„Az élet olyan, mint a viharos tenger, melyben csak dolgozik az ember. S ha egyszer céljára talál, csónakját felborítja a halál."

Még az időjárás sincs ma velem. Nem vagyok még a hegyekben, de egyre feljebb érve a hó egyre nagyobb mennyiségben hullik.
Úgy érzem magam, mint egy túlélő showban, azzal a változtatással, hogy most tényleg életre-halálra küzdök azért, hogy feljussak Victoriához.
Ha Jasper túléli (már pedig túléli, mert Victoria nem vehet el tőlem még egy embert) akkor biztosan először a nyakába ugrok, de utána én fogom lefejezni.
Annyira szarul érzem magam miatta. Meg akarja keresni Victoriát, valószínűleg meg is találta és mindezt azért, hogy engem biztonságban tudjon, én pedig mit adtam neki cserébe heteken át? Gyűlöletet. Gyűlöltem azért, amit tett és mondott, gyűlöltem, hogy féltékeny volt és gyűlöltem, ha a közelmbe volt, gyűlöltem, de közben bármelyik pillanatban rámásztam volna. Hibázott méghozzá nem is keveset, de akkor is hozzám tartozik, és ha ő most meghal, akkor a lelkem egyik része is meg fog halni. Nem kellett volna eltaszítanom magamtól, de mégis megtettem és most lehet, hogy sosem látom őt élve.
Nem! Nem gondolhatok erre, mindig van remény és most is kell lennie.
Inkább a csuklómba lévő égető érzésre koncentrálok, az talán eltéríti a gondolataimat.
Az erdőbe nem illő hangokat kezdek el hallani, ami azt jelenti, hogy nem vagyok egyedül, az öt vámpír közül kettő itt van.
Követni kezdenek, ami egy jó hír, mert így tudom, hogy így csak három vámpírnak nem tudom a tartózkodási helyét.
Az egyik pár méterrel a hátam mögött ugrott le egy közeli fáról.

– Helló, Jessica! – szólal meg az egyik vámpír a mély hangján.

Bárhol felismerném ezt a hangot, ez a hang kiabált segítségért, amikor megtámadtam őt tizenpárévvel ezelőtt.

– Helló, Kurt! Rég láttalak. – mondom unottan.

Barna vállig érő haja csupa sár és mocsok, langaléta testén a szakadt ruhái úgy csüngenek, mintha valami horrorfilm szörnye lenne.
Gusztustalan.
Vicsorogni és fújtatni kezd rám, majd rám ront a vékony testével, nem ér vele sokat, mert szó szerint visszapattan rólam. Ő is eléggé rossz állapotban van valószínűleg kifáradt, ráadásul az erőm miatt én most sokkal erősebb vagyok nála. Semmi esélye nincs ellenem, de nem érdekli. Újra támad, de én nem támadok vissza, csak az ütéséit védem ki.
Egyszer már majdnem megöltem, most semmi kedvem hozzá, hogy tényleg megtegyem.

– Kurt, vedd észre, hogy erősebb vagyok, esélyed sincs.

– Kuss! – kiabál rám és a vállamba öklöz egy hatalmasat, de én csak bámulok rá bambán.

– Befejezted? – kérdezem közömbösen.

Úgy tűnik nem. Újra támad, de erő az ütéseiben még mindig nincs.
Egy nagy súlyt érzek meg a nyakamba, a másik vámpír a nyakamba ugrott és a nyakamat próbálja meg elválasztani a testemből. Hátra nyúlok a kezemmel, majd megragadom a dzsekijét, aztán előre dobom, mint egy labdát, még Kurt feje felett is átszáll és a havas talajba csapódik. Nincs időm odamenni hozzá, mert Kurt még mindig nem adta fel, így újra támadásba lendül.

– Kezdem unni. – sóhajtom, aztán egy pofont kap tőlem.

– ELVETTÉL TŐLEM MINDENT! – ordítja torka szakadtából.

– Igen, tudom, sajnálom. Nem én akartam ezt az életet.

– Megöllek, te szuka! – rúg egyenesen a combomba.

Meg sem érzem, inkább kikerülöm a következő rúgását, majd a másik vámpír felé indulok, aki most próbálna feltápászkodni. A nyakára lépek a kemény talpú csizmámmal és minden erőmet beleadom, hogy kitörjem a nyakát. Ennek is annyi.

– Így akarsz járni? – mutatok a vámpírhulla irányába.

– Szívtelen ribanc vagy!

Talán mégis megakarom ölni...

– Szívtelen ribanc, mi? – vigyorgok rá. – Mondja ezt az, aki megölt két ártatlan rendőrt?

– Nem fogsz te vigyorogni nemsokára meglátod. -vicsorog rám. – A kis társad nagyon sokat kivett belőlem, de legalább ő is fáradt, így Victoriának könnyű dolga lesz.

Megrökönyödve nézek Kurt szemébe. Bántotta Jaspert ez a kis mocsadék.
Elkapom a nyakát és a hozzám legközelebbi fához viszem, majd neki ütöm a földöntúli erőmmel.

– Mit tettél vele? – szorítom meg a nyakát úgy, hogy egy apró mozdulattal ki is törhetném.

– Csak...csak harcoltunk! – dadogja.

Úgy látszik, hogy csak a szája nagy ennek az embernek, a tökei valahol elvesztek ide fele jövet.
Elhajítom őt egy sziklás területre, sajnos semmi baja nem lett, mivel a sziklákat valahogy nem érte a teste.

– Hova ment? – kérdezem tőle olyan mérgesen, hogy még saját magamtól is megijedek egy pillanatra.

– Úristen. – nyögi, majd kúszni próbál valami menedéket keresve.

A hátára lépek, amit már nem bír érzelmek nélkül. Olyan nagyot kiállt, hogy a madarak a fákról elhúzzák a seggüket.

– Utoljára kérdezem, bazdmeg! Hova ment a társam? – kiabálom, szinte már démoni hangon.

– NEM TUDOM! Legyőzött. Valahol a hegyekben van.  – nyivákolja.

Na nem mondod...
Leguggolok hozzá, annyira, hogy amit mondani fogok, azt még egy árva lélek se hallja meg:

– Bántottad a társamat. – suttogom.

– VICTORIA KÉRTE! – visítja.

– Bántottál ártatlanokat. – mondom önelégült mosollyal az arcomon.

– EZT IS Ő KÉRTE! Kérlek, ne bánts! Családom van! – teszi össze a két kezét.

– Igen, nekem is és miattad lehet, hogy egy személy, aki számomra fontos meghal. – mondom kíméletlenül, ezután megragadom a nyakát és a fejét letépem róla.

– Tali a pokolban. – fűzöm hozzá, majd minden együttérzés nélkül ledobom a kezemben lévő fejét a hideg hótakaróra.

Előveszek a kabátzsebemből egy vihargyújtót, majd meggyújtom vele mindkét vámpírt.
Égjetek csak, megérdemlitek.
Nem gondoltam volna, hogy a történtek hatására ennyire kijön belőlem a kegyetlen vadász, de megtörtént. Mostantól végérvényesen én vagyok a kegyetlen vadász, akinek, ha az útjába állnak akkor nem ismer kegyelmet, főleg, ha a családjával szórakoznak.
A tűz pattogó hangja kellemesen víz hangzik a fejemben, a két vámpír szépen lassan örökre eggyé válik a földdel.
Elnézném még őket egy darabig, de nekem Jaspert kellene megmentenem.
A lehető leggyorsabban indulok el feljebb a hegyekbe, hogy még időben elkapjam Victoriát.
Az erőm rohamosan fogy, de nem adom fel.

Végre felértem az egyik hegycsúcsra nagy nehézségek árán: sokat gondolkodtam, figyeltem a zajokat és követtem a nyomokat, így, ha az érzéseim nem csalnak akkor ez lehet a hely, ahol Victoria tivornyázik, míg az általa teremtett szörnyek lent harcolnak ellenünk, illetve harcoltak, mert már csak három maradt, azokkal meg csak elbírunk, és amúgy sem gyanítom, hogy közel akarnának menni hozzánk, inkább elhúzzák az északi erdőből a picsájukat, minthogy értelmetlen halált haljanak.
Ahogy sejtettem az erőm nagy része elszállt belőlem.
Sőt túl optimistán fogalmaztam, gyakorlatilag semmi erőm nem maradt. Idáig futottam (felfelé röpke ötven kilométert negyedóra alatt), ami már kivett belőlem egy jó nagy adagot, mi több a sebemből még mindig folyik a vér, ami miatt még több energiát veszítettem.
Fogalmam sincs, hogy lesz energiám megkeresni a társamat, de elindulok egyenesen, hátha kilyukadok valami hasznos helyen.
Az új képességemet még mindig alkalmazom, de így sem érzem, hogy itt lenne Victoria vagy Jasper, így valószínű, hogy messzebb lehetnek.
Gyalogolok az egyre hidegebb és havasabb területekre, eltelik félóra, majd másfél, de még mindig nem találtam olyan nyomot, amit tudnék követni, ezért kezdek egy kicsit pánikba esni.
Félek, hogy az a vörös kurva már ártott a társamnak és nem tudtam ellene semmit csinálni, így valóra válik az álmom. Elég baj az, hogy Alice nem látta Jasper jövőjét, de az órák telnek és egyre kilátástalanabbá válik a helyzetem, nyomok hiányába pedig nem fogok tudni mit csinálni.
Alkonyodik, a táj lassan feketébe öltözik és az hőmérséklet hamarosan eléri majd a nullapontot.
Tovább indulok felfelé, nyugati irányba. A lábaim már felmondták a szolgálatot csak az akaraterőm visz előre. Nem hagyhatom cserben Alicet, hiszen megígértem neki, hogy visszaviszem Jaspert.
Ha bele döglök is.
És ehhez tartani fogom magam.
Egy erdős részhez érek, ahol a fák jórészt fenyőfákból állnak, a fák egy merőben fátlan területet takarnak, ahol sziklák állnak ki a földből, e terület mellett egy szakadék van, ahol újabb fás terület következik, viszont ott már ha jól hallom egy gyorsfolyású folyó is van.
Ahogy körülnézek észreveszem azt a vörös loboncot, amit ezidáig megakartam találni.
Mosolyogni kezdek, de nyomban lehervad az arcomról a mosoly, ugyanis Victoria Jaspert fogja közre, aki láthatólag nincs jó állapotban.
Úgy sejtem, hogy nem csak Kurt, hanem Victoria is harcolt vele egy kicsit, csak hogy szórakoztassa magát unalmában.

– Á, hát itt vagy, már azt hittem, hogy cserben hagyod a társad. – mosolyog rám azzal az önelégült vigyorával.

– Hagyd békén! – mondom rekedten.

– Nézd meg. – szorítja meg a nyakát Jaspernek. – Hát nem aranyos, hogy eljött ide megmenteni téged? Így legalább mind a kettőtökkel tudok végezni.

– Engedd őt el! Ő semmit sem ártott neked. Itt vagyok csinálj velem akármit! – hadarom félve.

– Annyira édes, ahogy véded őt. – villantja ki fogait. – Erről kérdezzük meg a társadat is. Szeretnéd, hogy Jessica haljon meg helyetted?

– Nem! Ölj meg engem, róla szállj le, kérlek! – remeg meg a hangja a társamnak.

– Kapcsoljátok össze a köteléketeket! – parancsolja meg Victoria.

– Nem! – kiáltok fel.

Iszonyat dühösen néz rám a ribanc, majd egy kicsit szorít Jasper nyakán, amit már amúgy is nagyon szorított. Hallom, ahogy Jasper nyaka ropogni kezd Victoria erős szorítása miatt.
Pont, mint az álmom.

– Elég! – sikoltom.

– Nos, vagy Jasper hal meg egyedül vagy mind a ketten meghaltok, rajtad a választás.

– Jess, nehogy megtedd! – szól hozzám minden erejét
összeszedve Jasper.

Egy másodpercet sem gondolkodok azon, hogy mit teszek: Közelebb megyek Victoriához.

– A szemébe kell néznem. – mondom kimérten.

– Csináld, de ha egyetlen hirtelen mozdulatot teszel vége lesz a társadnak idő előtt.

Térdelőhelyzetbe tolja Jaspert, majd én is letérdelek eléje. Egy hópehely szállt a telt szájára, amit egy nagyon óvatos mozdulattal letörlök és finom csókot lehelek a szájára.

– Szeretlek, Jasper. – simogatom meg az arcát a remegő kezemmel. – A kötelékünk egy csiszolatlan gyémánt, ezt sose felejtsd el. – nézek egyenesen a szemébe.

– Ne csináld, Jess! Még elmehetsz. – teszi a homlokát az enyémhez.

– Nem. Az életem része vagy, Jasper Hale. Ha te halsz, én is halok. – csókolom meg őt újra.

Nem tud vitatkozni velem, már a térdén is alig tud megállni, ami azt jelenti, hogy sok ereje nem maradt, az is nagy erőfeszítést jelent számára, hogy beszéljen. A kötelékünk pillanatokon belül összekapcsolódik, így meg fogom érezni az ő fájdalmát, ő pedig az én fájdalmamat, amit az ezüst okozott nekem megint.

– Szeretlek! – suttogja nekem az utolsó erejét is felhasználva.

A kötelékünk összekapcsolása most semmelyikünknek nem okoz boldog pillanatokat, amint megtörténik megérzem Jasper fájdalmát, amitől a havas földön hátra vágódok. Jasper is így tenne, de mögötte ott áll a vörös kurva.
Megpróbálok felállni, de nem sok értelme van, mert visszaesek a talajra.
Hihetetlen, hogy Jasper mit élt át. Eszméletlenül fáj minden porcikám és ez nem az ezüsttől van, hanem Jasper fájdalmai miatt.

– Mi a faszt tettél vele? – lihegem Victoriának.

– Ó, csak egy kicsit játszadoztam vele. Volt egy olyan érzésem, hogy jössz, így harcképtelenné tettem, így most semmit nem tud csinálni a fájdalomtól. – nevet.
– Ja, igen elfelejtettem mondani, hogy e miatt a fájdalom miatt a képességeitek sem működnek.

Bassza meg!
A földön még mindig térdelő Jasperhez húzom magam, aki csak néz ki a fejéből és semmire nem reagál, ezek szerint traumás sokkot kapott.
El sem tudom képzelni, hogy milyen fájdalmai lehetnek, gyakorlatilag ugyanolyan fájdalma, mint nekem, de neki lelki fájdalma is van, amit Victoria okozott neki, ezt pedig én nem érzem.

– Nézz rám. – simogatom meg a kezét gyengéden.

– Nem tud, nem vagyok orvos, de kicsit sokkot kapott szerintem. – nézegeti a tökéletes körmeit Victoria.

– Kurvára kinyírlak, bazdmeg! – köpöm oda neki.

– Nem drágám, én foglak titeket kinyírni, de azért előbb még meg kínozlak egy picikét titeket.

A fájdalom most jut el teljesen a tudatomba, amiért hangosan felnyögök és könnyek kezdenek folyni a szememből.
A társam olyan lassan néz fel rám, mintha lassított felvételben mozogna, megrázza a fejét, amitől ki megy belőle a sokk hatása. A fájdalom neki is most éri el a központi idegrendszerét, azonban ő jobban bírja nálam, mivel ő csak egy kicsit szisszen fel, de tudom, hogy neki jobban fáj, csak nem mutatja ki, hogy erőt adjon nekem.
A fejét a vállamnak hajtja, a kezével pedig átkarolja a derekamat. A teste rázkódni kezd, ami annak köszönhető, hogy a fájdalmat ő is inkább kisírja magából.
A megsérült kezemmel a nyakát kezdem simogatni, hátha ezzel csak egy kicsit is tudom csillapítani a fájdalmát.
Még mindig nem tudok felállni és a képességeimet sem tudom használni, bár semmelyikkel nem érnék semmit. Nincs olyan képességem, amivel árthatnék, legalábbis a most kapott hatalmas erőmön kívül.

– Köszönöm, hogy az életem része vagy. – mormolom a fülébe.

– Köszönöm, hogy megbocsátottad azokat a dolgokat, amiket tettem.

Egy kéz ránt el a hajamnál fogva Jasperttől, majd elvisz a társamtól jó messzire. Innen tudom, hogy ezek lesznek az utolsó perceim, hacsak nem jön egy őrangyal, aki megszán két vámpírt.

– Eleget kínoztalak titeket, jöhet az izgi része. – dörzsöli össze két tenyerét az ellenségem.

Jasperre nézek, mert utoljára az ő arcát szeretném látni, ha már meghalok.

– Honnan tudtad, hogy Jasper és én társak vagyunk? – kérdezem a ribanctól.

Szóval akarom tartani, mert még nem állok készen arra, ami most jön, majd pár perc múlva talán beletörődőm.
Beletörődőm abba, hogy sosem látom viszont a családom és a barátaimat. Annyira sokszor voltam már a halál torkában, hogy ezt már biztosan nem élem túl, pedig annyi mindent akartam kezdeni még az életemmel: megakartam volna kérdezni Arot, hogy mégis mit gondol rólam, hozzá akartam menni ahhoz az emberhez, aki most valószínűleg az északi erdőben látja el az alakváltókat és sejtése sincs róla, hogy engem néhány pillanat múlva kivégeznek. Én totál abban a tudatban voltam, hogy a Volturi fog engem kivégezni az állandó megjegyzéseim miatt, de ugyebár az élet kiszámíthatatlan, sosem tudjuk, hogy mi következik.

– Tudom, hogy az időt szeretnéd húzni, de ez nem valami film, ahol szóval tartják az embert, majd megjön a hős megmentő, aki megöl engem. De ha ezt akarod megtudni halálod előtt, akkor legyen, elmondom neked, hogy ez csak egy megérzés volt.

– Vadászni fognak rád, Victoria. Nemcsak Cullenék, hanem a Volturi is, hamarosan újra találkozunk a pokolban. – jelentem ki érzelem nélkül.

Nem válaszol a fenyegetésemre, úgy dönt, hogy Jasper felé veszi az irányt, akinek még mindig óriási fájdalmai vannak.

– Veled kezdem, csakhogy a társad végig nézze. – vigyorog rám.

– Remélem a pokolban végig nézhetem, hogyan kínozzák a volt csávód. – szól be Jasper Victoriának.

Azonnal megragadja a nyakát, de én nem bírok odanézni, lehajtom a fejem a hideg földre és sírni kezdek...sírni...sikoltozni és zokogni, mint egy csecsemő.
Nem akarom hallani, látni, hogy mit művel Victoria. Más hangokra kell figyelnem!
Egy hókupac eshetett le a fáról, mert egy halk puffanás hallatszik a hátam mögötti erdőben.

– Mi a...– kezdi Victoria, de nem tudja befejezni valamiért a mondatát.

Lehet, hogy mégis eljött egy őrangyalom?
Felkapom a fejemet és egyenesen Victoria irányába nézek, akit most pofoz fel valaki.
Nem Cullen, nem Volturis, nem alakváltó.

– Tűnj az unokámtól, te szajha! – kiabálja Victoriának, majd egyet a hasába rúg.

Alina.
Ezt nem hiszem el!
Nem gondolkozok, hogy mi történik körülöttem, azonnal Jasper felé veszem az irányt, majd megragadom és arrébb húzom a közel harctól.
Még ő sem tudja felfogni, hogy nem fejezték le.

– Jess, menjetek keleti irányba arra tiszta a terep. – kiabál Alina nekünk.

– És veled mi lesz?

– Én meg leszek, menjetek!

Ebben a pillanatban üti őt meg Victoria, Alina a folyóba esik, de rántja vele Victoriát is.
Mi.
A.
Fasz.
Történik.
Itt?

– Gyere! – karolom át a társamat.

Nem tudunk gyorsan menni, mert még mindig nem tértünk észhez és a fájdalmunk még mindig tart, így megpróbálunk lassan menni, ezzel erőt gyűjteni a hegy további szakaszához, szerencsére hegyen könnyebb lefele, mint felfele.
Keleti irányba, ahol jövünk már a jegesedés is elkezdődött, szóval csúszkálunk össze-vissza, mint két részeg jóbarát.
Ötven kilométert kellene megtennünk emberi képességekkel.
Ez lehetetlen. Főleg ilyen körülmények között.
A dolognak a legjobb része, hogy még a látásunk is olyan, mint egy emberé, így, ha besötétedik szart sem fogunk látni és az gond, mert ezeken a hegyeken élnek fura élőlények.
Úgy tűnik, ha nem Victoria fog minket megölni, akkor megteszi velünk az időjárás és az állatok...
Jasper megragadja a kezemet, ezzel jelezvén, hogy álljunk meg.

– Baj van? – kérdezem.

– Csak...álljunk meg...egy kicsit. – lihegi.

Bólintok, majd keresünk egy helyet, ahol biztonságban tudunk pihenni.
Egy sziklát találunk, mely körülbelül egy méter átmérőjű, lapos és mivel fa alatt van nem érte hó, ezért ide ülünk le...Jasper ül le, mert engem az ölébe vesz.

– Bocsánat, de így melegíthetjük egymást. – simítja végig a hátamon a kezét.

– Mit csinált veled?

Miután kimondtam a kérdést az egész teste reszketni kezd a félelemtől és erősebben szorít magához.
Ha Jaspert így megkínozta az a szuka, akkor tényleg nem lehetett kellemes az élmény.

– Nem akarok róla beszélni. – puszil meg.

– Miért mentél el, Jasper? – fogom meg az arcát a két kezemmel, hogy egy kicsit felmelegítsem. – Miért? – könnyezek be.

– Mert szeretlek és megakartam őt találni, mert ha nem teszem megölt volna téged.

– Alice, Carlisle, a tesóid, rájuk nem gondoltál? Amikor megtudták, hogy eltűntél egy világ omlott össze bennük.

– Bennem meg akkor omlott volna össze egy világ, ha Victoria megöli a társam.

– És eljöttél, azért, hogy megöld. – sóhajtok.

– Nem, eljöttem azért, hogy feltartóztassam. Tudtam, hogy elakarod őt kapni és a jóisten sem állíthatott volna meg benne, így gondoltam mire odaérsz lefárasztom egy kicsit.

– Tisztában voltál vele, hogy meg fogsz halni, mégis megtetted.

– Nem haltam meg. – simogatja meg az arcom.

– Egészen a mai napig ódzkodtam a kötelékünktől, de rájöttem, hogy ez egy jó dolog. Nem tudom, hogy mi alapján történik ez, de az biztos, hogy nem én vagyok a legalkalmasabb vámpír, hogy a társad legyen.

– Ilyet soha ne mondj, oké? – néz a szemembe.

– Gyűlöltelek Jasper, mindenért. Azért, mert eljöttél hozzám, a beszólásaidért, mindenért. Erre elhatározod, hogy megmented az életemet. Nem érdemellek meg.

– Megérdemeltem a gyűlöletedet, nem így kellett volna kiviteleznem a dolgokat. Én is gyűlöltelek egy ideig, azért, mert az apámmal voltál és nem velem, de közben meg szerettelek is. Ha így nézzük én nem érdemellek meg téged.

– Ez nem igaz. – duruzsolom neki. – Mindenemet megérdemled.

Végre nevet és a fájdalom ellenére én is elkezdek.
Megúsztunk egy lefejezést.
Még mindig hihetetlen számomra.

– Indulnunk kellene, nem biztonságos itt...– túrok a hajába.

– Nem vagyok rá képes, nagyon...– csuklik el a hangja.

Befejezem magamban a mondatát: megkínoztak.

– Semmi baj, nem kell semmit mondanod. – ölelem magamhoz.

– Én...– kezdi, de belé akad a szó.

A hátam mögé kezd el leskelődni ijedt tekintettel, leszállok róla és készen létbe helyezem magam egy esetleges harcra, de a testem erre még nem áll készen. Mintha tűzijáték robbant volna a gyomromba olyan éles fájdalom hasít belém, ezért a nyirkos földre rogyok.

– Jess! – kiabálja egy ismerős hang, akit hirtelen nem tudok hova tenni.

Ketten vesznek körül és ketten állítanak lábra.
Felnézek az engem megszólító vámpírra. A vörös szemeit kell megnéznem, hogy tudjam kivel állok szemben.

– Riley? – kérdezem kótyagosan.

– Mi a szart tett veled az a büdös ribanc? – kérdezi idegesen.

– Én megmaradok.

– Veled mi a helyzet? – kérdezi a társamtól.

– Ki ne mondd Jasper, hogy jól vagy, mert megütlek! – figyelmeztetem. – Kurvára nincs jól.

– Megkínzott, igaz?

Jasper nem felel csak bólint.

– És azt akarta, hogy kapcsolódjunk össze, így most mind a kettőnknek fáj, ráadásul engem ezüsttel is megsebeztek, ezért mind a kettőnknek duplán fáj.

– Szét választottátok már a köteléket?

– Már igen, de így se lett jobb.

– Gondolom a képességetek nagy része vagy az összes elszállt belőletek, de vissza fog jönni, addig itt maradok, utána menjetek le a többekhez. Nincs okotok félni megöltem két vámpírt, viszont Jason még szabadon.

– Még mindig nem bízok benned. – jelentem ki.

– Tudom, de most az egyszer valami jót próbálok csinálni.

– Én hiszek neki. – kapcsolódik be a beszélgetésbe Jasper.

– Köszönöm, de most aludjatok egy picit, én vigyázok rátok.

– Köszi. – motyogom.

Ledőlök a szikla mellé, Jasper pedig mellém.
Sok volt ez a nap, hamar elfogok aludni egy csurom vizes, hideg, havas részen.
Mikor már épp álomba szenderülnék, akkor ül mellém Riley.

– Zavar? – kérdezi.

– Nem, dehogy. – próbálok mosolyt erőltetni a számra.

– Ezt vedd fel. – adja át a világosbarna kabátját. – A tiéd csupa víz és kosz.

– Köszönöm! – hálálkodom.

Néhány perc múlva már alszok is. Nem sokat fogok tudni aludni, mert, amint visszajönnek a képességeim lemegyünk a hegyről.
Szar volt ez a nap.
De legalább élünk.
Mind élünk.