| Képtelen vagyok róla beszélni  |

Reméltem, hogyha újra felébredek - már ha felébredek - , akkor a fájdalmaim nagy része már nem lesz jelen. Most viszont mintha még jobban sajogna és égne mindenem, mint azelőtt. Egy ideje már ébren fekszem a puha ágyban, nem volt még erőm kinyitni a szemeimet. De még így is sikerült arra rájönnöm, hogy egy átlagosnál nagyobb ágyban fekszem, és van még itt velem valaki.

Nagy nehezen felnyitom a szemhéjaim. Nem a palotában vagyok. A barlang falai göröngyösek, a kialakítása mégis otthonos. Rengeteg gyertya ég, ez ad némi sejtelmes fényt. A barlang bejárata - amit épphogy látok a különálló helyiség fátylai és függönyei mögül - nem nyitott, függönyök lógnak a magasból teljesen a fekete járólapokra.

Sikerül felülnöm, hátamat a puha párnáknak vetem. A mellkasomra húzom a takarót. Ekkor tűnik csak fel, hogy testemet már nem borítja vér és kosz. Tiszta ruhát is adott rám valaki, illetve hajam is makulátlan már. Szemeim azonnal könnybe lábadnak, amint meglátom a hegeket a karomon. Lejjebb hajtom a takarót. Mindenhol ott vannak. A mellkasomon, hasamon és végig a lábamon. Nem kell megnéznem, hogy tudjam a hátam is ilyen. Ezektől már sosem szabadulok. Könnycseppem a mélybe hullik. Szorosan magamra húzom fehér paplanom, eltakarva vele elcsúfított testemet.

Az egyik függöny susogására felnézek. Loki a nem megszokott ruhájában áll a barlangba kivájt szoba boltíve alatt. Melegítőnadrág és pulóver van rajta.

-Szia! - Köszön lágyan. Szemeimet összepréselem, arcom eltorzul, ahogy sírni kezdek. Ujjaim elfehérednek, ahogy rászorítok a takaróra a mellkasomon. A matrac besüpped mellettem. Hagyom, hogy Loki magához húzzon, átöleljen. Ujjai finom táncot járnak a felkaromon. Nem mond semmit, hagyja, hogy kisírjam magamat, hogy kiadjam magamból a fájdalmat.

-Meddig? - Kérdezem rekedten.

-Ne most! - Leheli, majd érzem, ahogy ajka megtalálja a fejem búbját. - Előbb pihend ki magadat.

-Tudni szeretném - hangom remeg a sírástól és a felvillanó képektől. Elengedem a takarómat végre és átölelem Loki törzsét, fejemet mellkasára hajtom. Nem válaszol azonnal, gondolkodik elárulja-e, meddig tartottak odalent.

-Két hét volt - válaszát hallva testem megremeg. Loki szorosabban ölel át, fejét az enyémre hajtja. Nem szólunk többet, hagyja, hogy kisírjam magamat a karjaiban. Két hétig kínzott az a pszichopata odalent. És még csak meg sem tudtam, miért tette. Hogy mire volt ez jó az árnyaknak. Nem kérdezett semmit, az emléktörlésen kívül nem fenyegetett semmivel.

Nem tudom, meddig ülök Loki karjaiban, ahogy azt sem, mikor nyomott el az álom. Mikor felébredek, sötétebb van, időközben beesteledhetett odakint. Kibújva a takaró alól kiráz a hideg. Megpillantok egy hosszú nadrágot és egy pulóvert a bejárat melletti széken. Felkapom magamra őket. Félrehúzom a selymet és kilépek abból a szobából, ahol az ágy található. Olyan, mintha a palotában lennék, azt leszámítva, hogy itt semmi sem arany és a falak helyett itt sziklák vannak. Elfog a kíváncsiság, hogy mégis hol lehetek. Felfedezek egy fürdőt és egy konyhát. Pár könyv hever a kanapé melletti asztalon. Ahonnan kijöttem, ott még több volt a könyvespolcon.

Finom, hűvös szellő lengeti a barlang bejáratához felaggatott függönyöket. Összehúzom a szemem, nem tudom, jól láttam-e azt, amit. Loki nincs idebent. Elindulok ki. Lépéseim még nem a legbiztosabbak, lábaim már kevésbé fájnak. Nem úgy, mint a fejem vagy épp a hátam. Sebhelyes kézfejemmel félretolom a selymes anyagot. Megpillantom Lokit, ahogy a tó partján üldögél. Ez az a tó, amit ő mutatott nekem. A Hold és a vízben úszó foszforeszkáló halakon kívül nincs más fényforrás idekint. A közelébe érve meghallja lépteim, hátrafordul. Kinyújtja a kezét, ezzel segítve leülnöm. Összeszorítom fogaimat fájdalmamban. Kihúzom a kezemet az övéből, hogy szorosabban fogjam magamon a pulóveremet. Felvillan az a bizonyos zöld fény és a hátamat melegség tölti el. Magamra húzom a takarót.

-Hol vagyunk? - Kérdezem halkan.

-Nem olyan előkelő, mint a palota, de az enyém - meglepetten fordulok felé. - Senki sem tud róla, így nem keresnek itt minket.

-Köszönöm! - Válasza csak egy apró bólintás. Állkapcsa megfeszül. Agyal. Zavarja valami. Mióta rám talált, van valami, ami nem hagyja nyugodni. - Nem a te hibád, Loki! - Felhorkan, mire én lesütöm a tekintetem.

-Dehogynem! - A vízben úszó színesen világító halakat nézni. - Nem kellett volna, hagynom, hogy elvigyenek.

-Nem tehettél semmit, miattam sebesültél meg - még sikerül bent tartanom a könnyeimet. Eszembe jut mit tettem vele, hogy megégettem őt, mert azt hittem Odinnal állok szemben.

-Túl sokáig tartottak a szobámban, senki sem válaszolt arra, hol vagy - dühöt hallok ki a hangjából. - Anyámon és az őrökön kívül senki sem jöhetett be hozzám - ekkor tűnik fel, hogy mióta segített leülni, nem nézett rám. - Amint rájöttem, hogy valami nem stimmel, azonnal keresni kezdtelek. De így is elkéstem.

-Nézz rám - finom hangnemet ütve kérem meg erre. Térdét átölelő kezei ökölbe szorulnak. Elszorul a torkom. Nem bír rám nézni. A torkomban lévő gombóc növekedni kezd. Nem bír rám nézni, mert elcsúfították a testemet. - Nézz rám! - Kissé megemelem a hangomat. Loki pár másodpercre lehunyja a szemeit. - Loki! - Könnyáztatta szemét ekkor belefúrja az enyémbe. Kiolvasom a fájdalmat, a dühöt és az undort a szeméből. Sebes kézfejemet, melyet ő is láthat, most a takaró alá csúsztatom. Tekintete azonnal ellágyul, én pedig visszafordulok a tó felé.

-Nem amiatt - leheli. Összepréselem az ajkaim, küzdök a feltörni akaró sírásommal. - Magam miatt. Undorodom magamtól, mert hagytam, hogy keresztül menj ezen. Nem voltam ott, nem tudtam megakadályozni - keresi a tekintetemet, de hiába. Felém fordul ültében. - Az zavar, amit érzek miattuk.

-Engem pedig az, hogy nem fogod fel, hogy nem a te hibád! - Felé fordulok, könnyáztatta arcomat látva ismét megfeszülnek az izmai. Felém nyújtja a kezét. Úgy fordulok, hogy szemben legyek vele. Végül sebhelyekkel csúfított kezemet az övébe teszem. Összekulcsolja ujjainkat. - Nézz a fejembe! - Elkerekedett szemekkel pillant fel rám. - Képtelen vagyok róla beszélni - hangom elcsuklik. - Ha tudni akarod, akkor nézd meg - nem tudnék arról beszélni, ami odalent történt, amiket át kellett élnem. De szeretném, ha Loki tisztában lenne vele, legalább ő. Tudom, hogy előbb vagy utóbb megkérdezte volna.

-Ha megteszem, te is újra látni fogod - tiltakozik. - Még túl friss. Azzal, hogy megmutatod nekem, neked nem lesz könnyebb. Beszélned kell majd róla, az segíteni fog.

-Nem akarok róla beszélni - rázom meg a fejemet. - És pont azért akarom, hogy most nézd meg, mert még friss. Életem végéig velem maradnak ezek a képek, ott lesznek az álmaimban. Később elég lesz annyi, nem akarok visszaesni azzal, hogy hetekkel vagy akár hónapokkal később megmutatom. Már ha sikerül kimásznom ebből az állapotból valaha - keserűen felnevetek. Loki gyengéden megszorítja a kezemet.

-Biztos vagy benne? - Kérdése közben közelebb ül, térünk összeér.

-Csak akkor, ha látni szeretnéd - kezeinket figyelem. Loki puha és makulátlan keze az én sebhelyes kezemet fogja.

-Nem tudom, akarom-e - hangja remeg. Tekintetünk találkozik. A szememből pedig kiolvassa a gondolataimat, a válaszomat. Vagy most, vagy soha. Később nem leszek képes megmutatni, újra látni az egészet. Szabad kezét az arcomra fekteti, hüvelykujjával simogatja az arcomat, az azon éktelenkedő sebhelyet. Homlokunk összeér. Lehunyom a szemeimet, légzésem pedig felgyorsul. - Bármikor megszakíthatod - olyan közel vagyunk egymáshoz, hogy érzem meleg leheletét. Bólintással válaszolok. Finom kézszorítás a jel, hogy elkezdi.

A következő pillanatban pedig felvillannak a szemeim előtt az emlékek. Az az átkozott gépezet, mellyel a rosszabbnál rosszabb emlékeimet vetítette le előttem újra. Illetve a Lokival közös pillanatainkat, azt, hogy mi lenne Lokiból, ha én nem lennék. A férfi azt mondta, ez akkor történne meg, ha megölnének. Látom az ostort, a dobócsillagokat, minden egyes vágást, amit a testemen ejtett. Fel sem tűnik, hogy szorosabban fogom Loki kezét addig, amig el nem kezdi simogatni az arcomat.

Újra kell élnem, ahogy eltöri a csontjaimat. Látom magamat, ahogyan a cellámban ülök és a karkötőt próbálom letépni a csuklómról. A penge, megvágja az arcomat, lábamat, hasamat és karjaimat. Próbálok a képek sokasága között a légzésemre figyelni. Remegésemet azonban nem tudom uralni. Loki azt mondta, bármikor megszakíthatom, de akarom, hogy lássa. Hogy legalább ő tisztában legyen azzal, min mentem keresztül. Hogy tudja, kitartottam, sokáig nem adtam fel és vártam rá. Bármeddig vártam volna rá, tudtam, hogy el fog jönni.

Az emlékképek egyik pillanatról a másikra megszűnnek, átveszi a helyüket a feketeség. Óvatosan nyitom ki a szememet. Nem érzem már Loki kezét az arcomon, a homloka érintését az enyémen. Elhúzódott. Arcán rengeteg érzelem táncol. Gyűlölet, fájdalom, csalódottság, félelem. Szabad kezemmel megtörlöm nedves arcomat. Lokiéból folyamatosan folynak a könnycseppek.

Összepréselt ajakkal mosolyodom el, majd megvonom a vállamat is. Látom rajta, hogy nem erre számított. Nem gondolta volna, hogy ilyen durva dolgoknak voltam alávetve. Nem mond semmit, de nem is kell neki. Én sem tudok most megszólalni. Törökülésben ül. Egy mozdulattal jelzi, hogy menjek közelebb. Végül az ölébe ülök. Amennyire csak tudok, összegömbölyödöm, ő pedig szorosan körém fonja a karjait. Fejemet a nyakába fúrom, beszívom édes illatát.

-Annyira sajnálom! - Szólal meg végül olyan halkan, hogy még én is alig hallom.

-Tudom.

-Segíteni szeretnék - lejjebb hajtja a fejét. Homlokomon érzem, ahogy mozog az ajka, ahogy nyel. - Nem tudom, tudok-e bármiben is segíteni ezek után.

-Nekem már az is elég, hogy itt vagy - homlokon csókol, tekintetét pedig visszafordítja a tóra. A színes halak egymás mellett cikáznak, vidáman és gondtalanul úsznak a tiszta vizű tóban. Akaratlanul is visszagondolok azokra az percekre, amiket itt töltöttünk Lokival. Amikor beledobott, én pedig elhitettem vele, hogy nem tudok úszni. Halvány mosoly jelenik meg a szám szélén. Nem hittem volna, hogy valaha még fogok őszintén mosolyogni.

Felemelem a fejemet. Előbb az arcát, majd pedig a nyakát puszilom meg a csínytevések istenének. Finoman rászorít a combomra. Gyönyörű szeme összefonódik az enyémmel.

-Te öltöztettél át? - Hangom remeg a kérdést feltéve.

-Nem - rázza meg finoman a fejét. Megnyugszom. - Van egy gyógyító, akivel jóba vagyok. Őt hoztam el ide, titokban tartja, hol vagyunk. Lemosta rólad a vért, tiszta ruhát adott rád és ellátta a sebeidet - előhúzom a takaró alól az egyik kezemet és Loki arcára fektetem. Oda, ahol felsértette a körmöm a bőrét. - Sajnos nem tudott mindent eltűntetni.

-Nem gond.

-Holnap is érte megyek, rád akar nézni újra.

-Rendben - megsimítom a varasodó sebét. - Nem akartalak bántani.

-Tudom - homlokát ismét az enyémen támasztja. - Éhes vagy? - Bólintok. Több nem is kell egyikünknek sem. Felállunk, kezét átvezeti a hátam mögött, megfogja a derekamat. Visszasétálunk az elvarázsolt barlangba, melynek asztala már meg van terítve. Az étel illatát érezve összefut a nyál a számban. Fogalmam sincs, mikor ettem utoljára. Sült csirke és burgonya van az asztalon, salátával és savanyúsággal. Valamint egy kancsó víz és egy üveg bor.

Miután elfogyasztjuk a késő éjszakai vacsoránkat, nem telik bele fél órába, de én már a vécé fölött görnyedek. Minden kijött belőlem. Annyira összeszűkült a gyomrom ebben a két hétben, amíg épphogy csak kaptam valami ételt, hogy most nem bírja befogadni a nagy adagot. Loki a zárt ajtó mögött vár. Gyorsan megmosom az arcomat és a fogamat.

-Rendben leszel? - Kérdezi, amint kinyitom az ajtót és mellé lépek.

-Igen - kézen fog és bemegyünk a hálószobába. Lekapom magamról a pulóvert és a nadrágot. A pólóm hosszabb a kelleténél, így leér a combom közepéig. Bezuhanok az ágyba és magamra húzom a takarót. Mély levegőt veszek, ahogy a puha matrac és meleg takaró beszippantja sajgó testemet. Felhajtom magam mellett a takarót, ezzel jelzem Lokinak, hogy nyugodtan csatlakozzon. Leveszi a felsőjét. Fedetlen felsőtestét látva összeszorul a torkom. Nem az izmok miatt, hanem a kötés miatt. Befekszik mellém én pedig oda bújok. Finoman megsimítom a fehér anyagot a hasán. - Hogy vagy? - Tudja, mire értem.

-Jobban - válaszolja halkan. - Holnap még Nika átköti, aztán már kötés se kell - összepréselt ajkakkal bólintok. Szólásra nyitom a számat, de nem hagyja, hogy bármit is mondjak. - Eszedbe ne jusson bocsánatot kérni! - Halkan felnevetek, amit megmosolyog.

-Rendben! - Felnézek rá. Gyönyörű szemében el tudnék veszi. - Mikor megyünk vissza?

-Amint jobban leszel, és amint készen állsz rá. Nem kell sietnünk - azzal a kezével, amellyel átkarol, simogatni kezdi a karomat. - Mit fogsz csinálni, ha visszamegyünk? Odinnal?

-Nem ő küldött le oda - Loki lélegzete egy pillanatra elakad. - Én is azt hittem, hogy ő volt. De van egy olyan érzésem, hogy ehhez most semmi köze. Ezt szeretném vele megbeszélni.

-Az árnyak ismét a palotában vannak - szűri ki a szavaim között megbúvó kimondatlan gondolatot. Bólintok. A párod. Érzi a fájdalmadat. A csuklyás férfi hangja hirtelen tölti be a fejemet. Tudom, hogy Loki is sokat agyalt ezen, mióta megtudta és mióta kihozott onnan. Azonban még egyikünk sem hozta fel a témát. Szeretlek! Elszorul a torkom, de próbálom nem kimutatni az érzéseimet. Megbeszéltük, hogyha ennek az egésznek vége, csak akkor térünk vissza a témához. Mégis szükségesek voltak ezek a szavak a szájából. Nagyon remélem, hogy nem csak azért mondta, hogy ne öljem meg. De ha emiatt tette volna, most nem lenne itt velem. Nem érezné rosszul magát a történtek miatt, és nem feküdne mellettem, nem ölelne. - Min kattogsz, Úrnőm? - Bár nem látom az arcát, mégis hallom, hogy mosolyog. Cirógatni kezdem fedetlen, izmos mellkasát. Ügyelek, hogy ne érjek hozzá a kötéséhez.

-Nem számít - felnézek rá. Megcsillan a szeme, mintha tudná merre jártak a gondolataim.

-Pihenj! - Homlokon csókol, én pedig kényelmesen elhelyezkedek a karjaiban. Végül egymást ölelve alszunk el.