„Te csak légy türelmes, és ne félj. Nem kell, hogy herceg legyen, aki érted eljön! Csak értse meg, hogy ki vagy te, és mennyit érsz. Ez éppen elég ahhoz, hogy boldoggá tegyen."

hét hónappal később...

Tizenhárom hónap telt el azóta, hogy Forksba betettem a lábamat és néhány nap múlva megláttam életem szerelmét, akivel az életemet akarom leélni. Vissza emlékezvén talán a mi találkozásunk volt a legfurább minden szerelem első látásra sztori közül, mert azért valljuk be, nem mindenki a kórházban találja meg igaz szerelmét, miután majdnem kilapította őt egy két tonnás furgon, de ez történt és a legkedvesebb balesetem lett.
Hét hónap...hét hónap telt el azóta, hogy végre fellélegezhettem és nem kell félelemben élnem.
Hét hónappal ezelőtt kérték meg a kezemet.
Hét hónap, melynek minden pillanatát élveztem, a karácsonyt a legjobban, mert mindenki együtt volt, anya, apa én, Helen, Ryan, Riley, Alina, Bree és Cullenék.
Alina és anya nagy nehezen kibékültek, de azért nem mondanám stabilnak a kapcsolatukat. Ryan és Riley pedig a legcukibb pár, akiket valaha láttam, egy vámpír és egy vérfarkas...fura párosítás, de remekül működik.
Bree továbbra is velünk van, apával és velem él. A szülei nagyon csalódottak voltak, amikor elmondta nekik, hogy ő velem szeretne élni, de megértették őt, persze azt nem mondta el nekik, hogy vámpírrá vált, a szülei, hogy enyhítsék kezdeti fájdalmukat elköltöztek Los Angelesbe.
Rileynak és Breenek is szép mézszínű szemei vannak már, mert ráálltak ők is az állatvérre. Remélem egy hamar nem lesz gyanús a városi hentesnek, hogy literszámra kérjük tőle a vért, mert ha gyanút fog rabolhatjuk ki a közeli vágóhidat.
Anya és Apa...Charlie és Scarlett...olyan szép ez a két név egymás mellett és úgy tűnik, hogy ez a két név újra egybeforr egymással, merthogy úgy döntöttek, hogy újra megpróbálják, nem erőltetik a dolgot, de azért vámpírfüleimmel éjszakánként hallottam egy-két dolgot, mikor lementem valamiért a földszintre.
És itt van Jasper, akiről nagyon nehezen nyílok meg. Letelt az egy év, így gyakorlatilag nem akarunk már egymásra mászni...de az érzés nem kölcsönös. Jasper ugyanúgy szeret, mint bármi máskor, én már kinőtem, de ő...nos, azt hiszem erre most inkább nem is gondolok, mert a pozitív emlékeket akarom felhozni magamban. Jasperről még annyit, hogy továbbra sem tud beszélni a kínzásának történetéről és folyamatosan rémálmok gyötörték két és félhónapon keresztül, amikor aludt, azóta nem alszik már.
Egy hónap múlva az esküvőm van és én vállaltam magamra a meghívó osztás szerepet, így most itt ülök egy újabb kocsiban,( egy nyolcüléses fekete terepjáró Lexus sem egy nagyon ritka autó Forksban, így ezt is rendesen megbámulják) és várom, hogy mikor készül rá az agyam, hogy bemenjek az egyetemre, mert be kell, Mike, Tyler, Angela és a másik Jessica sokat jelent számomra, így nem kérdés, hogy meghívom őket életem talán legmeghatározóbb napjára, itt csak egy buktató van...fel kell fednem azt, hogy valójában ki vagyok, azt, hogy FBI ügynök vagyok és ezzel a gesztusommal lerombolom kém karrieremet, de ez volt a célom. Nem tehetem meg a családommal, hogy újra beépülök mindenféle törvényen kívüli bandákhoz, elegem van a folytonos veszélyekből.
A kezemben az apró bézsszínű borítékok szinte már átáztak volna a tenyerem izzadságtól, ha nem törölgetném a kezemet a bézs színű, szűkített szövetnadrágomba.
A boríték egy apró meghívót tartalmaz, kis virágokkal díszítve:

♾Meghívó ♾

Jessica Reed & Carlisle Cullen

Kedves Családunk és Barátaink!

Szeretettel meghívunk Benneteket, hogy legyetek velünk életünk legszebb perceiben,
május 12. -én
14 órakor
a Cullen villában.

Hihetetlen...egy évvel ezelőtt valaki azt mondja nekem, hogy azzal fogok házasságra lépni, akit gyakorlatilag minden ok nélkül megvetettem, lehet az arcába röhögök, de most...még mindig elképesztő, hogy ez megtörténik.

– Ugye tudod, hogy már megérkeztünk? – húz vissza kérdésével Ryan a földre.

És igaza van, ide értünk az egyetemre, ahol hamarosan megtudják, hogy nem egy átlagos lány vagyok. Borsódzik a hátam attól a ténytől, hogy milyen érzéseket fogok kiváltani a diákokból. Sokan viccelődtek velem, amikor meglátták a gyűrűt a kezemen, hogy „csak nem megkérték a kezedet?" de én mindig nevettem rajta, mert akkor még nem állt szándékomban elmondani nekik, ezidáig.

– Meghalok, hamarosan a fél egyetem az én szerelmi életemen fog lovagolni, na meg persze a munkámon...

– Nem vagy te egy kicsit optimista? Fél egyetem. – nevet. – Az egész, Jess...

– Oké, még mielőtt meggondolom magam én már itt sem vagyok, viszlát otthon.

– A pasid jön érted délután, igaz?

– Mivel anyuval és apuval szervezzük az esküvőt, ezért igen, a kávézóban találkozunk.

– Érjetek oda időben. – kacsint rám, majd gyorsan elhajt, hogy még véletlenül se szálljak vissza a kocsiba.
Életem legcikibb beszámolója lesz.

Ebéd idő van, ami azt jelenti, hogy most jött el az én időm és még Helen sincs itt, mint egy baráti támasz...Tiszta idegbeteg a lány az esküvőm miatt és szinte mindent tökéletesen akar, hiába mondom neki, hogy nem akarok tökéletes esküvőt, a lényeg az, hogy együtt lehessek azzal, akit szeretek.
A többi Cullen poronty engem vizslat, miközben a többiekhez megyek, ha úgy nézzük gyakorlatilag a nevelőanyjuk leszek...gyakorlatilag lefeküdtem a jövőbeli neveltfiammal...Ehh, nekem nem szabadna gondolkodnom.
Odabiccentek nekik köszönés gyanánt.

– Helent miért nem jött ma? – kérdezi Tyler.

Olyan érdeklődően mondja, hogy nem is kell belenéznem a fejembe, hogy tudjam, bejön neki a barátnőm...Kár, hogy nyolc évvel idősebb nála, plusz aromantikus...

– Szervezi a...dolgaimat. – válaszolom.

– Dolgok? – kérdezi vissza.

Nagy sóhajtás kíséretében nyúlok bele a kézitáskámba, majd húzom elő a négy meghívót.
Tisztára úgy érzem magam, mintha valami gyászlevelet adnék át.
Mikor átadom még nem sejtik mi lehet benne, hisz a bézs borítékon semmi sincsen.

– Ez egy meghívó. – magyarázom. – Esküvői meghívó. Az én esküvőmé, megházasodom.

Állak koppannak a padlón, miközben mind a négyen engem kezdenek el nézni, a meghívóval még csak nem is foglalkoznak...mi lesz, ha megtudják, hogy kivel házasodok?

– Mit csinálsz?? Tizennyolcévesen? – kérdezi ledöbbenve Mike.

– Igazából nem tizennyolc vagyok, hanem huszonhat (technikailag 19), hosszú történet, előbb nézzétek meg a boríték tartalmát, utána elmesélem.

– Edward? – kérdezi a névmásom, miközben a meghívót hajtogatja.

– Nem. Biztos örülne neki, de nem.

Ha az előbb nagyon koppant az álluk a földön, akkor a mostani áll koppanásuk felér egy földrengéssel.

– Mi a...ez váratlan...hogy...mármint értem, hogy hogy mert gyönyörű vagy, de...egy diák vagy, vagy nem tudom én már, mi ez az egész? – értetlenkedik Tyler.

– Az ország legdögösebb orvosa a férjed lesz?! – kiált fel Angela.

Most már az egész étkező minket néz, beleértve a tanárokat is.

– Igen.

– Mikor történt? Hogy történt? Úristen, én meg mindenfélét fantáziáltam róla, amikor az ujjamat vizsgálta! – mondja tovább.

– Sok a kérdés, de megpróbálok rá kielégítő választ adni. Először is a legeslegelején kezdeném. – kezdem a mondatomat, majd a táskámból az FBI-os igazolványomat húzom elő, majd az asztalon landol. – Azért jöttem Forksba, hogy lekapcsoljak egy bandát, be kellett épülnöm és ez csak így történhetett, elütött majdnem egy kocsi, bevittek a kórházba és ott találkoztunk először. Aztán alakultak a dolgok, félév után úgy döntöttünk nekünk egymás mellett van a helyünk, mert kiegészítjük egymást, és most tizenhárom hónappal ezután házasodunk.

– Helen is ügynök? – kérdezi Tyler.

Nem pont ez a mondat volt, amit vártam, de mindegy.

– Huszonhat éves Tyler és igen az, ráadásul aromantikus és van egy nyolcéves lánya.

– Miért sülök be mindig? – morgolódik.

– Te Carlisle Cullennel jársz...a város leghelyesebb emberével...– ízlelgeti a másik Jessica.

– Pontosan. Valahogy megnyugtató, hogy nem a szakmámról kérdeztek.

– Arról is mesélj, már, amit ellehet. – kérlel Mike.

– A Washingtoni FBI gyilkossági osztályát irányítom, mint különleges ügynök és kém. Utóbbit már nem csinálom.

– Huszonhat évesen?! Én azt hittem, hogy ezeket ilyen vénemberek irányítják nem ilyen dögös...akarom mondani szép nők.

– Ahogy mondod az összes többi osztályt idősek irányítják, de én nem húszonévesen kezdtem a pályámat, erről nem mondhatok sokat, csak ennyit.

– Kiderül egy barátunkról, hogy ügynök és meg fog házasodni, mindez tíz percen belül, én szerintem álmodok... – szólal meg a kezdeti sokkból Angela. – Ne haragudj, azért, amit mondtam még tavaly itt, ha tudtam volna, hogy együtt vagy vele nem mondtam volna.

– Dehogy haragszok! Egyébként is igazad van. – nevetem el magam.

– Ohh...hát, izé...ez váratlan.

– Még váratlanabb lesz, amit most fogok veletek közölni: Angela és Jessica. – fordulok feléjük. – Lenne kedvetek eljönni velem ma Seattlebe? Rosalie, Alice és Helen is jönne, tudjátok esküvői ruha is kellene és koszorúslányok. Tavaly pedig megígértem nektek, hogy egyszer én is fogok ruhákat próbálni.

– Úristen, még szép!

– Szuper! Tali nálam háromkor! – köszönök el tőlük.
Ez egész simán ment, leszámítva, hogy hatalmasra nyílt szemek nézik végig, hogy kivonulok az étkezőből.

Megterhelő volt ez a sulis nap, szinte az egyetem összes hallgatója odajött hozzám érdeklődve, hogy ugye nem miattuk jöttem Forksba, először nem értettem, hogy mégis mire gondolnak, de a fejükbe nézve láttam egy-két piszkos kis titkot, de nem olyan mértélűeket, amiért egyáltalán utánuk kelljen néznem.

– Még mindig hihetetlen számomra ez az egész, ügynök vagy... – ízlelgeti Mike.

– Nem nagy szám, attól még ugyanolyan ember vagyok.

Khm...vámpír...

– Igaz az, hogyha beépülsz, akkor egy szerepet kell felvenned, amit el kell játszani, szóval az az ember, aki valójában vagy az eltűnik belőled arra az időre? – kérdezi Angela, miközben kifelé tartunk.

– Látom sok CSI-t néztél, de igen ez pontosan így van.

– A ruhádból látszik, hogy levetetted ezt az álcát.

A ruha nagyon sok mindent elárul a tulajdonosáról, amikor még beépülve dolgoztam a lehető legkihívóbb ruhákat vettem fel, azonban most a bézs nadrágommal és az ugyanilyen színű rövid blézeremmel, na meg egy fehér szűk toppal teljesen másként nézek ki.
Ez vagyok valójában én.

– Szeretek elegánsan öltözni. – vonom meg a vállam.

– Mi meg elegánsan elvonulunk innen. – neveti el magát Tyler, miközben a jövendőbelim kocsija felé mutat, aki pontosan érkezett.

– Nagyon pontos ma valaki! – mondom, miközben kiszáll a kocsiból.

– Ahogy látom Forks nem hazudtolta meg magát, mindennek híre megy rövid időn belül.

– Forks egyik átka. – ölelem át.

– Azt hittem nem szereted a felhajtást, de ezzel az öleléseddel most már tényleg mindenki néz.

– Tudod mit? Még le is kaplak. – csókolom őt meg.

Érzem az emberekből áradt döbbenetet, már tudták az ebédszünet után is, hogy mi van köztem és Forks legjobb orvosa között, viszont valószínűleg csak kevesen hitték el, de most ez a csók bizonyítja, hogy együtt vagyunk. Sok lány meg fog utálni...valakiből csak úgy árad a féltékenység, de teszek rá. Boldog vagyok és most ez számít.

– Ezt folytassuk otthon, anyuék várnak és ha nem érünk oda időben fejünk az nem lesz május 12. -én. – adok neki még egy csókot.

– Akkor nyomás, szeretném a fejemet a nyakamon tartani az esküvőig.

– A kávézó tömve lesz és nem kávézó emberekkel...– mondom a kocsiba beszállva.

– Nekem ez tetszik, nem kell tovább titkolnunk.

– A kollégáid mit szóltak?

– Mikor eljöttem még nem ért oda a hír. Ha előbb azt tudják meg, hogy te egy tizenkilenc éves diák vagy szúrós szemmel fognak rám nézni...

– Hát, de tényleg egy tizenkilenc éves diákba szerettél bele, ráadásul akkor még tizennyolc voltam! Legalábbis azt hitted.

– Te meg egy majdnem négyszáz éves vámpírba, amikor állítólag utáltál minket. – vág vissza.

– Te nyertél...

– Gyötrődés volt az, amikor rájöttem, hogy beléd szerettem, egy orvostól elvárják, hogy ne egy diákba szeressen bele, ez sikerült is egészen addig míg meg nem jelentél.

– De kiderült, hogy mégsem diák vagyok...még mindig nem értem, hogy miért pont én, annyira hihetetlen számomra, mert...ah, ezt nehéz megfogalmazni.

– Azért próbáld meg. – fogja meg a kezemet.

– Ott van például Rosalie...Ő rá miért úgy tekintettél, mint egy elveszett gyerekre, rám meg miért úgy, mint az igaz szerelemre? Simán lehetett volna ő az igazi neked, bár ez most nagyon hülyén hangzik. Mind a ketten fiatalon változtunk át, sőt őt te változtattad át, és itt vagyok én, aki utált titeket és teljesen más a személyisége, mint neked.

– Rosaliet mindig is a lányomként szerettem, soha nem akartam tőle többet, őszintén soha nem is akartam szerelmet, de jöttél te. Valahogy irántad többet éreztem, ne kérdezd hogyan, mert én sem tudom rá a választ. Egyszerűen beléd szerettem, a szádba, a szemedbe...

– Fura, hogy semmelyikünk nem tudja, hogy hogyan szerettünk egymásba. Én megfogadtam, hogy soha nem leszek vámpírba szerelmes, erre tessék, egy hónap múlva összeházasodok eggyel. Azok az arany szemek, te jó ég amikor megláttam...őszinte leszek veled, majdnem rád másztam, nagyon szégyelltem magam ezért. Talán mondanom sem kell, hogy még nem történt velem hozzád hasonló. Hülye voltam, hogy utáltalak titeket. És nem azért utáltalak titeket legfőképpen, merthogy nem vagytok vegák vagy, mert a Volturi utál titeket, hanem...

– Azt hitted, nem törődünk senkivel.

– Igen. Ha nem tudnám, azt hinném, hogy gondolatolvasó vagy.

– Csak ismerlek, kicsim. És ezt még nem mondtam, de büszke vagyok rád.

– De hát miért? Nem tettem semmit. – húzom fel a szemöldökömet.

– Bree miatt. Megmentetted őt a Volturitól és most neveled őt.

– Ez alap dolog.

– Egy évvel ezelőtt is az lett volna?

Hallgatok.
Az tény, hogy nagy a valószínűsége, hogy megmentettem volna egy évvel ezelőtt is a Volturitól, de hogy nem nevelte volna őt az biztos.

– Ez az egy év megtanított rá, hogy először ismerjem meg a vámpírt, majd utána alkotok róla véleményt.

– A hangsúly azon van, hogy megtanultad.

– Neked köszönhetem.

– Nem. Magadnak köszönheted.

– Nem mehetnénk előbb haza? Az ágyban nem folytathatnánk ezt a beszélgetést? – sóhajtok. – Legalább most nem zavarna senki.

– Féléve nem zavart meg minket senki. – mosolyog rám.

– Végre a te szobád is teljesen hangszigetelt.

– Ha tudtam volna, hogy a jövendőbeli mennyasszonyom nem fog bírni magával, akkor előbb intézkedem.

– Te hibád!

– Valljuk be, mind a ketten élvezzük ezt a hibát.

Összeszorítom a két combomat, hogy még véletlenül se csináljak olyan dolgot, ami nem ildomos.
Ő csak nevetni kezd mézédesen a mozdulatom miatt, én pedig vérbe forgó szemekkel nézek rá.

– Ne nevess! – morgolódok.

Hála az égnek nem kell sokáig várnom, hogy megérkezzünk a kávézóba.
Kézen fogva sétálunk be a kávézóba.
Nincsenek is olyan sokan, pedig aztán délután is van és mindenki rólunk akar tudni.
A leghátsó boxban találjuk meg a szüleimet, akik szintén kézen fogva ülnek.
Annyira édesek, mintha két tini kapcsolatát nézném, akik az időskorukat tervezik.

– De édesek vagytok. – mondom.

– Ó, mi eltörpülünk mellettetek. – ölel meg anyám.

– Gyorsítsunk a tempón, mert Jess mindjárt elmegy Seattlebe nekünk meg még egy csomó dolgot el kell intéznünk. – sürget apám. – Első kérdés. Milyen esküvőt akartok?

– Vér és hulla menteset. – mondom.

– Veled nem lehet komolyan beszélni! Polgárit vagy egyházit, esetleg mind a kettőt?

Elkap a nevetőgörcs, de gyorsan tűrtőztetem magam.

– Apa, vámpírok vagyunk, nem hiszem, hogy nekünk egyházi kellene.

– Ja, igen tényleg. Koszorúslányok?

– Alice, Rosalie, Helen, Angela, másik Jessica.

Ezután a lehető legapróbb részleteket is megkérdezi, nem akartam neki mondani, hogy ez nem kihallgatás, a végére már nem is kihallgatás lett, hanem kínvallatás. Mind a ketten élveztük, hogy szervezzük az esküvőnket, de ez az egész szervezősdi nagyon leszívja az agyunkat. Érdeklődtek a tortáról, ízéről, ülésrendről, arról, hogy milyen színű legyen az összhatás, még arról is, hogy a Volturi vezetői, hogy fognak elférni az emberek mellett.

– Végeztük már?! – hajtom a fejemet a barna asztalra.

– Még nem, ki legyen az, aki összead titeket?

– Én személy szerint örülnék a polgármesternek. – fogja meg a kezemet Carlisle.

– Igen, ő egy jó választás! – értek vele egyet.

– Nagyszerű! Hogy állsz a meghívókkal?

– Egyet most fogok odaadni, Michaelé és Nické úton, a három halálmadárnak már megérkezett Volterrába. A többit még fel kellene adni.

– Kik jönnek még? – kérdezi anyám.

– Vámpírok, Egyiptomból, Romániából, sőt Oroszországból is. Plusz Clarának is odaakarom adni majd.

– Akkor mi hagyunk is titeket. – búcsúznak el.

Meglepő, de sosem voltunk ilyen helyeket kettesben, őszintén sehol sem voltunk még kettesben a kórházon és a házunkon kívül, viszont kellemes érzés a kezét fogva egy híresebb helyen lenni, végre nem kell titkolnunk a kapcsolatunkat, ez lehet azzal járt, hogy nem lehetek többet kém, de egyáltalán nem zavar. Átülök szembe vele, hogy egymás szemébe tudjunk nézni.
Rose pedig ebben a pillanatban kerül a látómezőmre, így gyorsan odaintek neki és az asztalunkhoz invitálom.

– Kérem, mondja, hogy ide nem jutott még el a hír! – kezdem.

– De eljutott, de kezeljük úgy mintha most hallanám először. – mosolyog rám.

Átnyújtom neki a borítékot, amit amilyen gyorsan csak tud ki is nyit.

– Tudtam én, hogy titeket a sors is egymásak teremtett, csak az a probléma, hogy ezt Jess nem vette észre elsőnek, nem igaz?

– De másodjára csak sikerült! –nevetem el magam.

– Hagylak is titeket, sok boldogságot! – köszön el tőlünk.

– Gondolkoztál már azon hova szeretnél menni az esküvő után? – kérdezi a vőlegényem.

– Igen. – mosolygok rá titokzatosan.

– El is árulod vagy szedjem ki belőled?

– Attól függ. Milyen módszert szeretnél rá alkalmazni?

Mélyen kifújja a levegőt, imádom idegesíteni az ehhez hasonló beszólásaimmal.

– Jessica, ne szórakozz velem, mert most az én jóvoltamból fogsz ebben a mosdóban kikötni. – suttogja.

– Ejnye, Jessicának is szólítasz plusz nagyon durván flörtölsz velem, nem illik.

– Elmondod végre?

– Anglia.

– Anglia? Ezer hely közül Anglia...van oka ennek, igaz?

– Mindennek van oka.

– Miattad nem tudok gondolkodni, szóval, ha megkérlek fejtsd ki.

– Mi lenne, ha...ha kitalálod, akkor ma nálad alszok.

– Segítséget sem kapok?

– Nem.

Egy perc gondolkodás után úgy dönt, hogy elmondja a gondolatait.

– Több dologra is gondolok.

– Több okai is vannak annak, hogy Angliába szeretnék menni, na jó segítek, két oka van.

– Az egyik az, hogy Anglia felhős és ritkán süt a Nap.

– Talált.

– A másikat nem tudom biztosra.

– Ott születtél.

– Jess, nem kell azért odamennünk, mert én ott születtem.

– De én azért szeretnék odamenni. Az én életemet mindenki tudja, de én a tiédre vagyok kíváncsi, minden egyes apró pontjára. Szeretném megtudni, hogyan éltél, amikor ember voltál.

– Boldoggá tesz, hogy érdekel a múltam. Előre figyelmeztetlek, hogy unalmas.

– Meg sem hallottam, hogy a 17. századot unalmasnak nevezed!

– Rendben van, ha tényleg szeretnéd menjünk oda.

– Szeretlek! – állok fel azt asztaltól és csókolom meg. – Na mármost, haza dobsz, mert félóra és Charlinál lesznek a csajok?

– Nem fogod egy órával későbbre tolni a ruhapróbát, ugye? – kérdezi reménykedve.

– Nem, megvárod az estét. – nevetek.

– Tudod, igazán odaköltözhetnél már Breevel együtt.

Igaz, hogy egy hónap múlva házasodunk, de a költözés az nem rég merült csak fel bennem, nem azért, mert nem akarok odaköltözni, hanem egyszerűen csak megszoktam Charlie házát, de tényleg el kellene már onnan költöznöm, anyuék akkor legalább azt csinálnak egymással, amit akarnak és legalább nem lesz megalázó, hogy meghallom őket.

– Mikor szedjem a cuccom? – puszilom meg, mikor elhagytuk a kávézót.

– Még az esküvő előtt.

– Holnap jó lesz? És amúgy totál komolyan kérdeztem.

Olyan szerelmesen néz rám, hogy rögtön belepirulok. Olyan kis gesztusokkal tudom őt boldoggá tenni, hogy néha már úgy érzem, nem érdemlem őt meg, ami persze hülyeség...legalábbis ezt mondogatom magamban.
Tényleg egymás ellentétei vagyunk, mint az éjszaka a nappallal, vagy a tűz a jéggel, de mégis ezek a dolgok valahogy kioltják egymást. Amikor a nappal találkozik az éjszakával egy gyönyörű képet alkot az égről és legyen szó jó vagy rossz emberről mindenki megbámulja az eget. Ha a tűz a jéggel találkozik a jég olvadni kezd és szépen lassan nyugodt, forró vízzé alakul, míg a tűz örökre megnyugszik. Ezek vagyunk mi, én, aki mellette lenyugodtam és megváltozott a világról alkotott képem és ő, akit gyakorlatilag szerelembe ejtettem, ezáltal a szerelem forró érzése járja őt át mindennap.

– És én azt hittem, jobban nem tudlak szeretni. – ölel át.

Hát igen, én is mindig ebbe a hibába esek vele kapcsolatban, de a végén rájövök, ezer évig tudnám őt napról napra jobban szeretni.

– Ez milyen? – forgok meg a saját tengelyem körül egy fehér színű, egyszerű ruhában.

Összeszámolni sem tudom már hány ruhát próbáltam fel. Három órája értünk ide és azóta ruhákat próbálok.

– Oh Jess, ez is fantasztikusan áll rajtad! – mondja Alice.

– Ne már csajok! Ötvenezer ruhát próbáltam már fel és mindegyikre ezt mondtátok!

– Mert mindegyikben gyönyörű vagy! – mosolyog rám Rosalie.

Gyönyörű...nagyon távol állok én attól...
A fehér ruhám tényleg a legegyszerűbb, amit ellehet képzelni, még a szoknya része is egyenes és semmi csipke vagy minta nincs rajta.

– Szerintem olyat válassz, amiben te jól érzed magad, mi csak azért vagyunk itt, hogy elmondjuk a véleményünket, de ez a te döntésed, a te napod lesz. – szólal meg Helen.

– Igen! Szóval te milyen ruhát szeretnél magadnak? – kérdezi Angela.

Jó kérdés...lehet előbb kellett volna ezen elgondolkodnom, mert ha így haladunk éjfélre se érünk haza. Az ízlésemnek megfelelő ruhát nagyon nehezen lehet kiválasztani, nem vagyok oda a ruhákért, ezért nehéz döntés áll előttem.

– Valami olyasmit szeretnék, ami nem nagyon hosszú, nem csicsás és nem nagyon kivágott, olyan legyen, ami tükrözi a kapcsolatomat a vőlegényemmel. – mondom végül.

– Mindjárt jövök! – ugrik egyet a névmásom, majd eltűnik Angelával a boltban.

– Szerintem megtalálta neked a megfelelő ruhát. – szólal meg Rosalie.

– Hova tűnt a szarkasztikus Rosalie? Régen láttam őt. – mondom. – Olyan kedves vagy mindenkivel.

– Próbálom először megismerni az embert, utána egy véleményt alkotni róla.

– Ezt a leckét mind ketten megtanultuk. – mosolygok rá.

Angela és Jessica visszatérnek egy ruhával, amit nagyon nem láthatok, mivel egy ruhazsákban van beletéve.

– Jessie, ez a ruha egyszerűen te vagy! Próbáld fel! – bíztat Angela.

Elveszem tőle a ruhát, majd becammogok a szűk próbafülkébe. Már az meggyőz, hogy könnyen feltudom magamra rángatni és nem kell egy örökkévalóságig cincálni.
Nem nézek a tükörbe, mert először a többieknek akarom megmutatni.

– Ez, hogy tetszik? – kérdezem kilépve a fülkéből.

Szeme-szája eláll az összes lánynak, akik a szobában tartózkodnak, nemcsak az én kísérőimnek, hanem a bolt tulajdonosának is és a többi menyasszonynak is, akik ugyanúgy életük legboldogabb napjára készülnek.
Most már nem bírok a kíváncsiságommal, így úgy döntök, hogy belenézek a hatalmas tükörbe, ami velem szembe található.
Nekem is eláll a lélegzetem, hiszen ez gyönyörű! A fehér ruha tüll részén kicsi virágok vannak hímezve, amik az egész szoknyarészen végig futnak, a ruha felsőrésze selyem anyagán a fény megcsillanva ugyanazt a víziót hozza elő, mint, amikor vámpírformámban rajtam is megcsillan a fény. A ruha felsőrésze szintén az igényeimnek megfelelő, V nyakú kivágása nem mutat olyan sokat, ráadásul hosszú ujjú, ami még egy plusz pont.

– Bárki is veszi el ezt a lányt, a legszerencsésebb fickó a világon! – mondja a bolt tulajdonosa.

– Istenem, mint egy hercegnő, túlzás nélkül! – mondja Alice.

– Szóval akkor ez legyen? – kérdezem tőlük.

– Igen! – vágják rá egyszerre.

– Nem venne el engem is valaki? Utána elvállhatunk, de én is akarok ilyen esküvőt! – hüledezik Helen.

– Ahhoz szerelmesnek is kellene lenni. – nevetek.

– Fúj...akkor majd álmomban...

– Jess, túlzás nélkül mondhatom, hogy Carlisle legboldogabb napja lesz, az, amikor meglát ebben a ruhában. – mondja boldogan Rosalie.

És az én legboldogabb napom lesz, amikor meglátom az arcán a boldogságot, mert mindennél jobban szeretném őt boldoggá tenni. Sokat köszönhetek neki és hálás vagyok neki mindenért, a legjobban azért, mert kitartott mellettem a sötétség napjaiban is, amikor azt hittem, hogy minden elromlik, de ő ott volt mellettem, nem hánytorgatta fel nekem, hogy mit tettem, pedig aztán jó pár dolgot tettem, amire nem vagyok büszke.
Imádok szerelmes lenni!