fejemet, így nem látom Jackie arcát, de biztosan megjegyzett magának, viszont biztos vagyok benne, hogy nem én vagyok az egyetlen páciens, aki Carlisle után érdeklődik. Lefogadom vannak emberek, akik direkt ő miatta jönnek be a forksi kórházba.

– Hívjam ide Dr. Cullent? – néz rám értetlenül.

– Ne! Vagyis de! Ajjj, tudja mit inkább fojtson meg! – mondom a sírás határán.

Miért akarok én ez miatt sírni?
Elájulok, sírni akarok apróságokon, fáj a fejem...ez valami béna vámpír vírus?
Ha hisztériás rohamot kapok annak sem én, sem az apám, sem pedig az ügynökeim nem örülnének...milyen jó szalagcím lenne például a New York Timesnak: „A belügyminiszter keresztlánya, aki ráadásul a FBI egyik legjobb ügynöke begolyózott és kényszerzubbonyban kellett elvezetni a forksi kórházból."
Anyám...most meg megsülök olyan melegem van...lehet, hogy klimaxolok?
Jackie nővér lassan kifordul a szobámból, így egyedül maradok.
Meddig maradhattam én egyáltalán ájult?
A másik oldalamra fordulok, hogy a kisasztalon lévő naptárra tudjak figyelni.
Tegnap délután kettő fele ájultam el, ma délelőtt tizenegy óra van. Ki az isten marad ennyi ideig önkívületi állapotban?
Valószínűleg apám a telefonomat elrakta, mert nincs az asztalomon, így még értesíteni sem tudom a barátaimat, hogy minden rendben velem, bár amennyire ismerem őket tuti, hogy kint ülnek a váróban.
Egy kórházi ruha van rajtam és nem akarok belegondolni, hogy ki öltöztetett át, habár a mocskos fantáziám elkezd történeteket gyártani...legalább a fehérneműim megmaradtak rajtam.
Körülbelül öt perc telik el, amikor realizálom, hogy most meg szétfagyok.
Bekapcsolt a légkondi, biztosan.
Körülnézek a kis szobában, de nem látok semmilyen ilyen szerkentyűt.
Mi az istennyila van velem?
Inkább lehunyom a szemem, hogy egy kicsit szunyókáljak, mert már nem bírom idegekkel a testem hülyeségeit.
Ekkor benyitnak az ajtón.
Azt hittem, hogy Jackie jött vissza, de meghallom az édes hangját az én vámpíromnak:

– Hallom felébredtél – mondja és leül az ágyam szélébe.

Mikor kinyitom a szemem meglátom az orvosi ruhájában és már csorogni kezd a nyálam.

– A kedvemért nem tennéd meg, hogy ebbe a ruhába jársz mindennap? – kérdezem tőle.

– Azt akarod, hogy sokan megnézzenek? – kérdezi mosolyogva.

– Bennem sem maradt meg a féltékenység, szóval ne aggódj nem leszek egy örült liba. – mosolygok, de kínkeservesre sikerül.

– Hogy érzed magad? – kérdezi aggódva.

– Rosszul, őszintén...Fáj a fejem, egyszer fázok, máskor meg megsülök és álmos vagyok...Pedig most, ahogy látod vámpírformában vagyok...

Carlisle összehúzza a szemöldökét, majd közelebb jön.

– Ez érdekes...vámpírok ilyet nem csinálnak. – mondja.

Pont miután elmondta a mondatát rám tör egy émelyítő érzés a hasamban és tudom, hogy most ebből egy szép adag róka lesz...

– Mosdó! – mondom ki nehezen.

Carlisle felsegít én meg berohanok a szembe lévő mosdóba...Olyan hangokat adok ki, amikről nem is tudtam, hogy kijöhetnek egy emberből.
Miután végeztem megmosom a számat és akaratlanul is belenézek a tükörbe. Az arcom szürke és a szemem:
Megint fekete...
Öregem...tegnap ettem...
Carlisle kint ül az ágyamon és nagyon nyugtalankodik.
Bevallom én is.
Szó nélkül odamegyek hozzá és átölelem, olyan szorosan ölelem, hogy szinte már nekem fáj.

– Őszintén nem tudom mi van veled és ez aggaszt...ilyet egy vámpír nem csinál, legalábbis nem találkoztam még olyan vámpírral, aki ezt csinálta volna. – mondja miközben a hajamat birizgálja. – És akkor sem leszel jobban, ha átváltozol és igazából ez a legelképesztőbb az egészben.

– Én betudom annak, hogy megviseltek a Victoriával kapcsolatos események. – mondom, hogy egy kicsit megnyugtassam.

– Igazad lehet – sóhajtja.

Átkarolom a nyakát, ő pedig megcsókol, leírhatatlanul örülök, hogy itt van velem, elhúzódom tőle, majd a szemébe nézek:

– Tudsz róla, hogy pár perccel ezelőtt a wc-ben kötött ki a gyomron taralma? – kérdezem tőle.

Hiába...ilyen pillanatokban nem tudok komoly maradni.

– Tudsz róla, hogy elrontod a pillanatokat? – kérdezi nevetve, majd lefektet az ágyra, így folytatjuk tovább, amit elkezdtünk, a keze már ott van, ahol egyáltalán nem kéne lennie, mivel egy kórházban vagyunk, de igazából egyikünket sem zavarja, ennek ellenére Jasper ezt a pillanatot választja, hogy berontson a szobámba.

KOPOGÁS NÉLKÜL.

Mondanom sem kell, hogy szétrebbenünk, és próbálom megigazítani a kórházi ruhám, hogy legalább a térdemig csússzon le. Hogy még kínosabb legyen a helyzet ez nem sikerül egyszerűen, és ezt Jasper Hale végig nézi.

– Jasper, a kopogás hol marad? – kérdezi Carlisle a fiától.

Jasper megdermedve áll az ajtó előtt és nem mer szólni egy szót sem...Szóval ilyen érzés az, ha az apádat rajta kapod, hogy egy idegennel próbál kapcsolatot létesíteni?
Szegény fiú...
Jasper megrázza a fejét majd aggódó pillantást vet felém:

– Minden rendben? – kérdezi. – És ne hazudj. – teszi hozzá.

– Fogjuk rá! Apád kezelésbe vett. – mondom nevetve és velem együtt Carlisle is elkezd nevetni, de Jasper továbbra is csak unottan néz ki a fejéből.

Jasper után a többi Cullen is a szobámba köt ki és tudni akarják, hogy mi történt velem.

– Csak azt tudom elmondani, hogy miután apám társa kijelenttet, hogy Bree eltűnt, elájultam...– mondom őszintén.

– Szerintem hagyd magad mögött most egy kicsit a Victoriás dolgot – mondja Edward.

Mielőtt még tiltakozhatnék elém vág:

– Nem azt mondom, hogy hagyjuk Victoriáékat szabadon vadászni, mert Samék továbbra is figyelni fogják őket, így kevesebb az esélye, hogy megtámadjanak valakit és mi is nézni fogjuk őket, de te egy pár napig maradj ki ebből, szerintem a lehető legrosszabbul dolgozod fel azt, amit Victoria tett Rileyval, valamilyen gyászreakció lehet és ez most jött ki rajtad. – mondja Edward.

Teljesen igaza van ennek a fiúnak.
Bólintok, majd megszólalok:

– Akkor gondolom nem mehetek ki az utcára egész álló nap, hanem maradjak a seggemen a szobámban olvassak, főzzek és ne gondoljak Victoriára? –szegezem nekik a kérdést.

– Nem teljesen – mondja Rosalie és a többiekre néz, ők pedig egyetértően bólintanak.

– Elárulná valaki, hogy mit terveztek ellenem, vagy nézzek a fejetekbe? – kérdezem tőlük kiváncsian.

– Holnap vihar lesz –szólal meg lelkesen Alice.

– Ebből most ki kellene találnom, hogy mit terveztek? – nézek rájuk érthetetlenül.

– Ha kitalálod kettesben hagyunk Carlisle-al, ha nem, akkor maradunk a nyakatokon – mondja Emmett.

– Gyerünk, Jess én neked szurkolok – mondja az én vámpírom.

– Őőő...– kezdem, de nem jut eszembe semmi olyasmi, amivel kielégítő választ adnék nekik...

Holnap vihar lesz? Mit csinálhat egy vámpír viharban? Annyira gondolkodok, hogy a fejembe újra bele nyíllal a fájdalom, de még így sem jövök rá, hogy mit akarnak...

– Szabad a gazda. – sóhajtom.

– Pedig én bíztam benned...– csóválja a fejét Carlisle.

– Baseballozni megyünk az erdőbe. – mondja ki türelmetlenül Emmett. – Tudod, hogy kell játszani?

– Hogyne tudnám...a volt pasim baseballozott, manapság a világ egyik legjobb játékosa. –
mondom nevetve.

– Érdekel a sztori. – mondja Rosalie és előre dől a székében.

– A pasi Cody Bellinger, együtt jártunk fél évig gimnáziumban...

– Az a nagyon dögös pali? – sikít egy halkat Alice.

– Apátoknál nem dögösebb. –mondom nevetve.

Nyílik az ajtó és még hárman lépnek be a kicsi szobába: Ryan, Helen és apám.
Helentől és Ryantől olyan ölelést kapok, hogy azt hiszem hirtelen, hogy ketté törik a gerincem.

– Codyról beszéltek? – kíváncsiskodik apám.

– Róla, meséljen el mindent arról a fiúról! –könyörög apámnak Alice.

– Rendben! De először is megkell kérdeznem Jessie, hogy hogy vagy?

– Remekül – hazudom neki.

Jasper vet rám egy szúrós pillantás, de nem foglalkozok vele és folytatom:

– Szerintem túl sok stressz ért a napokban, szóval úgy döntöttem, hogy távol maradok egy pár napig mindenféle bűnügyi dologtól és holnap elmegyek Cullenékkel basebalozni!

– Ez egy nagyszerű ötlet Jess! – ujjong apám – Akkor ez azt jelenti, hogy ma már haza is jöhet a káosz leánya? – néz Carlisle-ra apám.

Könyörögve nézzek rá, mert tudom, hogy szíve szerint nem engedne haza, de megkönyörül rajtam.

– Haza, de kerüljön minden helyzetet, ami nyugtalanító számára.

Annyira megörülök, hogy egy másodpercre elgondolkodok, hogy a nyakába ugorjak-e, de realizálom, hogy apám is bent van a kórterembe, így csak halkan tapsikolok.
Amíg én átmegyek átöltözni, abba a ruhába, amit Helen hozott nekem, addig apu elmeséli a Codyval töltött fél évemet...természetesen a kínos részeket sem hagyja ki belőle. Például, amikor olyan tajt részegre ittam magam, hogy telehánytam a méregdrága kocsiját.
Isten áldja azért, mert egy szót sem szólt érte!

Egy óra múlva már a kocsiban ülünk és hazafelé tartunk mind a négyen.

– Holnap, ha megsérülsz Jessie és beraklak valami gumiszobába, ott legalább nem érhet baj. –jelenti ki Ryan.

– Hagyjad Ryan...manapság ő már ott is megsérülne. – legyinti le a társamat Helen.

– Nincs azonkívül más téma, mint az én szerencsétlenkedéseimet firtatni? – kérdezem tőlük.

– Nincs – vágják rá mind a hárman egyszerre.

Estig fogom hallgatni, hogy mostanában mennyi baj történik körülöttem, érzem.
De legalább holnap lesz egy nyugis napom!
És már jobban érzem magam, mint néhány órával ezelőtt.