„A halálra és a sötétségbe pillantva az ismeretlentől félünk, semmi mástól."

Cullenék háza elég közel van az erdőhöz, de így is egy örökkévalóság, mire visszaérünk a házukhoz.
Hogy fogok én erről beszámolni nekik?
Hogyan fogom elmondani Alice-nak a múltját?
És hogyan fogom elmondani nekik, hogy elbúcsúzhatnak az életemtől?
James ellen harcolni nehéz, soha nem nyerhetek, őket pedig nem akarom belerángatni ebbe, ahhoz túlságosan szeretem őket.
Önző dolog volt veszélybe sodorni az életem, mert valójában nem saját magamnak okoztam a legnagyobb kárt, hanem azoknak, akik szeretnek, de nem volt más választásom.
A kocsiban mindenki nyugtalan, de valójában ezt mindenki titkolja...
Muszáj küldenem egy SMS-t Ryannek, mivel James képes olyan módszereket bevetni, amik nem csak rám veszélyesek, hanem a családomra is...

J: Menj apám munkahelyére és vidd őt haza! Maradj ott vele és Helent se engedd el apám házából! Készülj fel, hogy harcolnod kell a vámpírok ellen. Ne kérdezz semmit, még én sem fogok fel, hogy mi történik.
R: Vigyázz magadra!

Biztos vagyok benne, hogy Ryan már a haját tépi, mert nem mondtam el neki, hogy mi a fene történt.
Mire visszaérünk Edwardék házához beesteledett, így az ég sötétbe fordult át.
Emmették már az ebédlőben várnak, türelmetlenül és magyarázatot követelnek tőlem, hogy mégis mi volt ez az egész...
Nem akarom elmondani nekik, hogy mi történik ezekben a pillanatokban: hogy James alighanem rám vadászik és én itt ülök velük, ezzel bajba sodrom őket...
Nem kérhetek tőlük segítséget, túl veszélyes...Ha valaki megsebesül, mert engem védenek, azt sosem heverném ki...
Annyira instabil állapotomba vagyok, hogy inkább átmegyek a nappalijukba és leroskadok a kanapéra...

– Jessie...– suttogja Jasper.

– El kell innen tűnnöm, amilyen gyorsan csak lehet! – mondom, majd felállok a kanapéról, de Edward egy laza mozdulattal visszalök.

– Mi ez az egész? – kérdezi értetlenül Rosalie.

– Röviden és tömören, James ki akar engem nyírni. – jelentem ki.

Megvan az az érzés, amikor hat vámpírt látsz ledöbbeni a rémülettől? Nem? Nekem igen...

– Felismert? Vagy csak úgy szimplán nem voltál neki szimpatikus? – tudakolja Emmett.

– Hagyjatok elmenni innen! – kérlelem a többieket.

– Nem akarom, hogy a közelemben legyetek, veszélyes...

– Jessie, az igazat szeretnénk hallani...– mondja Carlisle.

A fejemet a két kezembe temetem és megpróbálok nem bőgni. Egyenes beszédet akarnak hallani és nem tehetem meg velük, hogy nem mondok igazat.
Sóhajtok egyet, majd neki kezdek.

– James nem véletlenül nem akart elmenni Forksból, ahogy ezt már említettem. Se Victoria, se pedig Laurent nem tudtak a tervéről. Nem csak egy random helyre böktek a térképen és így esett a választás Forksra, hanem célirányosan jöttek ide, James akaratának megfelelően...James azért jött ide, hogy végezzen egy vámpírral...

Pár pillanatot várok, mert nem tudom kimondani Alice nevét, szegény lány jól ráfázott az emberi életében és most azt kell hallania, hogy egy „ismeretlen" vámpír megakarta őt ölni. Nagy nehezen erőt veszek magamon és kinyögöm:

– Veled Alice...

Utálom ezeket a pillanatokat...az ügynöki életemben is nehéz elmondani egy embernek, hogy valaki megakarja az életétől fosztani, az emberek ilyenkor kiakadnak és kapnak egy hisztériás rohamot ráadásul a legtöbb ilyen ember minket okol, pedig mi csak a javukat akarjuk, sőt az életüket akarjuk megmenteni, de ők ezt úgy fogják fel, hogy mi hoztuk rájuk a bajt.
Viszont Alice jobban viseli, mint vártam...Jasper kétségbevonhatatlanul rásegített erre.

– Miért? – nyögi ki.

-Alice...nem tudom mi történt velem az erdőben, de úgy néz ki, hogy a telepátiám magasabb szintre ugrott...belenéztem James fejébe és a te múltadat is láttam, amire te nem emlékszel...ha azt szeretnéd, hogy elmondjam miért akart James megölni, akkor megkell ismerned a múltadat is és előre szólok, hogy a legrosszabb mindenki közül. – mondom komolyan.

– Mindig is megakartam tudni, hogy mi voltam azelőtt, hogy vámpírrá váltam, nem érdekel, hogy mennyire rossz, tudnom kell, mert az is az életem része, mindig is úgy éreztem, hogy hiányzik a szívemből egy darab és lehet, hogy pont ez az, szóval kérlek mindent mesélj el még a legborzasztóbb részleteket is! – mondja szomorúan, majd odajön leguggol hozzám és megszorítja a kezem.

Elkezdem mesélni a történetét:

– A neved Mary Alice Brandon, születtél 1901 telén Biloxban. Volt egy kishúgod Cynthiának hívták...Gyerekkorod óta hajlamos voltál arra, hogy megérezd a jövőt, a látásaiddal segítetted az embereket, de ők nem kértek belőled, boszorkánynak tituláltak. Megérzeted azt is, hogy az anyádat meg akarják gyilkolni, ő hitt neked, de az apád nem, viszont az anyádat sikerült megölni, a rendőrségnek próbáltad elmagyarázni, hogy gyilkosság történt, de bizonyíték hiányában az ügyet balesetként kezelték. Ezek után apád hamarosan feleségül vett egy másik nőt, aki utált téged. Gyanítottad, hogy a mostohaanyád ölte meg az édesanyádat, apád nem hitt neked, egészen a városi marsallhoz rohantál, de apád beelőzött és azt mondta, hogy örült vagy, így egy elmegyógyintézetben kötöttél ki, szőrnyű kezeléseknek vetettek alá, de megismerkedtél egy ott dolgozóval, aki úgy bánt veled, mint egy normális emberrel szokás, gyakran látogatott meg, hogy tesztelje az adottságaidat és próbált megvédeni a többi borzalmas kezeléstől. A munkás maga is vámpír volt, Kumbohnak hívták. James arra járt és azonnal megérezte az illatodat, ki volt éhezve a véredre, láttad, hogy egyik menekülési út sem vezet jó eredményre, így Kumboh átváltoztatott, hogy James ne tudjon megölni, viszont James őt ezért megölte, téged pedig ott hagyott, hogy szenvedjél, de vissza akart érted jönni, de Carlisle akkor már befogadott...Most jött volna el az ideje, hogy megint megpróbáljon megölni, de már nem rád pályázik, mivel látta, hogy közel állok Carlislehoz.
Mire befejezem Alice történetét mindenki leült vagy kanapéra, vagy a földre.

– Megmentetted Alice életét. – mondja ki Jasper azt, amit én már eddig is tudtam.

– De hát miért? – kérdezi a sírás határán Alice.

– Hogy miért Alice? Mert a barátnőm vagy, nem hittem volna, hogy ezt valaha is elmondhatom egy Cullenről is, de igenis az vagy és te is megmentetted az én életemet az a legkevesebb, hogy én is megteszem, ha te vagy bajban...Ráadásul befogadtatok a családotokba, egy családnak az a lényege, hogy megvédjük egymást. – mondom.

– És ezért fogunk most mi is megmenteni téged. – jelenti ki Rosalie.

Felkapom a fejemet, ki van zárva, hogy ebben ők is részt vegyenek.

– Ezt gyorsan verjétek ki a fejetekből, megoldom.

– Szó sem lehet róla! Most mondtad, hogy egy család vagyunk, ezt együtt oldjuk meg. – mondja Carlisle.

– Nézzétek! Díjazzom, hogy segíteni akartok, de nem akarom, hogy bajotok essen...Elmegyek a Volturihoz és segítséget kérek. Azt nem bánom, hogy közülük hal meg valaki, de ha nektek bármilyen bajotok is lesz az nekem már sok lenne.

– Maradsz és nem nyitok vitát! – szólal meg dühösen Jasper.

Valamiért hallgatok rá, de nem azért, mert próbálja manipulálni az érzéseimet, valahogy megnyugtat a srác.

– Ha ennyire azt akarjátok, hogy maradjak, mondjátok meg, hogy hol kezdjük el felderíteni Jameséket, mivel két opció van: vagy mi öljük meg őket, vagy ők ölnek meg minket. Az utóbbinak nem nagyon örülnék.

– Hát mi sem nagyon...– közli Jasper.

– Apámat és Helent Ryan védi, anyám három hétre elutazott Monacóba egy nemzetközi konferenciára, így ő egy jódarabig nem jön haza, a többi családtagomról úgysem tud kideríteni semmit, ahhoz túlságosan védett vagyok. Saméket nem akarok belerángatni, ha megtudják, hogy mi zajlik ígyis-úgyis részt fognak benne venni az akaratom ellenére is. – mondom.

– Szerintem hívd a Volturit – jelenti ki Carlisle.

– Nem biztos, hogy nektek együtt kellene dolgozni, mint már mondtam a lehető „legarosabban" utál és az nem egy jó ómen, a fejedet meg szeretném nem az ő kezében látni, ennek értelmében én most tiltakozok. – mondom csökönyösen.

– Ha szeretnéd elhívhatom én is, de abból sok jó nem fog származni, akkor tényleg nem lesz fejem. – mondja.

Fújtatok egy sort, majd megragadom a telefonom és felhívom.

– Ne nézzetek így, mit hitettek, hogy kommunikálok vele? – nézek rájuk bambán, miközben az öt Cullen gyerek a telefonomat fixírozza.

Ilyen lassan még senki nem vettem fel nekem a telefont, mint, ahogy Aro teszi, de legalább felvette. Mielőtt beleszólna kihangosítom.

– Hiányoztam? –mondja mézes-mázos hangon.

– Annyira, mint lufi árusnak a nyílzápor – mondom ingerülten.

– Mit szeretne az én dögös volt segítőm? – mondja továbbra is kedvesen.

– Segíts elkapni Victoriáékat. – mondom ki gyorsan, mielőtt még meggondolnám magamat.

– És mit kapok cserébe?

– Olyan pofont, hogy több füled lesz, mint fogad. –csattanok fel.

A fiúk már a hasukat fogják, de nem mernek nevetni, nehogy Aro meghallja őket.
Néma csend van a vonal végén, ebből tudom, hogy segíteni fog nekünk.

– Merre mentek? – kérdezi.

– A forksi erdőben láttuk őket, valahol a közelben vannak, mert vadásznak. – jelentem ki.

– Emberre? – szegezi nekem a kérdést Aro.

Carlislera nézek. Most mondjam meg neki az igazat?
Nem is kell megkérdeznem tőle, az arcomból leolvassa, hogy mi a kérdésem, ő pedig bólogat.
Hát, jó...

– Nem, nem emberre, hanem rám.

– MICSODA? – kérdezi dühösen.

– Hosszú történet, nem mennék bele a részletekbe...

– Holnapra ott vagyunk, a Cullen fiúknak meg mondd meg, hogy attól még, hogy halkan próbálnak röhögni attól még hallom, és ha nem téged akarnának megölni Jamesék már hallottak lennének, főleg Carlisle.

– Ha megint elmondod, hogyan akarod megölni felnyomok egy karót a seggedbe, de úgy, hogy a szádon fog kijönni...

Jasper nem bírja tovább és úgy elkezd röhögni, hogy leesik a kanapéról.

– Nagyon vicces...– morogja Aro a telefonba, majd leteszi.

– Hogy vagy ilyen jóba vele? – kérdezi Rosalie.

– Isten őrizz, hogy én jóba legyek vele! Állandóan beszólok neki, de egyszerűen elengedi a füle mellett...bír a csávó, gondolom, mert túl nagy az erőm.

– Észrevettétek, hogy amikor meghallotta, hogy Jessiet készülnek megölni, azonnal igent mondott? Biztos vagyok benne, hogy nagyon bír a csávó. –mondja Emmett.

Felhorkanok, majd kimegyek az erkélyre...friss levegőre van szükségem.

Már éjfélt ütött az óra, ennek ellenére én még mindig kint vagyok az erkélyen, Alice jön oda hozzám és megölel.

– Köszönöm, hogy megmentettél és elmondtad a történetemet. – mondja hálásan.

– Sajnálom, hogy így kellett megtudnod.

– De legalább tudom.

Egy darabig állunk amikor késztetést érzek arra, hogy megszólaljak:

– Alice, én ezt lehet nem élem túl...A Volturi a segítségünkre siet, de nekik nincs nyomkövetőjük...James pedig az, és lehet, hogy a házatokban biztonságban vagyok, de nem élhetem itt a napjaimat...Apám is veszélyben van, egyedül Ryan védi őt.

– Emmett és Edward csatlakozott Ryanhez – mondja.

– Köszönöm! – hálálkodom.

– Mi köszönjük. – mosolyog rám.

– Látsz valamit? – kérdezem tőle.

– Egyelőre semmit.

Bólintok, majd jó éjszakát kíván és bemegy a házba, de nem maradok sokáig egyedül. Rövidesen Rosalie jön ki hozzám.

– Zavarok? – kérdezi halkan.

– Sosem zavartok. – mondom suttogva.

– Jessie, csak annyit szerettem volna mondani, hogy bocsánat. Amikor a kórházban kimondtam azokat a szavakat azonnal megbántam, nem bízok az emberekben és csak kifolyt a számon az a mondtat, de nem gondoltam komolyan, láttam, hogy Carlisle hogyan néz rád és nem akartam, hogy belerondíts az életünkbe, de aztán hallva a történetedet, illetve Helen és Ryan történetét rájöttem valamire: vannak jó emberek és vannak szerethető vérfarkasok is, és ami a legfontosabb: soha ne ítélj első látásra.

– Az utolsó leckét én is megtanultam, és Rosalie, nem haragszok rád...Ami történt veled az eszméletlen fájdalmakkal járt és megértem, hogy nem bízol senkiben, én ugyanígy reagáltam volna, ráadásul miattatok gazdagodtam két új barátnővel. – mosolygok rá.

– Szóval a barátnőnk akarsz lenni és nem a nevelőanyánk?

– Őszintén abszurdabbat nem tudok elképzelni...Vagy száz évvel vagytok idősebbek nálam, de szívesen leszek a nevelőanyátok is. – nevetek.

– Ezt örömmel hallom. – szólal meg egy hang a hátunk mögül.

–Rosalie! – torkollom le.

– Én már itt sem vagyok! – mondja miközben bemegy a házba, így kettesben maradok Carlisle-al.

– Imádom a gyerekeid. – mondom neki.

– Ők is szeretnek téged. – jelenti ki, majd odajön hozzám és együtt nézzük az erdőt az erkélyről.

– Tudtad, hogy a vámpírok nehezen esnek szerelembe, és...
– Nehezen szeretnek ki egymásból?  – folytatom a mondatát.

– Pontosan. – nevet, majd átkarol.

– Soha nem voltam még igazán szerelmes, de úgy érzem, hogy attól a perctől miután megláttalak kezdtem szerelembe esni. Soha nem hittem a szerelem első látásra című dologban, de te ezt megváltoztattad nálam...– mondom ki őszintén.

– Ha már itt tartunk, amikor megláttalak a kórházban azonnal megbabonáztál, és amikor belenéztem a szemedbe láttam azt a sok fájdalmat, amit átéltél, azokat a fájdalmakat, amit senkivel sem osztasz meg, ezek láttán már tudtam, hogy nem szabad téged onnan elengedni úgy, hogy nem mutatom ki, hogy nekem jelentesz valamit. Mikor pedig ellent mondtál az igazságnak, csakhogy minket ments, akkor döntöttem el, hogy nekem melletted a helyem és az sem érdekelt volna, hogy ember vagy, el sem tudod képzelni, hogy mennyire örültem amikor megtudtam, hogy ugyanolyan vagy, mint mi.

– Ugyanolyan? Carlisle, engem azért teremtettek, hogy vámpírokat tegyek el láb elől. Egy szörny vagyok, akinek nem hagytak választást, hogy döntsön az életéről, nem kérdeztek meg, hogy szeretném-e ezt az egészet, hanem megtették. Te nem tudod, hogy milyen dolgokat műveltem, amikor még csak kiépülőben volt az önkontrollom...Viszont, ha az a vámpír nem változtat át, akkor biztosan nem ismerkedek meg veletek, szóval ezért az egy dologért hálás vagyok neki, még ha nem is ezt akarta elérni.

– Nem szörny vagy, hanem egy csoda. Tudod hány gyereket próbáltak meg kiskorába átváltoztatni? A világ összes ideje nem lenne elég, hogy megszámoljam. És tudod hányan élték túl? Kevesen. És a legfontosabb: nagyon jól tudod, hogy veled együtt csak három ilyen vámpír létezett.

– Tudom... – sóhajtom.

– Te nem egy szörny vagy, hanem a világ legtisztességesebb vámpírja, aki arra tette fel az életét, hogy embereket ments annak ellenére, hogy mi az igazi énje. Légy büszke magadra, mert én is az vagyok! A múlton pedig nem tudsz változtatni, ami történt megtörtént, bármit is csináltál az a múltban marad, de kétlem, hogy olyat tettél volna, amit egy vámpír nem csinált volna meg lelkiismeretfurdalás nélkül, de neked még mindig nyomja a lelkedet és látod itt a különbség két vámpír között: még az egyik tovább csinálja és nem hatja meg mások fájdalma, addig a másik próbál cselekedni és megtanul úgy élni, mint egy normális ember, hogy többet ne okozzon fájdalmat senkinek sem.

Carlisle szavai nagyon mélyen megérintenek, így egy szó sem jön ki a számon, de szorosabban fogom a kezét, hogy értse, hogy megértettem, hogy mit akar nekem mondani és hogy köszönöm, hogy ezeket elmondta.

– Tudsz róla, hogy hasonlóképpen beszélsz, mint Dumbledore? –kérdezem vigyorogva.

– Miért rontod el mindig a pillanatot? – kérdezi fejcsóválva.

– Ilyen a formám. – vonok vállat.

– És ez az egyik oka, hogy mindenki szeret!

Ezután csak hallgatunk és figyeljük az éjszaka hangjait: a bagoly huhogását, a szél sóhajait, illetve az úttesten elhaladó egy-egy autó hangját.
Carlisle-nak igaza van, a múltamon nem tudok változtatni, de az évek során elkövetett törekvésem, hogy jobb vámpír legyek egy jó út, ahhoz, hogy megbarátkozzak a múltban elkövetett tetteimmel.
Többé már nem leszek az a megsebzett lány, aki egész idáig a múltján gyötrődött. Mostantól más lesz és csakis a jövőmre koncentrálok...már ha túlélem Jamest.