| Megbántad, hogy közel engedted magadhoz? |

*Nika szemszöge*

Tálcával a kezemben sétálok Loki szobája felé. A frissen főtt ételek illatától megkordul a gyomrom. Ma még nem sikerült ennem. Mióta visszajöttünk a háborúból, mást sem csinálok, csak besegítek a palotában dolgozó Gyógyítóknak. Rengeteg sérült tért vissza. A hallottak számára inkább rá sem kérdeztem.

Amellett, hogy besegítek a sérültek ellátásában, nem voltam hajlandó elhanyagolni Lokit. Senki mást nem enged be azon az ajtón, csak engem. Mondjuk, nem is szívesen bíznám másra. Nekem van egy halvány fogalmam arról, hogy mit érezhet.

Bennem is egy űr tátong. Ha nem lenne ennyi teendőm, és nem Lokira figyelnék, valószínűleg engem is elemésztett volna a gyász. Bár esténként a sötétség rám talál.

Egyszerűen nem értem, hogy mi mehetett félre. Desy volt az egyetlen barátnőm. Az egyetlen, akit a kelleténél jobban közel engedtem magamhoz. Most pedig halott.

Késő este, mikor zombiként haza esek, sokáig csak fekszem az ágyban és a sötétségbe bámulok. Könnyeimet akkor már nem tudom visszatartani. Hiányzik! Ennek egyáltalán nem így kellett volna történnie! Haza kellett volna jönnie! Mindhármuknak.

Loki nem csak a párját veszítette el, hanem születendő gyermekét is. Eddig is érték sérelmek, nehézségek. De ez után, már sosem lesz ugyan az a férfi. Én pedig rettegek attól, mit hoz ki belőle az eset.

Az Árnyak Birodalmából már nem maradt fent semmi. Másnap még Thor és pár katonája vissza tudott menni, akkor még volt hova. De Desy testére nem bukkantak rá. Ami csak még nehezebbé teszi az egészet. Nincs kit eltemetnünk, nem kapunk utolsó pillanatokat vele, hogy beszélhessünk hozzá. Valószínleg itt is, ahogy Midgárdon is, csak egy fejfát fog kapni. Üres sír felett fog lebegni a neve.

Egy hét telt el a támadás óta. Loki ki sem mozdult a szobájából, senki sem mehet be hozzá rajtam kívül. Fogalmam sincs, engem miért enged a közelébe. Talán, mert régről ismerjük egymást, vagy mert Desy barátnője voltam. Vagy mert én látom el a sebeit. Amik egyébként elég szépen gyógyulnak. A kisebbek már másnap estére eltűntek, de a nagyobbak csak a napokban kezdtek felszívódni.

A hatalmas aranyozott ajtó előtt megállok. Mély, reszkető lélegzetet veszek. Megbizonyosodok róla, hogy egy kézzel is stabilan bírom-e tartani a tálcát, majd kopogok. Nem jön válasz. Sose jön. Benyitok és a szokásos félhomály fogad. A Hold halvány fényén kívül semmi nem ad világosságot.

Az ágy mellé sétálok és leteszem a tálcát a kis asztalra. Ekkor tűnik csak fel, hogy Loki nincs az ágyban. A fürdő felé pillantok. Se fény, se vízcsobogás. Kisétálok a teraszra, de ott sincs. Félelem kúszik a mellkasomba, fojtogat az érzés. Sietős léptekkel belépek a könyvespolcok közé. Semmi. Fényt teremtek a helyiségben. A szívem kihagy egy ütemet, levegő után kapok.

A tányérok és poharak össze vannak törve a szemközti falnál. Hozzávágta őket. Vérpettyekre leszek figyelmes az aranyozott padlón. Ahogy az ágyon is. Több könyv széttépve, darabokban hever a polcok között.

Hosszú szoknyám lobog, ahogy a folyosókon rohanok. Túl gyorsan veszem be a kanyart, ki kell nyújtanom a kezemet, hogy ne essek a falnak. Ellökve magamat kikerülök két őrt. A torkom már fáj a gyorsan bekapkodott levegőtől, szemem ég a könnyektől. Tüdőm feszül, próbál normálisan levegőhöz jutni.

Nem tétovázok, amint az ajtó elé érek, feltépem.

-Thor, azonnal... - elharapom a mondat végét, amikor meglátom, hogy a döbbent Thor mellett a Király pillant felém. A lábam azonnal a földbe gyökerezik, finoman fejet hajtok. – Királyom!

-Mégis mit jelentsen ez Gyógyító? – Von kérdőre. Felpillantok a férfiakra. Thor összevont szemöldökkel figyel. Látja szapora lélegzetvételeimet, könnyáztatta, félelemmel teli szememet.

-Elnézést kérek, amiért így berontottam – szabadkozom. – A Herceget kerestem.

-Egyáltalán miért van a palotában? – Thorra pillant. – Tudtommal elutasította a felajánlásomat, így nem lenne szabad idebent tartózkodnia.

-Apám! Nika az egyik, ha nem a legkiválóbb Gyógyítója Asgardnak. – Ha nem ilyen helyzetben lennénk, még jól is esne ez a dicséret. – Desy jó barátnője volt, illetve ő ápolja Lokit.

-Ami azt illeti, pont, mia..

-A megkérdezésem nélkül cselekedtél! – Dorgálja Thort. Kezd felmenni bennem a pumpa. – Meg kellett volna kérdezned, hogy bejöhet-e a palotába!

-Atyám, rengeteg sebesülttel tértünk vissza, kellett a segítsége! A Katonáinknak és Lokinak is!

-Lokinak csak egy kis pihenés kell – ráncolja a homlokát az idős király. Thor eltátja a száját, míg én egyre idegesebb leszek.

-Lokinak nem pihenés kell, hanem segítség!

-Oké, közbe kell szólnom! – Lépek Thor mellé, figyelmen kívül hagyva Odin maró pillantását. – Nem érdekel a kis vitátok itt vagyok és kész!

-Hogy képzeled! – Mordul rám a király. Thornál is gyorsabban reagálok.

-Nem magához jöttem! – Intem le. Reakciómat látva és hallva Odin egyetlen szeme hatalmasra kerekedik. Thoron pedig látom, hogy erősen koncentrál arra, el ne nevesse magát. Mikor visszafordulok felé, azonnal eltűnik a bujkáló mosoly az arcáról. Tudja, hogy csak okkal keresném fel. Hogy nem véletlenül beszélek így Odinnal. – Loki eltűnt!

-Hogy? – Thor közelebb lép hozzám.

-Azonnal szólni kell a katonáknak – Odin már menne, hogy riassza az őrséget.

-Nem – állítja meg idősebb fia. – Lokinak most nem erre van szüksége. – Felém fordul. – Mi történt?

Részletesen elmesélem neki, mi történt, milyen állapotban találtam rá a szobájára. A törött tányérok, poharak, széttépett könyvek, vércseppek. Miután a végére érek, Thor meg sem szólal. Adok neki pár percet, hogy feldolgozza az információt és gondolkozzon. Azonban nem húzhatjuk sokáig az időt.

Lokinak segítség kell!

-Eddig nem vettél észre semmit? – Kérdő pillantásában aggodalom csillan. – Csak te mehettél be hozzá. Nem mondott semmit, nem láttál semmit?

-Nem – rázom meg a fejemet. – Alig beszéltünk – belém mar a fájdalom érzete. Annyiszor próbáltam beszélni Lokival az elmúlt egy hétben. Természetesen, ha éreztem, hogy nem vevő rá, nem erőltettem. De ha meséltem neki – bármiről –, nem állított le. Meghallgatott. Egy kezemen meg tudom számolni, hány szót mondott ki nekem ebben az időszakban. Legalábbis azután, hogy másodjára felébredt.

Sose hozta fel a dolgot, hogy elkábítottam. Utólag biztos belátta, hogy igenis szükségszerű lépés volt. Nem nézett rám rosszallóan, dühösen. Mindössze csak a fájdalmat és a gyászt láttam a szemében. Semmi többet.

Mégis csak engem engedett be. Meghallgatta a mondanivalómat, a régi történeteimet, az orvosi utasításaimat. Egyszer se mondta, hogy hallgassak. Még ha ő nem is szólt egy szót sem, jól esett neki, ahogy nekem is.

-Meg kell találnunk! – Thor olyan nagy léptekkel indul el, hátrahagyva utána kiabáló apját, hogy alig bírom utol érni. Nem kéri meg a fal mellett strázsáló őröket, hogy keressék meg Lokit, nem ad ki ordítva parancsokat, nem küldet a barátaiért. Pontosan tudja, hogy most nem ez kell. Hogy a testvérének nem az őrökre, az erőszakra, a tettlegességre van szüksége. – Van ötleted, hol lehet? – Gondolkodóba esem.

-Van. – Thor olyan hirtelen áll meg, hogy muszáj vagyok megkapaszkodni a karjában, nehogy továbbvigyen a lendületem. – Most eszembe jutott pár hely.

-Osszuk fel őket. Mondd, hová menjek!

Elmondom Thornak a lehetséges helyeket és azonnal útnak is indul. Azonban én közben rájöttem, hol lehet Loki. Thor nem tud a helyről, nem volt még alkalmuk elmesélni, milyen lépést tettek meg Desyvel, még a háború kirobbanása előtt.

A város széle felé veszem az irányt. A lakásom felé, és még annál is tovább. De csak pár utcával.

*Loki szemszöge*

Üresség és fájdalom. Gyűlölet. Azonban sokszor ezeket elnyomja a Desy után érzett hiány. Gyűlölöm magam a történtekért. Annyi lehetséges befejezés és megoldás lejátszódott már a fejemben, hogy mit csinálhattunk volna másképp, hogy majd szétrobban a fejem.

Egyszerűen nem tudom, mi mehetett félre. Mindkettőnkön ott volt a kristály, aminek meg kellett volna védenie bennünket. Ezért is mertünk belevágni. Igaz, mire odaértünk, jócskán legyengültünk, de ez nem lehet ok. Hiszen tudtuk, mit csinálunk, a sebek és a fájdalmak ellenére tudtunk koncentrálni.

Véres kezemmel belököm a bejárati ajtót, foltot hagyva a fán. Bezárom magam mögött. Odakint már sötét van, ahogy a házba is. Az utcára néző ablakokon vetül be némi sárgás fény, a belső udvar holdfényben fürdőzik.

Amilyen kellemesen és melegen hatott akkor, amikor megvettem és amikor megmutattam Desynek, most olyan rideg és idegen. Mintha sose jártam volna még itt, mintha egy szellemváros egyik elhagyatott épülete lenne csupán. Ezt az erősen hiányos berendezés sem ellensúlyozza.

A nappalinak kinevezett helyiség közepén megpillantom az általam odavarázsolt bevetett franciaágyat. Desy semmilyen körülmények között nem akart úgy elmenni innen, hogy az ágy bevetetlen marad.

A mellkasomban dobogó szívem ismét meghasad, millió darabokra törik szét. Csak úgy, mint az ágykeret. Zöld fény tölti be a földszintet. A fa recseg, ropog, szilánkok szállnak a levegőbe. Kiáltásom visszhangot ver az üres térben. Nem állok meg egynél. Az első zöld gömböt újabb és újabb követ. A párnából kiszálló toll, a takaró és matrac darabok lepik el a földet. Egészen addig folytatom, míg az ágyból semmi sem marad.

Zihálva egyenesedem ki, izmaim segítségért, pihenésért könyörögnek. Kellemes érzéssel tölt el ez a fajta fájdalom.

Elveszítettem Desyt, a lányt, akit szerettem, a páromat. A kettőnk között húzódó kötelék hiánya még nagyobb fájdalmat idéz bennem. Mégis valahogy nem teljes. Mintha lenne még itt valami, csak még nem jöttem rá, hogy mi. Talán azért nem érzem véglegesnek, mert Thor nem találta meg a testét. Elpusztult az Árnyak Birodalmával együtt.

Az pedig, hogy nem csak a szeretett nőt veszítettem el, hanem születendő gyermekünket is, még jobban felemészt. Biztos tehettem volna valamit. Tennem kellett volna valamit!

Öklöm ismét megtalálja a falat, többször is. Vér serken a bütykeimből, bepiszkítva ezzel a makulátlan falat. Ahogy pedig a konyhába sétálok, a fadarabok felsértik fedetlen talpamat. Összekötött hajamból már kiszabadult pár tincs, de nem foglalkozom vele. Nem foglalkozom magammal.

Az a Loki, akit Desy hozott a felszínre, meghalt az Árnyak Birodalmában. Végre láttam értelmét az életemnek, egy olyan oldalamat ismerhettem meg, amit eddig soha. És tetszett. De ez is véget ért. Desy esélyt adott nekem, nem hagyott magamra mindazok ellenére, amiket a múltban tettem. Nem félt tőlem. Kivezetett a sötétségből, megmutatta a fényt. Azt, hogy milyen szeretve lenni. Megmutatta, hogy milyen is vagyok igazából.

De ennek vége.

Megvolt a lehetőségem a boldog életre, a családra, de mindent elveszítettem. Apa lehettem volna. Lehetett volna egy csodálatos párom – és volt is, de csak rövid időre -, lehetett volna egy fiam, vagy épp egy lányom. Látásom elsötétül, ahogy ezek a gondolatok végigcikáznak a fejemben.

Szemem könnybe lábad, amit gyűlölök. Az egyik elmosogatott pohár a kezem ügyébe akad, majd hangos robajjal törik szét a falon és hullik alá. Lélegzetvételem megremeg. Kezemből vér csöpög a tiszta padlóra. Vörös foltok jelzik lépteimet mögöttem.

A prófécia szerint nekünk egymásra kellett találnunk. Össze kellett kötnünk az életünket. És miért? Azért, hogy utána az egyikünk egyedül maradjon? Hogy egyedül maradjak?

Újabb pohár találkozik a fallal, az öklöm pedig a konyhaszekrénnyel. Éles fájdalom nyilall a kezembe, de nem foglalkozom vele. Nem fáj jobban, mint a szívem. A fizikai fájdalmam eltörpül a lelkihez képest.

Elveszítettem a másik felemet. A bennem szétáradó fájdalom lassan végleg felemészt.

Egy hét telt el Desy halála óta, én pedig csak gyötrődtem a szobámban. Nem tettem semmit. Most telt be nálam a pohár. Újabb hangos csörgést követően, meghallom, hogy valaki kopog az ajtón.

-Loki, bent vagy? – Nika. – Kérlek, engedj be! – Ő ott volt velem. Meggyógyított, életben tartott. De miért? Hogy egy roncs maradjon meg belőlem? Hogy ne legyek több, csupán egy test tele fájdalommal és gyásszal? Újabb kopogás tölti be a csendet, ez most hangosabb. – Kérlek! – Kilépek a konyhából, a hátsó ajtón tervezek elmenni innen. De nem tudok. A nyitva álló bejárati ajtó felé fordulok.

Nika homlokán izzadságcseppek gyöngyöznek, szeme könnyáztatta, félelemmel teli. Végigpillant rajtam, véres testemen. Alig észrevehetően megrázza a fejét. Kezem ökölbe szorul és újabb vörös cseppek hullanak alá.

Rengeteg teendője mellett mégis ott volt mellettem, nem hagyott magamra. Napjában háromszor látogatott. Láttam rajta, hogy fáradt, hogy kimerült, mégis minden nap eljött. Rajta kívül senki mást nem engedtem be. Én magam sem tudom, hogy miért. Beszélt hozzám, próbált szóra bírni, gyógyítani. Nem hagyta, hogy elhagyjam magamat.

Pár másodperc alatt átszeli a közöttünk lévő távolságot és magához von. Nem érdekli, hogy makulátlan fehér ruhája véres lesz. Karját szorosan a nyakam köré fonja. Remeg. Kiengedem az öklömet, óvatosan visszaölelem. Halk sírás tör fel belőle. Azonban nem mond semmit. Bennem is átszakad valami, könnyeim némán gurulnak végig az arcomon. Fejemet a vállába fúrom, ő pedig még szorosabban ölel.

-Nem kell mondanod semmit – szólal meg percek elteltével. – Sejtem, mit érzel. De meg kell ígérned, hogy nem ijesztesz rám megint!

-Hiányzik! – Lehelem a vállába. Most szólalok meg először azóta, hogy elkábított.

-Tudom! Nekem is!

A padlón ülünk egymás mellett, falnak vetett háttal. Csak mi vagyunk, a sötétség és a fájdalom. Hiába ellenkeztem, ellátta a sebeimet. Nem tágított.

-Tudom, hogy borzalmas kérdés, ha nem szeretnél válaszolni nem kell – a sötétségbe bámul. – Hogy érzed magad? – Nem válaszolok azonnal, próbálom visszatartani a könnyeimet.

-Üresnek – felelem végül. – Fáj. Tudom, hogy valószínűleg nem így van, de egyedül érzem magam. Tehetetlennek. Semminek.

-Érezted, amikor megszakadt a kötelék?

-Nem – rázom meg finoman a fejemet, bár ő ezt nem látja. – Vagyis nem tudom. Éreztem valamit, de nem tudom az volt-e.

-Annyira sajnálom, Loki! – Hangja ismét megremeg. Mélyen beszívom a levegőt, majd kiengedem. – Nekem is ő volt az első, akit a kelleténél közelebb engedtem magamhoz. Desy valahogy más volt.

-Igen. Különleges – a mellkasomba beköltözött nyomás most még erősebb lesz. – Megbántad? – Felém fordítja a fejét. – Megbántad, hogy közel engedted magadhoz?

-Nem. Te?

-Nem. Tehettem volna valamit. Tennem kellett volna! Meg kellett volna védenem őket!

-Ne ostorozd magadat, Loki – a kezem után nyúl, hagyom, hogy megfogja. – Tudom, hogy kurvára nehéz, de ne tedd!

-Másra se tudok gondolni, csak arra, hogy cserben hagytam.

-Ez nem így van! Megmentetted – felé fordulok és még ebben a sötétben is találkozik a tekintetünk. – Ahogy ő is téged.

Órákig csak ülünk a sötétben. Kisebb nagyobb szünetekkel szólalunk csupán meg. Hol rövidebb, hol hosszabb beszélgetések bontakoznak ki. Nem gondoltam volna, hogy jól fog esni kibeszélni magam. Nem érzem jobban magam, de szükségem volt erre. Ahogy Nikának is.

-Le kell mennem Midgárdra. – Szólalok meg ismét.

-Miért?

-Tájékoztatnom kell a testvérét – összeszorul a torkom, újabb gombóc keletkezik benne. Már rég le kellett volna mennem hozzá. Biztos látta a hírekben a New Yorki csatát, biztos aggódik és várja, hogy Desy felbukkanjon. De már nem fog többé. – Tudnia kell!

-Veled tartsak?

-Ezt egyedül kell végig csinálnom.

X

Másnap reggel rendbe szedem magam. Lemosom a vért magamról és midgardi ruhát öltök magamra. Heimdall egy kérdés nélkül leküld New Yorkba. Nem azonnal a bátyja háza elé megyek. Úgy érzem, szükségem van egy kis sétára. Ahogy arra is, hogy összeszedjem a gondolataimat, átgondoljam, mit akarok mondani és hogyan.

Desy sokat emlegetett egy kávézót és az ott dolgozó, tulajdonos idős házaspárt. Ha jól emlékszem, Mikenak hívják a férfit. Jóban voltak, így hozzájuk is ellátogatok.

A zsúfolt járdán sétálok, kapucnim a fejemen van. Már látni lehet a kávézót a sarkon. Össze kell szednem magam, nem mehetek be oda szétesve. Tisztán kell beszélnem, ami valószínűleg nehezemre fog esni.

Megállok a kirakat előtt és bepillantok. Jelenleg nincsenek sokan az üzletben. Friss kávé és péksütemény illata lengi be a járdát. Megpillantom az idős nőt a pult mögött, Mikeot pedig az egyik asztalnál. Éppen egy rendelést vesz fel. Tekintetem tovább siklik.

Megfagy az ereimben a vér, szívem kihagy egy ütemet. Levegőt is alig kapok hirtelen, ahogy megpillantom az egyik asztalnál álldogáló nőt. Két kávét helyez az ott ülő pár elé. Hatalmas mosoly terül el az arcán, majd fel is nevet.

Gyönyörű sebhelyes arc, hullámos fehér haj. Lélegzetelállító mosoly. Puha ajkak, csillogó szempár.