„Ha valaki találkozik az igazival, azt egyszerűen tudja. Másra sem tud gondolni. Ő a legjobb barátod és a lelki társad is egyben. Alig várod, hogy vele élhesd le hátralévő életed. Senki és semmi más nem fogható hozzá."

Fel sem fogom, hogy megéltem a reggelt, de így történt, élünk egytől egyig, ami most a legfontosabb, a másik legfontosabb dolog az az, hogy Victoria is él.
Túléltük gyakorlatilag a túlélhetetlent, de vannak a fizikai túlélésnél fontosabb dolgok is, például az, hogy képesnek kellett lennem tükörbe nézni, azok után, amit tettem: megöltem egy gyereket és azt az embert is, akit tizenegy évvel ezelőtt szintén majdnem megöltem.
Visszatérve a Cullen házba az volt az első, hogy bementem a fürdőbe és kínlódva bár, de belenéztem a tükörbe, mert muszáj volt megtudnom, hogy milyen démoni szemem lett az erőm elszabadulása után. Jasper nem túlzott azzal, hogy kibaszott para, anyu és apu megbabonázva néztek a szemembe, annyira ledöbbentette őket a szemem látványa, de legalább nem ájultak el és a szemem színe átmeneti volt, miután újra lenyugodtam visszaállt vörös színűre, ami még mindig gusztustalan. 
Anyu és apu természetesen arra már kiakadt, hogy miért nem szóltam nekik a támadásról, de nagy nehezen meggyőztem őket, hogy nem tudtak volna segíteni, mert nem rendelkeznek emberfeletti erővel, ennek hallatán cseppet megnyugodtak, azért ehhez kellett Jasper segítsége is, aki sunyiba alkalmazta rajtuk a képességét. Anyu és apu is itt maradt Breevel együtt, akik a két vendégszobán osztoznak. Hiába próbáltam rávenni anyut, hogy aludjon apával nem ment bele az ötletbe, így Breevel alszik egy szobában.
És most nyugiban hajnali hatkor kijöttem a mosdóba, mert megint rémálmom volt, a rémálom elfelejtésre pedig kifejezettem jó a hidegvíz az arcomba.
Komolyan mondom soha többet nem fogok aludni, nem értem, hogy a többieket miért nem kísértik rémálmok, valószínűleg engem nagyon szeretnek ijesztegetni a horrorfilmbe illő álombeli eseményekkel az égiek...
A mosdókagylónak támasztom a két kezemet, de a sérültet tüstént elkapom, mert a nyomás hatására szúrni kezdett.
A hidegvíz lassan le csordogál a nyakamon, majd be a nagyméretű khaki színű póló alá. Az érzéstől megborzongok, de jó értelemben, ahogy a hasamhoz értek a vízcseppek, mintha párom vagy Jasper érintését éreztem volna magamon.
Na, már megint Jasper...Már meg sem próbálom bebeszélni magamnak, hogy nem érzek iránta semmit.

– Jó reggelt! – köszön mosolyt erőltetve a szájára az emlegetett szamár, amikor kilépek a fürdőből.

Ahogy rám néz már megint olyan érzés kap el, mintha nem lenne rajtam ruha, olyan pillantásokkal tud nézni, hogy ha nem történtek volna köztünk dolgok biztosan zavarba jönnék.

– Nincs kedvem a farkadhoz. – mondom ásítva.

– Ezt sajnálattal hallom, szívesen eldugtam volna valahova. – kacsint rám.

– Szörnyű vagy! – emelem égnek a tekintetem, majd elindulok vissza a szobámba.

– Jess, várj, nem ezért jöttem! – húz vissza magához.

Kellően nagy távolságban állunk egymástól, de most magamat kell türtőztetnem, hogy ne menjek közelebb, az ajkaim harapásával veszem rá magam erre.
Gyengéden megfogja a kezem, majd a nappaliban lévő kanapéhoz vezet. Leültet az egyik szélére, ő pedig miattam direkt a másik szélére ül, felhúzom a lábaimat és szembe fordulok vele, úgy ahogy ő teszi, viszont a khaki színű pólóm felcsúszik, ezzel kivillantva csípés fekete alsóneműmet.
Hangos sóhajt kapok tőle ajándékba.

– Bocsi, nem direkt volt! – sajnálkozom, miközben a pólómat csúsztatom vissza a térdem magasságáig.

– És még én vagyok szörnyű, amikor te provokálsz...– horkan föl, majd rám mosolyog.

– Hahaha, nem provokáltalak.

– Álmodtál, igaz? – tér a lényegre.

– Igen és mivel itt kint látsz, ezért gondolhatod, hogy nem túl szépet.

– Tudom milyen, az, amikor egy gyilkosság után rémálmaid lesznek.

– Ez más, öltem már embert, akkor nem volt, most viszont van. – tördelem a szorongás miatt a kezemet.

– Azért más, mert akiket megöltél azok eredendően bűnösek voltak.

– Rousseau szerint nincsenek eredendően bűnösök...– filozofálok.

– Én ezzel nem éppen értek egyet.

– Mire akarsz célozni?

– Arra, hogy akiket munkád során megöltél azért nincs lelkiismeret furdalásod, mert a gonoszság egész életükben bennük volt, viszont a most megölt vámpírok nem voltak mindig ilyenek, egyszerűen ezt tette velük Victoria és tanításai.

– Megöltem egy szinte gyerekvámpírt...

– Jess, ha nem teszed meg, megteszi más, ne okold magad.

– Az adrenalin miatt azt hittem, hogy sosem fogom megbánni, amit tettem, de nem így lett, próbálom nem okolni magam, de a lelkiismeretfurdalást azt nem tudom legyőzni.

– Engedd el a múltat és határozd el, hogy kész vagy elengedni a bűntudatodat, keress hibákat az adott emberben. Ezek nekem segítettek, amikor először öltem, hátha neked is segít.

– Megpróbálom és megpróbálom nem rossz vámpírnak feltűntetni magam.

– Engem rossznak tartasz? – kérdezi halkabban.

– Nem, soha nem tartanálak.

– Pedig kellene, nem tudod mit csináltam mikor még mással éltem.

– Megöltél egy gyereket, tudom. – nézek a szemébe. – Ezt is láttam a múltadban, amikor félévvel ezelőtt belenéztem a fejedbe.

– Hűha, és mégsem úgy kezelsz, mint a Volturit.

– Neked nem volt választásod, rákényszerítettek, ellenben a Volturinak van választása. Azt azért hozzáteszem, hogy a polgárháborúban elfoglalt szerepedért egyszer még seggbe rúglak.

– Megbántam. Nagyon megbántam.

– Ne tedd, egy háborúban nincsenek jók vagy rosszak, csak győztesek és vesztesek, ráadásul mindenki változhat, te is megtetted és ha az események nem úgy alakulnak, akkor nem találtuk volna meg egymást.

– El sem tudnám képzelni az életemet nélküled, olyan egyhangú lenne, így, hogy beléptél az életembe legalább valami érzelem rám ragadt, mert állandóan vagy rosszba voltunk, vagy nagyon jóba, a nagyon jót remélem nem kell részleteznem, bár szívesen megteszem. – mosolyog huncutul.

– Ha így folytatod a farkad megint ott lesz, ahol nem kéne...

– Bocsi! – húzza össze magát.

Gyanakvó pillantásokkal néz a bejárati felé, először nem tudom, hogy mit néz, de aztán rájövök, hogy nem néz, hanem érez, szagokat érez úgy, ahogy én.

– Szóval kaptál tőlem egy képességet és nem mondtad el. – nézek rá megvetően.

– Mondja ezt az, akinek érzelemmanipulációs képessége fejlődött ki az én jóvoltamból. – áll föl a kanapéról.

Ott a pont...
Kilépve az ajtón botlok bele abba az emberbe, akire ma egyáltalán nem számítottam.

– Azt gondoltam, hogy te ki jössz, de azt, hogy ő. – mutat vékony ujjaival a társam felé. – Azt nem.

– Marcus árulkodott? – kérdezem közömbösen.

– Marcus itt volt? – kérdezi a válasz helyett.

– Nagy az összhang a Volturiban, ahogy látom...

– Kérdésedre válaszolva, nem Marcus nem árulkodott egy órával ezelőtt érkeztem a városba és nem tudom mi folyik itt.

– Ó, semmi...– legyintek.

Aro olyan, ha valaki azt mondja neki semmi, biztos, hogy erőszakkal vagy anélkül, de kikényszeríti a történetet. Félelmetes, ahogy rám néz, így inkább odanyújtom neki a kezemet.

– Jó szórakozást...– vetem oda neki.

Két keze közé veszi az ép kezemet, majd a szemembe néz, ő nem tudja még, de hamarosan rosszabbat fog látni, mint a Volturi tettei.
Miután végzett továbbra is a szememet vizslatja a kezemet továbbra sem engedi.
Megrökönyödve néz ki a fejéből.

– Tetszett? – kérdezem, majd elveszem a kezemet.

– Sajnálom, tényleg. – szólal meg végül.

– Jah, én is. – indulok vissza a házba.

– Akarsz a többiekkel beszélni? – kérdezi tőle Jasper.

– Jasper! Ne légy hülye! – idegeskedek.

– Nézd meg az érzéseit, rá fogsz jönni, miért akarom.
Sóhajtva fordulok a látogató irányába, majd alkalmazom rajta a képességeimet.

Azt a rohadt!
Fél.

– Téged mi lelelt? – nevetem ki.

– Nem is tudom...félév alatt majdnem másodjára haltál meg! Én ezt már nem bírom idegekkel, vonzod a bajt, te lány! – akad ki.

– Mi a szarért érdekel, hogy mi van velem? – emelem fel a hangomat. – Félsz, hogy elveszíted a legerősebb vámpírt?

– Félek, hogy elveszítem azt, aki új célt adott az életemnek.

Oldalra döntöm a fejem és gyanakvóan méregetni kezdem. Van valami hátulütője, annak, amit mondott, kell lennie, mert ilyeneket ő nem mond csak úgy. Ki van zárva, hogy megváltoztattam őt, lehetetlen elhinni, de mégis itt áll előttem és elmondta szinte a legnagyobb titkát, azt, hogy ő már nem az a erőskezű irányító, aki ekkor volt, persze burkoltan fogalmazott, de én akkor is értettem és ez megijeszt... megijeszt, mert a többieknek igazuk volt.

– Jess. – lép egy lépéssel közelebb hozzám.

Miért nevez így? Soha nem tette.

– Tudom, hogy utálsz, de engedd, hogy bebizonyítsam, hogyha akarok tudok normális is lenni.

– Nem utállak, legalábbis azt, aki engem tanított és nekem segített azt nem, azt, aki a Volturit irányítja, azt utálom. Fura, hogy ezt mondom, mert egész végig úgy voltam vele, hogy utállak mindent egybe véve, de ez nem így van...amikor képeztél olyan voltál nekem, mint egy második apa, ami furán hangzik, mert utáltalak, de valahogy velem mindig normális voltál.

– A hatalom éltet, nem tudom, hogy fogom összehozni, hogy megkedvelj, de mindent megteszek érte.

– Kezdetnek elég egy dolog is, aztán meglátjuk mi lesz.

– Mi az az egy dolog?

– Megvannak a képességeid, mielőtt megakarnál valakit ölni nézd meg a múltját, ha ártatlan engedd el, ha nem csinálj vele azt, amit akarsz.

– Mi számít ártatlannak?

– Mondjuk nem egy olyan ember, aki gyerekeket molesztál.

– Ezt szerintem teljesíteni tudom. Szóval csatabárd elásva?

Felsóhajtok.

– Tudod, annyian mondták nekem, hogy megváltoztattam benned valamit és most idejössz és gyakorlatilag kiderül, hogy igazuk volt. A múlton amúgy sem tudsz változtatni, mert már megtörtént, adok egy esélyt, hogy bizonyíts nekem, de még nem tudom azt mondani, hogy teljesen elfogadom az elveidet, de nekem is meg kell tanulnom, hogy valamit nem tudok megváltoztatni.

Nem válaszol csak egy aprót biccent, jelezvén, hogy értette.

– Kik is mondták azt, hogy megváltoztattál bennem valamit?

– Meg akarod őket ölni?

– Nem állt szándékomban.

– Carlisle, Riley, Caius, az utolsóról nem tudsz, mert Caius megöl, hogy elmondtam.

– Carlisle? Azt hiszem már nem akarom lefejezni.

– Az jó, mert a vallomásod után csakúgy mondom, hogy valószínűleg Jess hozzámegy. – szól ki az ajtón Emmett.

– Amúgy gyertek már be, mindenki fent van már.

– Csak utánad. – invitálom be a Volturi vezetőjét a házba.

Elmélyülten beszélgethettünk Aroval, mert Jasper sunyiba besuhant és az alvókat felébresztette.
Anyu és Apu kómásan jönnek le a lépcsőn, be a nappaliba.

– Megviseltnek néztek ki...Mi lett volna, ha együtt alszotok? – csipkelődök velük.

Mind a ketten egyszerre, ugyanazokkal a mozdulatokkal mutatnak be nekem.
Bree jön le utoljára, aki látszólag retteg Arótól, nem meglepő módon...

– Semmi baj, nem bántalak. – próbál rá mosolyogni. –
Bocsánat a társaim nevében is.

– Szerintem annak a kettőnek örökre lelkitraumája lesz. – szólalok meg.

– Köszönhetően neked, hónapokig hasznavehetetlenek lesznek...

– Legközelebb ne idegesítsenek fel, plusz nem ártott volna elmondani, hogy tudsz a képességemről.

– Megvoltak az alapjai ennek.

– Mint például? – érdeklődöm.

– Szörnynek tartottad magad, ha megtudod, hogy ekkora erővel rendelkezel lehet saját magadtól lettél volna öngyilkos.

Gyilkos tekintettel nézek feléje az elszólása miatt.

– Jessica! – kiabál rám anyu és apu egyszerre.

– Lehetne, hogy a múltban történtekkel nem foglalkozunk? Igen, erősen hittem benne, hogyha a Volturihoz megyek akkor megölnek, de nem ez történt és nincsenek már ilyen hajlamaim. Most koncentráljunk Victoriára, mert még mindig szabadon.

– Gondolom a Volturi segítségéből nem kérsz.

– Te maradhatsz, de a többiekről én nem szeretnék hallani. Riley amúgy keresi Victoriát, Alinával nem tudom mi a helyzet.

Az biztos, hogy nem halt meg, mert akkor Victoria biztos tudatta volna velünk, csakhogy nyomást gyakoroljon ránk.

– Remélem rohad valahol. – dörmögi az orra alatt anyu.

– Megmentette az életünket, én nem haragszok már rá.

– Oké, még mi itt beszélünk Victoria egyre messzebb megy, szóval mikor indulunk? – pattan fel ülőhelyzetéből Edward.

– Hajnali hat óra van tesó, tegnap majdnem meghaltunk, várj egy kicsit. – nyugtatja őt Alice.

Nem tetszik neki az ötlet, de fújtatva bár, de ülőhelyzetbe helyezi magát.
Most Jasper áll fel nagyon lassan a kanapéról, majd felém fordul, tudatva velem, hogy ami most jön az engem is érint.
Elakarja mondani nekik a kötelékünket.
Én is így terveztem, hogy egy nap el kell nekik mondanunk, de ez sem időben sem pedig helyben nem a megfelelő alkalom, ráadásul itt van Aro, a világ legnagyobb és legerősebb klánjának vezetője.

– Jasper, ülj le. – figyelmeztetem.

– Nem, Jess muszáj tudniuk.

– Legalább ne egy potenciális ellenség előtt az isten áldjon meg!

– Nem hiszem, hogy valaha téged bántana, szóval nem látom akadályát, hogy elmondjam.

– Inkább elmegyek, ez nagyon családi ügynek hangzik. A városban leszek, ha kellek. -indul kifelé Aro.

– Ne egyél meg senkit! – kiabálok utána.

Olaszul káromkodik egy cifrát.
Nem tudom, hogy fog reagálni az apja arra a tényre, hogy a fia eljött hozzám és lényegében az ő hibájából történt meg az a bizonyos dolog.

– Tudom mire gondolsz, de megoldom. –
mosolyog rám a társam.

A két kezemmel a szememet takarom, hogy még véletlenül se pillantsak oda, amikor Carlisle megtudja az igazságot.

– Izé, szóval...– kezdi. – ...Én és Jess...szóval...

Megakad, pont egy olyan szituban, ami elég félreérhetően hangzott.

– JASPER AZ ISTEN SZERELMÉRE NE KURD FEL AZ AGYVIZEMET! FOGALMAZZ NE FÉLRE ÉRHETŐEN, HOGY ELKERÜLJÜK A MÉG KÍNOSABB HELYZETET! – hadarom a kelleténél hangosabban.

– TUDOD TE MILYEN NEHÉZ ELMONDANI?

– NEM ÉN AKARTAM ELMONDANI, SZÓVAL VÁLLALD A FELELŐSSÉGET!

– Húúúú, szóval...Jess a lelki társam. – mondja ki végre a kulcsszót.

Néma csend.
Eltelik öt perc.
Néma csend.
Tíz.
Néma csend.
Még mocorogni sem nagyon mocorognak, csak a fejükből néznek ki, legalábbis azok, akik nem tudták. Anyu, apu és Alice megdermedve nézik a többiek reakcióját, főleg a legidősebb Cullenét.
Jasper meséli el a társas kötelékről a legfontosabb információkat.

– Carlisle én...– fordul az apja felé Jasper.

– Szerintem már tudja. – mondom.

– Igaz, de nekem muszáj kimondanom. Amikor...amikor megtörtént az a dolog. – tördeli a kezét. – Jess még nem tudott róla én pedig elmentem hozzá, tudva, hogy nem fog bírni az érzelmeivel, otthon tudtam volna maradni, de nem tettem, mert...mert akartam őt. Önző voltam, nincs mentségem arra, amit tettem, de a lehető legőszintébben kérek tőled bocsánatot.

– Legalább elmondtad. – néz Jasper szemébe.

– Tényleg sajnálom és okkal haragszol rám, amit megértek, tudom, hogy semmi kedved nincs most a fejemet látni.

– Nem haragszok, csak idő kell mire megemésztem. Előbb vagy utóbb úgyis megtörtént volna, csak zavar, hogy úgy tetted ezt, hogy Jess nem tudott róla.

– Ha tehetném visszacsinálnám, amit nektek okoztam ezzel a tettemmel az megbocsáthatatlan. Annyira szoros kapcsolatotok volt én meg majdnem tönkretettem. Jess, tőled is bocsánatot kérek.

– Én már megbocsátottam, többet nem szeretnék foglalkozni azzal, ami történt a múltban. – mosolygok rá.

– Hogy te mekkora egy seggfej vagy Jasper. – förmed rá Rosalie.

– Tudom és a jövőben kérlek nézzétek el nekem, ha féltékeny leszek rátok. – mutat rám, majd az apjára. – Én nekem nincs akkora kontrollom ilyen szempontból sem, szóval iszonyatosan féltékeny tudok lenni.

– Igen, vettük észre. – mondja Emmett.

Egyedül Edward nem kommentálja az eseményeket, ő az, aki a legjobban haragszik a tesójára. Bárhova megy Jasper, a szemével csak is őt figyeli, ha tehetné esélyes, hogy megütné a testvérét, de tartóztatja magát, így csak méregeti őt egészen addig, amíg a többiek és én is elvonulunk a dolgunkra. Nekem most az a dolgom, hogy megkeressem Carlislet, muszáj tudnom, hogy mi van vele.

Az erkélyen találok rá.
A nap, mint Forksban szinte soha, most sem bújik elő a szürke felhők mögül, így a rózsaszín és sárga színű égbolt inkább hasonlít egy apokalipszis kezdeti állapothoz.

– Szeretlek. – ölelem át hátulról.

Felém fordul, majd a kezét gyengéden a derekamra teszi, anyutól becsórtam egy fehér pólót és egy barna melegítő nacit, így már kevésbé érzem magam kényelmetlenül.
Apró csókot lehelek a szájára, de ő most ennél többet akar, amit egyáltalán nem bánok, a két kezét arra használja, hogy óvatosan az ölébe vegyen és a ház falának támasszon. Ez a csók más, valami újnak a kezdete, egy olyan dolognak, aminek hatására megfogok feledkezni minden rossztól. Az egyik keze a fenekemre vándorol, amit a testem egy hangos sóhajjal jutalmaz. Megszűnt körülöttünk a világ, legalábbis én nem tudok másra koncentrálni, mint erre a csókra, ami egyre vadabb lesz, lábaim elernyednek és ha nem tartana meg, biztosan lezuhannék róla. A kezeimmel a hajával babrálok és mély levegővételeim közben az illatát szívom magamba.

– Kicsim, álljunk le. – mondja továbbra is csókolgatva engem.

– Miért? – harapok az ajkába.

– Mert ha így folytatjuk a hálószobában kötünk ki és amit én most szeretnék, azt nem ott kellene intézni. – puszil meg újra.

– Mit szeretnél? – kíváncsiskodom.

– Az mindjárt kiderül. – mosolyog rám, majd óvatosan letesz a földre.

A sérült kezemet kímélve a másikat fogja meg, majd az erkélyhez vezet, romantikusabbat el sem tudnék képzelni. A szél kellemes illatokat hoz a házhoz a fenyőfák miatt, így olyan, mintha újra az erdőben lennénk.

– Milyen érzés megtörni a legkegyetlenebb vámpírnak az érzéseit? – kérdezi.

– Fura, hogy végre elhiszem, hogy képes lenne változni, meg sem lepődök, hogy igazad volt, neked mindig az van.

– Én örülök ennek a legjobban, így nem kell várnom éveket, hogy a feleségem legyél.

– Soha nem fogadok veled többször. – grimaszolok rá.

– Pedig én élveztem. – puszilja meg az arcom.

– Bevallom most az egyszer jó volt veszíteni.

– Emlékszel arra a napra, amikor ugyan itt álltunk és te kiöntötted nekem a szíved?

– „Te nem szörny vagy, hanem egy csoda", ez a mondat örökre megváltoztatta az életemet, mert most már elhiszem. Köszönöm, hogy rávilágítottál.

– Csak kellett egy olyan személy neked, aki el tudja hitetni ezt, nagyon örülök, hogy ez a személy én lehettem.

– És nagyon esélyes, hogy te leszel az a személy, akivel le fogom élni igen hosszú életemet.

– Nagyon örülök, hogy erre terelted a témát, így nem kellett egyből a lényegre ugranom. Most már mind a ketten tudjuk, hogy a feleségem leszel hamarosan, de van még itt valami, amit nem tettem meg.

El fogom sírni magam, mert tudom mi következik.
Lassított felvételben peregnek le előttem a képkockák. Mosolyogva húzódik el tőlem, majd lassan a zsebébe nyúl, majd kihúz belőle valamit, már ebben a pillanatban egy könnycsepp csorog le az arcomon, majd az erkély padlóján koppan. Zúg a fülem, semmire nem tudok gondolni csakis arra, ami most köztünk zajlik, szinte ájultan figyelem az eseményeket, ha tehetném el is ájulnék, de ez a pillanat túl szép ahhoz, hogy elrontsam egy drámai ájulással.

– Ha száz év múlva visszanézünk erre a pillanatra, szeretném, ha úgy emlékeznénk vissza rá, hogy itt kezdődött közös életünk. És szeretném, ha száz év múlva is én lehetnék melletted, ugyanilyen boldogan, mint most. – mondja remegő hangon.

Miközben egyre lejjebb ereszkedik a teste, hogy térdelő állásba helyezze magát, nekem egyre jobban kezd dobogni a szívem a torkomban.
Világoskék ingje és fekete farmerja a helyzethez megfelelő, viszont én a melegítő nadrágomban és fehér pólómban nem éppen az alkalomnak megfelelően öltöztem, de ez az ő hibája...nem mondta, hogy mit tervez...

– Nem tudom és nem is szeretném elképzelni az életemet nélküled. – szólal meg most már térden állva. – Jessica Reed, hozzám jössz feleségül?

Sírva fakadok és végre a boldogságtól és nem a szomorúságtól, szinte a Duna lefolyik az arcomról rövid időn belül. A táj némasága az én válaszomat várja.

– Igen. Igen. És igen! – mondom nevetve, de közben a könnyeim tovább csordogálnak.

Oda tartom neki a kezemet, hogy a gyűrűsujjamra tudja húzni a gyűrűt. A kezem úgy remeg, mintha egy áramkört vezettek volna át az ereimen, megnyugtató az a tény, hogy a páromé, (A VŐLEGÉNYEMÉ! )sem olyan biztosak most.
Gyengéden magához húz, majd megcsókol, ez a csók nem olyan hosszú, mint az előző, de sokkal többet mondd. Lassan felemelem a kezemet és egy pillantást vetek a gyűrűmre.

– Úristen, ez gyönyörű! – csillannak fel a szemeim.

A gyűrű szinte engem tükröz: az egyszerűséget, de van benne némi vadság is, ugyanúgy, mint bennem. Az arany karika tele van rakva apró kövekkel, nem kell szakértőnek lennem, hogy tudjam, hogy gyémántok, a gyűrű közepén pedig egy nagyobb kő van, ami teljesen olyan, mintha az erőmet szimbolizálná.

– Te vagy a mindenem. – csókolom őt meg.

– Nagyon szeretlek! – ölel magához.

– Nem véletlenül van néma csend, igaz? Mindenki próbál hallgatódzni.

– Talán, de csak talán mindenki tudott róla, hogy itt mi lesz ma, azzal azért nem számoltam, hogy pont reggel, de így még különlegesebb.

– Ez...én nem is tudom mit mondjak...elképzelni sem tudtam volna ennél jobb lánykérést.

– Életemben nem féltem még ennyire, féltem, hogy neked kevés a félév és meghátrálsz.

– Ahogy te is mondtad a vámpírok ezt gyorsan elintézik, és vámpírmértékkel mérve már amúgy is ötször megházasodhattunk volna. És ha már így alakult megünnepelhetnénk... – suttogom az utolsó mondatot a fülébe.

– Mire is gondolsz? – suttogja vissza.

– Hát...mondjuk úgy, hogy elfelejtettem merre van a hálószobád. – mosolygok huncutul. – Szóval oda kísérthetnél.

– Nagyon kecsegtető ajánlat. – simítja meg a combomat, ami miatt felnyögök. – De bent várnak és tudni akarnak mindenről.

– Nem várhat? – nyafogok.

– Én kinézem belőlük, hogy a szobánk előtt fognak állni miután kijövünk, nem biztos, hogy azt szeretnéd.

– Jaj, elég megalázó volt az, ami nálam történt a fiaddal, így inkább hallgatok rád.

– Nekem sem tetszett.

– Figyelj, ne hibáztasd Jaspert, hülye volt, de megbánta a lényeg, hogy itt vagyunk és szeretjük egymást.

– Már megnyugodtam, nem volt szép tőle, de a lényeg, hogy elmondta.

– Hát akkor...menjünk be és mutassuk meg nekik, hogy hamarosan hozzájuk fogok tartozni.

– Klasszikus értelembe véve a nevelőanyjuk leszel.

– Még mindig elfuthatsz, nem késő, velem nagy szívás az élet.

– Azt hiszem megbirkózok ezzel a problémával. – mondja, miközben kinyitja az ajtót.

Bent a többiek tűkön ülve várnak minket, mielőtt bárki is kérdezné inkább megszólalok:

– Igent mondtam. – mondom úgy, hogy a szám a fülemig ér.

Alice, Rosalie egymás nyakába ugranak közre fogva anyut, Emmett, Edward pedig egy erős kézfogással gratulál apunak.
És itt van Jasper, akiből most az egyszer nem a féltékenység, amit érzek, és nem is a bánatot. Boldog, mert végre ténylegesen a családjába tartozok, ő is gratulál a szüleimnek, aztán hozzám igyekezik, hogy alaposan megöleljen.

– Annyira örülök, hogy megtaláltad a boldogságot! – szorít magához.

– Köszönöm, hogy elviseled!

– Mindennél jobban boldoggá tesz, hogy érzem, hogy boldog vagy, a féltékenység eltörpül ez mellett.

Egyedül Bree az, aki nem reagál úgy, ahogy a többiek, ezt meg is lehet érteni, hiszen nem is ismer minket, de bennem bízik, miközben rámosolygok ő is észreveszi, hogy én nézem, így visszamosolyog, aztán ő is idejön hozzám egy ölelést adni nekem.
Jó dolog, hogy abból megértjük egymást Carlisleal, hogy egymásra nézünk. Most is így történik, aprót biccent tudatva velem, hogy amire én most gondolok azt ő is akarja.

– Bree, lenne kedved velünk élni?

Nagyokat pislog rám, mert először nem fogja fel, hogy mit kérdeztem tőle az előbb, vagy csak nem akarja elhinni, hogy megkérdeztem tőle.
Jó nagyokat bólogatva a páromat is megöleli.
Azt hiszem ez egy jó nap.
Megkérték a kezem és hamarosan férjhez megyek ahhoz, akihez az élet sodort. Nem hiszek a csodákban, de az biztos, hogy minket a sors egymásnak teremtett, egy kapcsolat ilyen mély gödröket sehol nem élt volna túl, de a miénk túlélte és most virágzik.
Reméljük Victoria nem tervel ki valami agyament dolgot, amivel felboríthatja ezt az idillt.
Még csak most fogom fel, hogy Cullen leszek.
Jessica Cullen, a világ legerősebb vámpírja.
Remélem Victoria ellen is ilyen erős leszek