A közös ellenség az egyik leghatásosabb egyesítő erő.

A tegnapi nap után már azt sem érdekel, hogy mi lesz a banda többi tagjával. Ma lesz az akció, amelyen én és Helen sem vehetünk részt, mivel még mindig meg kell tartanunk az álcánkat. A puszta tény, hogy tegnap majdnem kilapított egy kocsi még mindig ott köröz az agyam legelején. Na nem a halálfélelem miatt, hanem mert azok mentették meg az életem, akiktől a legkevésbé sem vártam. Nagyon hülyén érzem magam, mert előítélem volt olyan személyekkel szemben, akiket lényegében nem is ismerek. Leszámítva azt a tényt, hogy vámpírok. Jó vámpírok. Vega vámpírok. És az egyik közülük szuper dögös és azt hiszem kicsit bejön.
Mindezek ellenére a legborzasztóbb az egészben, hogy ma suliba kell mennem, találkozhatok a megmentőimmel, illetve mondhatom el a történetet újra meg újra mindenkinek. Természetesen az én sztorimból ki lesz hagyva, hogy Edward szuper gyorsan oda ért hozzám és megmentett a kilapulástól, mivel "Edward ott állt mellettem."Viszont van ennek egy jó oldala: a minap megmondtam nekik, hogy hagyjanak békén, mert veszélyesek is lehetek rájuk, remélem meghatják őket szavaim, ugyanis semmi kedvem beszélgetni velük, főleg Rosalie-vel nem...Most komolyan azt akarta, hogy hagyjanak ott engem kilapulni? „Nem kellett volna megmentened, veszélyt jelenthet ránk" - ezek a szavak örökre beleégnek az agyamba. Ekkor határoztam úgy ahogy: nem beszélgetünk, így nem jelentek rájuk veszélyt, így én és Rosalie lelke is megnyugodhat.
Most már csak azt kéne kitalálnom, hogy ki az istent kérjek meg arra, hogy segítsenek levadászni Victoriáékat. Ha nem találok nagyon gyorsan „szövetségest" mehetek a kiképzőmhöz és ha ő begurul, azt a haragot még Victoriáéknak sem kívánom.
De talán egy kicsit.
Nagyon.
Kénytelen leszek kapcsolatba lépni a Volturival...
Az ágyamból kikelve valami furcsát veszek észre. Valami megváltozott, elhúzom a függönyt és ekkor rájövök.
Süt a nap.
Forksban süt a nap.
Ami azzal jár, hogy Cullenék nem jönnek suliba.
Van egy Cullen mentes napom, HURRÁ!
Egy fokkal boldogabb lettem. Felveszek valami ruhát és lemegyek a konyhába. Charlie már elment dolgozni, szóval egyedül vagyok otthon.
Ekkor kopogtatnak. Helen az.

– Jó reggelt! – köszön.

– Jobbat...

– Készen állsz egy Cullen mentes napra?

– Arra mindig készen állok!

– Szóvaal.... – kezdi.

– Ha így elhúzod a szót már nem kecsegtet jóval, amit mondani fogsz...

– Te és Carlisle...

– Isten őrizz! – torkollom le.

Bárcsak... gondolom magamban.

– Aha...

– Figyi, nincs kedvem erről beszélni, hacsaaak valaki nem féltékeny? – eresztek meg egy huncut mosolyt.

– Pff.. nekem olyan pali kell, aki velem együtt öregszik nem olyan, egész életemen át a húszas évei végén ragad.

– Eleje.

– Mi van?

– Huszonhárom volt, amikor átváltozott...

– Kutakodtál is utána, Jess? Ez már zaklatás...

– Véletlenül sincs olyan képességem, hogy látom az emberek múltját, Helen Harisson.

– Térjünk el a témától a kedvedért.

– Köszönöm!

– Pedig olyan cukik lennétek együtt és olyan cuki
gyereketek lenne, akinek én.....

– HELEN!

– Oké, oké... tehát, most, hogy gyakorlatilag elvesztetted a vámpírokat, akik segíthetnének nekünk, mihez kezdünk?

– Volturi...

– Kivan csukva....Más lehetőség?

– Volturi

– Menj a francba, JESSICA REED! Aro biztos nagyra fogja értékelni, hogy vele együtt akarod elkapni őket. Talán meg is hálálja....a halószobájában...

Nem veszek tudomást az utolsó megjegyzéséről.

– Ha tehetném kitörném a nyakát és a Volturi központjában égetném el annak a féregnek a testét, de ha nincs más mód...

– Még megtudod kérni Cullenéket, hogy segítsenek.

– És mégis mit mondjak? „Helló, bocsi a zavarásért, nincs kedvetek segíteni elkapni azt a két vámpírt? Amúgy az egyik elvett tőlem egy dolgot, ami a szívembe nagyon előkelő helyet foglalt el."

– Valami ilyesmit, igen.

– Meglátjuk, menjünk suliba.

A tizenhetedik embernek magyarázom el, hogy tegnap mi történt.
A tizenhetedik ember kérdezi meg újra, hogy Edward ott állt e mellettem.
Szóval ilyen érzés, ha kihallgatják az embert.

– Pedig én eskü úgy láttam, hogy Edward nagyon gyorsan odarohant hozzád. – csóválja a fejét Mike.

Az osztályteremben vagyunk, ahol nagyjából tizenöt diák vesz körül minket.

– Páni félelemben nagyon sok embernek van látomása, de Edward nem szuperhős, nem valami lerágott Marvel karakter, néhány pillanattal azelőtt jött hozzám, hogy megtörtént a baj.

– Pedig már azt hittem, hogy van egy szuperhősünk a városban.

– Hmmm...egy kicsi városban egy eltitkolt szuperképességekkel megáldott alak menti meg a lányokat, hogy ne lapítsák ki őket a furgonok...tipikus szuperhősös feelingje van. – töprengek.

– Igaz, egyébként nem megyünk ki az udvarra? Nagyon jó idő van kint.

– Én benne vagyok! – pattanok fel.

Legalább kint tágasabb a tér.
Nagyon jó idő van kint, ahhoz képest, hogy tegnap még az autók csúszkáltak ide-oda a városban.
Az egyik padhoz igyekezet találkozunk Jessicával és Angelával.

– Hé, Jess, Helen, nincs kedvetek ma eljönni velünk ruhát próbálni?

– Én megyek – szólok.

– Én kihagyom most – szól Helen.

– Akkor, Jess találkozzunk négykor a Forks Cafénál.

– Rendben!

Ötkor kezdődik a csapatom akciója, így ha valamivel elfoglalom magam, akkor talán nem gondolok rá annyit és talán a Cullenekre sem.
Carlisle-ra sem...

– Ez szerinted, hogy áll? – kérdezi tőlem Angela
Egy orgona lila ruhát visel, amely olyan, mintha rá öntötték volna.

A szalon, ahol vagyunk egy kicsit sem nevezhető nagynak. Elég eldugott helyen van, viszont a választék felér egy New Yorki bevásárlóközpont tartalmával.

– Eddig a legjobb, de mindegyik jól áll – mosolygok a könyvem mögül.

– Ha te mondod tuti megveszem! Te nem próbálsz fel valamit?

– Igazából, most nincs kedvem ruhát próbálni, de majd máskor bepótoljuk.

– És az enyém, hogy áll? – kérdezi tőlem Jessica.
Egy rózsaszín, mélyen dekoltált ruhát visel. Nem semmin néz ki benne.

– Pompásan!

Már éppen visszaakarok térni a könyvem világába, amikor kopogtatnak az üvegablakon keresztül, öt láthatóan kicsit sem szomjas pasi néz be az ablakon, miközben szinte csorog a nyáluk.

– Húúú, de dögösök itt a csajok – szól az egyik részeg pasas.

Mindegyik elkezd fütyörészni.

– Húzzatok a picsába! – szólok rájuk.

Nagy nehezen, de elmennek, olvastam a gondolataikban: engem akarnak.
Hát akkor itt az ideje egy kis játéknak...

– Nem is tudtam, hogy te így tudsz káromkodni – szól a próbafülkéből Angela.

– Néha megesik, amikor felbosszantom magamat, de amúgy lányok nekem most elkell mennem, tartjátok a frontot és majd ütközünk az olasz étterem előtt? – kérdezem a két lányt.

– Ja, persze nem gond, menj csak, de vigyázz magadra, mert sötétedik és apád parancsot adott ki, hogy sötétedés után ne mászkáljunk egyedül a városban, őszintén megijedtem, amikor meghallottam, apád nem szokott ilyet tenni – mondja Jessica.

– Nem kell félni (dehogyisnem kell), csak a rend kedvéért tette, majd találkozzunk, sziasztok!

Kilépek a szalonból és megkezdem a játékomat.
Elindulok a sikátorok felé, ahol kevés ember található meg, így nem látják majd mit művelek szegény pasasokkal, természetesen nem fogom őket megölni, de egy kicsit eljátszadozom velük, hogy tudják hol a helyük...
Lassan odaérek a sikátorokhoz, amikor lépéseket hallok, gyorsabban kezdem menni, hogy elhiggyék, hogy félek.
Terelnek.
Vagyis azt hiszik, hogy terelnek.
De azt nem tudják, hogy most ők az áldozatok.
Borzasztó dolgokat gondolnak, esküszöm mindjárt ide hányok, talán jobb lenne egyet kettőt mégis csak megölni...De nem vagyok állat... Csak szórakozni akarok egy picit...
Elölről és hátulról is jönnek, beakarnak keríteni, hát az ő szempontjukból ebből bukta lesz. Nem tudják, hogy én milyen hatalommal rendelkezek.

– Hát itt vagy gyönyörű! Te nem a rendőrfőnök lánya vagy? – vicsorog rám az egyik, talán a legrészegebb a bandából.

– Így igaz, az vagyok, szóval bármit is akartok velem csinálni, finoman csináljátok, mert túl befolyásos személyek a rokonaim – vicsorgok vissza.

– Óó mi csak egy kis szórakozásra vágyunk.

– Tényleg, milyen érdekes, én is!

– Hát akkor kezdhetnénk is – közelít az egyik sovány támadóm.

Már elkezdene fogdosni, amikor bevetem azokat a fogásokat amelyeket oly sokáig gyakoroltam. Megfogom a kezét elrántom magamtól, majd kitekerem, de nem az emberi erőmmel, hanem a másikkal. A csávó felordít, de a többiek nem hátrálnak meg, ők továbbra is támadni akarnak.

– Most megdöglesz, te ribanc – hallom az egyiknek a hangját.

–Higgyétek el, nagyon nehéz engem megölni –kacagok.

Most négyen jönnek rám, az ötödik, akinek valószínűleg eltörtem a kezét a földön ül és pityereg.
De kemény vagy, öregem, ez igen!
És én még azt hittem, hogy nehezebb lesz velük.
Az egyik felém fut, de kigáncsolom és egy óriásit taposok a hátára, azt hiszem neki lett egy kedves kis háttörése, így az éjszaka margójára. Kettő elintézve már csak három maradt.
Sima ügy.
Ekkor eszeveszett fékcsikorgásra leszek figyelmes. Egy szürke Audi áll meg mellettem.
Ilyen nincs.
Már a játékaimat is elrontják.
Cullen.
Edward Cullen.
Kiszáll a kocsiból és az arckifejezéséből látszik, hogyha egyetlen egy pasi is megmozdul, megöli. Sugárzik belőle a gyűlölet.

– Szállj be a kocsiba – utasít.

– Elment az eszed? Tök jót játszottam velük, miért kell mindent elrontani?! – torkollom le.

– Azt mondtam szállj be – utasít megint.

– Az eszem megáll komolyan mondom, soha nem hagyjátok békén az embert, igaz?

Kérésének megfelelően beszállok a kocsijába.
Pár pillanat múlva már ő is bent van az autóban, de egy szót sem szól. A "támadóim" nagyon hirtelen tűntek el. Edward biztos megmutatta nekik az igazi énjét.
Nagyon ideges.

– Megtennéd, hogy kiteszel? – kérdezem tőle reménytelenül.

– Meghibbantál? Te nem tudod milye ocsmányságokra gondoltak!

– Szerinted! – horkanok fel.

–Kössd be az övedet – utasít megint.

– Megtennéd, hogy nem úgy kezelsz, mint egy csecsemőt? Tudok magamra vigyázni, nem kell egy vérszívó segítsége!

– Az a vérszívó most mentette meg az életedet másodjára! – ordít.

– SENKI NEM MONDTA, HOGY MENTSD MEG AZ ISTENVERTE ÉLETEMET, SEM ELSŐRE, SEM MÁSODJÁRA!! – ordítom le a fejét.

– Hagytalak volna ott a furgon és a kocsid között? Vagy hagytam volna, hogy ezek mindenféle gusztustalan dolgot csináljanak veled? – még mindig kiabál.

–A másodikkal nem értek egyet, mivel teljesen ura voltam a helyzetnek! És most tegyél ki! Azonnal! – lassan már sikoltok.

– Inkább nyugtass le, mert ha visszafordulok abból sok jó nem fog kisülni – fújtat.

– Nekem van egy sokkal jobb ötletem: forduljunk vissza és intézzük el őket együtt!

– Beléd mi ütött? – néz rám értetlenül.

– HOGY MI? Nem is tudom...: tegnap majdnem ellaposodtam egy kocsi miatt, erre egy VÁMPÍR megmenti az életemet, de azért, hogy legyen benne egy kis csavar, a húgod vagy nővéred isten tudja, hogy ki neked kijelenti, hogy nem kellett volna megmenteni. Nagyon cuki, tényleg...

– Rosalie nem bízik az emberekben...

– Ki mondta, hogy én az vagyok?

– Mi van?

– Semmi, semmi sincsen, haza akarok menni és....

Hogy az a jó életbe...

– Most megint mi van?

– Hány óra? – kérdezem aggódva.

– 5:25, miért?

– Bocs, muszáj telefonálnom.

Beütöm Ryan számát, egyet csörög és már fel is vette.

– Az akció sikeres volt – jelenti be büszkén.

– Hála az égnek!

– Helen meg elment egy szórakozó helyre, kiszedte az egyik csávóból, hogy hol van az utolsó emberünk.

– Van vele ember, igaz?

– Már hogyne volna, három is.

– Nagyszerű! Később beszélünk, most épp egy veszekedés kellős közepén vagyok!

Még mondana valamit, de leteszem a telefont és Edward felé fordulok, ledöbbenve néz.

– Miért nem hallottam, hogy mit beszélgettél, azzal az emberrel? Múltkor sem hallottam, hogy Helennel mit beszélsz...

Mert húztam magam köré egy mentális pajzsot...

– Nem értem miről beszélsz...

– Mindegy, nem fontos.

Nem tudom, hogy ki rajzolta ennek az embernek a jogsiját, de biztos vagyok benne, hogy sokat fizettek érte, egy F1-es autó ahhoz képest semmi, ahogy most ez a vámpír gyerek hajt. Nem lepődnék meg rajta, ha neki menne valaminek, úgysem lesz sok baja.
Azon töröm a fejem, hogy mi lenne, ha akció filmekhez méltóan kiugranák a kocsijából és elszelelnék, de az a baj, hogy úgyis megtalálna. Inkább lelassítom a lélegzetem és próbálok megnyugodni. Csendben utazunk tovább.
Végre csend van.
De neki ezt is meg kell törnie.

– Ryan a barátod, úgy értem együtt vagytok?

Felröhögök...Még hogy én és Ryan... atyaég, mi lenne abból.

Köztünk más van, de Ryan még nem tudja, hogy tudom azt, amit ő már tud...

– Nem hiszem, hogy bejönnék neki, nem vagyok fiú.

– Szóval meleg.

– Igen, gondolom nem hallottál még meleg vérfarkasról.

– Arról sem hallottam még, hogy valaki jóba legyen vámpírokkal és vérfarkasokkal is, de neked sikerült elérned.

–Veletek nem vagyok jóba – jelentem ki.

– Értem, akkor egy másik kérdés: mivel foglalkozik Ryan?

– Semmi közöd hozzá, inkább nézd az utat, amúgy is úgy vezetsz, mint Schumacher vagy hasonló...

A következő pár percben némán utazunk, amikor viszont megérzem a friss vér és a vámpír méreg illatát.
Itt vannak.
Nem tudtam megállítani őket.