„Vannak kérdések, amelyeket nem teszünk fel, mert félünk a választól."

Ahogy számítottam rá apám, mihelyt beléptünk a lakásba letámadott a kérdéseivel, de mielőtt válaszolni kezdek rá megkérem, hogy nyugodjon le, mert beszélnem kell a többiekkel, utána vele fogok beszélni.
Ryan lent marad vele, hogy még véletlenül se jöjjön fel hallgatódzni.
Edward, Emmett és Helen fent vannak a szobámban, alig lépek be a szobába Helen már a nyakamba ugrik.

– Miért kell neked állandóan bajba kerüli? –kérdezi szipogva.

Ahogy látom ez a néhány hét Forksban Helenből is kihozta a hisztis picsa üzemmódot, mert neki sem az erőssége a sírás, de Forksba már vagy negyedszerre kezd bőgni.

– Nehogy elkezdj nekem itt sírni, Helen, tartogasd a könnyeid a temetésemre, bár az én fajtámat inkább elégetik. – mondom neki könnyedén, hogy megnyugodjon, de úgy látszik semmi sem tudja őt ma megnyugtatni, legalább a sírást abbahagyta, ennek ellenére a feje még mindig olyam, mint, aki szellemet látott.

– Marcus és Aro a házat fogja figyelni. Edward, Emmett, ti hazamehettek, Jasper átveszi a helyeteket... – mondom.

– Pont ő? – néz haragosan Helen rá.

– Mi bajod van velem? – néz vissza ugyanúgy Jasper.

– Hogy mi? Nem is tudom például, hogy nem akarom, hogy valakit megtámadj éjszaka, talán az...Jess, szerintem jobban járnánk, ha Emmett vagy Edward marad itt. – mondja feszülten Helen.

– Szerintem meg jobban járnánk, ha a kényeskedő asszonyság menne el innen. – vág vissza Jasper.

Csak kapkodom a fejemet ide-oda, ezekbe meg mi a franc ütött?
Ránézek Edwardra és Emmettre, de ők sem értenek ebből sokkal többet, mint én.

– Jó, nyugi, most szépen mindenki lenyugszik, mert ha hangosabban fogunk beszélni apám meghallja és nem akarok neki magyarázkodni. Helen – nézek a társam felé. – Jasper itt marad és majd gondoskodni fogok róla, hogy ne támadjon meg senkit. Jasper, te meg ne szólj be a barátnőmnek! – mondom.

– Pedig én szívesen maradta volna veled...– mondja nevetve Edward.

– Hát már csak te hiányoztál a beszólásaiddal, nem elég, hogy ez is beszól – bökök az ujjammal az ideges Jasper felé. – De már te is kezded...hagyatkozz a képzelőerődre ott úgyis azt csinálsz velem, amit akarsz, ez néhány hete a suliban egész jól működött...– mondom.

Edward ledöbben és olyan arcot vág, mint aki citromba harapott.

– Te...te...te...– dadogja.

– Igen, láttam mire gondoltál múltkor. – nézek egyenesen a szemébe.

– Bocsánat! – néz rám boci szemekkel.

– Nem mondtam, hogy haragszok. – mosolyodom el.

Szinte hallom, hogy egy kő esik le a megállt szívéről.

– Mit gondoltál Jessie-ről? – érdeklődik Jasper.

– Csak megakarta dugni... – mondja Edward helyett Helen.

– Hogy mit akartál? – kérdezi Jasper dühösen.

– Jaj, Jasper ne csináld már, csak nézz Jessre, amikor megláttuk mindenkinek valami hasonló jutott eszébe, mint nekem, állítom, hogy Emmettnek és neked is. – mentegetőzik Edward.

– Igaz – mondja Emmett.

Jasper nem szól egy szót sem, csak fapofával néz.

– Helló! Ha nem vettétek volna észre, de, akiről most beszéltek itt van veletek egy szobában és nincs kedve azt hallgatni, hogy ki hogyan akarta őt magáévá tenni... És amúgysem egy tárgy vagyok, szóval gyorsan szálljatok le a témáról! – mondom zavarodottan.

– Úú, Jess, ez tényleg durvavolt tőlünk! Ne haragudj! – mondja Edward.

– Még mindig nem haragszom, szinte minden vámpírnak ez a véleménye, amikor meglátnak, nem tudom, miért, de így van.

– Hát, én megtudnám mondani, hogy miért...– mondja Emmett.

A beszólása eredménye, hogy Edwardtól egy nyaklevest kap, Jasper pedig egy gyomorszájast ad neki.

– Oké, oké, bocs! – adja meg magát Emmett.

– Ezt a beszélgetést szerintem felejtsétek el megemlíteni apátoknak. – mondja Helen.

Mindenki egyetértően bólogat, csoda, hogy nem esik le a fejük, vajon mit csinálná Carlisle, ha tudomást szerezne erről a beszélgetésről? A gondolattól kitör belőlem a nevetés.

– Jézusom, hogy nem lennétek ki kellene titeket találni! – csóválom a fejem.

– Lassan indulnotok kellene. – mondja Jasper a két testvérének.

– Nekem meg hamarosan egy történetet kell kreálnom apámnak. – sóhajtok fel.

Emmett már összepakolta a cuccát, de Edward még mindig a vendégszobában szedelődzködik, így felmegyek hozzá, hogy megnézzem, hogy hol tart.

– Tudod, amikor először találkoztam veled, akkor azt hittem, hogy lehet valami köztünk. – sóhajt fel.

Valahol mélyen éreztem, hogy Edward nem úgy kedvel engem, mint a többi testvére, de ahogy ezt kimondta elkezd hasogatni a szívem, remélem nem törtem össze nagyon, hogy nem őt választottam.
De még mielőtt megszólalhatnék folytatja a mondatát.

– Viszont apámat soha nem láttam még ilyen boldognak, szóval ne hidd azt, hogy összetörtél! Nagyon örülök nektek és ha már a pasid nem lehetek, akkor remélem elfogadsz egy védelmező fiútestvért. Tudom, hogy neked Ryan olyan, mint a testvéred lenne, de tesóból sosem árt vagy akár lehetek egy új legjobb barát.

– "Minden időben szeret, a ki igaz barát, és testvérül születik a nyomorúság idejére."  –idézem a Bibliából.

– Ez a Bibliából van! – csodálkozik – Te olvastad?

– Igen, de csak, mert kellett egy ügyemhez, viszont bevallom megannyi dolgot lehet belőle tanulni. –mondom.

Néma csendben vagyunk egy darabig, míg Edward feláll és hozzám fordul:

– Én elkészültem, remélem minden rendben lesz itt! Jasper nagyon véd téged, szóval nem igen lesz itt gubanc.

– Igen és ne haragudj! – mondom a szemébe nézve.

– Jess, figyelj rám! A lehető legjobbkor jöttél az életünkbe és nem haragszok rád! Örülök, hogy ilyen barátom lehet, amilyen te vagy, annak meg végképp örülök, hogy Carlisle boldog. Előttem még az élet, de Carlisle-ra már ráfért egy olyan lány, mint te. Nos, igazat mondtam vagy nem? Nézzük mennyire mükszik ez a képességed.

Felnevetek, nagyon ravasz egy vámpír!

– Teljes szívedből igazat mondtál. – mondom, miközben megölelem.

– Vigyázz magadra, reméljük hamar túlleszünk ezen! –
búcsúzik el tőlem.

Néhány perc múlva már csak egy Cullen marad a házban, Jasper, aki láthatólag olyan jól érzi magát, hogy odaült apához és Ryanhez focimeccset nézni.

– Hallgatom a keresztkérdéseidet. – mondom apámnak.

Apám végig mér, majd megütögeti a kanapén a mellette lévő helyet.

– Csüccs! – mondja.

Nem kezdődik jól.

– Első kérdésem, hogy miért Cullenék védenek minket?

Ryan azt mondta apámnak, hogy ez titkos, így nekem is ezt kell mondanom, csak más szavakkal.

– Ne haragudj apu, de ezt nem mondhatom el.

– Mindjárt gondoltam...

Ezután még annyi kérdést tesz fel, hogy látom, hogy már Jasper is elvesztette a fonalat, de büszkén mondom, hogy én még mindig tudom, hogy milyen hazugságokat beszélek be neki, addig csűröm-csavarom a hazugságot, hogy lassan én is azt hiszem, hogy ez a valóság.
Elmesélem neki, hogy lelepleződtünk és most ő is veszélyben van és egy külföldi szövetséget kötöttünk, akik segítenek megtalálni őket.
Egy ügynök akkor jó, ha az igazságot megfelelően tudja keverni a hazugsággal. Azt hiszem, hogy ezen a vizsgán most jelessel mentem át, mert apa két és félóra elteltével úgy néz ki, hogy feladja.

– Még mindig nem tudom mi ez az egész, de harapófogóval sem tudnám belőled kiszedni, szóval inkább nem nyaggatlak tovább.

Egy pár pillanat múlva már négyen fent is vagyunk az emeleten.

– Hol fogok úgymond aludni? – kérdezi Jasper.

– Ryannel a vendégszobában. – jelentem ki.

– Én aztán nem alszok vele egy helyen! –
morgolódik Ryan.

– Én is így vagyok ezzel. – ért egyet Jasper.

– Oké, akkor Jasper és Helen ti alszotok a vendégszobában.

– Biztos, hogy nem! – kiáltanak fel mind a ketten.

– Jasper, akkor alszol a kanapén.

– És akkor nem lesz veled senki a szobában? Ez így nem tetszik. – mondja.

– Feladom! Akkor hálsz az én szobámban, de ha a közelembe jössz leütlek! – fenyegetem meg.

– Inkább ne! Még megesz álmodban! – mondja elborzadva Helen.

Jasper Helenre vicsorog, de úgy dönt, hogy inkább nem foglalkozik a barátnőm megjegyzésével.

– Ez az ötlet már jobban tetszik! – vigyorog Jasper.

Rá sem hederítek arra az önelégült vigyorára, inkább lemegyek apámhoz, aki továbbra is a televízió képét nézi, ami nem is lenne baj, ha nem lenne kikapcsolva.

– Tudsz róla, hogy ki van kapcsolva? –kérdezem.

– Még mindig jobb a fekete képernyőt nézni, mint azt, ahogy a lányom azt beszéli meg a többiekkel, hogy hogyan készüljenek fel arra, ha esetleg megakarnák őt támadni.

Leülök mellé a kanapéra és megfogom a kezét.

– Apa, itt most nem rólam van szó, hanem rólatok. Nem nekem akarnak igazából ártani fizikailag, hanem a családomnak...– mondom.

– És miért pont a családodnak? – kérdezi.

– Elkell fogadnod, hogy vannak dolgok, amikről nem tudhatsz ez is egy ilyen dolog, legyen annyi elég, hogy ennek a csapatnak ez a fétise.

– Hiba volt elengedni téged abba a kiképzőtáborba, már akkor megbántuk anyáddal, amikor igent mondtunk rá.

– Tudom, de nekem ez az életem, apa! Muszáj segítem az embereknek, mert...– nem tudom tovább mondani.

– Mert?

– Mert nem akarok olyan lenni, mint a többiek...–
mondom ki végül.

– Milyen többiek? – értetlenkedik apám.

Vámpírok

– Ez is egy olyan dolog, amit nem tudok és nem is akarok egy darabig elmondani neked.

Apám felsóhajt és a szemembe nézve beszélni kezd:

-Nem akarlak elveszíteni, csak most kaptalak vissza! Nem tudom, hogy milyen borzalmakon mentél keresztül, amikor éppen nem hallottam felőled több hétig. Tudtam, hogy be vagy épülve és azt is tudtam, hogy nem biztos, hogy egy darabban foglak e még látni. Amikor húszéves voltál és azzal hívtak fel a kórházból, hogy a lányom életveszélyesen megsérült és nagy valószínűséggel nem éli meg a holnapot, egyszerre voltam rád mérges és büszke is, akkor azt hittem végleg elveszítelek...Elmondták, hogy mit csináltál: Bementél egy terroristákkal teli moziba, csakhogy kihozz onnan harminchat embert, senki nem vállalkozott rá, de te megtetted és mindenkit sikerült kihoznod, de megtudtad, hogy van bent egy ötéves kislány is...Nem gondolkoztál, azonnal visszamentél érte, ennek az lett az ára, hogy kaptál két golyót a testedbe, de a gyerek épségben megúszta. Mérges voltam rád, mert ezt tetted és majdnem elveszítettünk téged, de egyben büszkeség is volt bennem, mert az én lányom megmentett harminchét embert! Ha Ryan, Riley vagy Helen ott lettek volna lehet, hogy két újraélesztés között megfojtottak volna, mert annyira önfejű voltál, de ők is így látták a helyzetet, ahogy én. Nem tudom, hogy mire értetted azt, hogy nem akarsz olyan lenni, mint a többiek, de már ebből a történetből tudom, hogy bárkire gondolsz egyáltalán nem vagy olyan, mint a többiek, ahogy te fogalmazol. Amikor Riley meghalt...

– Ne apa! Kérlek...– könyörgök neki.

– De most elmondom, mert lehet, hogy sosem lesz rá alkalmam többet...Amikor Riley meghalt, láttam rajtad, hogy össze vagy törve, de te mindig próbáltál pozitív maradni, nem beszéltél egy hónapig lényegében senkivel csak Ryannel és Helennel, ekkor is azt hittem, hogy elveszítelek, de megbarátkoztál a helyzettel és újra önmagad lettél. Forksba pedig nem tudom mi történt veled, de egyszerűen annyira boldognak láttalak, mint még soha és most, hogy itt vagy tudatosult bennem, hogy hányszor volt az, hogy elveszítelek, de te mindig kitartottál, ha most...ha most...– nem tudja kimondani a szót.

– Meghalnék. – segítem ki.

– Igen...akkor nem tudom mit csinálnék, biztosan beleörülnék! Bármennyire bölcs vagy és értesz a munkádhoz nekem akkor is a kicsi lányom maradsz, akivel minden pillanat öröm. És nem akarlak elveszíteni. – fejezi be a mondatot úgy, hogy könnyek potyognak az arcáról.

Lehet, hogy nem akarja, hogy meghaljak, de igazából én már egyévesen halott lettem, jobban mondva hétévesen kezdem jobban „vámpírosodni", de ezt nem mondhatom meg neki. Nem akarom, hogy most ezzel a történetemmel még jobban összetörjön. De egyszer úgyis elkell mondanom neki az igazságot, szóval egy apró rézlettel szolgálhatok neki.

– Apa, Riley nem halt meg...él, de már nem ugyanaz az ember, akit ismertél, ha megtudnád, hogy most milyen életet él valószínűleg te is azt akarnád, hogy halott legyen, nem mondhatok erről többet, de úgy érzem, hogy ezt tudnod kellett, illetve Cullenék sem olyan emberek, akiknek te hiszed őket, félre ne értsd tényleg a legtisztességesebb emberek, akikkel valaha találkoztam, de mások. És ne aggódj, nem fogok meghalni! Túlságosan ravasz vagyok hozzá! – eresztek el egy ravasz mosolyt hozzá.

Apámnak még mindig folynak a könnyei, de szorosan átölel és magához húz.

– Nem tudom, hogy mi folyik itt, de ígérd meg, hogy egynap, majd elmondod. – kérleli.

– Ígérem. – fonom keresztbe a mutató-és középsőujjamat.

– Akkor jó. – mosolyog rám.

– Na, bekapcsolod azt a tévét vagy a fekete képernyőt nézzük? Csak szólok, hogy mindjárt Lakers meccs lesz! – mondom vidáman, hogy egy kicsit felvidítsam.

– Úgyis kikaptok! –röhög rám apu.

– Csak hiszed! – vágok vissza.

Egy normális család.
Végre azt csináljuk, mint egy normális család.
Azt hiszem, hogy az előbbiek után megfogadom, hogy sokkal jobban fogok figyelni a szüleim érzéseire.

Mire befejeződik a meccs már éjfélt ütött az óra. Helen és Ryan már alszanak, nem csodálkozom rajta, hisz három nap után ez az első napjuk, amikor rendesen tudnak aludni.
Halkan osonok fel a szobámba, hogy még felébreszteni se ébresszem fel őket, a lehető leghalkabban zárom be a szobám ajtaját.

– Helló, Jess!

Amikor hátra fordulok, hát majdnem kiakadok. Jasper az ágyamon terpeszkedik és a telefonját nyomja.

– Jasper, szállj le az ágyamról! – suttogom.

– Jól van na, csak olyan kényelmesnek tűnt, de visszaszolgáltatom neked.

Bemegyek a fürdőszobába, majd felveszek valami bő ruhát, amiben aludni tudok, mikor kijövök a fürdőből látom, hogy Jasper végigmér és a fejébe sem kell néznem, hogy tudjam mit gondol.

– Ha kimondod, amit gondolsz én megpofozlak! –
mondom fenyegetően.

– Tudod, hallottam, amit apáddal beszéltetek és...

– Nem nyilatkozok arról a beszélgetésről!

– Csak annyit akartam mondani, hogy az elég kemény lehetett mindenki számára.

– Ja, az volt...

– Miért nem változtál át akkor a vámpírformádba? Akkor nem haltál volna majdnem meg.

– Tudod, Jasper, nem olyan könnyű észlelni, hogy éppen melyik formámban vagyok...Akkor abban a helyzetben olyan adrenalin volt bennem, hogy nem azon gondolkoztam, hogy melyik formámban vagyok, hanem azon, hogy azt a kislányt épségben kihozzam.

Bemászok az ágyamba és megpróbálok nem tudomást venni arról a tényről, hogy Jasper itt van velem ebben a szobában és engem bámul.

– Mit akarsz, Jasper? – förmedek rá.

– Tudod, ha egy vámpírnak sok a képessége, akkor az a legendák szerint azzal jár, hogy többféleképpen meglehet őt ölni...

– Tudok róla, de most már hagyjál aludni!

– A Volturi meg se nézte?

– Addig nem fogsz békén hagyni, ameddig nem válaszolok az idegesítő kérdéseidre, igaz?

– Pontosan!

Felsóhajtok. Minél előbb túl leszünk rajta annál előbb aludhatok.

– A két hónap alatt még ott tartózkodtam nem erre szentelték az idejüket.

– Nem akarod kideríteni?

Feladom. Nem fog leszállni rólam.

– Ha megígérem neked, hogy kiderítem, akkor békén hagysz?

– Igen. Hidd el csak a te érdekedbe kell...Mi van, ha James és Victoria ezt próbálja kideríteni?

– Hmm...– mondom, majd elfordulok az ablak irányába és a fejemre húzom a takarót.

Pont most nem érdekel, hogy hogyan lehetne engem még megölni...
Előbb meg kell mentenem a családom.