„Az, aki másokat ural, lehet, hogy hatalmas, de az, aki saját magán uralkodik, sokkal hatalmasabb."

Nem lep meg, hogy az alvás nem megy zökkenő mentesen. Könnyen elaludtam, de az elalvás azzal járt, hogy újra élek mindent az álmomban. A gyilkolásaimat és persze a legvalósághűbben azt a pillanatot élem át, amikor Jasperrel összekapcsoltuk a kötelékünket, amikor azt hittem, hogy azok lesznek életem utolsó pillanatai...De megmentettek minket, az az ember mentett meg, akitől tényleg nem vártam volna.
És itt vagyunk élünk, viszont én megint egy kibaszott félelmetes álomba ragadtam, szóval ideje lenne felkelnem, Riley igazán belemászhatna az álmomba megint.
Egy kéz érinti meg a homlokom az álmomon kívül, amitől azonnal felriadok.
Még mindig sötét van, tehát nem aludhattam sokat.

– Minden rendben? – kérdezi tőlem Riley, aki még mindig mellettem ül. – Álmodtál, nem akartam, hogy rosszabb legyen, így felkeltettelek, ne haragudj. – teszi a kezét az enyémre.

– Ne kérj bocsánatot, hálás vagyok, mert tényleg rosszabb lett volna.

– Tudom, láttam.

– Belemásztál a fejembe? – húzom fel a szemöldököm.

– Nem. – rázza meg a fejét. – Ha valaki a közelemben van alapjáratom látom, ha álmodik és azt is, hogy mit.

– Nagyon elfuserált egy képesség. – mosolygok rá.

– Jasper is álmodik. Rólad, de ő szépet álmodik, mármint neki szép, nekem kevésbé...– húzza grimaszra a száját.

Hangos nyögéssel kelek fel a hideg talajról, a fájdalom még mindenhol érződik egy kicsit, de egy nyújtózkodással letudom az egészet. Jasperre téved a tekintetem, aki továbbra is nyugisan szunyókál a jéghidegben, annyira aranyosan alszik, mint egy újszülött csecsemő.

– Hogy vagy? – kérdezi a volt társam.

Most, hogy így kérdezi jut eszembe, hogy nekem pár órával (vagy perccel? Ki tudja mennyit aludtam) elvesztek a képességeim.
A hallásom és a látásom felerősödött ebből tudom, hogy velem minden rendben, elmúltak Victoria kínzásának mellékhatásai.

– Megvagyok. – válaszolom.

Jasperhez sétálok, mivel lassan el kell indulnunk és fel kellene ébresztenem, amikor a két kezem közé veszem az ártatlan arcát azonnal elrántom a kezeimet.

– Jézusom, tűzforró...– ijedek meg.

– Ez ilyenkor normálisnak mondható. – próbál nyugtatni Riley.

– Szóval, te tudod mit csinált vele Victoria.

– Sejtem és nem akarod te azt tudni.

– És ha mégis?

– Én elmondom Jess, de három évig rémálmaid lesznek.

Lehet tényleg nem akarom tudni...

– Megváltoztál, már nem egy félénk fiú vagy, akit eddig ismertelek.

– Victoria mellett nem volt más választásom. Erősnek kellett mutatkoznom, mert csak az erőseket fogadta be a klánjába.

– Nem értem miért maradtál nála.

– Mert, ha ott hagytam volna, akkor vadászott volna rám, és nem csak rám, hanem olyan emberekre, akiket szeretek, veletek is megszakítottam a kapcsolatot, hogy egy nap elmehessek a klántól, kegyetlen voltam, hisz te is nagyon jól tudod, hogy egy börtönviselt emberért is feláldoznám magam, így nem mutathattam meg az igazi énem. Victoria nem viccel ilyen dolgokkal, akik elakarták őt hagyni, arra szörnyű megtorlás várt, ugyanolyan kínzásokat hajtott rajtuk végre, mint Jasperen én pedig a látszat miatt fapofával végig néztem, az a ribanc rosszabb, mint a Volturi.

Az utolsó kijelentésétől, ha lenne itt egy fal biztosan rámásznék. Megszámolni sem tudom hányadik ember jön ilyesféle kijelentéssel és nem az a baj, hogy ezt mondják, hanem az a baj, hogy kezdem azt hinni, hogy igazuk van és ha igazuk van, akkor nekem nincs igazam, ami azt jelenti, hogy kurvára megint tévedtem ugyanúgy, mint Cullenékkal, Alinával és Rileyval kapcsolatban is és már nagyon kezdem unni.

– Tudom, hogy az utolsó kijelentésem miatt, most kiakadtál, de a Volturi nem olyan...

Nem hagyom, hogy befejezze a mondatát, szó szerint a szájára csapok, hogy ki ne mondja, hogy rossz.

– Nem te éltél velük, hanem én, nem te láttad mit műveltek, hanem én, szóval ezt most fejezzük be, mert semmi értelmes magyarázattal nem tudnál nekem szolgálni, arról, hogy ők ilyen antihős izék.

– Itt voltak, amikor kelletek neked, ez az egyik.

– Az ő érdekük is volt.

– Nem öltek meg tizenegyévvel ezelőtt, pedig nagyon sanszos volt, hogy megteszik, mivel gyerekként változtál át.

– Jók voltak a képességeim.

– Jess, nem vagyok hülye, én is akkor tudtam meg, hogy mi vagy, amikor Helen és ahogy elmondtad a történetedet, a Volturis kirándulásodat rájöttem valamire.

– Csupa fül vagyok. – forgatom a szememet.

– Azért mentél oda, hogy megöljenek, erősen bíztál benne, ha meglátják, hogy gyerek vagy, akkor kivégeznek. Előadtad ott, hogy tanulni akarsz tőlük, de a fő szándékod az volt, hogy meghalj. Nem bírtad megemészteni, amit tettél azzal a sráccal.

Ökölbe szorul mind a két kezem és egyenesen Riley szemébe nézek, nagy levegőket szívok magamba, így próbálva a felgyülemlett könnyeket visszatuszkolni a szemem gödrébe.
A kijelentésétől olyan nyomás telítette el a testemet, mintha hirtelen az óceán mélyére zuhantam volna, úgy érzem, hogy a nyomás belül minden porcikámat szétzúzza.
Ilyen az, ha lebukik az ember...

– Semmi. Megismétlem SEMMI közöd nincs ahhoz, hogy én miért mentem el a Volturihoz.

– De van...legalábbis volt. Szerinted milyen lett volna, ha megtudjuk, hogy meghaltál? Ryan én vagy Helen, hogy tudtuk volna feldolgozni?

– Ryan és Helen a te elvesztésedet is feldolgozta.

– Valóban, mert ott voltál te, nélküled nem ment volna. Önző dolog volt tőled, hogy öngyilkos akartál lenni egy hibád miatt, miközben emberek ezreit mentetted meg gyerekként.
Inkább hátat fordítok neki és a lenti fákat kezdem bámulni mielőtt még olyan dolgot vágok a fejéhez, amit nagyon megbánok.
Még mindig szakad a hó, a távolból ide szűrődő hangok alapján néhány éjszakai állat épp vadászni indul.

– Jó, ez nem volt szép tőlem. – lép mellém megbánó arccal.

– Igazad van, tényleg önző voltam, nem gondoltam arra, hogy nektek milyen lesz, ha én hirtelen csak így meghalok, de ezt tartottam a legjobb megoldásnak, nem akartalak titeket bántani, de a támadás után mindent elképzeltem magamról, szerencsére a Volturi rávilágított, hogy nem én vagyok a legkegyetlenebb.

– Aro is tudta. – mondja minden előzmény nélkül.

Először nem fogom fel a mondat jelentőségét, de aztán a számat eltátva fordulok a volt társam felé.

– Te találkoztál vele?! – vékonyodik el a hangom.

– Egyszer. Miután átváltoztam rá egy évre, hozzád nem mehettem, mert ha Victoria megtudja mind a kettőnknek vége, de muszáj voltam megtudni mi van veled, így igen találkoztam vele, hozzáteszem olyan pofont kevert le nekem, hogy azt hittem ott helyben meghalok.

Röfögésre emlékeztető nevetés hagyja el a számat, de azonnal a számba harapok, mert Jasper mocorogni kezd, felébreszteni meg még nem akarom, így inkább elkomolyodok.

– Nem ölt meg téged.

– Nem és tudod miért? – kérdezi.

– Ehh, ki ne mondd.

– Mert tudta, hogy legbelül szeretsz még és nem akart neked fájdalmat okozni. Azért kaptam tőle azt a pofont, mert elhagytalak, nem tudok nagyon olaszul, de valami olyasmit mondott, hogy kibaszott idióta vagyok és összetörtem egy lánynak a lelkivilágát.

– Akkor sem bírom őt. Mondjuk meghálálom majd neki, hogy megütött, erősek az ütései, szóval tudom milyen lehetett. – mosolyodok el halványan.

– Jess, hidd el egy nap megfogja változtatni a világról alkotott képét.

– Tovább léphetnénk? Bármiről is próbálnál meggyőzni hagyd el, nem te vagy az első, aki azt mondja, hogy megváltoztattam őt, de én még mindig nem hiszem el, azt viszont igen, hogy apafigura akart lenni az életemben.

– Sugar daddy? – vigyorog rám.

– Hülye! – borzadok el.

Valószínűleg olyan képet vághatok, mint, aki citromba harapott, mert Riley utánozni kezdi a mimikámat.

– Milyen sugar daddy? – motyogja csukott szemmel Jasper.

A jeges talaj miatt szó szerint odacsusszanok melléje, majd a két kezemmel olyan szorosan átölelem, amennyire csak lehet.
Vágyakozó tekintettel néz rám, nagyon lassan egyre közelebb hajol hozzám szájával megérintve az enyémet, de nem csókol meg, ugyanolyan lassúsággal távolodik el tőlem.

– Könyörgök mondjátok azt, hogy nem most kezdek el egymásnak esni! – szörnyülködik Riley. – Elég volt az, amit az álmodban láttam...

– Tessék? – kérdez vissza kábultan Jasper.

– Ne foglalkozz vele, látja az álmokat ennyi.

– Oh, bocsesz...– ereszt el egy félmosolyt a társam.

– Hogy vagy? – érdeklődöm.

– A képességeim visszajöttek. – válaszolja röviden.

Még mindig nem képes arról beszélni, amit Victoria tett vele és van egy olyan érzésem, hogy nem is fog tudni egy darabig, lehetséges, hogy soha.

– El kellene indulnunk, a többiek biztos halálra aggódták magukat. – simítom végig az arcán a kezem.

– Nem ígérem meg, hogy gyors leszek.

Felsegítem őt és mind a ketten Riley irányába fordulunk.

– Köszönök Riley mindent. – adom vissza a kabátját.
-Azt hiszem ez a legkevesebb, amit tehettem, azok után a borzalmak után, amit tettem. – sóhajtja.

Nem akarok vele tovább haragot tartani, azt hiszem keményen megfizetett mindenért és segített is nekünk, így hát odamegyek és a két karomba zárom őt.

– Szeretnélek megkérni valamire. Vigyázz Breere. – ölel vissza.

– Mit tervezel?

– Elakarom kapni Victoriát.

– Riley, láttad mi lett annak a következménye, hogy én elakartam kapni.

– De én ismerem és ha szorul a hurok úgyis elhúzom onnan a csíkot, szóval ne aggódj, nem lesz itt semmi baj.

– Nem szívesen engedlek el, de te még nálam is makacsabb vagy, így nincs más választásom, de azt tudnod kell, hogy bármi lesz is minket mindig megtalálsz és nagyon szívesen látlak viszont a csapatomban, az ügynökeim olyan fapofák tudnak lenni, kell egy olyan humorzsák, mint te vagy. Breere pedig úgy fogok vigyázni, mintha a lányom lenne.

– Ha nem találkoznánk, akkor egy klasszikus idézve tőled: tali a pokolban! – szalutál, majd elhagyja a helyet, ahol vagyunk.

Én és Jasper is így teszünk.

Egy óra alatt leértünk a hegyekről. Ment ez volna gyorsabban is, de nem akartam, hogy a társamnak nagyobb baja legyen valami miatt. Tudom, hogy mindene fáj, csak nem akarja mutatni előttem, ő ezt nem tudja, de ez kölcsönös...nekem is mindenem fáj csak nem ezzel vagyok elfoglalva.
A csata helyszínéhez közelítve lassítunk a tempón, itt már csak sétálunk, sárosan, vizesen, összefagyva.
Jasper még mindig tűz forró, konkrétan olyan hőt bocsát ki, mint nyáron az aszfalt a sivatagban.

– Ha készen állsz beszélni arról, hogy mit tett veled én itt vagyok. – fogom meg a kezét.

– Soha nem leszek rá képes, elötted meg végképp nem, ahhoz túlságosan szeretlek. – szorítja meg a kezemet.

Csöndben sétálunk tovább a kihalt erdőben, errefelé legalább a hó nem esik és az eső is elállt.
A madarak csicsergése, mintha nekünk szólna, egy örömének, arról, hogy életben visszatértünk a családunkhoz. Az eső illata teljes egészében beteríti az erdőt, a fa korhadt kérgének illatát is érezni lehet, így ez a két illat egy nagyon fura, de kellemes illatot nyújt.
Az illatok mellett mást is felfedezek az erdőben: hangokat és ezek a hangok olyan hangok, amiknek bármelyik pillanatban tudnák örülni.
Visszatértünk.

– Végre! – könnyebbül meg a társam.

Mindenki a másik irányba néz, amikor megérkezünk, így eleinte senki sem lát minket. A vámpírtetemeket kezdenék éppen égetni. De jó, hogy nem maradok le róla.

– Úgy tűnik pont időben jöttünk vissza. – kiabálom oda.

– Én gyújtom meg őket! – mondja Jasper.

Ezután mind a ketten szélsebesen a párunkhoz rohanunk, még a többiek fel sem fogták, hogy visszaérkeztünk, de én már Carlisle nyakában lihegek.

– Mondtam, hogy visszahozom. – csókolom őt meg újra és újra.

– Annyira szeretlek! Köszönök mindent!

Nem tudom, hogy hogyan sikerült, de pont úgy helyezkedtünk el, hogy én lássam, ahogy Jasper Alicet öleli, Jasper pedig azt, hogy az apját ölelem. Rám mosolyog, majd egy aprót biccent felém, a kötelékünket útközben megint összekapcsoltuk, így érzem, hogy mit érez és amit érez az a sírás közeli élménybe juttatt engem. Amit Jasper érzésekkel tudatni szeretne velem, azt valahogy, így lehet szavakkal összefoglalni: Örülök, hogy boldog vagy és örülök, hogy az életem része vagy, nem kell nekünk egy párt alkotni ahhoz, hogy tudjam, hogy szeretsz, de apám mellett jobb helyen vagy, mégiscsak a szerelem első látásra a biztosabb.

– Lehetne, hogy minket is oda engedtek a két jómadárhoz? – türelmetlenkedik Edward.

Egyesével ölelek, puszilok meg mindenkit, a sok hálával meg szeretettel, amit kapok tőlük hirtelen nem is tudok mit kezdeni. Samék egy kis időre hazamentek azokkal, akik komolyabban megsérültek, de ebben a pillanatban térnek vissza hozzánk. Mindenki hálálkodva ölel meg, még Paul is, akiről nem hittem volna, sőt még bocsánatot is kér, mindenért, amit nekem mondott.
Ahogy sejtettem senkinek sem lettek életveszélyes sérülései. Ryan sérült meg a legjobban, de a makacsság benne is megvan, így ő is visszajött ide, amikor meglátott azonnal a két keze közé vett és a levegőben megpörgetett...aztán sírni kezdett...igen Ryan, a hatalmas, tekintélyt parancsoló Ryan Smith sírni kezdett. Az abszurd helyzet miatt én kiröhögtem, ami miatt megajándékozott egy kisebb fejbe kólintással azzal a szöveggel, hogy: kurvára nem vicces. Ezen még jobban nevetnem kellett, mert úgy hangzott, mint egy durcás óvodás. Bree is szipogva ölel meg. Nagyon szeretem ezt a lányt és soha semmilyen körülmények között nem fogom hagyni, hogy valami rossz történjen vele. Biztos vagyok benne, hogy valami hasonlót érezhetek Bree iránt, mint Carlisle a nevelt gyerekei iránt.
Ezután minden elmesélünk a többieknek, egyszer Jasper szemszögét hallgatjuk meg (azért nem pont úgy, ahogy nekem mondta, mert az egy kicsit kínos lenne) a kínzásán kívül mindent elmesél. Aztán jövök én, aki elmeséli, hogy mentett meg minket Alina a halál torkából majd Riley is.

– A történet lényeges része, hogy Victoria még mindig él. – fejezem be.

– Nem, a történet lényeges része, hogy mind a ketten éltek. – ellenkezik Ryan.

– Ha nincs Alina biztos nem éltük volna túl.

Az égő testek mellett állunk és nézzük, ahogy elégnek, kegyetlennek hangzik, viszont én élvezem, ahogy nézhetem, hogy azok a vámpírok, akik megtámadtak bennünket most égnek el meleget biztosítva az átfagyott testeknek.
Legalább valamire jók...
Az égett hullaszag beteríti az egész területet, a vámpírok bőre nem olyan, mint az embereké, így ezeknek más a szaguk, inkább emlékeztet az égett gumiszagra, mint egy égett emberi bőrhöz.
A szagok között azonban észreveszek másfajta szagot is és az új képességeim alapján be is tudom azonosítani, hogy kihez/kikhez tartozik ez a fajta szag.

– Alice.
– Jess. – szólalunk meg egyszerre, majd rémülten egymás felé fordulunk.

Neki látomása volt én pedig a szagokat érzem.

– Victoria? – kérdezi Emmett.

Megrázom a fejem.

– Rosszabb. – nyelek egy nagyot. – A Volturi. Sam menjetek innen, amilyen gyorsan csak lehet!

Vérfarkas alakban hagyják el a helyszínt Ryannel együtt.

– Hányan jönnek? – kérdezi Rosalie.

– Hatan, azt, hogy kik vannak itt azt nem tudom. – szólalok meg kis remegéssel a hangomban.

– Caius, Marcus, Janet felismertem. – kezdi Alice. – Jane mellett van egy másik srác, körülbelül egy idős Jannel, aztán van két fickó, barna hajjal az egyik idősebb, a másiknak nagyon szadista feje van.

– Alec Jane ikertestvére, a másik kettő Felix és Demetri. Ők négyen a legkegyetlenebbek.

Aro kiakarja végeztetni fél Forksot, hogy ezek itt vannak? Ezekkel szokta elvégeztetni a nagyon piszkos munkákat, így nem véletlenül vannak ők itt.

–'Kurva jó, ha nem Victoria miatt fogunk meghalni, akkor jön a Volturi, megsem lepődök, imádom ezt a napot...– idegeskedem.

– Nyugi nem lesz baj. – nyugtatgat a párom.

Mikor előbújnak az erdős részből, már akkor idegbajt kapok, nem hittem volna, hogy pont a Volturin fogom ma ennyire felkapni a vizet, de úgy tűnik ez történt, ebben természetesen közrejátszik a mai napon elszenvedett sérüléseim, traumáim, Jasper kínzása és Alina megjelenése.
Gusztustalanul feszítenek az egyenruhájukban. A fekete köpenyükben (kinek világosabb, kinek sötétebb, attól függ milyen rangúak) és a Volturis nyakláncukkal. Washingtonban, a lakásomban nekem is megvan ez az outfittem, még nem volt időm sem energiám elégetni.
Hülye vagy Jess...Arotól kaptad azért nem akarod elégetni. Mondja egy belső hang a fejembe.

– Látom megoldottátok az újszülöttekkel szembeni csatát. – kezd beszélni Jane azzal az undorítóan vékony hangján.

Engem kezd stírolni, amitől azonnal a földek kezdem fixírozni, semmi kedvem magyarázkodni, hogy miért vörös a szemem.

– Gondolom volt segítségetek. – folytatja az ikertesója.

– Csak szerencsénk volt. – válaszolja Carlisle lazán.

– Úgy látszik egy maradt. – vigyorog undokan Jane, aki a hátam mögötti Breet kezdi nézni.

Na, nem! Tudom mi következik és annak kurvára nem lesz jó vége.
Ha egy ujjal is hozzáérnek én mindenkinek letépem a kezét, ígyis rettentő ideges vagyok, jobban, mint a csata során voltam, szóval nem akarnak ezek engem felbosszantani.
Gyorsan emelek egy pajzsot Bree elméje köre, hogy még csak megse próbáljon ártani neki ez a kis boszorka.
Megvető pillantásokat küldök a Volturi két vezetője, de inkább Caius felé, egy pillanatra mer csak rám nézni utána elkapja a fejét és valahová a távolba kezd el leskelődni.
Áruló...

– Ki teremtett? – kérdezi nyálasan Jane.

Bree nem vesz levegőt, egyszerűen elfeledkezett róla. Vörös szemeivel könyörögve néz rám, hogy csináljak valamit, mert ő nem tud.

– Kérdeztem valamit! – emeli fel a hangját a szőke szajha.

Érzem, hogy megpróbálja használni a képességeit Breen, de a pajzsom miatt nem megy neki.

– Kurva. – vicsorog rám.

– Ribanc. – vágok vissza.

– A lánynak meg kell halnia, hisz Victoriát szolgálta és bár nem mondja el tudjuk, hogy Victoria változtatta át. – szólal meg Marcus.

Egy nagyon csúnya beszólást próbálok nem kinyögni a volt feleségével kapcsolatban.
Demetri, közülük a legvérszomjasabb indul el Bree irányába, akit én tolok egyre hátrébb, hogy ne legyenek a Cullenék végveszélyben.

– Egy ujjal érj csak hozzá én kurvára kinyírlak. – sziszegem neki.

– Mindig is cukinak találtam, amikor ideges vagy. – vigyorog rám.

Megígértem Rileynak, hogy vigyázok Breere és nem fogom engedni, hogy valaki hozzáérjen.
Minden erőmmel arra koncentrálok, hogy fájdalmat okozzak. Fájdalmat okozzak Janek, akinek továbbra is ott van az a kegyetlen mosoly a képén, amit minden kertelés nélkül letörölnék róla, fájdalmat akarok okozni Demetrinek, aki ellök az útból és Bree nyakát kezdi el szorongatni.
Ekkor szabadul fel belőlem literálisan az összes erőm.
És ekkor már tudom mit kell csinálnom, merthogy megint új képesség fejlődött ki bennem. Az a képesség, amivel már ártani tudok.
Janere nézek, majd Demetrire, jól elfogok velük játszadozni.

– Kín. – mondom nyugodtan.

Jane kezd el sikoltozni először, majd Demetri, aki végre elengedi Bree nyakát, Bree pedig a többiekhez fut, Carlisle maga mögé tolja, hogy még véletlenül se legyen célkeresztben.
Hasonló képességre tettem szert, mint Jane, de az enyém kegyetlenebb, én nem csak a fájdalom illúzióját adom az embereknek, hanem ténylegesen fájdalmat tudok okozni, ott ahol akarok, ha kell az ember fejébe teszek olyan fájdalmat, hogy beleörül vagy akár a hasába.
Demetrire nézek, aki könyörgő tekintettel nézeget felfelé a földről. Megszólalni nem tud a fájdalom miatt. A fejemmel tudom kontrolálni a csontokat. Csak egy testrészre kell néznem és gyorsan eldönteni a fejem jobbra, hogy kitudjam törni Demetri egyik testrészét. A kezére esik a választásom, így hirtelen balra döntöm a fejemet, amivel egy hatalmasat roppan a keze, még jobban sikongatni kezd.

– Tudjátok, egészen élvezem, amit csinálok. – mondom kegyetlenül.

A két vezető a döbbenettől megsem bír szólalni, csak lesik, hogy mi az istent csináltam a nagy erejű Janenel és a mindig kegyetlen és érzelemmenetes Demetrivel.
Leállítom magam, mert nem szeretném rájuk pazarolni az energiámat.

– Bree velünk van, segített mindenben és nélküle nem sikerült volna legyőzni az újszülötteket, nem ölt embert, kiváló önkontrollja van, akkor meg mi a fasz bajotok van? – kérdezem a két vezetőt.

– Breet Victoria teremtette, nem élhet. – makacskodik Marcus. – Ne nehezítsd meg, Jessica, neked nem akarunk ártani.

– Nem fogom hagyni, hogy egy újabb gyereket megöljetek azért, mert nektek olyan kedvetek van.

– És mi sem, két társatok már gajra ment, szerintem ti nem akartok. – mondja Rosalie.

– Többen vagyunk, ha azt akarjátok idehozzuk az összes emberünket, akkor nem lesz ilyen könnyű dolgotok. – fújtat rám Felix.

– Nagyszerű, legalább Jess gyakorolhat. –
mosolyog flegmán Jasper.

Már támadnának ránk, amikor Bree újra odafut hozzám és átölel, a hátam mögé taszítom őt, de nem akar menni.

– Bree, menj a hátam mögé.

– Nem. Nem akarom, hogy bajotok legyen! Inkább végezzenek ki.

– Megígértem Rileynak, hogy megvédelek, nem fogom hagyni.

– Szerintem Caius nagyon szívesen ölne meg most valakit, nem mész? – kérdezi a Volturi vezetőjétől Alec.

Sóhajtva indul meg felém, a szemét forgatva, valamit motyog az orra alatt talán latinul, de olyan halkan, hogy semmit nem értek belőle. A többiek is közelebb akarnak húzódni hozzám, hogy megvédjük Breet, de intek neki, hogy megoldom, szóval nem jönnek közelebb.
Mély levegőt veszek és rákészülök, hogy ártsak annak az embernek, aki rávilágított, hogy van egy társam.

– Nyugi. – mondja nekem.

Most akarja kivégezni Breet, de azért nyugodjak meg?!

– Kurva sokkal jössz nekem Reed. – mondja, mikor már közel van hozzám.

Nem is hiszek a szememnek először, ugyanis nem bántja Breet, hanem beáll mellém ezzel védve őt.
Most rajtam a sor, hogy leessen az állam.

– Azt hiszem Marcus ebben a döntésben nem értünk egyet, Bree megérdemel egy második esélyt. – kezdi.

Távolról néznek egymással farkasszemet.

– Azt hiszem itt végeztünk. – morogja az orra alatt, aztán amilyen gyorsan jött olyan gyorsan megy a társaival együtt. Csak Caius marad velünk.

– Ezer hálám! – nézek rá.

– Ja, nem akartam úgy járni, mint Jane meg Demetri. – motyogja.

– Rossz embernek hazudsz. –  mosolygok rá.

– Most mi van? Egyszer az életben próbálok jó fej lenni, erre olyan pillantásokat kapok tőled, hogy mindjárt megint elbújok a székem mögé.

Kuncogni kezdek visszaemlékezve arra, hogy mit csinált Caius, amikor először megtudta a fajtámat.

– Köszönjük! – jön mellém Carlisle.

– Tudod, amikor a Volturinál voltál esküszöm elkezdtem azon gondolkodni, hogy vega leszek, valahogy az aranyszem jobban illene a hajamhoz.

– Még nem késő. – szólalok meg.

– Szerintem számoljál azzal, hogy Demetri egész éjjel átkozni fog, eltörted egy vámpírnak a kezét, ami nagy szó, jó sokáig fog tartani mire kész állapotba hozzuk a kezét.

– Nem bántam meg. Aronak is szívesen kitörtem volna, de úgy néz ki, hogy ő nem jelent meg.

– Leszögezem, én most nem védeni fogom, de Aronak ehhez semmi köze, mivel Európában van valahol. Marcus akart idejönni, hogy legyen már valami esemény, mert unalmasan telnek a napjaink.

– Csalódtam benne, őt találtam a legnormálisabbnak.

– Ő is a legnormálisabb, nem gondolta, hogy Breet ilyen kapcsolat fogja hozzád fűzni. Remélem soha nem találkozunk már, mert akkor biztos nem jó dologért fogunk találkozni. Te pedig. – fordul Carlisle felé. – Vedd már feleségül.

– Esetleg megkönnyíthetnéd. – mondja Emmett Caiusnak.

– Én? – kérdezi érdeklődve.

– Igen. Fogadtak, ha bebizonyosodik, egy dolog, akkor hamarosan a felesége lesz, ha nem akkor még várhatunk.

– Mi volt a fogadás alapja?

– Carlisle úgy gondolja, hogy mikor odament Jess hozzátok, akkor valami megváltozott bennetek, és legfőképp Aroban. – mosolyog rám Jasper.

Caius is mosolyogni kezd, de úgy igazán, rám vigyorog kivillantva fehér fogsorát.

– Választhatod az esküvői ruhádat, Reed. Igaza van a pasidnak.

– MIVAN? – akadok ki.

– Tényleg megváltoztattál bennünk valamit, legalábbis a magam nevében beszélve bennem igen. Megtanultam tőled, hogy nem mindenre a gyilkolás a megoldás és hogy tudok emberséges is lenni, ha kell. És hogy Aroban mit változtattál meg? Mindent. Nem mutatja ki, mert szereti a látszatot fenntartani, de az a néhány hónap elég volt, hogy rájöjjön, hogy amit csinált évezredeken át az rossz és megszeretett, a személyiséged miatt és mindenért. Ezt azért ne mondd el neki, mert tényleg lefejez, de ez így van. Most pedig a soha viszontlátásra.

Miután elment a mosolygó párom felé fordulok.

– Őő...azt hiszem feleségül megyek hozzád.

– Megmondtam. – puszil meg.

– De Aro szemszögét még nem hallottam. – incselkedek.

– Ne szórakozz.

– Sajnálom, előbb még tőle is hallani szeretném, plusz Victoria még mindig szabadon, szóval előbb hazamegyünk, anyuékat elhozzuk az örsről, beszámolunk mindenről nekik és elkapjuk Victoriát.

– Nehéz eset vagy. – ölel magához.

– És baszott para a szeme. – szól közbe Jasper.

– He? – értetlenkedek.

– A szemed. Már nem vörös. Az idegesség kihozta belőled az igazi vadászt. Olyan a szemed, mint egy démonnak, teljesen fekete, nem látszik a pupillád, sem a szaruhártyád.

– De nagyon jól néz ki. – mosolyog rám az apja.

Hazafelé menet Emmették elhozzák anyuékat, nagyon le leszek cseszve, hogy megint nem mondtam nekik semmit, de nem baj, a lényeg, hogy már nincs sereg, így Victoria gyenge.
Talán ettől a naptól kezdődik egy jobb élet számomra.
Nagyon remélem, mert a sok rossz elégvolt már egy életre.