| Mélyen belül hallja a sikolyaidat |

-Desy! – Az ajtó felé pillantva meglátom Thort és... és Odint. Rémület fog el. Ez nem lehet! Nem lehetett ilyen idióta! A földön már nem Odint látom, ahogy eddig, hanem Lokit. Vállából és combjából vér szivárog. Köpenye megégett. Még mielőtt megelőzhetne bárki is, mellé sietek. Fejét a combomra fektetem.

-Miért csináltad? – szipogom, miközben leszakítom a pulcsim ujját és a vállán lévő sebre szorítom. Thor már a másik oldalán van és a lábán lévő sebbel foglalkozik.

-Nem hagyhattam, hogy bántsd – mosolyog rám halványan.

-Őt akartam és nem téged! – remegni kezdek. Erőm pulzálni kezd bennem. Majdnem megöltem Lokit.

-Semmi baj! – Véres kezével megfogja az enyémet. – Tudtam, mit csinálok.

-De én nem tudtam, hogy te vagy az – hangom remeg. – Meg is ölhettelek volna!

-Dehogy – szorítja meg a kezem. Nem tudom, hogy amiatt, mert testvére a lábát babrálja és fáj neki, vagy mert engem akar megnyugtatni. – Nem öltél volna meg engem, kedvesem.

Már nem tudom, hanyadszorra élem át. Öt után már nem számoltam. A bűntudatom minden egyes alkalommal erősebbé válik, mardos, belülről fal fel. Ahogy az is, hogy azóta sem tudom, hogy van Loki. Odin szerint nem sok kellett volna ahhoz, hogy megöljem.

Mikor a férfi kiragad az emlékekből, a könnyeim mintha nem ismernék azt a szót, hogy elég, hogy állj. Mérhetetlen félelem lesz úrrá rajtam. Egész testemben remegek az emlékektől.

Végig kellett néznem, hogy Loki a bál estéjén megment, majd azt, hogy majdnem megölöm. Aztán újra, újra, újra és újra.

A mellkasomat csúfító sebemből még mindig szivárog a vér. A sötét köpenyt és csuklyát viselő férfi az előző alkalommal kezdett el már nem csak mentálisan, hanem fizikálisan is bántalmazni. Nem tudom, hány napja hoznak már le ide. Azt se tudom, milyen időközönként. Biztos vagyok benne, hogy nem napokhoz kötik. Hanem ahhoz, mikor szedem össze annyira magam, mikor gyógyulok meg annyira, hogy újra alávethessenek ezeknek.

Van egy karkötő a csuklómon, mely megakadályozza, hogy tudjam használni a képességemet, így gyógyulni sem gyógyulok olyan gyorsan. A fekete kőből készült ékszer össze van nőve a bőrömmel. A benne lévő lila ékkövek felvillannak, ha elő akarnám hívni az erőmet. A könyökhajlataim már zöldes, lilás színben játszanak a sok tűszúrástól. Gondolom, már nem lenne értelme az erőelszívó egyveleget belém fecskendezni, ezért döntött a karkötő mellett.

Nem tudom leszedni magamról. Próbáltam már. Mindig az lett a vége, hogy véresre csikarom a bőrömet a csuklómnál. Még most is sebes. Nem törődtek azzal, hogy lemossák rólam a vért. A jobb kézfejemen - az a kezem, amin a karkötő éktelenkedik - csurom vér. A rászáradt vörös folyadék már felrepedezett a kézfejemen, ujjaimon, beült a körmöm alá.

A mellkasomon éktelenkedő vágást akkor kaptam, amikor idehurcoltak. A véres vágófegyver a mellettem lévő asztalon hever. Ha el tudnám érni valahogy, akárhogy, lenne esélyem megölni ezt a férget.

De túl fáradt vagyok ahhoz, hogy próbálkozzak. Az elején nem hagytam magam. Próbáltam kitörni a székből, az engem idekísérő őrök szorító fogása alól. Az erőmet is próbáltam előhívni, hogy leégessem a húst a csontjairól, majd pedig hamuvá váljanak fehér, görbe csontjai. Sosem jártam sikerrel. Most már annyira fáradt vagyok testileg és mentálisan is, hogy feladtam.

Nem tudom, meddig csinálják még ezt velem. Nem akar belém verni semmit, nem mond olyat, amit meg kellene jegyeznem. Például, hogy ne ártsak Odinnak. Hiszen emiatt kerültem ide. Csak be- és kikapcsolja a gépét, rosszabbnál rosszabb emlékeket és érzéseket hív elő. Alkalmanként megvág. De semmit több.

Újra kell élnem, hogy bántom Lokit, hogy megment. Az együtt töltött szép és kellemes perceket. Azt, hogy miken mentem keresztül a Földön. A verekedéseimet, azt, hogy hányszor vettek őrizetbe már. A bátyám halálának hírét. Tudom, hogy életben van, láttam. De ettől függetlenül ugyanúgy megráz az egész. Újra és újra látom kell anya és Damian halálát. Sőt, olyanokat is látok, amik még meg sem történtek.

Látom Loki holttestét és tudatja velem, hogy én öltem meg. Ugyanez a helyzet a bátyámmal és a kislányaival. Látom, ahogy meghalnak, pár centire tőlem és én nem tehetek az illúziókban semmit. Nem bírok megmozdulni, segítséget kérni, bevetni a képességemet. Csak állok ott tehetetlenül és végignézem, ahogy megölik őket. Beszéltem anyával is. Hol szépet mondott rólam, hol nekem támadt, hogy milyen szörnyeteg lett belőlem.

Tudom, hogy mindez csak hallucináció, hogy nem történtek meg és nem is fognak. Anya sose beszélt így velem, és ha még élne, se tenné ezt. De iszonyúan megráznak. Érzem a gyászt, a fájdalmat, az ürességet, amikor kikapcsolja a gépet.

-Sok élőlény ült már ebben a székben - dünnyögi rekedt és mély hangjával, miközben előmászik a sötét sarokból. A gép billentyűzetéhez lép. Minden egyes koppanásra összerezzenek. - De eddig te bírod a legtovább! - Esküszöm, hogy egyszerre csalódott és izgatott a hangja.

-Csak jussak ki innen...

-Tudom, tudom! - Legyint felém. Csontos ujjai kivillannak cafatos végű ruhaujja alól. Körmei feketék és töredezettek. - Megölsz! - felém fordul. Szemét és orrát továbbra sem látom az arcára vetülő árnyék miatt. Azonban sárgás, rothadó fogsora kilátszik, miközben rám vigyorog cserepezett ajkaival.

-Ne vedd félvállról, te szadista! - Sziszegem annyi gyűlölettel és éllel a hangomban, amennyit ilyen állapotban képes vagyok kierőltetni magamból. Közel sem annyit, amennyire ezeket érzem magamban. Sokkal gyengébbnek és megtörtebbnek hat a hangom, mint előző alkalommal.

-Szadista? - Teljes testével felém fordul. Mintha megsértettem volna. Lassú, csoszogó léptekkel elindul felém. - Ez fájt felvágott nyelvű félistennőkém! - elvicsorodom. Megáll előttem. Kapucnija alól vizslat, de továbbra sem látom a szemeit.

-Biztos lehetsz benne, hogy a halálod lassú és fájdalmas lesz! - Vigyort erőltetek az arcomra.

-Szadista? - köhinti a szót. Rágódik rajta. - Én nem így nevezném magamat. Inkább - ismét elgondolkodik. Végignéz rajtam, ezt is csak a feje dőléséből veszem észre. Megszorítom a szék karfáját. - Művésznek! - Fortyogó gyűlölettel ejti ki a szót. Azonban kihallom belőle a vágyat is. Olyan gyorsan mozdul a keze, hogy el sem tudom kapni a fejemet. Nem gondoltam volna, hogy végre tud hajtani ilyen gyors mozdulatot. Fájdalmas ordítás hagyja el torkomat. Könnyeim mellett már a vérem is folyik. A meleg folyadék lassan gördül lefelé. A feketeruhás férfi először elvigyorodik, majd el is neveti magát. Élvezi, hogy fájdalmat okoz nekem. Nem tudom eldönteni, melyiket élvezi jobban. Ha mentálisan, vagy ha fizikálisan bántalmaz. Orromon seb keletkezik. Csontos ujjai között pedig ott tartja a septum piercingemet. Ez a szadista fasz, kitépte az orromból az ékszert! Fájdalomhullám indul el az orromtól, végig a testemen. Az orrom ég, a fejem lüktet. Szédülni kezdek. - Olyan jól szórakozok! - nevet fel, majd eldobja az egyik sarokba az ékszeremet. Nem tudok szóhoz jutni a meglepettségtől és a fájdalomtól.

-Nem tudom, mennyit tudsz a próféciáról - Fém siklik fémen. - Több ezer évvel ezelőtt megíródott a sorsod, és nem maradt ki belőle a fiatalabbik herceg sem! - Vér buggyan ki a mellkasomon. Újabb vágást ejt az előző alá. Fogaim között fújom ki a levegőt fájdalmamban. Nem adom meg neki azt az örömöt, hogy sikoltsak. Most nem! - A tűz és a jég együttese - kacagásától a csontjaim megremegnek. - Milyen szép! Milyen romantikus! - Az éles vágóeszközt most a bal orcámon húzza végig. Az orromból eredő folyadék már elérte a számat, beszínezte az ajkaimat és a fogaimat. Az arcomról lassan gördül le a meleg, folyékony anyag. Elvigyorodik eltorzult arcomat látva. - Nem tudod, miről beszélek, igaz? - Hallgatással felelek. - Te tényleg nem vagy tisztában vele! - Döbbenetet hallok ki a hangjából. - Ó, te kis ostoba!

-Miről beszél? - Sziszegem. Vérfagyasztó nevetés hagyja el a torkát.

-Egymásnak vagytok teremve! - Leheli a szavakat. A remegésem hirtelen alábbhagy. - Olyan erőt vagytok képesek együtt létrehozni, amit eddig soha senki. Ellentétes képességekkel rendelkeztek, de egymáséi vagytok. Így lett megírva! Az a sorsotok, hogy egymásra találjatok és egymáséi legyetek! - Megszökik egy könnycsepp a szememből. - És neked erről fogalmad sem volt - ismét felnevet. - Bár nem lepődök meg ezen. Odinnak meg volt az oka, hogy ne mondja ezt el neked!

Odin ismét eltitkolt előlem valamit. Meg van írva egy több ezeréves próféciában, hogy mi egymásra találunk? Hogy egy párt fogunk alkotni? Most, ilyen körülmények között, mikor a Tükörvilág le akarja igázni a Hét birodalmat? Mikor felüti a fejét a háború, akkor találunk egymásra? Mikor egyikünk se azzal van elfoglalva, mikor egyikünknek sincs ideje a másikra. Mikor azzal kell foglalkoznom, hogy megmentsem a Hét birodalmat. Akkor találok rá és ő rám.

Be kell látnom, hogy igaza van a próféciának. Belé szerettem.

-Tudod, mire képes még ez a gép? - Vigyorát látva elfog a rémület, ismét remegni kezdek. - Képes emlékeket törölni.

-Nem - hangom remegése még engem is meglep.

-Ne aggódj, nem most fogom ezt megtenni - végig simítja csontos, fehér és görbe ujjait a kés pengéjén. Vérem nyomot hagy az ujjain. - Majd talán holnap, vagy azután. Addig hagyom, hogy ezen rágódj, hogy felemésszen. És abban a tudatban ülj itt, hogy ezt tudd. Ahogy azt is, hogy a párod, érzi a fájdalmadat. Mikor halál közeli állapotba kerülsz. Mélyen belül hallja a sikolyaidat - a párom. Ez a szó víz hangzik a fejemben. A párom.

A férfi, aki napok óta kínoz már, most a combomba állítja a kést. Sikolyom végig visszhangzik a szobán, a sötét folyosón. Hangom nem ér fel több emelet magasra, visszafogja a sötét. Azonban érzem, ahogy valami megmozdul bennem.

A férfi a géphez lép, és bármilyen figyelmeztetés nélkül, újra bekapcsolja.

*Loki szemszöge*

Napok óta a szobámba vagyok zárva. Nem olyan rég sikerült csak felépülnöm annyira, hogy ki bírjak kelni az ágyból. A szobám eltőt, az erkélyen és még idebent is őrök állnak. Esélyem sincs meglépni innen. Senki sem válaszol arra, hol van Desy, hogy mi történt vele, hogy van. Mindenki hallgat. Kérdéseim és felemelt hangom süket fülekre talál.

Azonban most megérzem. Érzem a fájdalmát! Érzem, hogy bajban van!

Csak most értelmeződik bennem a prófécia. A szavak, amelyeket annyiszor láttam már, annyiszor olvastam már, eljutnak a tudatomig, a lelkemig. Megértem.

A tudta nélkül engem szólít. Könyörög.

Valaki bántalmazza Desyt!

A fájdalomtól sziszegve kikelek az ágyból. Át kell verekednem magam az őrökön.

Segítenem kell neki!

-------------

Szülinapi hétvége második napján folytatódik Loki és Desy története!

Instagram: girl_arsenal