A gyűlölet és az előítélet ostobává teszi az embereket"

Állítom ilyen hideg még sosem volt Forksban márciusban. Mikor kimegyek az ajtón megcsap a csípős téli levegő, mindjárt oda fagyok, így elindulok a kocsim felé, aminek hűlt helye. Na már most két opció van: vagy ellopták, amely egy lehetetlen küldetés, a biztonsági berendezése olyan, mint a Pentagoné, másik opció, hogy Charlie elvitte. Ez valószínűbb.
Vissza akarok menni a házba, amikor apám begördül a kocsimmal.

– Meggondoltad magad és úgy gondoltad ez a megfelelő kocsi bűnözőket üldözni? – kérdezem Charliet, miközben a kezemet melengetem.

– Túl értékes, ahhoz, hogy ezt használjam autósüldözésekre. – vigyorog rám apu – Tettem rá láncokat, az út az este lefagyott, teljes káosz van a városban.

– Köszi, apu! – hálálkodom neki.

Megindulok az autóm felé, de nem figyelek oda, így egy megfagyott pocsolyába lépek.

Seggre esek. Apu nem bír állva maradni annyira röhög rajtam, de oda jön és felsegít.

– Vigyázz, befagyott pocsolya! – mondja, közben kitöröl egy könnycseppet a szeméből.

– Nem mondod? – nevetek vele én is.

– Vigyázz az úton!

– Te is, viszlát vacsoránál!

Ma jöttek a Cullenék suliba. Három napja semmit nem hallottam felőlük. Nehéz vadászat lehetett...
Látom a fekete terepjárójukat.
Kint állnak a kocsi előtt és beszélgetnek. Én a kocsimban ülök. Megvárom még a testem felkészül arra, hogy kiszálljon a kocsiból.
Ez a pillanat most érkezett el.
Kiszállok, de nem nézek Cullenékre.

– Hali, Jess!

Jasper.
Miért.
Nem.
Szállnak.
Le.
Rólam?
Nem fordulok oda, de a kezemmel intek feléjük.
Ebben a pillanatban Helen is befut a parkolóba. Fehér szőrme kabátjában úgy néz ki, mint egy hógolyó. Na nem mintha az én kabátom ennél jobb lenne, szövetkabát van rajtam, amiben hasonlóan festek, mint Sherlock. Emellett egy fekete nadrág, kötött pulcsi és egy magassarkú. Helennel úgy tűnik a kabáton kívül összeöltöztünk.

– Szép jó reggelt, hógolyó – gúnyolódok rajta.

– Jobbat, vérszívó – vág vissza.

Természetesen az első órám biológia.
Találkozhatok megint a spanyolnáthással.
Amikor beérek a terembe már ott ül.
Hangosan kifújom a levegőt és leülök mellé, nem húzódik el, mint múltkor. Nem nézek rá, nincs kedvem most idegesíteni őt, van ennél fontosabb dolgom is például, hogy kitaláljam, mit kezdek Victoriáékkal vagy a bandával.

– Szia! – köszön.

A szemem majd kiesik a helyéről, úgy kitágul. Három nappal ezelőtt még meg akart enni és mocskos kis dolgokat fantáziált rólam, most meg elkezdi, hogy "szia".
Ránézek, de a szó bennem marad.
Ilyen a világon nincsen.
Charlie-nak most már biztosan igaza van.
A szemébe nézek.
Arany.
És nem vörös.
Arany.
Arany.
Arany.

– Úristen! – nyögöm ki.

Edward ezt úgy érzékeli, mintha mély benyomást tett volna rám. Ami igaz is, de nem a külsejével.

– Edward vagyok – mosolyog.

Akkor is flegma maradok, ha vegetáriánus, ha nem...

– Tudok róla – forgatom a szemem.

– Múltkor rossz napom volt sajnálom, ha megbántottalak – néz a szemembe.

Istenem, arany a szeme.
Nem szólok semmit.

– Haragszol, igaz?

– Én vagyok a népszerű lány, Cullen, csak azokhoz szólók, akik megérdemlik és te nem vagy ezen a listán, szóval forduljál csak vissza az ablak felé és csináld azt, amit jónak látsz, de hozzám ne szólj, mert abból nagy valószínűséggel egyirányú kommunikáció lesz. Értve vagyok? Vagy túl modernen fogalmaztam?

Edward hangosan nyel egyet, de nem szól semmit és ahogy kértem őt visszafordul az ablak felé.
Lehet túlzottan bunkó voltam vele... De nem bírok attól eltekinteni, hogy vámpír.
Vegetáriánus vámpír, Jess, nem fog senkinek ártani. –bíztatom magam.
Hát jó, most az egyszer eltekintek tőle, hogy valójában micsoda. Felsóhajtok és elkezdek beszélni:

– Jessica Reed vagyok, de ezt szerintem jól tudod, ha nem az iskolai pletykákból, akkor a tesóidtól. Úgy örültek, hogy haza vittem őket a kocsimmal, mint a kisgyerekek. mosolyodom el.

– Egész este erről beszéltek...mi meg kimaradtunk belőle – húzza el a száját.

A kedvenc kocsim és most mégis olyat fogok mondani, amit megfogok bánni.

– Hétvégén elvihetitek egy körre.

– Komolyan? – lepődik meg.

– Jaa, de ha széttöritek, kitörőm a nyakatokat.

Hupssz, ezt nem egy vámpírnak kellett volna mondanom.
Mosolyog.
Becsöngetnek és elkezdődik az óra.

– Jó reggelt, ifjoncok, a mai órán mikroszkóppal fogtok, dolgozni a padtársatokkal. Aki ma a leggyorsabb, megnyeri az aranyhagymát!

Repesek az örömtől...
Edward felém fordul.

– Anyád orvos, tanultál tőle dolgokat, igaz?

– Túl sokat – nevetek.

– Akkor ez menni fog.

– Miért, neked egyedül nem menne? – kérdezem.

– Lehet, hogy te többet tudsz nálam – vonja meg a vállát.

– A te apád is orvos, szóval ezzel vitatkoznék.

– Fura, hogy az egyik szülőnk mind a kettőnknek orvos – mosolyodik el.

– Fura, hogy azt hiszed, hogy ez fura. – nézek rá komolyan.

– Miért jöttél Forksba?

– Nem hallottad még a pletykát?

– De, de engem az érdekel, hogy miért pont Forks?

– Itt él az apám, legyen neked ennyi elég – nézek rá úgy, hogy az arckifejezésemből ne lehessen semmit leolvasni – csináljuk inkább a dolgunkat. – bökök a mikroszkóp felé – te kezded orvos gyerek. –mosolygok rá.

Odahúzza magához a szerkentyűt és pár pillanat múlva mondja is a választ:

– Profázis – mosolyog rám.

– Még, hogy én többet tudok – horkanok fel.

– Te jössz! – bíztat.

Tényleg eszméletlen sokat tanultam anyutól, nem azt mondom, hogy egy komplett szívműtétet eltudnák végezni, de van a tudásomban potenciál. Belenézek a mikroszkópba és nem kell sokáig agyalnom rajta, hogy mit látok:

– Anafázis – mondom büszkén.

– Nem baj, ha megnézem? – kérdezi.

– Na szép, alig ismersz és már most nem bízol bennem – lököm meg a karját a kezemmel – gyerünk rajta, nézd meg második Dr. Cullen...

Most nem tolja maga felé a mikroszkópot, hanem közelebb jön hozzám, úgy néz bele.

– Ez tényleg anafázis...

– Mondtam! – forgatatom a szemem. – Te jössz...

– Ez metafázis – jelenti ki.

– Remek! A következőt én nézem!

– Várj, meg se akarod nézni, hogy jó-e, amit mondtam?

– Veled ellentétben én bízok a te tudásodban – nyújtom rá a nyelvem.

Az elkövetkező percekben nem történt semmi, gyorsan megcsináltuk a többi feladatot, azután nem meglepő módon kihirdették a nyertest, akik mi voltunk.
Szuper, gazdagodtam egy hagymával... elég bizarr lett volna, ha fokhagymát kapunk...Na, nem mintha ártana is a vámpíroknak.
Épp a folyosón sétálok Helennel, amikor megáll mellettem.

– Csak annyit akartam mondani, hogy jó volt ma veled együtt dolgozni –mondja.

– Ja, veled is.

Helennek tátva marad a szája...Megint elfelejtette kontrollálni magát, pedig hányszor elmondtam neki...Igen, Helen képes ellenállni a vámpírok bájainak... ha nagyon koncentrál...most éppen nem...
Meglököm a csípőjénél

– Helen kontrolláld magad! – figyelmeztetem.

Megrázza a fejét, becsukja a száját és újra visszatér a földre.

– Edward ő itt Helen, Helen, akire most oly bambán nézel, ő Edward – mutatom be egymásnak őket.

– Szia, spa...úgy értem Edward.

Elkezdek röhögni, neki támaszkodom az egyik szekrénynek és próbálok nem nyeríteni Helen bénázásán. Majdnem felfedett minket, úgy értem azt, hogy tudunk róluk... Ha szóba került a közöttünk Edward mindig úgy emlegettük, hogy a spanyolnáthás gyerek.

– Örülök, hogy megismerhettelek, Helen. Nem akartok ma velünk ebédelni? Van két szabad hely az asztalunknál.

– Nem! – vágjuk rá egyszerre Helennel.

– Úgy értem, egy pillanat! – mondja Helen.

Elhúzom Helent onnan és vonok magunk köré egy mentális pajzsot, így Edward nem hallja, hogy mit beszélek Helennel, halkan neki kezd:

– Támadt egy ötletem – mondja Helen.

– Ne kímélj.

– Mi lenne, ha odaülnénk hozzájuk és...ne nézz, így rám Jess,...szóval odaülnénk hozzájuk és tennél utalásokat, hogy te tudod, hogy ők kik? – veti fel.

– És ezt mégis miért tenném? Biztosíthatlak, hogy ez nem a legjobb megoldás, ha elakarjuk érni, hogy egyáltalán szóba álljanak velünk és segítsenek lekapcsolni Victoriaékat. Lehet, hogy nekik is érdekük, hogy azok eltűnjenek a városból, de fontosabb nekik szerintem az, hogy megőrizzék a mocskos kis titkaikat, jelen esetben, hogy vámpírok.

– Gondolj bele Jess, lehet, hogy rájönnének, hogy mi tudjuk, de nem tennének semmit ellene, mert arra is ráfognak jönni, hogy mi már ezt régebben is tudtuk, ha azt feltételezik, hogy azért jöttünk a városba, hogy ártsunk nekik, csak elmondjuk nekik az igazat, hogy kik vagyunk és a legfontosabb, hogy TE kivagy, bízz bennem, menni fog.

– Most komolyan azt akarod, hogy mondjam el nekik, hogy én kivagyok?!

– Teljesen megbízhatóak, Jess láttam a szemüket amikor erre felé tartottam, vegák. Ha embert ennének te is nagyon jól tudod, hogy vörös lenne a szemük. Utálod a vámpírokat, ahogy én és Ryan is, de vannak, olyan vámpírok, akiket ismerünk és mégis jóba vagyunk velük. Fogadd el, hogy ők is a jók közé tartoznak, kérlek. Ezzel az ötlettel közelebb kerülnénk hozzájuk és összefoghatnánk: nekik ott van az erejük nekünk meg a tudásunk.

– Miért nem ügyvédnek mentél? Ezzel az attitűddel még a legrosszabb gyilkost is kitudnád húzni a csávából...

– Tehát ez egy igen? – ugrál örömében Helen.

– Először és utoljára, ez egy igen – sóhajtok fel.

Közben megszólal a telefon, Ryan hív.

– Már csak te hiányoztál – ugratom.

– Neked is csodás napot, Jessie...

– Milyen problémába ütköztetek, hogy nem bírjátok nélkülem megoldani?

– Nos, mondjuk úgy, hogy az egyikőtöknek, elkéne jönnie suliból, mert nagyon rosszul érzi magát.

– Mi a fene történt?

– Megvan a másik két gyanúsított, ma délután kettőre egy bárba foglaltak helyet, oda kellene mennie valamelyiketeknek.

– Szórakoztok velem, hogy még nem értetek ide?! – emelem fel a hangom.

– Nos, akadt egy kis probléma a repülővel, így igen, még nem vagyunk ott...

– Mondtam már, hogy menjetek az én gépemmel...

– Legközelebb az lesz. Siessetek, az idő megy...

Leteszem a telefont.
Helen visszament Edwardhoz beszélgetni.
Sóhajtok egy nagyot és visszamegyek hozzájuk.

– Bocsi, elrabolom tőled egy pillanatra – szólok, majd arrébb tessékelem Helent.

Elmesélem neki a szitut, aztán közli, hogy nekem muszáj itt maradnom, szóval ő megy. Ezzel elmegy az orvosi szobába.

– Hová megy? – kérdezi értetlenül Edward.

– Családi okok miatt, haza megy.

– Minden rendben vele? – kérdezi

– Igen, nem nagy cucc. És egyébként áll még az ebéd?

Felcsillan a szeme és rám mosolyog.

– Hogyne, találkozunk az ebédlőben!

Ezzel elmegy.
Én meg megyek a következő órámra.
Kémia...brrr..

Ebéd előtt összefutok Mikékkal. Elmondom neki, hogy ma nem velük eszek, így ne várjanak, Helen pedig visszament a kollégiumba, mert nem érezte jól magát.
Cullenék az ebédlő bal szélén ülnek és ott várnak. Odasétálok hozzájuk, de előre sejtem, hogy a szőke csaj, Rosalie nem fog nekem örülni, látszik a tekintetén.

– Szia, Jess! – köszön Emmett.

– Sziasztok! – próbálok mosolyogni...remélem nem vicsorgás lett belőle...még azt hiszik, hogy vérfarkas vagyok, akkor pedig nekem tényleg lőttek...

– Jaspert, Emmettet és engem már ismersz – kezdi Edward – A két csajszi Rosalie és Alice. Alice az aranyosabb.

Rosalienek hasonló pillantása van, mint nekem, amikor meg akarok ölni valakit. Úgy érzem most Edward nagyon közel áll hozzá, hogy a húga (ki lett előbb vámpír Edward vagy Rosalie?Ezen még nem is gondolkodtam) megölje.

Alice feláll és meglepetésemre megölel.

– Örülünk, hogy velünk ebédelsz!

Rosalie még arra sem méltat, hogy köszönjön. Mindegy nem kell mindegyiknek szeretnie...
Jasper mellett kapok helyet és akaratomon kívül is meglátom a múltját.
Édes.
Jó.
Istenem.
Ez a csávó csak nem rég lett vega...Ráadásul harcolt az amerikai polgárháborúban a konföderáció mellett...
Na én mindjárt elülök...
Inkább nem nézek senkire, még olyat tudok meg, amit nem akarok...

– Éhes vagy?

Rosalie.
Rosalie hozzám szólt.
Végre.
Most, ha nem nézek feléje bunkónak fogok tűnni, de ha meg oda nézek látni fogom a múltját.
Valami elromlott bennem, ilyet nem szoktam csinálni. Általában akarnom kell azt, hogy lássam az emberek múltját.
Mindegy, akkor gyorsan tudjuk le.

– Nem, már ettem – nézek rá.

Jézus.
Atya.
Úr.
Isten.
Ezt tényleg nem akartam látni, szegény lány...
Ha a vőlegénye még élne, lehet, hogy én ölném meg... nem csoda, hogy így áll mindenkihez.
Elkapom a tekintetem.
Inkább Alicre nézek.
Nem emlékszik a múltjára.
Emmetté nem olyan vészes.
Edwardét meg már tudom.
Az ebédszünet további részét beszélgetéssel töltjük. Mindenki arról érdeklődik, hogy milyen itt lenni Forksban, egy kérdésnél, amit feltettek nekem megragadom az alkalmat és utalást teszek.

– Igazából bírom ezt a várost, nem süt annyit a nap...

Hát ez nem jött be... Senki nem értetlenkedik.
Mégis, hogy a viharba környékezzem meg őket? Most kerek-perec mondjam ki, hogy tudom, hogy kik ők? Biztos nem.
Majd holnap rájuk állok, úgyis mindjárt vége a szünetnek.
Becsengetnek és elindulok az órám felé.
Alig várom, hogy haza mehessek.

Hidegebb van, mint amikor elindultam, ha nem ülök be gyorsan a kocsiba, biztosan lefagynak a végtagjaim. Viszont ezt a sors nem akarja. Beragadt a kocsim ajtaja.
Most állhatok itt egy darabig, míg a fűtés valamilyen szinten kiolvasztja. Hiába nem Forksi körülményekre teremtették.
Lassan mindenki kijön a suliból és elindulnak haza, lassan nekem is el kéne indulnom, de beszorult az ajtóm!!
Inkább megállok egy helyben és olvasok, nem akarom, hogy bárki ide jöjjön, így nem keltek feltűnést. Egy csoport kivételével.
Cullenék engem néznek. Mind az öten.
Pompás.
Kinyitom a könyvemet, Agatha Christie egyik könyvét és próbálok nem tudomást venni arról a tényről, hogy itt állok a hidegben, könyvet olvasok, nem nyílik a kocsim ajtaja és a Cullenék engem bámulnak.
Már vagy tíz perce ott állhattam, amikor szörnyű fékezésre lettem figyelmes. És akkor lepergett előttem az életem:
Ilyen gyorsan átváltozni se tudok, szóval, ha az a kocsi nekem jön, én nekem kampec. Szegény Tyler egy életre depressziós lesz, mivel az ő kocsija hajt felém, ráadásul nem is egy kis autó, hanem egy hatalmas furgon.
Már épp elmormolnék egy imát, hogy a pokolban, ne nagyon kínozzanak, amikor síkitásra leszek figyelmes.
A kocsi előttem áll meg olyan tíz centire.
De élek.
Élek.
És akkor megpillantom Edwardot.
Edward megmentette az életem.
Kockára tette, hogy felfedi az igazi énjét, hogy megmentse az életem.
A furgont a szó szoros értelemben arrébb taszította tőlem.
Ránézek és ő is rám.

– Nyomás innen! – ennyit sikerült kinyögnöm.

Nem várja meg, míg megmagyarázom, hogy ezt mégis mire értettem, bólint és az autómat átugorva visszamegy a testvéreihez.
Zúg a fejem, nem lett semmi bajom, de az emberek síkoltozásától, mindjárt szétmegy a fejem.
Hamarosan megjön a mentő, bevisznek a helyi kórházba, van egy olyan érzésem, hogy nem úszom meg, hogy ne találkozzak Cullenék apjával.
Milyen csodálatos ez a nap...
Leesik a tantusz.
Alicenak az a képessége, hogy látja a jövőt.
Látta, hogy mi fog történni, nem voltak benne biztosak, azért nem jöttek oda, de maradtak, hogyha baj van tudjanak segíteni.
Megmentették az életemet.