| Nem ismersz fel? |

Az ajtó feletti csengő megszólal, ahogy belépek a kávézóba, majd ismét, ahogy becsukódik mögöttem. Senki sem figyel fel arra, hogy bejöttem. A dolgukkal vannak elfoglalva. A szívem vadul kalapál a mellkasomban, szinte majd szétrepeszti a bordámat. Azzal fenyeget, hogy kiszakad a mellkasomból és a földre hull.

Nem tudok hinni a szememnek. Ez biztos, nem a valóság.

Percekig álltam a kirakat előtt és csak bámultam befelé. Nem mozdultam. Őt figyeltem, ahogy a munkáját végzi. Kávét készít, péksüteményt csomagol, beszélget a vásárlókkal. És mosolyog. Nem tűnik zavartnak, frusztráltnak. Mintha nem is ő lenne az.

Egy mélyen megbúvó érzés bennem most halkan suttogni kezd. Olyan, mintha a kötelékünk szólna hozzám. De most valahogy más. Halk és gyenge.

Az idős hölgy bemegy hátra, gondolom, ott készítik a péksüteményeket. Egy pillanatra látok bent két péket és a makulátlan pultokat. Finom illat lengi be helyiséget. Frissen főzött kávé és péksütemény illat.

Mike épp egy újabb asztalnál ácsorog, beszélgetést folytat az ott ülő férfival.

Ő pedig a pult mögött szorgoskodik. Tányérokat és kávés csészéket öblít el. A géphez lép, hogy kiöntse a frissen főtt, fekete italt egy csészébe. Ízesíteni kezdi.

Fogalmam sincs, hogy mi ez az egész. Ha tényleg Ő az, akkor nem értem, miért ilyen nyugodt. Miért nem keresett fel bennünket? Mégis hogyan élhette túl, hogy került ide vissza? Miért nem keresett meg?

-Desy! – Neve hallatán megdermedek. Mike felé pillantok, ő szólította meg a pult mögött szorgoskodó, fehér hajú nőt. – Felhangosítanád egy pillanatra a tévét?

-Persze! – Hangját hallva a hideg végig szánkázik a gerincemen. Könnybe lábadnak a szemeim. A távirányítóért nyúl és feljebb veszi a hangerőt, ahogy azt Mike kérte tőle. Gondolom a vevőt, akivel éppen beszél, érdekli a híradóban hallottak.

- Tudomásunkra jutott, hogy a Bosszúállók nem rég tértek vissza Sokoviából – a híradós hölgy hangja tölti be az üzletet. Minden szempár a képernyőre szegeződik. Mindenkié kivéve az enyém. – Munkatársaink próbálták velük felvenni a kapcsolatot, miért is mentek Európába pontosan, de eddig még nem kaptunk választ.

-Köszönjük, kincsem! – Bólint Mike, a pult mögött álló nő pedig halkabbra veszi a készüléket. Azzal megfordul, lezárja az elviteles kávé tetejét és a vevőtér felé pördül. A férfi visszafordul az asztalnál ülőkhöz, kitárgyalják a hallottakat.

-Elkészült Joyce rendelése. – Egy pillanat és az említett fiatal lány már ott is áll. Megköszöni, majd átveszi forró italát. Elsétál mellettem, miközben a telefonját fürkészi. Csak az ajtó felett várakozó csengő adja tudtomra, hogy elhagyta a helyiséget.

-Sikerült választania? – Beletelik pár pillanatba míg rájövök, hogy hozzám beszél. Tekintetünk találkozik. Ő az!

-Hogy? – Ennyit vagyok képes jelenleg kinyögni.

-Sikerült választania a kínálatunkból? – Pillant fel a mögötte lévő falra felszerelt kínálat listára. Meg kell hagyni, amilyen kis kávézóról van szó, elég sok mindennel tudnak szolgálni. Kávék, teák, péksütemények, szendvicsek. Tehát mindvégig azt hitte, azt figyelem. Megrázom a fejem és a pulthoz lépek.

-Igen – válaszolom végül halkan. – Egy cappuccinót kérnék.

-Elvitelre vagy itt fogyasztja? – Halvány, kedves mosoly jelenik meg az ajka szélén. Összefacsarodik a szívem.

-Elvitelre.

-Azonnal készítem – újabb mosolyt küld felém.

Semmi jelét nem mutatja annak, hogy felismert volna. Mégis mi a fasz folyik itt? Egy pillanatra eszembe jut, hogy nem egy Árny szórakozik-e velem. De gyorsan elhessegetem. Lehetetlen, hogy Árny legyen. Mind meghaltak, senki sem élhette túl azt, hogy megsemmisült a Kő, illetve a Birodalmuk.

Desy visszalép a pulthoz, átnyújtja a kért italomat, melyet kifizetek. Mivel nem lépek el, nem indulok ki a kávézóból, kérdőn pillant felém.

-Segíthetek még valamiben esetleg?

-Nem ismersz fel? – Hangom tele van fájdalommal. Koncentrálnom kell, hogy a könnyeimet a helyén tudjam tartani. Desy zavarában összevonja a szemöldökét, halk nevetés hagyja el a száját.

-Sajnálom, de nem – megfeszül az állkapcsom. – Kellene?

-Ami azt illeti igen – gyönyörű szeme végig suhan rajtam. Alaposan végig mér. Összepréseli ajkait, sajnálat ül ki az arcára. Semmi.

-Sajnálom – rázza meg a fejét. – Ön ismer engem?

-Igen. Nagyon is jól. – Ráncba szalad a homloka. – Meg tudom mutatni.

-Még is micsodát? – Felnevet, majd a hátam mögé pillant.

-Hogy ismersz – próbálok olyan finoman fogalmazni, amennyire csak tudok. Nem akarom, hogy azt higgye zaklatom. Fogalma sincs, ki vagyok. Nem tudom, hogy élte túl, hogy került vissza Midgárdra, de egy biztos, elveszítette az emlékeit. Minden erőmre szükségem van ahhoz, hogy a dühömet visszafojtsam. – Hagyd, hogy megérintselek!

-Hogy? – Nyakán megrándul egy izom.

-Ne értsd félre, kérlek! – Emelem fel a kezeimet. – Nem akarlak bántani. De ha hagynád, hogy megfogjam a kezedet, meg tudnám mutatni neked, hogy ismersz.

-Minden rendben, Des? – Fel sem tűnt, hogy Mike visszajött attól az asztaltól. Mogorva, dühös pillantást vet felém.

-Megoldom – úgy válaszol a főnökének, az egyik barátjának, hogy felé sem fordul. Ismerem ezt az arcot, kezd kiborulni. Ha még mindig képes használni a képességét, nem kellene kihoznom a sodrából. Még a végén lángba borítja a kávézót, vagy épp az egész tömböt. Mike azonban nem mozdul.

-Mint ahogy azt már mondtam, Uram, nem ismerjük egymást. – Hangja kemény. Egy pillanatra összeszorul a tokrom.

-Ismersz! – Nézek szigorú tekintetébe olyan gyengéden, amennyire érzelmeim engedik. – Kérlek, hadd mutassam meg! – Felé nyújtom a kezemet, amire ő csak rábámul.

-Kérem hagyja el az üzletet! – Próbál udvarias hangot megütni, de én kihallom belőle az élt. Összeszorítom a fogaimat. Nem lehet így vége!

-Csak beszélgessünk – próbálkozom tovább. – Nem kérek többet, csak hallgass meg! – Mike megkerüli a pultot és elém áll.

-A hölgy megkérte valamire! – Az ő hangjában már egy csepp udvariasság sincs. – Erre találja a kijáratot – int mögém, mintha nem ott jöttem volna be pár perccel ezelőtt. Megnedvesítem az ajkaimat, ami végül szomorú, fájdalmas mosolyra húzódik.

-Legyen szép napod! – Azzal magam mögött hagyom a kávézót és Desyt.

X

Desy kulcsra zárja maga mögött a bejárati ajtót, még egyszer utoljára bepillant a kávézóba, majd megfordul. Mikor megpillant, látom rajta, hogy megfeszül. Mély levegőt vesz, majd elindul felém. Erre lakik, kerülni pedig nem érné meg neki. Mikor mellém ér, ellököm magamat a faltól és kinyújtom a karomat. Döbbenten pillant a kezemben lévő vörös és fehér virágokkal teli csokorra, majd rám.

-Te jutottál róla az eszembe. – Az a pillanat, amikor először vettem neki virágcsokrot. Az, hogy mennyire örült neki.

-Köszönöm, de nem...

-Fogadd el, kérlek.

-Miért?

-Bocsánatkérésképp – vonok vállat. – Amiért olyan furán viselkedtem bent. – Desy összepréseli az ajkait, hezitál, de végül átveszi a csokrot.

Nem vettem fel senkivel a kapcsolatot Asgardból, hogy mire bukkantam. Hogy kire bukkantam. Nikát is megkértem, hogy adjon legalább két napot. Ha addig nem jelentkezem, vagy nem érek vissza, csak akkor jöjjön le ide.

Míg arra vártam, hogy Desy műszakja lejárjon és bezárja az üzletet, volt időm gondolkodni. Ennek ellenére még mindig rengeteg minden cikázik a fejemben. Főleg így, hogy újra itt áll előttem.

Nem emlékszik semmire. Ha hagyja, hogy megmutassam neki az emlékeimet, hogy a felszínre hozzam az övét, akkor minden rendbe jön. Ugyanaz a Desy lesz, akit aznap elvesztettem. De ha nem hagyja, vagy valamiért nem válna be, sem adom fel. Vissza fogom őt kapni. Nem fogok lemondani róla!

-Több volt, mint fura – nevet fel halkan.

-Bocsáss meg! – Bátorkodom felé küldeni egy halvány mosolyt. – Csak elég nehéz mostanában megszólítani egy gyönyörű nőt. Megváltozott a világ.

-Az biztos – ért velem egyet. Viszont valami átsuhan az arcán. – Ez a csajozós dumád? Hogy ismerjük egymást?

-Nem – rázom meg a fejemet. – Őszintén, nekem nincs csajozós dumám. Elég nehéz eset vagyok. Nem szeretnek belém hipp-hopp. Régen nem voltam jó társaság, tettem rossz dolgokat. De te így is megláttál bennem valamit – tekintetünk találkozik.

-Viszlát! – Épphogy lép kettőt már előtte állok.

-Kérlek, Desy, csak hallgass meg! Ismerlek!

-Nem! Fogalma sincs, hogy ki vagyok! – Csattan fel. Egy pillanatra látni lehet narancs íriszeit. Nem tudom, feltűnt-e neki, hogy kezd kiakadni és ha nem kontrollálja magát, abból nagy baj lehet. Tudja egyáltalán, hogy van képessége? Emlékszik rá?

-A neved Destiny Norton. Kislánykorodban elveszítetted az édesanyádat egy autóbalesetben, amit az ittas apád okozott! A bátyádnak két lánya van és nagy valószínűséggel nem bír engem. – Desy megszeppenve hallgatja szavaimat. – Ha tippelhetek, akkor fogalmad sincs, hogy az elmúlt pár hónapban mi történt, nem emlékszel semmire.

-Fogja be! – Szűri a fogai között. Megpróbál kikerülni, de nem hagyom neki, így nekem dobja a csokrot.

-A tested tele van sebhelyekkel és hegekkel! – Hirtelen megáll. – Mindenhol sebek borítanak. A jobb válladon kör alakú sebhely van. Ha jól számoltam, háromszor is eltalálták azt a válladat.

-Mi a faszról beszélsz? – Elém lép, tekintete fenyegető.

-Tudod, mire vagy képes? Hogy mit vittél véghez abban a pár hónapban, amire nem emlékszel?

-Nem tudom, ki maga, hogy mit akar tőlem, hogy honnan a faszból tudja ezeket! De takarodjon el innen!

-Desy, kérlek, csak hagyd, hogy bebizonyítsam!

-Nem értette, amit mondtam? – Izmai megfeszülnek, de inkább hátrál.

-Rosszul kezdtem neki! – Utána nyúlok.

-Hagyjon! – Rámarkol a csuklómra, megakadályozva ezzel, hogy hozzá érjek. Ekkor pedig megérzem. A kötelékünk hirtelen felerősödik, majd el is hal.

X

Zihálva és verítékben úszva pattanok ülőhelyzetbe. Könnyű anyagból készült, méregzöld színű takaróm a lábam köré van csavarodva. Megindul egy izzadságcsepp a mellkasomon. A sötétség ellenére is felismerem ezt a helyet. Asgardban vagyok, a szobámban.

Nem, nem, nem!

Egy álom lett volna csupán? De hát az lehetetlen! Éreztem őt. Annyira élethű volt. Ott állt pár centire előttem, megérintette a csuklómat.

Mellkasom elszorul, a tokromban összegyűlt gombóc miatt nehezen veszem a levegőt. Lepedőm összegyűrődik a tenyerem alatt, ahogy ökölbe szorítom azokat. Végül fájdalmas kiáltásom a könnyeimmel együtt utat törnek.