"Egy mosoly, amit kéretlenül, önzetlenül adnak, megváltoztathatja a napodat. Akár az egész életedet is."

Nem mentem haza.
Cullenékkal maradtam.
Úgy döntöttem, hogy nem szólok a szüleimnek arról, hogy mi fog történni ma. Elég, ha csak a halálhíremet tudják meg, máskülönben, ha nem halok meg akkor meg mindegy is, hogy nem mondtam a támadásról semmit.
Semmi új ötletünk nincsen arra, hogy hogyan tudnánk hatékonyabban fellépni az újszülött sereg ellen.
Nagy káosz uralkodik most Forksban (egy ember eltűnt Jason személyében, két rendőr rejtélyesen meghalt, egy pedig súlyosan megsérült) és ez csak akkor oldódik meg, ha legyőzzük az újszülötteket.
A tegnapi nap margójára, mivel emberi vért ittam méghozzá nem is keveset, ezért a szemem vörösbe fordult át. Ezer éve nem volt ilyen a szemem és egy jó ideig ilyen is marad, mivel arany színűvé hosszadalmas folyamat árán válik.
Rosalie szobájához indulok, hogy kérjek tőle ruhát, olyat, amiben kényelmesen tudok ölni.
Ölni.
Most erre vágyok a legkevésbé.

– Gyere! -mondja Rosalie, miután bekopogtam hozzá.

– Megszánsz pár kényelmes ruhadarabbal? – ülök le az ágyra.

– Tudtam, hogy jössz! Mit szólnál ezekhez? –
nyújt át egy fekete cargo nadrágot és egy fekete testhez simuló pulcsit.

Gyorsan felkapom magamra.
Rosalie tényleg ért az ilyenekhez, mert nagyon kényelmes, szóval a mozgással nem lesz problémám.

– Tudom, hogy nem szereted a rövid felsőket, de ez legalább kényelmes. – mosolyog rám.

Tény, hogy a pulcsi egy cseppet rövid a hasamnál, de teljesen jó.

– Köszönöm! – hálálkodom.

– Ne köszönd, a drága jó „ikertestvérem" biztos meg fog nézni.

– Ha orosz népviselet lenne rajtam akkor is megnézne. – legyintek.

– Ne foglalkozz azzal, hogy féltékeny, majd kinövi.

Vagy nem.

– Remélem! Rohadtul hülye voltam.

– Én még mindig nem hiszem el, hogy te tényleg akartad, nem így ismerlek. Ne tévessz meg!

– Foglalkozzunk inkább a jelennel, engedjük el a múltban történteket. – terelem a témát.

– Hát jó, akkor segíts nekem, hogy én mit vegyek fel. Lehetőleg olyat válassz, ami nem szakad szét rajtam, ha rúgok egyet. – neveti el magát.

Ahhoz képest, hogy Rosalieről mindenki azt hiszi, hogy milyen válogatós, nagyon gyorsan megtaláljuk a neki megfelelő ruhát. Egy éjkék színű farmert vett fel, ami azért praktikus, mert nyúlik. Hozzá egy fehér pólót választottunk.
Van egy olyan sejtésem, hogy az pár óra múlva nem lesz fehér.

– Zavarok? – szól be a szobába Alice.

– Dehogy. – mondom.

– Bejönnél egy kicsit hozzám? – kérdezi tőlem.

– Persze.

Nem tudom, hogy mit akarhat, de biztos fontos és titkos, ha nem meri elmondani a tesója előtt.
Becsukja maga mögött az ajtót, majd azonnal beszélni kezd:

– Jess, tudom mi van Jasper és közted. – suttogja.

– Nem értem. – értetlenkedek.

– Tudom, hogy társak vagytok.

A hirtelen kijelentésétől nem is találom a szavakat, fogalmam sincs, hogy fogalmazzam meg azt, hogy ezt nem én akartam és sajnálom.

– Én...– nem tudom tovább mondani, mert még mindig keresem a megfelelő szavakat.

– Ha most bocsánatot akartál tőlem kérni, akkor gyorsan felejtsd el, mert még mindig nem haragszom rád, őszintén már akkor is tudtam, hogy ez ki fog alakulni nálatok, amikor nálad aludt.

– Sa...– ezt sem tudom végig mondani, mert Alice a számra tapasztja a kezét.

– Mondtam, hogy ne kérj bocsánatot! Tudod mennyire örülök?

– Elvettem a palidat és te ennek örülsz?

– Nem vetted el! Majdnem száz év alatt nem mutatott érzelmeket, olyan volt, mintha csak egy élőhalott lenne érzelmek nélkül. A szerelem ott volt benne, mint érzés, de a boldogság vagy a szomorúság nagyon ritkán jelent meg rajta és ezt te visszahoztad nála! Szóval köszönöm!

– Alice, még mindig nem tudlak megérteni. – csóválom a fejemet.

– Nem baj az! Jaspernek még nem mondtam el, hogy tudom.

– Ha már tudod szeretnék valamit kérni tőled.

– Csak nyugodtan.

– A csata során ne engedd Jaspert a közelembe és bárhová megyek ne engedd, hogy kövessen.

– Mit tervezel? – kérdezi aggodalmasan.

– Még én sem tudom, azt viszont tudom, hogy Victoria legfőbb célpontja én vagyok.

Hazugság.
Igenis tudom mit akarok csinálni...

– Jess, kérlek ne csinálj olyat, amivel bajba sodrod magadat. Carlisle nem tudná elviselni, hogyha valami bajod lenne és mi sem. Teljesen összetört akkor is, amikor majdnem elvéreztél.

– Én akkor fogok összetörni, ha nektek lesz valami bajotok, szóval kérlek tedd meg, nem értem vagy Jasper miatt, hanem a családod miatt.

– Oké, de ha bajod lesz haragudni fogok rád! – figyelmeztet.

Megölel, majd kimegy a szobából, de hamarosan újabb társaságom lesz Jasper személyében.
Egy szoba egy lelki társ párnak, nem jól hangzik.

– Nyugi, mindjárt kimegyek. – nyugtat meg.

– Előbb üljünk le egy kicsit beszélgetni, ha már itt vagy.

– Jaj, Jess, nem jó ötlet, így is alig tudom visszafogni magam.

– Gyors leszek: Azt akarom, hogy szakítsuk meg a köteléket.

Húha, nem hittem volna, hogy ettől a kijelentéstől ilyen dühös lesz.

– Azt már nem! – tiltakozik. – Akkor nem fogom tudni, hogy bajod esett-e!

– És ha neked esik bajod, akkor az nekem is fájni fog, rosszabb esetben meghalok. Ezt szeretnéd?

– Nem...– motyogja.

– Akkor csináljuk.

Nem hajlandó a szemembe nézni, amivel megnehezíti, hogy szét kapcsoljuk a köteléket.
Leül az ágyra, majd a két kezével eltakarja az arcát, hogy még véletlenül se tegyem azt, amit tennem kéne.
Leguggolok eléje és minden erőmet beleadva próbálom elhúzni a kezét az arcától, de nem engedi.
Hihetetlenül véd engem, ami nagy baj, mivel, ami ma fog jönni azt nem hiszem, hogy épp bőrrel megúszom, de ezzel nem is foglalkozok, mert már bele törődtem.
Ma csak a halál fog rám várni, én meg nem akarom a halálba vinni magammal a társamat, így kénytelen leszek más módszereket alkalmazni.
Csábosan simogatni kezdem a combját, majd egyre feljebb vándorol a kezem, mind addig, ameddig el nem érem a gyengepontját. A nadrágon keresztül ott is simogatni kezdem, amitől férfias nyögés hagyja el a száját.
A mentális pajzsomat felhúztam, így nem tudja manipulálni az érzéseimet, szóval nyugodtan csinálhatok akármit.

– Ne csináld. – suttogja.

– Biztos? – kérdezem csintalanul.

Szaporábban kezdi szedni a levegőt, de a kezét még mindig nem veszi el az arcától.
Ez nehezebb lesz, mint gondoltam...
Kigombolom a nadrágját, és benyúlok az alsónadrágjába, így semmi sem választja el a kezemet a férfiasságától.
Újabb nyögés hagyja el a száját, de a szájába harap, hogy ne keltse fel a kint tartózkodók figyelmét.

– Nem akarod elvenni a kezedet az arcodtól? Akkor látnád mit csinálok... – suttogom csábítóan a fülébe.

– Nem! Nem veszel rá Jessica! – lihegi.

Gyorsabban kezd járni a kezem, amitől az izmai jobban megfeszülnek.

– Ahh...Je-ess...– nyögdécsel.

Ekkor jön el a pillanat, amikor ellazítja izmait, így nem kell nagy erőt kifejtenem, hogy megragadjam a két kezét és elhúzzam az arcától.

– Ne! – kérlel.

Megragadom az arcát, úgy, hogy még egy picit sem tudjon mozdulni és úgy irányítom, hogy a szemembe nézzen.

– Ne! – könyörög. – Kérlek, ne! Tudom mit tervezel, te akarsz Victorián bosszút állni, ezért nem szeretnéd, hogy össze legyen kapcsolva a kötelékünk, félsz, hogy nem éled túl! Sőt! Tudod, hogy nem éled túl.

Ennyire átlátszó a tervem?

– Nem tudom miről beszélsz. – hazudom az arcába.

Ide-oda forgatja a fejét, hogy szabaduljon a szorításomból, de nem engedem.

Már csak a szemével kellene mit kezdnem, mert azt most becsukta.

– Nyisd ki a szemed! – figyelmeztetem.

– Nem! – szól vissza.

Erősebben szorítom az arccsontját, aminek következtében felszisszen és mivel össze vagyunk kapcsolva én is.

– Ez nem csak neked fáj, Jasper, hanem nekem is, szóval kérlek ne okozz nekem fájdalmat.

– Nem! Nem akarlak elveszíteni! Szeretlek! –
mondja a sírás határán.

– Én is szeretlek! – mondom őszintén.

– Szeretsz? –kérdezi vissza. – Hogyan?

– Úgy, mint apádat. – mondom ezt is teljes őszinteséggel.

– Tényleg? – lepődik meg.

– Igen, és bár tudom, hogy a két szerelem, amit irántad és apád iránt érzek az teljesen más, de most úgy érzem, hogy téged is ugyanúgy szeretlek, szóval kérlek ne nehezítsd meg a helyzetem és engedd, hogy szét váljon a kötelékünk, a csata után visszakapcsoljuk.

– Meg fogsz halni, Jessica.

– Megígérem, hogy megpróbálok életben maradni. –
puszilom meg.

– Ez nekem kevés. Igazam volt azzal kapcsolatban, amit az előbb mondtam? Te akarod elkapni Victoriát?

Mivel én vagyok az egyetlen, akinek ez sikerülhet úgy, hogy talán meg is ússza, ezért igen.

– Még mindig nem. – hazudom újra.

Utálok hazudni, mégis egy olyan embernek hazudok, aki sokat jelent számomra.

– Hazudsz. – hajol közel a számhoz.

– Nyisd ki a szemed.

A farka továbbra is áll, mint a cövek, ahogy rá nézek elkap a vágy, hogy most azonnal ráüljek és meglovagoljam, de tűrtőztetem magamat, ígyis megint szarul érzem magam, azért, amit Jasper falloszával csináltam, de máskülönben nem tudtam volna elvenni a kezeit az arcától, az már más dolog, hogy a szemével most sem tudom mit kezdeni.

– Jasper, utoljára kérlek meg, ha nem teszed nagyon összeveszek veled.

Semmi reakció.

– Tudod. – kezdem. – Caiusnak a társa akkor halt meg, amikor valamin összekaptak, lehet, hogy ez valami átok, hogyha összeveszel a társaddal akkor az egyik meghal...Biztos ezt akarod?

– Ne mondj ilyeneket! Megrémisztesz!

– Akkor nyisd ki a szemed! – emelem fel a hangom.

Nem makacskodik tovább, vonakodva bár, de szépen lassan kinyitja a szemeit és egyenesen a szemembe néz.
Miközben a kötelékünket lekapcsoljuk egymásról egy könnycsepp hullik le a szeméből a kezére, bevallom, hogy én is eleresztek egy könnycseppet.
Az egész nem tart pár pillanatnál tovább és amikor megtörténik egy óriási üresség lesz a testem minden pontján: a lelkemben, a szívemben, a fejemben, mindenhol. Olyan ez az egész, mintha egy részem elhagyta volna a testemet, a másik részem meg küzd, hogy visszaszerezze. Iszonyatosan hiányzik, nem érzem a légzését, a hangulatát, mintha meghalt volna, rémísztő...

– Hiányzol belőlem, a lelkemből, a szívemből. – mondja csalódottan. – Nagyon rossz.

– Tudom. – csuklik el a hangom.

– Kérlek, Jess, ne csinálj hülyeséget, ha valami bajod lesz, gondolok itt arra, hogy meghalsz én megyek utánad, úgy csinálj bármi meggondolatlant.

Még egy ok arra, hogy ne haljak meg.

– Szeretlek! – mondom a válasz helyett.

Miután kimondtam azonnal a számra tapasztja az övét.
Istenem, hogy én erre mennyire vágytam már mióta, de a gyűlölet, amit iránta éreztem sokkal jobban dominált, mint a szeretetem Jasper iránt.
A nyelve szinte megint a torkomba van, magára húz, így érzem a még mindig álló férfiasságát.
Már megint kezdődik...
Szerencsére gyorsan elkapja a száját, én pedig gyorsan lemászok róla.

– Bocs! Bocs! – mondja.

– Legalább megálltál, én nem tudtam volna csak ha befolyásolod az érzéseimet.

– Én megyek, már nagyon sok volt ez a nap. –
ráncigálja fel magára a nadrágot.

– Úgy akarsz kimenni? – mondom, miközben a nyílegyenes farkára mutatok.

– Gyakorlatilag be is fejezhetnéd, amit elkezdtél. Ha már lehet, hogy valamelyikünk meghal legyen valami jó dolog is ebben a napban. – mondja hamis mosollyal az arcán.

– Ez csak neked lenne jó. Hol maradok én? – kérdezem  csábítóan.

– Ezen is segíthetünk...

– Sajnálom, társam, én csak ezért csináltam, hogy a kötelékünket megszakítsuk, innentől a te dolgod.

– Nem kellene már sok neki. – győzköd.

Szinte röfögve kezdek el röhögni, innen már tudja, hogy nem adom magamat.
Bemegy a szobához tartozó mosdóba, a nyögéseiből ítélve magán segít.
Miért tetszenek nekem a fürdőszobából jövő hangok? Csak arra koncentrálok, ahelyett, hogy kitaláljam, hogyan tudnám Victoriát elkapni és a lehető legkegyetlenebb Volturis módszerekkel megölni.
Továbbra is Jasper hangjaira figyelek, amitől a két combom közötti rész nekem is elkezd lüktetni. Ha így haladok úgy fogok a csúcsra érni, hogy senki nem ért ahhoz a dologhoz ott lent.
Pár perc telik el, mikor kijön a fürdőből.

– Mondtam, hogy nem kell sok neki. – forgatja a szemét.

– Úgy tűnik nagyszerűen megoldottad. – mosolygok rá huncutul.

– És te miért is maradtál itt? – kérdezi.

Na, ez egy jó kérdés, mert én sem tudom.

– Öhm...izé...– dadogom.

– Jó volt hallgatni, hogy mit csinálok bent, igaz? – jön közel hozzám és emeli fel az államat, hogy a szemébe tudjak nézni.

– Tudsz róla, hogy megint ott tartunk, ahol nem kellene?

– Bocsánat, nem akartalak megint szar helyzetbe hozni. – ül le mellém.

– A mai nap megengedem magunknak, hogy egy kicsit elengedjük magunkat és úgy beszéljünk, mint két tini, akik egymásba vannak zúgva, hiszen lehet nem lesz holnapunk.

– A mosolyunk, a nevetésünk, minden pillanat, ami most egy kicsit is mosolyt csalt az arcunkra hamis volt ebben a szobában. – jegyzi meg.

– Így van. Legszívesebben a párnába sírnám a lelkem.Negyvenhat ereje teljében fog ma támadni. Mi meg alig vagyunk húszan. Nem akarom, hogy bárkinek is baja legyen.

– Ha meghalok te leszel az egyik utolsó gondolatom. – simogatja meg az arcom.

-Nem halsz meg, nem engedem, hogy itt hagyj. –
ölelem meg.

– Iszonyú dögös vagy vörös szemmel, mondták már? – mondja miközben a szemembe néz.

Felhorkantok, majd gyorsan elhagyom a szobát még mielőtt tényleg olyan dolgok történnek, amiket megbánok a későbbiekben.
Így sem tudom, hogy fogok a pasim szemébe nézni, szerencsére két emelettel lejjebb tartózkodik így nem halhatott semmit.

– Fejlemény? – kérdezem, miután leértem hozzá.

– Nem sok. – sóhajtja. – Viszont van egy érdekesség a tegnapi támadással kapcsolatban.

– Mondd azt, hogy jó hír. – ölelem meg.

– Nem tudom. A rendőr arról számolt be a kórházban, hogy egy ember zavarta meg a támadókat, így elmenekültek. Szerencsére a rendőrök azt hiszik, hogy a kollégájuknak lázálma volt, így nem emberre gyanakodnak, hanem valamiféle állatra.

– Kitalálom: egy nő volt a támadás megzavarója és fekete haja volt.

– Így van, sőt azt is mondta a rendőr, hogy a lány megpróbált segíteni, de megijedt valamitől és elment.

– Azok a valakik mi voltunk valószínűleg. Jaj, én már nem tudom mit higgyek Alináról sem. – hajtom a fejem a mellkasára.

– Ne feledd, hogy Alina a vámpírokat utálja, az embereket nem, benne van a lányban, hogy segíteni akart a rendőröknek.

– Meg sem merem kérdezni, hogy van a rendőr.

– Azt hiszem sok idő kell neki, hogy feldolgozza a traumákat.

– PTSD*? – kérdezem.

– Minden bizonnyal.

– Ha vége ennek az egésznek anyu kezelje, ő...ő nagyon jó.

– Neked is volt és anyukád kezelt, jól gondolom?

– Tizenkilenc voltam, azelőtt, hogy megálltam volna az öregedésben. Egy ügy miatt Afganisztánba kellett mennem. Elveszett kezek, lábak mindenhol, síró gyerekek, akik a szüleiket keresik. Katonák, akik a barátjukat veszítették el. Ezek a dolgok kihozzák az emberből.

– Sosem fűzöd ezekhez hozzá, hogy hány embert mentettél meg. – jegyzi meg.

– Száztizenkettőt, ha tényleg érdekel.

Csóválni kezdi a fejét egy halvány mosoly jelenlétében.

– Mi az? – kérdezem.

– Egy csoda vagy, Jess, csak annyi. – puszilja meg az arcom.

– Bocsi, hogy megzavarom az idillt, de Samék hívtak, várnak minket az erdőben. – mondja Ryan.

Megszorítom Carlisle kezét, ezzel tudatva vele, hogy kurvára be vagyok szarva.

– Szólok a többieknek. – mondja Ryan.

Még egyszer megölelem azt az embert, aki megtanította mi az a szerelem. Mélyen beszívom a vanília és cédrus illatát, majd a hajába túrok.

– Bármi lesz is, tudd, hogy mindig szeretni foglak. – könnyezek be.

– Bármi történjen, tudd, hogy életem legszebb napja
volt, mikor megláttalak. És életem második legszebb napja lesz az, amikor feleségül veszlek. – mondja mosolyogva, de neki is fátyolos lesz a tekintete.

Egyáltalán nem akarom a mai napot.
Élni szeretnék, de ha Victorián múlik ez nem fog sikerülni.

———————————————————————
*PTSD- Poszt traumatikus stressz szindróma: traumatikus események után lép fel