| Nem végzek fél munkát! |

-Kicsit bánt, hogy olyan bénán céloztam, de megzavart Odin elsőszülöttje.

-Te lőttél meg? – Kérdezem döbbenten.

-Igen – mosolyog válasza közben. – Lokit is el akartuk intézni, de meglépett és még időben mentett meg téged – fintorodik el csalódottan. – Milyen vicces, nem? – Nevet fel. – Azt hitted, ő játszik veled, bár az elején így is volt. Közben pedig mindvégig én voltam, aki kihasznált és a saját javamra akartalak fordítani! – Időközben elém ér és az állam alá helyezi kardja élét. – Most viszont meg kell, hogy öljelek!

X

Megpörgetem a csövet a kezemben, majd jobb lábammal hátul megtámaszkodom. Megfeszülnek az izmaim, de nem hátrálok meg. Damian arca rémületet tükröz. Végül veszek egy nagy levegőt és a rudat átszúrom a gyomrán. A férfi kínkeservesen felordít és a hasához kap. Vér csordul ki a szájából, majd tekintete találkozik az enyémmel. Elfintorodom. A következő pillanatban megrúgom, amelynek hatására átbukik a tető peremén és több emeletet zuhan.

X

-Megöltem – nézek mélyen a szemébe. Loki nem jut szóhoz, ismét elkerekedik a szeme. – Átdöftem a testét, majd hagytam, hogy lezuhanjon – lehajtom a fejem, mivel elcsuklik a hangom a mondat végére. Loki közelebb ül hozzám, majd úgy helyezkedik, hogy ismét meg tudjon ölelni. A fejemet a mellkasára hajtom. – Muszáj voltam elmondani valakinek. Nem bírtam volna ezt egyedül feldolgozni!

-Semmi baj – suttogja.

-Sajnálom – újabb könnycseppek hagyják el a könnycsatornám, ezzel foltokat hagyva Loki felsőjén. A fekete hajú férfi finoman elcsitít. Féloldalasan ölel át, én pedig mellé kuporogva ülök a kanapén. Végül lehunyom a szemeim.

-Itt vagyok – suttogja, mire én összepréselem a szememet. – Nincs semmi baj.

-Megöltelek - lehelem, látom a számból kiáramló levegőt.

A fák kopaszok körülöttünk, sehol egy dús, színes lombkorona. A fák törzsei nem barnák, hanem éjfeketék, mintha maga a halál festette volna be őket. A felettünk elterülő szürke égboltból hópelyhek hullanak alá. Ahogy megmozdul a lábam, érzem, hogy fűnek nyoma sincs a vékony hóréteg alatt. Mindent köves talaj borít. Nem csodálkozom, hogy ezek a fák olyanok, amilyenek.

Biztos vagyok benne, ha nem lenne a gyönyörű fehér takaró, akkor minden zord és rideg lenne. Halált sejtető. A távolban, az erdőn túl egy az egyben ugyanolyan palota húzódik, mint Asgardban. Annyi különbséggel, hogy ez nem arany színben pompázik, hanem ezüstben.

Az egész Birodalomnak olyan nyomasztó hangulata van. Mintha itt nehezebb lenne a levegő, marja a torkomat, feszíti a tüdőmet. Érzem, ahogy a hideg levegő rátelepszik a szabad bőrfelületeimre, és próbál bejutni a páncélom alá. Képességemet kissé felélesztem, hogy ne kezdjek el remegni a hidegtől.

-Csak majdnem - önelégült mosolyát látva elfog az undor. Loki tesz egy lépést előre, így még ha csak kicsit is, de köztem és Damian között áll. Nem rejti el dühét és fenyegető pillantását. Markában szorongatja fegyvereit, készen arra, hogy használja őket.

-Én is elvétettem volna, ahogy te? - Damian keserűen felkacag. Elvétette a lövést a bálon Thor miatt. Így aznap este nem sikerült megölnie. Állkapcsom megfeszül.

-Nem, pontos voltál - hideg tekintete összekapcsolódik az enyémmel. - Mindössze csak időben rám találtak - megvonja a vállát. - A Varázslónk, akit ti nemrégiben megöltetek, elég ügyes trükköket tud. - Összevonom a szemöldököm. Bele sem merek gondolni, mihez folyamodtak azért, hogy most itt állhasson előttem. De egy valami nem tiszta. Miért akarták őt ennyire megmenteni? Miért volt annyira fontos a Királynőnek - az anyámnak -, hogy megmentse? - Te is tudsz feltámasztani, Varázsló? - Lokira pillant.

-Igen - elvigyorodik. Párom válaszát hallva meglepetten felé fordulok. Képes feltámasztani a holtakat? - De hidd el, jobban élvezem a gyilkolást főleg, ha egy olyan férget kell eltennem láb alól, mint amilyen te magad is vagy.

-Értem már miért kedveled! - Visszanéz rám. - Tudom, miért jöttetek. De nem fog sikerülni. Egyikőtök nem hagyja el élve a Birodalmunkat!

X

Vér fröccsen a makulátlan, fehér hóba. Hol vörös, hol fekete pöttyök szennyezik a talajt. Kisebbek, nagyobbak egyaránt. Mindannyian kihasználjuk a csúszós talajt, a hideget. Hol előnyt kovácsolunk belőle, hol hátrányt jelent számunkra.

Loki elég otthonosan mozog a hidegben, bár ez nem meglepő. Nem idegen számára a jég és a fagy. Jontünheim még ennél a helynél is fagyosabb és kietlenebb. Ott tényleg mindent csak jég, hó és kő borít. Loki Jégóriás, így neki a hideg nem árthat. Vagy legalábbis nem úgy, annyira, mint egy Midgárdinak. Szerencsémre én a képességemmel melegen tudom tartani magamat és a babát.

Nika varázslata szerencsére sértetlen, könnyedén átszeli a világok közötti hatalmas távolságot. Így gyermekem továbbra is védve van, neki semmi baja nem eshet. Nekem pedig ez a legfontosabb.

Elterülök a hóban, hátamba fájdalom nyilall az éles kövek miatt. Hajam azonnal nedvessé válik, ahogy találkozik a hideg, fagyott csapadékkal. Egy pillanatra minden levegő kiszorul a tüdőmből. Frissen szerzett sebeim égnek a nedvességtől.

Damian csúszik a látóterembe. Karja, ahogy oldala is, még mindig vérzik. Feketére színeződött fogait kivillantja egy torz, fájdalmas mosoly keretében. Ép kezében ott fogja a fekete fémből kovácsolt lándzsáját. Végéről vörös vér csöpög. Hirtelen nem tudom, hogy az enyém, vagy a Lokié.

Fogást vált a fegyveren, hogy fájdalommentesen és kényelmesen fel tudja emelni a feje fölé. Még mielőtt lesújthatna és éles, vértől nedves pengéjét a mellkasomba vághatná, Loki közbeavatkozik.

Hógolyó csapódik Damian fejének, amitől megáll a mozgásban. Mindketten oldalra fordulunk. Loki egy újabb gömböt dob felé, ismét talált. Azonban Damian a szemében izzó dühtől nem veszi észre azt, amit én. Hogy az őt dobáló Loki sértetlen. Ruháját nem szennyezi a saját vagy épp árnyak vére, makulátlanul tiszta és szakadás mentes.

Aztán megjelenik. Véráztatta teste a földre teríti Damiant. Dulakodni kezdenek, öklök és könyökök csapódnak arcokba, bordákba, hasakba. Feltolom magam és elindulok, hogy segítsek Lokinak. Menj odább! Szólok rá, mire Loki legurul a férfiról. Lángba borult kezemből tűzcsóvát küldök Damian felé. Fekete pajzs jelenik meg előtte, ami visszaveri a csapásomat. A levegőbe repít és újra a hideg földön találom magam. Arcom piszkos és kormos. Újonnan szerzett sebem még jobban ég, újra megindul belőle a vér.

Damian talpra áll, ahogy Loki és én is. Zöld, narancs és fekete színek, képességek találkoznak. Csúszunk, ütünk, rúgunk. A lándzsa tompa vége eltalálja a bordáimat, amitől felnyögök. Loki válaszol és újabb sebet ejt Damian testén. Mellkasából fekete vér szivárog. Ránk vicsorít.

-Nem végzek fél munkát! - Szavaiból csöpög a gyűlölet. Támadásba lendül. Olyan gyorsan történik az egész, hogy alig van időm reagálni. Loki földre kerül a fekete hullámtól. Nem mozdul. Bekapok egy ütést, ruhám tovább szakad. Kontrázok és találok. Fegyvere nagy roppanással törik ketté. Úgy pördülök, hogy fel tudjam venni Loki egyik tőrét, ami már egy ideje a hóban hever.

Meglendítem a karomat és fekete vér teríti be a ruhámat, pöttyözi meg az arcomat. A kettétört lándzsa halk puffanással a hóban landol. Damian remegő kezét a torkának szorítja, de ez nem elegendő ahhoz, hogy elállítsa a vérzést. Hogy megakadályozza a halálát. Térdre rogy, szája néma szavakat formál. Végül pedig elterül. Teste körül a fehér szín lassan feketévé színeződik.

-Én sem. - Vetem oda neki, majd egy laza mozdulattal a tőrt a homlokába állítom. Szeme elkerekedik, majd üvegessé válik. Nézem, ahogy az élet elillan belőle.

Megöltem. Ezt már senki és semmi nem tudja visszafordítani. Azonban biztosra megyek. Kezem lángba borul. A tűzcsóva eléri a testét és addig nem apad el, míg biztos nem marad belőle semmi, csak hamu.

Loki megérinti szabad kezemet, mire lángjaim elhalnak. Maga felé fordít és homlokát az enyémnek dönti.

-Vége van - szavai olyan halkak, hogy nem is vagyok benne biztos, hogy kimondta őket. Mély levegőt veszek. Nem egyet, nem kettőt, hanem hármat. Keze a hasamra siklik. Fájdalmas mosolyra görbül az ajkam. Damiannak vége, de a háborúnak még korántsem.

-Hol van a kő?

-A palotában.

X

Az Árnyak Birodalma teljesen kihalt. Senki sem állja utunkat, míg a palota felé igyekszünk. Az épületben uralkodó csend már nyomasztó. Nem fér a fejembe, hogy minden katonáját elvitte a Királynő. Ez valahogy nem tűnik logikus lépésnek. Hiszen tudnia kellett volna, számítania kellett volna arra, hogy ide is jöhetünk. Sőt, a helyében itt egy nagyobb csapatot hagytam volna. Egy frusztráló gondolat motoszkál a fejem legmélyén.

Csapda.

Loki azonban nem torpan meg, egyenesen afelé a terem felé vezet, ahol az Árnyak erejük és életük forrását tartják. A hangok a fejemben egyre hangosabbak. Nem tetszik ez nekem. Néma aggodalmam utat talál, Loki izmai megfeszülnek. Nekem sem. Érkezik a válasz pár pillanat múlva.

A palota egy az egyben úgy van felépítve, mint az asgardi. Mintha tényleg csak egy sötét árnyék lenne. Hatalmas ezüst, díszes oszlopok között haladunk a folyosón. Minden lehetséges kiszögellésbe, beugróba, elágazásba bepillantunk. Az óvatosságunk miatt nagyon lelassulunk, ez pedig Midgardon és Asgardon is életekbe kerül. Mindjárt ott vagyunk. Próbál meg nyugtatni.

A hangok már lassan kiabálnak a fejem mélyében. Arra ösztönöznek, hogy vigyázzak, hogy meneküljek. Markomban megjelenik a kardom, de egyelőre még nem lepik el lángok. Ha van is itt valaki, akkor a fény csak jobban felhívná ránk a figyelmet. Honnan tudod, merre kell menni? Kétség sem fér hozzá, hogy amiatt, mert a paloták ugyanúgy vannak kialakítva. De azt vajon honnan tudja, hogy pontosan, hol van elhelyezve a kő?

Ha a könyvek nem hazudnak, akkor az Üvegházban lesz. Meglepettségemben ráncba szalad a homlokom. Loki a fal mellé lép, követem a példáját. Hátamat a hideg kövezetnek vetem. Óvatosan pillant ki az elágazásba, majd egy fejmozdulattal jelzi, hogy tiszta, mehetünk tovább. Üvegház? Asgardon is van ilyen? Halk nevetés morajlik fel a fejemben. Válla fölött hátra tekint rám, mosolya egy pillanatra eloszlatja a félelmemet. Emlékeztess rá, hogy vigyelek el oda! Gyönyörű hely, mintha nem is Asgardon lennél. Ajkam vége enyhén felfelé görbül.

A palota egyik nyitott folyosóján haladunk, itt nincsenek ablakok, akadálytalanul ki lehet látni a birodalomra. Azonban a hideg, havas levegő is bejut. Kipillantva a boltívek között egy éjfekete épületekből álló várost pillantok meg. Az épületek makulátlanok, cseppet sem omladoznak, nem tűnik úgy, mintha elhagyatott lenne. De hol vannak az itt lakók? Az nem lehet, hogy mindenkit besoroztak katonának. Mi van a gyerekekkel? Idefele jövet egy lelket sem láttunk az utakon, olyan érzés volt, mintha egy szellemvárosban járnánk.

Annyira belemerülök a dermesztő gondolataimba, hogy fel sem tűnik, hogy Loki megállt. Csak akkor, amikor a vállába ütközöm. Azonnal visszakapom a tekintetemet a városról. Mutatóujja a szája előtt pihen, csendre int. Elengedi a könyökömet, fel sem tűnt, hogy megfogott. A folyosó végén van az Üvegház. Amolyan kisebb, belső udvar. Magyarázza hirtelen megálltát. Őrzik? Valószínűleg ő már kipillantott a folyosóra, én nem merem ezt megkockáztatni. Loki könnyedén el tudja rejteni magát a képességének köszönhetően, én azonban feltűnő lennék a fehér hajammal és ruhámmal. Nem. Az értetlenségem valószínűleg kiül az arcomra is, mivel Loki halványan elmosolyodik, de ez nem tart tovább egy pillanatnál.

-Figyelj rám, kérlek! - Kezei a felkaromra tévednek. Ismerem ezt a nézést. - Ha kilátástalan a helyzetünk és jelzek, kérlek, azonnal tűnj el innen! - Vitába szállnék vele, de belém fojtja a szót. - Lehet, most nem látjuk őket, lehet várnak ránk odabent. - Állkapcsom megfeszül, gombóc keletkezik a torkomban. - Csak ígérd meg, hogy elmész innen! Nem nézel hátra, nem keresel engem! Csak mész.

-Nem kérheted ezt tőlem - hangom megremeg. Tekintete ellágyul, keze véres, koszos arcomra téved.

-Mégis megteszem - fájdalommal teli mosolya összefacsarja a szívemet. - Meg kell ígérned, hogy elmész, hogy mented magatokat! - Utolsó szava olyan mélyre hasít bennem, hogy egy pillanatra még levegőt venni is elfelejtek. Ezek a szavak, ez a kérés, olyan mély sebet ejt bennem, hogy már -már azt hiszem, tényleg vérzek. De az istenek tudják. Vérzik a szívem, mégsem haldoklom. - Nem üres ígéretet kérek. Tudom milyen vagy. - Tudja, hogy az életem árán is megvédeném. - De most ezt nem teheted meg. Ígérd meg kérlek!

-Rendben - bólintok egy aprót.

-Mondd ki!

-Megígérem! - Csókunkban annyi érzelem kavarog, teljesen elveszem benne. Nagy erőfeszítések árán sikerül csak könnyeimet a helyén tartanom. Majd ha vége ennek az egésznek, csak akkor engedem ki őket.

Hogyha már mindenki biztonságban lesz, hogyha nyertünk. Ha már csak mi ketten leszünk Lokival. Tudom, hogy akkor megállíthatatlan lesz a könnyzáporom. A felgyülemlett feszültség és félelem akkor fog belőlem távozni. Ha pedig ennek vége, és minden újra békés, minden elcsendesedett, akkor végre elkezdhetjük kialakítani a közös jövőnket. Megkezdhetjük közös életünket.

A belső udvarra kilépve, mindössze egy ember fér el kényelmesen a palota és az üvegház falai között. A hó továbbra is finoman szállingózik a levegőben. Belépve az üvegezett épületbe nem ér túl nagy meglepetés. Azért egy kicsit reménykedtem, hogy itt a növényekben talán több életet fogok látni. Hogy olyan életre bukkanok idebent, amitől a szám is tátva marad. De nem így van. A fák, bokrok és virágok itt is feketék, szárazok. Mintha a halál csókolta volna meg őket, ezzel pedig elvéve gyönyörű fényüket.

A rövid, szűk ösvényen végig haladva, elénk is tárul a kő. Fekete páholy áll felette, maga a kő egy emelvényen pihen. Ahogy egyre közelebb érünk hozzá, érezni lehet lüktető erejét. Nyakunkban viselt kristályunk felizzik.

Fellépünk a két lépcsőfokon, ami a páholyba vezet. Itt állunk két lépésre attól a tárgytól, amit ha elpusztítunk, mindennek vége. Mindössze egyesíteni kell az erőnket és lesújtani rá. A nyakékünk végett pedig nem eshet bajunk. Egy karnyújtásnyira van a háború lezárta.

-Ez túl könnyű - Loki hangot ad aggodalmának. Egyet kell értenem vele. Oldalra fordítom a fejemet és figyelmesen szemrevételezem a környezetünket. Az Üvegházban sötétség uralkodik, csak itt-ott fedezhető fel egy-egy lámpás, mely gyér fényt bocsájt ki magából. Hiába pillantok körbe, hiába fülelek. Nem látok és nem is hallok semmit. - Csináljuk!

Felém nyújtja kezét, ujjaink összekulcsolódnak. Kristályunk felizzik. Érzem, ahogy az erő hatalmasabb lesz bennem. Egy pillanatra émelyítő érzés. Majd ez az egész mámorítóvá válik. Érezni az erőt, a sajátomat és Lokiét. Csatornáink összekapcsolódnak. Vérem felpezsdül. Kellemes fájdalomhullám indul el a testemben. Loki megszorítja a kezemet. Érzem, hogy benne is ugyanaz megy végbe. Érzem kellemes, bizsergető fájdalmát.

A kő, mely előttünk hever, védtelenül felizzik. Megingok az erejétől, érzem lüktetését. Tudja, mi vár rá, mégsem védekezik. Senki sem védi. Egy pillanat kell csupán már és...

Éles érzés fog el. Kezem megrándul, fájdalmamban felkiáltok. Azonban Loki hangja ketté tépi a szívemet. Hátam ívben megfeszül, ahogy kettőnk közé pillantok.

Egy fekete nyíl szúrta át összekulcsolt kezünket. Vérünk a földre csöpög. Loki nem szól többet, nem jelez, megragadja a végét és kirántja kezünkből. Nem bírom ki, hogy ne adjak ismét hangot a fájdalmamnak. Mindkettőnk tenyerében egy lyuk tátong.

Loki hamarabb kapcsol, mint én, falat húz mögénk. Nyilak pattannak le róla és hullanak a kövezetre. Ujjaimat ellepi a vérem, ahogy az övét is. Tekintetünk találkozik és kiolvasom a szemében rejlő felismerést.

Csapda volt.

-Ennek biztosan nyoma marad - anyám hangja tölti be a teret. - De legalább már kvittek vagyunk, herceg! - A nő alig áll a lábán, kezére már rászárad fekete vére. Mindkét tenyerén átlátok ott, ahol Loki átszúrta őket. A Királynő mögött legalább egy tucat harcos sorakozik. A mellette strázsálók kezében íj van. Ők adták le a lövéseket.

Loki védővarázslata továbbra is előttünk húzódik. Próbálom figyelmen kívül hagyni lüktető fájdalmamat. Nagy hibát követett el. Küldöm Loki felé a gondolataimat. Megrándul egy izom az arcán, fájdalomhullám járja át a testemet. Párom ajka vészjósló mosolyra kanyarodik. Itt van a Királynő és a Kő is. Egy helyen vannak. Így csak az egyiket kell megsemmisítenünk.

Tudta nélkül növelte az esélyeinket. Választást kínált fel nekünk. Vagy őt öljük meg, vagy a követ pusztítjuk el.

-Öljük meg! - Sziszegi Loki.

-Ne! - Kapok utána. Zavart pillantás a válasza. - Szerintem pont erre számít ő is. El akar csalni minket innen.

-Ha pajzsot vonok fel, nem fogom sokáig bírni - néz mélyen a szemembe. - Sok vért vesztettem, kimerültem. - Összepréselem az ajkaimat. Az agyamban lévő fogaskerekek gőzerővel pörögnek, kattognak. Igaza van Lokinak abban, hogy lefáradtunk. Egyikünk sem bírná már sokáig, Nikát is lassan fel kellene keresnünk az új sebeinkkel. Lokin olyan is éktelenkedik, amiből még mindig szivárog a vér. Fájdalmát folyamatosan, de tompán érzékelem. Loki tekintete arcomról lejjebb siklik.

-Most a mellemet nézed vagy a nyakláncomat? - Vonom fel kérdőn a szemöldököm.

-Melyikért nem jár pofon? - Próbál meg poénkodni, de ez ebben a helyzetben most nem sikerül neki. - A nyakláncod. Még mindig izzik, ahogy az enyém is - igaza van. - Sikerült összekapcsolódnunk.

-Akkor?

-Csináljuk - nyújtja felém a kezét.

-Bírni fogod? - Pillantok a pajzsra, melyet már nem csak nyilakkal bombázzák. Pár katona közelebb merészkedett, hogy kényelmesebben bevethesse ellenünk az erejét. Fekete foltok csapódnak a láthatatlan pajzsnak, majd egy zöld villanással semmivé foszlanak.

-Igen - véráztatta ujjaink összekulcsolódnak. Zölden és narancssárgán izzó szempárunk találkozik. Az erő ismét felmorajlik bennem. Átjárja testem minden pontját, felpezsdít. Teszünk egy lépést előre. Már nem vagyunk messze. A bennünk cikázó kapcsolat megfeszül, Loki fájdalmának érzete egy pillanatra megingat. Azonban nem szakítja el a kezét az enyémtől.

A fájdalom, ami belőle árad, égeti a bőrömet. Megszorítja a kezemet. Ekkor a pajzs megszűnik mögöttünk. Tompán hallom a Királynő kiáltásait, parancsait.

Kezünk hozzáér a Kőhöz.

Mély lélegzetet veszek, ahogy megpróbál ellenállni nekünk. Érzem, ahogy a sötétség viaskodik a fényünkkel. Jobb vállam előre hanyatlik, eltalált az egyik katona a képességével. Nincs idő a fájdalomra koncentrálni. Összepréselem a fogaimat, zsibbadni kezd a kezem.

A hó továbbra is zavartalanul és lágyan hullik ránk. Minden egyes pehely, ami a közelembe ér, azonnal elolvad. Lángok kezdik nyaldosni a lábam, lassan kúszik felfelé a testemen. Míg végül teljesen be nem borít. A fájdalom és a hatalom érzete mámorító. Lokinak meg sem kottyan, hogy lángba borult kezemet szorongatja.

Éles fájdalom nyilall a combomba. Már nem bírom tartani, így kiáltásom kiszakad a torkomból, térdem megroggyan. A fekete fából és fémből készült nyíl, mely eltalálta a combomat, a következő pillanatba hamuvá lesz.

A Kő megreped. Az Árnyak fájdalmas nyögése eléri a tudatomat. Ahogy Loki ordítása is. Nem bírom ki, hogy ne nézzek rá. Két nyíl áll ki a testéből. Szinte már csak én és a Kő tartjuk őt talpon.

Az Árnyak nem állnak meg. Képességük és nyilaik folyamatosan felénk záporoznak. Újabb találat éri a lábamat. Megacélozom magamat. Nem engedhetem el se Lokit, sem pedig a Követ. Újabb repedés jelenik meg a fekete kőzeten, kihullik belőle egy darab. Két katona holtan esik össze mögöttünk. Már nem kell sok! Mindjárt...

Képességem a felszínre tör, olyan erőt szabadít fel bennem, amit még sosem éreztem. Lángból született szárnyaim a magasba csapnak. Alakot ölt a Főnix.

Érzem a sötétséget és a hideget.

Csupán pillanatok. A Kő megadja magát, millió kis darabra robban. Utolsó erőfeszítésemmel lángból született pajzsot vonok Loki köré. Kezeink elszakadnak, elveszítjük egymást. Az a hatalmas erő, ami belőlünk és az Árnyak életének és erejének Kövéből tör fel, fájdalmas.

Testem megremeg, ahogy a levegőbe emelkedem. Gerincem találkozik az egyik fa törzsével.

Az Árnyak semmivé lesznek, Birodalmuk omladozni kezd.

Legördül egy könnycsepp az arcomon. Sikerült. Fájdalmam azonban leírhatatlan. Az elsőt, követi még egy robbanás. Én pedig többé már nem érzek semmit. Loki megmenekül. Tudom, hogy így lesz.

A világ elsötétül előttem.

*Loki szemszöge*

Hatalmas fájdalmat és űrt érzek magamban, amikor felriadok. Bekötött sebeim megfeszülnek. Nika azonnal mellém lép és visszanyom az ágyra. A Palotában vagyok. Asgardban.

-Mi történt?

-Megcsináltátok - Nika hangja remeg és rekedtes. - Legyőztétek az Árnyakat. - Kifújom a benntartott levegőmet, vállam leereszkedik. - Vége van.

-Desy? - Ekkor tűnik csak fel, hogy Nika szemeiben könnyek ülnek. Ruhája és bőre makulátlan.

-Sok sebet szereztél. Még időben vissza tudott hozni téged Thor, így nem veszítetted el a kezedet. Elfertőződött a sebed, de sikerült kezelnem és megmentenem. - Tekintetünk találkozik.

-Nika!

-Két napja fekszel itt, de gyorsan javulsz. Még pár nap és teljesen rendbe jössz - ahogy felébrednek az érzékeim, feltűnik valami. A tátongó üresség, a hiányérzet.

-Hol van Desy? - Megemelem a hangomat, melytől a gyógyítónő összerezzen. Megpróbál visszanyomni az ágyra, de nem sikerül neki. Felülök és körbe pillantok a szobában. Kettőnkön kívül nincs itt senki.

-Loki, én annyira sajnálom - elcsuklik a hangja. Ekkor megértem, miért érzem azt, amit. A kötelékünk megszűnt. - Desy nem élte túl.

-Nem - lehelem a fejemet ingatva. - A kristálynak meg kellett volna védenie minket!

-Valami félre sikerült. - Ujjai elfehérednek, ahogy megszorítja saját kezét. Érzem, hogy légzésem felgyorsul.

-Nem. Az nem lehet! Minden rendben volt! A kristályok védelmet nyújtottak nekünk a felszabaduló erőnkkel szemben - Nika hátrébb csúszik ültében. Tágra nyílt szemével az enyémet pásztázza. Zölden izzik. - Nem halhatott meg! Nem hagyhatott itt! Ennek semmi értelme, minden rendben ment!

-Sajnálom Loki! - Apró, puha kezét a mellkasomra fekteti. Fehér fény árad belőle. Szemeim elnehezednek. Még érzem, ahogy elkapja a fejemet és visszafektet a párnára.