„Talán nincs is olyan, hogy jó barát meg rossz barát - talán csak barátok vannak, olyanok, akik az ember mellett állnak, ha megsérül, és akik segítenek, hogy ne legyen olyan magányos. Talán értük mindig érdemes aggódni, reménykedni, őértük érdemes élni. Talán még meghalni is, ha úgy kell lennie. Nincsenek jó barátok. Nincsenek rossz barátok. Csak olyan emberek, akik házat építenek a szívedben."
Stephen King

Pár évvel korábban:

A kikötőben eszméletlen hideg van az év ezen szakaszán, még én is fázok pedig én bírom a hideget, ha nem ismerném fel ez a helyet biztosan azt hinném, hogy Forksban vagyunk, de ez Washington DC, és éppen fegyvercsempészeket próbálunk lekapcsolni három társammal együtt. Biztos vagyok benne, hogy nem lesz könnyű feladat, de megpróbáljuk megugrani, hisz mi vagyunk a „washingtoni bosszúállók".
Helen fejét lényegében eltakarja a sapkája, amit a fejébe húzott. Ryan egy pólóban álldogál nem messze tőlünk...hiába...vérfarkas, ha tehetné nem is lenne rajta semmi, szereti mutogatni az izmos felsőtestét...Riley mellettem áll és a fogai másodpercenként kétszer koccannak össze, nagyon fázik. Arca tűzpiros és ezzel az arcával úgy néz ki, mint egy kisgyerek, aki most ért haza a játszótérről, amúgy is olyan baba arca van, a haja barna a szeme pedig zöld, abban a zöld szemben pedig minden ott van, amit az élete során átélt: szeretet, gyűlölet, családon belüli erőszak. Riley a gyerekkori traumák ellenére is a legboldogabb ember a Földön, annyira jó látni, hogy ilyen életvidám.

– Már itt kéne lenniük – mondja Riley, így ki zökkent a gondolataimból.

A kikötő, ahol vagyunk szinte akkora, mint fél Forks, hajók vannak a vízen és egy csomó konténer a szárazföldön, ami arra vár, hogy elszállíthassák őket. Nekünk most azt kellene kideríteni, hogy melyikben vannak a fegyverek, mivel van itt körülbelül ezer konténer, ezért nem nyitogathatjuk ki őket egyesével, inkább megvárjuk, hogy megjöjjenek a fegyvercsempészek, utána rajtuk ütünk. De a fegyvercsempészek jó szokása, hogy mindig késnek.

– Fegyver mindenkinek megvan? – kérdezem tőlük.

Mindenki igennel felel, majd rá pár percre megjelennek az embereink.

– Akció indul, ne feledjétek, hogy a többi ügynök a közelben van, segítenek, ha kell. – mondom és elindulunk a rossz fiúk irányába.

Csendesen, de gyorsan kell haladnunk, hogy időbe elérjük őket. Heten vannak, mindegyiknél van fegyver...nem lesz egy könnyű menet...
A bekerítési taktikát választom, ami ezeknél a pasasoknál álltalában be szokott jönni.
Már nagyon közel járunk hozzájuk, amikor lövés dördül.
Megérzem a vér szagát és rádöbbenek, hogy ismerős ennek a vérnek a szaga.
Úristen.
Riley.
Rileyt meglőtték.
Mielőtt ezeket átgondolnám Riley térdre rogy és előre bukik. Nem mozdul.
Azonnal értesítem a többi ügynökeimet a fülesemen keresztül, így nyomban ott teremnek, van velük egy helikopter is, így könnyebb lesz elkapni az embereket.
Amilyen gyorsan csak tudok, odafutok Rileyhoz, nem érdekel, hogy megláthatják, hogy milyen gyors vagyok, most csakis Riley a fontos...
Ryan már ott van Riley mellett és Helen is épp erre fut.

– Riley! –sikítom.

– Még lélegzik. – mondja Ryan, miután megnézte a pulzusát.

– Riley az isten szerelmére kelj fel! – mondja pánikolva Helen.

Riley nagyon sok vért vesztett, a vér ömlik a testéből, a szíve alatt találta el a golyó.
Riley nyitogatni kezdi a szemét, de teljesen pánikban van.

– Jessie! Megfogok halni! Meg fogok halni!

– Ugye ez nem igaz, Jess? –kérdezi aggódva Ryan.

Megnézem a sérüléseit, majd alkalmazom a képességemet.

– Riley, nyugodj meg nem fogsz bele halni. – nyugtatom.

Helen és Ryan megnyugszik, de Riley még mindig pánikol.

– Jessie, meg fogok halni, érzem! – kiabálja.

–Ismered a képességeimet, és tudom, hogy nem fogsz ebbe belehalni, nyugodj meg, mindjárt jön a mentő! – mondom, miközben a kezét simogatom.

– Változtass át! – jelenti ki.

– Megörültél?! – kiabálom. – Nem fogsz meghalni az isten áldjon meg, bízzál a képességeimben!

– De megfogok, minden csupa vér, ennyi vére nincs is az embernek, a végét járom, biztos vagyok benne!

Riley tényleg sok vért vesztett, de nem fog meghalni.

– Próbálj meg lenyugodni, sokkot kaptál, és ez most nem segít e helyzeten, Helen, Ryan, ti menjetek az ügynökök után én vigyázok Rileyra.

Helen és Ryan elfut és pedig ott maradok a társammal.

– Biztos nem fogok meghalni? -kérdezi, egy fokkal nyugodtabban.

– Riley, nem fogsz, ígérem neked!

– Akkor menj, a csapatnak szüksége van rád. – mondja és megpróbál mosolyogni.

– Elboldogulsz itt? – kérdezem tőle.

– Ha azt mondanám igen, akkor hazudnék és te észreveszed, tehát inkább azt mondom, hogy nem, de neked nem itt van a helyed, hanem a többiekkel, szóval mars innen! –
mondja most már nevetve.

– Jól van. De el ne merj innen menni! – fenyegetem meg.

Nem várom meg a válaszát elrohanok a többiek után, érzem, hogy elfelejtettem valamit, de most inkább arra az emberre koncentrálok, aki meglőtte Rileyt...
Fél óra múlva az összes srác kézre kerül és én az egyik konténernél megtalálom a pasast, aki meglőtte a társam.
Rám lő a fegyverével, de nem megy vele sokra, megpróbál elfutni, de én utána futok és a földre lököm.

– Szia, szép fiú, te vagy az, aki meglőtte a társam? – kérdezem tőle vicsorogva.

– Ne-em...– mondja félve.

– Rossz válasz, cicus. – mondom miközben megragadom a kabátját és az egyik konténernek dobom. Nagyot nyikkan, de fel áll.

– Ki az ördög vagy te? – kérdezi tőlem lihegve.

– Mondjuk úgy, hogy egy nagyon ideges ügynök, akinek meglőtték a társát és most megtapasztalod a VALÓDI erőmet.

Újra megragadom őt és a lehető legerősebben gyomorszájon rúgom. A pasas ijedtében bevizel.

– Ajaaajj, azt hiszem pelust kéne cserélni. – mondom neki, miközben kuncogok.

– Hagyjál, kérlek! Bármit megteszek csak ne bánts. – könyörög és a kezét összeteszi.

– A hátra lévő életedet egy puccos kis cellába fogok tölteni. Ott fogsz megrohadni, te suttyó! – mondom, majd megragadom és az ügynökeimhez viszem, hamarosan visszatérek Rileyhoz.

– HOL VAN RILEY? – mondom őszintén megdöbbenve, mivel ott hagytam azon a helyen, ahol most állok.

– Érzem még a szagát, nem rég még itt volt...– mondja Ryan.

– Igen, és is érzem, de hova az öregbe tűnt?

Most már kezdek pánikolni, hogy Riley nincs meg.
Ekkor jut eszembe, hogy mit felejtettem el.
Bassza meg!
Elfelejtettem bele nézni Riley gondolataiba...

– Ryan! – sikítom. – A közelben vannak vámpírok, igaz? Ezt beszéltük az irodában is...

– Igen, vannak, de nem hinném, hogy elvitték Rileyt. Megszegték volna, azt a szabályt, hogy csak olyan embert ölnek meg, aki nem fog hiányozni senkinek. Nem akarják a Volturit magukra haragítani.

– Nem a vámpírok jöttek ide. – mondom rekedten. –Hanem Riley ment oda...

– Gondolod, hogy...– kezdi Helen.

– Azt akarta, hogy változtassák át! Azért mondta, hogy menjek utánatok! Én hülye meg elfelejtettem bele nézni a fejébe!

– Nem a te hibád! Mi a fene üthetett Riley-ba, hisz mondtad neki, hogy nem fog meghalni...– mondja Ryan.

– AZ EGYIK TÁRSAMBÓL VÁMPÍR LETT! – sikítom és elerednek a könnyeim...

– Lehet, hogy még nem...– mondja Helen, de ő is tudja, hogy Riley már halott.

Mind a hárman megrökönyödve állunk a kikötő közepén egyikünk sem tud megszólalni, annyira mélyen érintett minket...
Elvesztettük a társunkat.

Fél évvel később:

– Oda fogod égetni az ételt! – mondom Helennek.

Szülinapom van.
Általában nem csinálok ebből olyan nagy dolgot, szóval csak Ryan és Helen jött el...
Riley hiányzik.
Fél éve nem hallottam felőle.
Miután bebizonyosodott, hogy Riley tényleg azokhoz a vámpírokhoz ment kiderítettem néhány dolgot róluk. Az egyik csajt Victoriának hívják a képessége a manipuláció, a pasiját Jamesnek hívják, nyomkövető.
Eddig sikerült eljutnom.
Mindennap gondolok arra, hogy mi lett volna, ha mégiscsak belenézek Riley fejébe, de ez már a múlton nem változtat.
A konyhámban ülünk, a ház, ahol lakok hatalmas, tisztára, mintha egy celeb háza lenne, a legmodernebb berendezésekből áll.
Helen sütni akar nekem, pedig mind a hárman tudjuk, hogy ez nem az erőssége.

– Rendelhettünk is volna – mondom nevetve. – Nem akarok meghalni ételmérgezésben...

Helen hozzám vág egy kés, ami, ha nem a vámpír formámban lennék a hasamba állt volna meg.

– Főzzön neked a rosseb, Jessica! –mondja, miközben röhögve folytatja a zöldség aprítást.

Egy óra múlva Helen még mindig az étel elkészítésével szenved, amikor megáll egy kocsi a házam előtt.
Ryan és én egymásra nézünk.
Mind a ketten érezzük a szagot.

– Mit keres itt egy vámpír? – szegezem neki a kérdést.

– Ezt én is nagyon szeretném tudni...

Mind a ketten Helen irányába fordulok, aki értetlenül néz.

– Én sem hívtam meg senkit. – mondja zavarodottan.

A hívatlan vendégem bekopogtat az ajtón.
Kimegyek a nappaliba, ahonnan a bejárati ajtó nyíliik, majd kinyitom.
Hirtelen nem hiszek a szememnek.
Riley áll előttem.
A bőre sápadt.
És a legrosszabb: a szeme vörös.
Gyilkos lett a társamból.
Nem lepődők meg rajta, hogy ember vért iszik, mert a klán, ahova szegődött csak azt iszik, de azért titkon reméltem, hogy megpróbál más életet élni, mint, amit a sorstól kapott.
Nem így lett...

– Helló, Riley. – mondom kicsit sem boldogan.

– Jess! Nem is örülsz, hogy egy régi barátodat láthatod? – vigyorog rám.

Ez az ember már nem az a becsületes fiú, akit megismertem majdnem tizenöt évvel ezelőtt.
Látszik a szemébe a gyűlölet és a harag...
Vajon rám haragszik, mert nem akartam őt átváltoztatni?
És a legfontosabb kérdés: Azért jött, hogy bosszút álljon?

– Mit akarsz itt? – kérdezem tőle kicsit sem kedvesen.

– Meglátogatni a volt társaimat, Jess. Úgy gondoltam, hogyha szülinapod van legalább erre eljövök.

– Milyen nagy lelkű vagy...Inkább maradtál volna a helyeden, amikor kértelek...– mondom neki mogorván, majd beengedem a házamba.

Ryan és Helen a döbbenettől azt sem tudják, hogy hol vannak. Riley próbál hozzájuk oda menni, de rá szólok:

– Ne menj a közelükbe!

– Ugyan, hisz az én barátaim is. –vicsorog rám.

Hova tűnt az én Rileym?

– Majd odamehetsz hozzájuk, ha megmondod, hogy hogyan kerültél ide, miért jöttél ide, miért nem maradtál a helyeden, amikor mondtam és mégis miért kellett ezt az egészet velünk megcsinálni.

– Jaj, Jess, mindig is jó voltál a kikérdezésekben, épp ezért vagy ilyen jó ügynök.

Utál.
Látszik rajta, hogy gyűlöl engem.
Ryant és Helent is.
Mit tettek, azok vele?!

– Nos – kezdi –, azért vagyok itt, hogy újra a szolgálatodba álljak, viszont egyre inkább kezdem meggondolni magam a bunkó stílusod miatt...A többi kérdésre válaszolva meg: Azért nem maradtam a helyemen, mert te nem voltál hajlandó megtenni nekem valamit, azt, hogy átváltoztass...igen, igen tudom, mindjárt jössz a dumáddal, hogy nem haltam volna meg, de őszintén nem hittem neked és most sem hiszek. Én úgy gondolom, hogy csak nem akartál még egy vámpírt a kis életedbe, mert nem akartad, hogy ne körülötted forogjon a világ.

– Hogy te mekkora egy paraszt vagy Riley! – torkollja le Helen őt.

– Ó, Helen foglalkozz inkább a kotonszökevény gyerekeddel...– nevet.

– Most fejezd be, Riley vagy nem lesz jó vége. – mondja Ryan és a keze ökölbe szorul.

– Várjatok ezt ti is érzitek? Ázott kutya szag van! – nevet a saját poénján a volt társam.

Ryan nagyon közel áll, ahhoz, hogy neki menjen, de visszafogom őt.

– Mi ütött beléd? – kérdezem tőle ledöbbenve.

–A társaim megtanítottak egy-két dologra, mint például, hogy ne bízzak bennetek, és meséltek is dolgokat. Victoria nagyon ért a meggyőzéshez.

– Tisztában vagy azzal a ténnyel, hogy annak a szajhának a manipuláció a képessége? – kérdezem tőle ingerülten.

– Soha ne merj így beszélni róla előttem! – kiabálja.

– Menj innen, Riley! Nem látunk itt szívesen. –mondom neki.

Nagyon mérges lesz és a szeme ónix feketébe fordul át, de nem támad.

– Ha tudni szeretnéd Jessica, nem mentem el a helyemről csak arrébb mentem, hogy ne legyek tűzközelben...Ekkor járt arra Victoria és vitt el, mert megkértem, hogy változtasson át, nem értem mi bajod van ezzel az egész testtel...Miután Victoria elmesélte, hogy milyen ebben a testbe élni, tényleg kedvet kaptam hozzá...

– Vak vagy, Riley...Victoria manipulált. – mondom neki csalódottan.

– Bolond vagy, ha ezt hiszed. – csattan fel.

Helen nem bírja tovább és visszamegy az ételt csinálni.

– Emberi vért eszel...gondolom nem kórházból szerzed...– mondja Ryan.

– Ó, ugyan, skacok...egy-két csöves eltűnik nyomtalanul nem tűnik fel senkinek...és megszabadítom a szenvedéseiktől őket. –mondja büszkén.

– Kurvára büszke lehetsz magadra Riley! Bunkón viselkedsz a volt társaiddal, akik nélkül már rég a sitten ülnél az apád miatt és embereket ölsz, gratulálok! Egy reményekkel teli pályafutás áll előtted. – vicsorgok rá.

– Nem tudsz te semmit, Jessica! – mondja dühösen.

Már nyitottam a számat, hogy visszaszóljak.
Ekkor érzem meg Helen vérét.
Gondolom elvágta az ujját...
Riley felkapja a fejét és megtámadja Helent.
Ryan és én szedjük le róla, bár alig tudjuk...

– Állj le! – kiabálom.

– Álljak le?! – kacag Riley. – Jessica ezt nem lehet megállítani! Nekem nincs önkontrollom! Én nem te vagyok!

Ryan fogja meg a volt társamat a derekánál, mert rám is rám akar támadni.

– Ide figyelj, te tuskó! Minden vámpírnak van önkontrollja, ha csak egy kicsit is odafigyel...és nem mondhatod meg nekem, hogy hazudok, mert én régebb óta élek így, mint te. A te kis Victoriád úgy látszik azt is bebeszélte neked, hogy egy vadállat vagy önkontroll nélkül. Most pedig tűnj el a lakásomból, mielőtt még én öllek meg! És nem érdekel, hogy ki voltál a szememben, miután elmész értesíteni fogom a Volturit. Van két perced, hogy eltakarodj innen. Ezek után már én is vadászni fogok rád...és ha elkaplak...imádkozz a fentieknek...-mondom, miközben fátyolos lesz a tekintetem.

Riley a döbbenettől nem jut szóhoz, majd pár pillanat múlva elhagyja a lakásom.
Mind a hárman csak állunk és nézünk ki a fejünkből.
Mi lett a társunkból?
Victoria és társai a barátomból ellenséged csinált.
Megfogom őket ölni!