egy évvel később:

Visszatekintés:

Meghalok. Ez volt az első gondolatom, amikor emberformámban feküdtem le a férjemmel. A második pedig, hogy vajon sikerült-e? Mert nem tudtam...három napig olyan nyűgös voltam, mint, egy nő, akinek pár napon belül megjön a menzesze, mindenen sírni akartam (szerencsére nem tettem), fájt a hasam, a gyomrom, szerintem minden szervem, ami a gyomromban és a hasamban található és az ágyat nyomtam, nem volt életkedvem kikelni a kényelmes ágyból. Szerencsére itt voltak Jasperék, akik minden tőlük telhetőt megtettek, hogy valami életet leheljenek belém, főleg Bree, akinek hasonló humora van, mint nekem, így állandóan megnevetetett.

A harmadik napon már kezdtem depresszióba esni, azt hittem, hogy a kezdetleges boldogságom elszállt, mint a füst és kiderül, hogy nem is lehet gyerekem.

A fájdalom a gyomromban egyre csak csillapodott, így mind a ketten lemondtunk arról, hogy most ez összejött. Csalódott voltam, mert magamnak és Carlislenak is örömet akartam okozni, de úgy tűnt ez nem sikerül, azok után, amin keresztül mentünk. Úgy tűnt a testem nem áll készen ilyesfajta megterhelésre, pedig az agyam készen állt. A lehető legtöbb opciót pörgettem le az agyamban arról, hogy milyen lesz a kisbaba testét a kezembe fogni, illetve, hogy milyen nevet fogok neki adni, de a gondolataim nem voltak elegek, a testem nem mutatta jelét, hogy babát várok.

Míg a negyedik nap fel nem ébredtem egy nagyon nyugtalan éjszakából. Fura, hogy csak én szoktam aludni a társaságból, de már megszoktam, hogy mindenki az ebédlőben vár, mikor felkelek.
Ez a nap sem volt másként. A nyugtalan éjszakát nem tudtam magamba hova tenni, régóta aludtam ilyen rosszul és dühített, hogy még aludni sem tudok normálisan.
Azonban a hasamban, miután felpattantak a szemeim bizsergést éreztem. Nem egy szokványos bizsergést, hanem olyasfélét, mintha lenne valami a hasamban.
Egy baba.
Odakaptam a hasamhoz, pont oda, ahol a méhem található és akkor megéreztem.
Van odabent valaki, ahogy hozzáértem, valami enyhe rúgásfélével üdvözölt a bennem lévő apró test.
Lesokkoltam.
Hiszen ez nem lehet igaz!
Nem tudtam, hogy miért érzem őt, mert ezt nem kellene éreznem...vagy mégis? Nagyon sokat olvastam a hibridekről, de ilyet nem említettek a könyvekben, viszont az én babám nem hibrid lesz, hanem egy tényleges vámpír.
Nem hittem el azon nyomban, hogy ezt én tényleg érzem, azt hittem, hogy a sok depressziós nap hozta ki belőlem és ez csak egy hallucináció, így a kengurupulcsimat szépen elhúztam a hasamtól és így is megnéztem.
Újra rúgott.
Megsimogattam és itt jött el a pillanat, amikor realizáltam, hogy megtörtént.
Terhes vagyok.
Éreztem a baba érzéseit, ahogy hozzáértem, boldog volt. Talán boldogabb, mint én.
Újra boldog lettem. A sok fájdalom másfél évvel ezelőtt eltűnt az életemből...új életcélt kaptam: felnevelni a gyerekem, azt a gyereket, akinek valójában nem is lehetne léteznie, mert vámpír vagyok, de mégis létezhet, mert vadász vagyok.
Carlisle szavaival élve egy csoda vagyok (legalábbis ilyen szempontból biztosan), de nem csak én, hanem a baba is.

Nem bírtam betelni a hasamban lévő apró lény simogatásával, de tisztában voltam vele, hogy ezt most azonnal el kell újságolnom mindenkinek.

– Carlisle! – mondtam, szinte sikoltva örömömben, miközben leszaladtam a lépcsőn.

A többiek döbbenten nézték, ahogy férjem nyakába ugrok és megcsókolom. Eleinte ő sem értette, hogy miért örülök ennyire, de aztán a két kezét a pocakomra tettem, oda ahol a kisbabánk fejlődött.

– Érzed? – kérdeztem remegő hangon.

Megdöbbenve meredt a két kezére, ami a hasamat simogatta. Felnézett rám, majd vissza a hasamra, majd megint rám.

– Istenem! – suttogta. – Hát mégis sikerült.

Zokogásban törtem ki, nem egy apró kis zokogásban, hanem olyan jó nagyban, mintha egy szamár bőgne úgy kapkodtam a levegőt, mert még ekkor is hihetetlen volt számomra.

– Én most kijelentem: ennél boldogabb nem tudok lenni. – mondtam megpróbálva nem tovább zokogni.

– Miért vagy ilyen csodálatos? – kérdezte megcsókolva engem.

Sokféle boldogságot átéltem már életemben, de amikor megtudtam, hogy a hasamat kibérelték három-négy hónapra...na, ehhez hasonló érzést sosem éreztem, mert nincs ehhez fogható érzés.


Négy hónap múlva:

Most már bizonyítottan tudom, hogy a szülés jobban fáj bármi másnál, igen az ezüsttől is jobban.
Négy hónap kellett a babának, hogy teljesen kifejlődjen és úgy döntsön, hogy ki akar belőlem mászni.
Nem volt annyira borzasztó ez a négy hónap...na, jó, de eszméletlen fájdalmakat éltem át, de a szülés még fájdalmasabb volt.

Négy hónapon keresztül vért ittam, semmi mást...még a kedvenc kajámat sem ehettem meg...hmm...sajtburget...Az első gondolatom volt, hogyha kijön belőlem ez a baba, a közeli Mc Donald's-ba megyek kajálni.

Kín szenvedés volt az első óra.

Szerencsémre a magzatvizem a kórházban folyt el, ugyanis éreztem, hogy azon a napon fogom őt megszülni, így bementünk a kórházba.
Elég különös érzés, hogy anya vezényelte le a szülést, láttam rajta, hogy az ájulás szélére került, miközben próbálta kiszedni belőlem a babát.
Az a sok vér, amit én ott vesztettem...nem gondoltam volna, hogy egy embernek ennyi vére lehet, szinte ott tartottam, hogy a mellettem lévő Carlislrera hányok, annyira rosszul voltam a saját vérem látványától.
Legalább a férjem tartotta magát, a homlokomat simogatta miközben én próbáltam nem meghalni két nyomás között.
Remegett kezem-lábam az óriási fájdalomtól, miközben magamban mindenféle nyelven elmormoltam egy imát, azért, hogy ne haljak meg közben, ami természetesen nem következhetett be, mert az életjeleim nagyon élénkek voltak, még sikoltozni sem sikoltottam, egy hang nem jött ki a torkomon, valószínűleg azért, mert az agyam minden erejét a fájdalom leküzdésére fordította.

– Jól van kicsim, mindjárt meglesz, nyomj még egyet! – bíztatott anyám.

A két lábam között szúrós tekintettel néztem rá.

– Tíz perccel ezelőtt is azt mondtad, hogy mindjárt meglesz, és még mindig bent van! Ahh, könyörgök szedd ki! – nyögtem a nyomás közben.

– Nagyon ügyes vagy, szívem. – simogatta meg a kezemet Carlisle. – Egyenletesen vedd a levegőt.

Mindent megpróbáltam. Esküszöm. De elsötétült velem a világ.

Elájultam...nem is én lennék, aki szülés közben elájul...mikor először kinyitottam a szemem csak a homályos fehér mennyezetet láttam meg, a látásom és a hallásom sem jött vissza azonnal.
Gyakorlatilag úgy nézhettem ki, mint egy drogos, akit az utcasarokról szedtek fel.
Miután a látásom tisztulni kezdett a hangos sírásra eszméltem fel.
A babám!
Megszületett az én egyetlen gyerekem.
Felemeltem a fejemet a puha párnáról, hogy jobban lássak mindent, az első dolgom az volt, hogy megnézzem merre felé van a babám.
Nem kellett sokáig keresgélnem a szememmel a szobában, ugyanis az ágyamnál ülő férjem tartotta őt a kezében.
Istenem! De pici!
(Nagyon sok ultrahangos felvételt csináltattunk a négy hónap alatt, viszont mind a ketten úgy döntöttünk, hogy nem szeretnénk megtudni a baba nemét, sokkal izgalmasabb, ha a szülés után tudjuk meg. Hát úgy tűnik Carlisle tudta meg legelőször.
Mind a ketten kitaláltunk egy-egy nevet, ha fiú lesz, ha lány. Nem mondtuk el egymásnak, mert ezt is a szülés után akartuk egymásnak elmondani.)
Valami nyöszörgő hangot adtam ki magamból, hogy felhívjam a figyelmet arra, hogy felkeltem.
Anyu és Carlisle reakciója is az volt, hogy az ágyamhoz kapták a fejüket.
Ahogy a férjem két karjában ringatni kezdte a kis testét a babának rögtön elnémult és gügyögő hangokat adott ki magából.

– Megfoghatom? – kérdeztem minden erőmet összeszedve, hogy ne ájuljak vissza az ágyba a fájdalom miatt.

A vért már lemosták a babámról, de a fehér orvosi ruhámon még patakokban állt a vér.
Fogalmam sincs, hogyan éltem én ezt túl, ennyi vére komolyan nincs egy embernek.
Amikor a csöpp testet a kezembe adták megérzem azt, amit egy anya ilyenkor szokott: a kapcsolatot a gyerekével.
Mintha egy darab belőlem az ő testébe vándorolt volna, kapott belőlem és az apjából is egy darabot.

– Kislány. – puszilta meg a fejemet a férjem.

Kislány.
Tudtam.
Két dolog között vacilláltam, mert tudtam, amennyiben az a farkas meglátja a lányom be fog vésődni neki. Az egyik, hogy kitekerem annak a farkasnak a nyakát, a másik, hogy megbékélek vele.
Tudtam, hogy utóbbit fogom választani, a lányom érdekében.

– Annyira édes! – pusziltam meg bal orcáját a babámnak.

Alaposan megnéztem magamnak, a kezét az arcomra tette és valami simogatáshoz hasonló dolgot művelt. Eközben nyitotta ki nagy barna szemeit, amivel szinte megigézett. Csontig hatolt ez a tekintet.
Barna szem. Nem vörös, nem arany, hanem barna, pont olyan, amilyen nekem emberformámban, innen tudtam, hogy az én képességeimet örökölte. Nem hideg a teste, hanem emberi hőmérsékletű, nem hófehér, hanem rendes emberi színe van.

– Azt hiszem, kicsim, hogy a te képességeidet örökölte. – mondta Carlisle.

Azt aztán tényleg nem gondoltam volna, hogy a lányomból félig vadász lesz.

– Hailey. – mondtam a férjemre nézve.

– Jessa. – mondta a lányunk második nevét.

– Cullen. – csatlakozott hozzánk anyám.

– Hailey Jessa Cullen, üdv a családunkban. – birizgáltam őt meg az orommal. – Megígérem neked, hogy a legcsodálatosabb életben lesz részed.

– Maradjatok egy keveset kettesben a kis bogyóval, addig beszélek a többiekkel, biztosan tűkön ülve várják, hogy megnézhessék a kicsikét. – mondta anyám és bár tudtam nem szívesen, de elhagyta a szobát, hogy hármasban lehessünk.

Annyira különleges érzés volt, mert éreztem Haileyn, hogy ő a miénk és hozzánk tartozik.

– Minden kínt megért ez a kis csöppség. – mondtam a könnyeimmel küszködve.

– Egyszer az életben lenne olyan, hogy nem ijesztesz meg minket, főleg anyádat, aki éppen azon volt, hogy kivegye belőled...

– Szeretek drámai lenni, na...– nevetem el magam. – De őszintén azt hittem itt lelem halálom, nagyon fájt, de ahogy ránézek erre a kis bogyóra menten elmúlik minden fájdalmam.

– Köszönöm neked őt. Életem legszebb ajándékát adtad nekem. – mondta Haileyt és engem ölelve.

– Nem Carlisle, én köszönöm neked, ő a te érdemed is, nemcsak az enyém.

A homlokát az enyémnek támasztotta, miközben Hailey mind a kettőnk ruhájával babrált.

– Miért Hailey? – kérdezte.

– Rímel a Rileyra, annak a vámpírnak a nevére, aki megtanította nekem, hogy nem minden az, aminek látszik, aki nélkül lehet nem lennék most itt. Ráadásul a Hailey jelentése az, hogy hős és mint tudjuk ő egy igazi kis túlélő, akár csak az anyja. Most én jövök: Miért Jessa? A nyilvánvalótól eltekintve, mivel ez a Jessica egyik becézése.

– Jessa, azt jelenti, hogy ajándék. A mi ajándékunk. A mi ajándékunk egymásnak.

– Szerinted jó anya leszek? Kételkedek magamban...Mi lesz, ha nem tudom gondját viselni, lehet, hogy az anyaság nem is nekem való...– mondtam volna tovább is, de a számra tapasztja száját.

A csókja napról napra édesebb, talán azért, mert elhiszem már ezt az egészet.

– Jess, legalább annyira jó anya leszel, mint Scarlett. Hidd el nekem, Breenek is tökéletesen gondját viseled. Te leszel a legjobb anya a világon, tudom, mert egy idegenért is bármit megtennél és ezért nem kételkedek benned.

– Szeretlek! A legjobb apukát választottam Haileynak.

– Köszönöm, hogy engem választottál, nem tudod, hogy mennyire hálás vagyok neked!

Néma csendben figyeltük Hailey légzését. Soha nem gondoltam arra, hogy egy nap a saját gyerekemet fogom fogni a szülőszobán, mindig is egy nagyon távoli álom volt ez a gondolat.

– Alig várom, hogy kimondja az első szót! – törtem meg a csendet.

– Ez hamar be fog következni. – mosolygott rám.

– Vajon, hogy fog nőni?

– Szerintem eleinte gyorsan, majd lelassul a fejlődésben és úgy fog nőni, mint egy normális gyerek, aztán miután elérte a felnőtt kort megáll az öregedésben.

– Az jó lenne! Így nézhetnénk, ahogy felnő.

Elaludt a karomban a picikém. Egyenletes szuszogásából arra következtettem, hogy élvezi, hogy az anyja a karjában tartja. Néhány hét múlva már azt fogja nekem mondani, hogy anya.
A kín, ami ezzel járt senkinek sem kívánom, de az utána lévő öröm mindent megért.
Apró keze az én mutatóujjamat szorította miközben mélyen aludt, nem is sejtve, hogy mekkora örömet okozott a világra jötte nekünk.
Ez az apró teremtés a legbecsületesebb vámpír lesz messze földön.
És végre egy boldog család lehetünk.

– Hailey Jessa Cullen. Azt hiszem te lettél a mindenem. – suttogtam.

Három hónappal Hailey születése után:

Három hónapja szültem meg Haileyt és már ötévesnek néz ki, viszont már nem nő, olyan mértékben, ami azt jelenti, hogy ugyanúgy fog fejlődni, mint én fejlődtem, azzal a különbséggel, hogy neki már most is kell vér, de természetesen kizárólag állati eredetű. Hatalmas kontrollja van neki, talán még nálam is nagyobb.
„Egyhónaposan" mondta ki az első szót: apa.
Meg sem lepődtem, hogy nem azt mondta, hogy anya...kis szemtelen, majdnem meghaltam a fájdalomtól, erre az első szava, hogy apa.
Mikor hazavittük mindenki babusgatni szerette volna, de legfőképp Rosalie, azt hiszem vele és Jasperrel lesz a legszorosabb kapcsolata.
Jasper mindenáron védelmezni szeretné, nem meglepő, hisz az anyja a társa.
Jasper...akinek érzései még mindig nem változtak és már nem is fognak...soha. Fáj, mert tudom, hogy rossz neki, de boldog még mindig, azt hajtogatja, hogy a lényeg, hogy egy család vagyunk, neki más nem kell. Igazat mond, de tudom, hogy legbelül fáj neki. Victoria kínzása hatalmas nagy sebet ejtett a szívében, még mindig nem tud róla beszélni, de mint a társa próbálom elfelejtettni vele a történteket.
Anyu és apu újra megházasodott még pár héttel ezelőtt, sőt Alina és anya már anya-lánya kapcsolatba kerültek, végre. Elásták a csatabárdot, amihez nagyban hozzájárultam én is, mert mindvégig a nagymamám pártját fogtam.
Hailey bár a vérszerinti lányom, de nem mondhatjuk el ezt senkinek, fura lenne, hogy van egy ötéves lányom, mikor csak három hónapig voltam terhes, így marad az örökbefogadásos történet.
Annyira gyönyörű a lányom: szőke haja, akár az apjáé, szeme pedig még mindig olyan, mint az enyém, elég különleges, hogy barna szemmel született, mivel szinte minden gyerek kék szemmel látja meg a napvilágot.
Riley természetesen újra az FBI-nál dolgozik. Éppen egy konferenciáról érkezünk haza Forksba, annyira összetartóak lettünk, hogy minden társam ide költözött: Helen Jasminnel, Ryan és Riley.
A munkámat továbbra is folytatom, ugyanúgy az FBI gyilkossági osztályát irányítom, csak már nem járok annyit Washingtonban, inkább seattlei ügyekkel foglalkozok.
Mikor belépünk a házunkban realizálom, hogy itt van valaki, akit régóta láttam már, a nappali felé indulok, ahol gyakorlatilag az állam koppan.

– Hát te mit csinálsz itt? – kérdezem a Volturi vezetőjét.

– Gondoltam megnézem a lányod, ugye tudod, hogy a habitusát is tőled örökölte?

Most látja először Haileyt, és ez még nem minden: játszik vele, mint egy normális ember. Ezekért a dolgok miatt érzem még mindig úgy, mintha egy álomban ragadtam volna.

– Te, kő-papír-ollót játszol a lányommal. Te. Aro. A legkegyetlenebb vámpír. – ízlelgetem.

– Jól látod.

– Te mindig meglepsz...

– Anya! – ölel meg Hailey. – Hiányoztál!

– Szia, kicsim! Hidd el nekem is, egész nap te jártál a fejemben. – veszem az ölembe, miközben puszikat nyomok tökéletes arcára. – Apádat hol hagytad?

– Ó, nem tűntem én el! Beszélgettem kint. – csókol meg, miután bejött a kertből.

– Na, és kivel?

Gondolom nem éppen egy baráti csevejt folytatott, legalábbis, mivel egy kicsit ideges, ezért nem gondolnám.

– Jacob.

Összeszorított foggal ülök a kanapén és megpróbálom magamat rávenni, hogy ne nyírjam ki őt.
Hála az égnek Hailey ölelése lenyugtatja a kedélyeimet, de attól még megnyúznám Jacobot, még akkor is, ha nem ő tehet róla.
Nem tudja, hogy tudom.
Senki nem tudja, hogy tudom, pedig tisztában vagyok mindennel.

– Hívd be. – sóhajtom.

– Jess? Minden rendben?

– Nem. – szorítom ökölbe mind a két kezem.

– Jess...nyugi! Tudod, igaz?

– Hailey születése előtt is tudtam már.

– Nyugi...– teszi a vállamra a kezét.

– Menjetek a közelemből, nem akarlak titeket bántani és most azon a ponton vagyok, hogy valakit nagyon szeretnék.

– Ez izgi lesz. – nevet Emmett.

– Emmett! – szól rá az apja.

– Segíthetek, Jess? – kérdezi Jasper.

– Jasper! – szól rá is az apja.

– Én is akarok! – szólal meg Edward.

– Feladom! – temeti két kezébe az arcát a férjem.

– Jacob! Húzd be a...– nem káromkodok, itt a lányom...– Gyere befele! – kiabálom neki.

Egy örökkévalóság mire behúzza a házba a picsáját. Hirtelen olyan tenyérbe mászó képe lesz, hogy addig ütném még mozog, hiába beszélem be magamnak, hogy nem az ő hibája, akkor is megakarom ütni...inkább ölni, de ez már mellékes.
Nem ölöm meg...helyesebben mondva nem ölhetem meg, de azért nem lesz kellemes a beszélgetés vele, ő biztosan nem fogja élvezni.
Szinte rettegve jön be a házba, meg is értem...a bevésődése nem más, mint egy hatalmas erejű vámpír lánya.

– Most beszélgetni fogunk. – ragadom meg a nyakánál fogva, majd hajítom ki a nyitott ajtón keresztül. – Én nem Carlisle vagyok, én nem fogok veled finomkodni Jacob! – mondom. – Lefektetünk néhány szabályt, oké?

– Jess! Ezt nem én akartam! – mondja rémülve, miközben a sáros talajról próbál felkecmeregni.

– Tisztában vagyok vele, Black!

– Nem taszíthatsz el tőle...

–Egy szóval sem mondtam, hogy elfoglak. Első szabály, ha megbántod, megöllek. Második szabály, ha összetöröd a szívét, megöllek. Harmadik szabály, ha ő nem akarja és te kényszeríted, megöllek. Negyedik szabály, ha tizennyolc éves kora alatt hozzáérsz ÚGY, megöllek. Ötödik szabály, ha ráveszed valamire, amit én vagy Carlisle nem engedett meg, megöllek. Érthetően fogalmaztam vagy adjam néhány pofont melléje, hogy megértsd?

– Értettem...de...

A szemeim démoniba fordulnak át, ezzel jelezve neki, hogyha megmer szólalni, akkor az fájni fog...már meg is van, hogy mit fogok vele először csinálni: kiherélem. Nyilvánosan.

– Meg ne merj szólalni. – figyelmezteti őt a férjem.

– Tizennyolc? Lehetne tizenhat? – mondja ki végül.

– Húúú, Jacob, szerintem minél előbb húzd innen a csíkot, Jess most pipa, és ha pipa, akkor robbanni fog, Aro pedig tudja milyen, ha robban. – szólal meg Jasper, aki látszólag élvezi, hogy móresre tanítja valaki a hatalmas nagy egójú farkast.

– Gratulálok, farkasfiú! Sikerült felbosszantanod a legerősebb vámpírt! Csak így tovább! – mondja Aro hüvelykujját felmutatva.

– Csak mondom Jacob, hogy Samék nem fognak a segítségedre sietni, beszéltem velük, azt mondta, hogy ezt neked kell megoldani, ja, és ha olyat mondasz, akkor ők is szét rúgják a feszes seggedet és ezt most olyan volt. – tájékoztatja őt Ryan.

– Ne szaladj el, te suttyó! – ragadom meg a kezét. – Nem fogod a lányomat magadévá tenni tizennyolc éves koráig, megértetted? – feszítem meg a kezét. – Vagy törjem ki a kezedet egy kis figyelmeztetésként?

– Jó! Jó! Bocsánat! Értettem! Sajnálom!

– Én nagyon bírlak Jacob, de most a lányomról van szó, érte nem félek ölni.

– Oké, értem! Mindent betartok, esküszöm!

– Nagyszerű, ez esetben üdv a családunkban. – mosolygok rá, majd jó szorosan megölelem.

– Úristen! Nagyon para voltál...Többet ilyet ne csinálj. – parázik.

– Ugyan, még ez semmi ahhoz képest, amit valójában tudok, és szerintem nem szeretnéd kihozni belőlem az igazi vadászt, szóval légy jófiú, okés? – paskolom meg az arcát.

Ilyen hangosan sem nyelt még senki, mint ahogy most Jacob tette meg

– Ne már! Azt hittem legalább megvered egy kicsit...– mondja csalódottan Aro.

– Közel vagyok hozzá, hogy megtegyem, de nem az ő hibája.

– Játszhatok vele? Megszeretném ismerni. – kérdezi tőlem Jacob.

– Bevésődött neked, nem tilthatom meg, hogy lásd, menj és ismerkedj meg vele, de ne feledd, Hailey kicsi még, érez valamit irántad, de nem tudja még felfogni, hogy mit. Ráadásul ő már nem fog ilyen tempóban nőni, tizenhárom év van köztetek, vigyázz rá, mert ő a mindenem.

– Esküszöm, úgy fogok rá vigyázni, mintha a két szemem lenne.

– Jó. Remélem is. Menj be hozzá, ismerd meg.

Nem tudom mi lett volna, ha én most megint eszméletlen dühre kaptam volna, lehet kőkövön nem marad, mikor legutoljára ilyen ideges lettem újabb képességeket kaptam, már reménykedek, hogy több nincsen, így is Jasper miatt az érzelem manipulációs képességem kifejlődött, mivel ezt a képességet kaptam tőle, ő pedig már érzi a vámpírokat, ez az én ajándékom volt neki, na persze erről nem tudtam, de ezzel jár, ha valakinek lesz egy társa.

– Benyúlták a lányunkat...– mondom a férjemnek, aki, hogy lenyugtasson hátulról szorosan megölel.

– Jacob nagyon jó lesz hozzá. Szeretni fogja őt egy életen át. – puszil meg.

– Annyira rossz...még csak most kezdi az életét és már megtalálta őt a szerelem, ez olyan, mintha egy sast kalitkába zárnának...

– Nem mi választjuk a végzetünket, Jess. A végzet a legváratlanabb pillanatokban ér el minket. Ne feledd, a mi kapcsolatunk, hogy indult és mi lett belőle.

– Egy nagyszerű esküvő és egy még nagyszerűbb kislány.

– Pontosan. Gyere, menjünk be, beszélgessünk a többiekkel.

Estefelé megjönnek a többiek, így mint egy nagy család együtt beszélgetünk és nevetgélünk, mint egy átlagos család.
Helen, (Jasmine fent van Hailey szobájában Jacobbal együtt), Riley, Ryan, anya, apa, Cullen tesók, Alina, Samék, Bree sőt még Aro is maradt, bár őt nem tudnám a családomba sorolni...még, de közel áll hozzá, hogy családtagként tekintsek rá, viszont tudom nagyon jól, hogy továbbra sincs ínyére a családommal barátkozzon.

– Hogy állsz az ígéreteddel? – kérdezem tőle.

– Igazából ez a másik ok, hogy idejöttem. Szerettem volna közölni veletek, de inkább veled valamit. Ne nézz így, nem olyan dolog. A Volturival kapcsolatos, változtattunk a szabályainkon, mostantól csak olyan embert ölhetünk, akik ártottak az embereknek.

– Hűha! Na ezt nem gondoltam volna!

– Azt nem tudom ígérni, hogy mindenki be is fogja tartani, de mindent megteszünk érte. Most viszont én megyek, van egy kis dolgom Seattleben.

– Jó étvágyat! – szólok utána.

Átlagos beszélgetés folyik. Olyan átlagos, mint egy rendes családnál, leszámítva, hogy a legtöbbünk vámpír, meg alakváltó, meg van egy vérfarkas, ebből kiindulva mégsem annyira átlagos ez a beszélgetés.
Két év alatt idejutni, te jó ég! Vállatam egy ügyet, amitől kezdetben ódzkódtam, mivel itt voltak Cullenék, aztán megmentettek, találkoztam a szerelmemmel, majdnem meghaltam, megtaláltam a lelkitársam, kiderült, hogy tévedtem Rileyval kapcsolatban, rájöttem ki változtatott át, megváltoztattam a Volturi nézeteit, legyőztük Victoriát és csapatát, megkérték a kezemet, lett egy nevelt lányom Bree személyében, hozzámentem a szerelmemhez és gyerekem lett, ja és persze le is diplomáztam VÉGRE.
Felelevenítve magamban mindezt rájövök, hogy egész addigi életem, míg ide nem jöttem Forksba egy nagy üresség volt, imádtam az embereknek segíteni, de valami hiányzott belőlem és nem véletlenül húzott Forksba a szívem, talán mégis létezik eleve elrendeltetés, ami azt akarta, hogy találkozzak a jövendőbeli családommal, talán ez volt az Égiek ajándéka azért, ami teszek az emberekért az ellenére, ami vagyok.
Az életem nem állt másból, minthogy emberek megsebzett szíveit öltöttem össze, de a magamét sosem tudtam, mindig is sebzett volt, de amint beléptem Forksba valami megváltozott. Tudtam, hogy ez az én otthonom és ez a hely Cullenékkel összevarta megsebzett szívemet.
A megsebzett lányból szépen lassan a legboldogabb ember lett a világon. Szokták mondani hiába vagy gazdag, ha nincsenek meg azok a dolgok, amiket szeretnél örökre szegény maradsz érzelmileg. Gazdag voltam, mindenem megvolt, szüleim, támogató családtagok és legjobb barátok, de a szívem szegény volt és ahogy idejöttem ebbe a városba nyertem, nem pénz, mert, mint tudjuk az nem boldogít, hanem szerelmet, szerelmet, amivel a szegény szívemet gazdaggá tehettem.
Miután az óra elütötte az éjfélt mindenki hazament, Hailey is alszik, szóval ő is bebújt kis ágyikójába, a többiek pedig elvonultak a szokásos dolgaikat tenni.
Én pedig a kedvenc helyemre jöttem. Az erkélyre.

– Úgy tűnik nem csak én szeretem ezt a helyet. – támaszkodik a falnak a férjem.

– Jó itt kint lenni, azon a helyen, ahol igazán elkezdődött a közös életünk.

– Két éve...Mintha csak tegnap lett volna, hogy behoztak téged a kórházba.

– Mintha csak tegnap lett volna, hogy először megcsókoltál. – csókolom őt meg.

– És ez a két év szerinted mit tanított neked?

– Soha ne ítéljek el senkit elsőre, illetve, hogy mindenki változhat. És te mit tanultál ettől a két évtől?

– Hogy soha ne adjam fel a reményt, lemondtam a szerelemről, te pedig akkor sétáltál be az életembe. Hiába...igaz a mondás, hogy a szerelem, akkor talál meg, amikor a legkevésbé számítasz rá.

– Pontosan! Kémkedni jöttem ebbe a városba és nem a szerelemért, mégis itt vagyok melletted, boldogan, egy kislánnyal. – ölelem őt meg.

Boldog vagyok, hogy vállaltam a Nick által rám ruházott ügyet.
Ha visszamennék az időben azonnal rávágnám, hogy vállalom.
Szokták mondani, hogy minden jó, ha a vége jó, de az én életemnek ez csak a kezdete, hosszú út áll még előttem és boldogan vágok neki az ismeretlennek.

VÉGE