| Hallucinációid vannak |

Nem törődve azzal, hogy nézek ki, futólépésben haladok az utcán. Igyekszem kikerülni, nem felbukni az emberekben. Vannak páran, akik zavartan pillantanak utánam, sőt, olyan is akad, akinek tekintetében gyászt, sajnálatot vélek felfedezni. Ez pedig még jobban felhúz.

Már nincs messze Nika rendelője. Az egyik palotában dolgozó őrtől tudom, hogy a mai napra sokan vannak hozzá feljegyezve. Elvileg csak annyi időre szaladt volna ki, hogy eljöjjön hozzám az ebédemmel és vacsorámmal.

Nevetséges. Ezt már eljátszottuk.

A következő kanyart bevéve megtorpanok, szívem kihagy egy ütemet. Desy pillant vissza rám. Zavart mosoly jelenik meg gyönyörű arcán, sebhelye megmoccan a gesztustól. Nehezemre esik a légzés.

-Herceg, jól érzi magát?

Herceg. Pislogok egyet és már egy számomra idegen nővel nézek farkasszemet. Térdem megremeg, össze kell szednem minden erőmet, hogy ne essek a macskakőre.

Csak képzelődtem. Ő nem Desy. Szája mozogni kezd, azonban hangja, szavai nem jutnak el hozzám. Süket füleket találnak. Egy szaggatott lélegzetvételt követően sikerül mozgásra késztetni a lábaimat. Tovább indulok az utcán, azonban a nő zavart pillantását a hátamon érzem.

Ő nem Desy. Desy halott. Nem! Midgárdon van és nem emlékszik semmire. Nem emlékszik kettőnkre, arra, hogy megmentette a Kilenc Birodalmat, hogy ki ő valójában.

Vagy az csak egy rossz álom volt? Hiszen odalent voltam, vele. Beszélgettünk, próbáltam meggyőzni róla, hogy hallgasson végig. Igyekeztem a tudtára adni, hogy ismer, hogy van közös múltunk, és remélhetőleg még jövőnk is.

De, ha ott voltam, hogy kerültem vissza? Az utolsó emlékem az, hogy elküld a fenébe. Aztán itt ébredek a hálószobámban. Nem emlékszem a visszaútra, hogy mi történt az után a mondata után. Biztos, hogy nem hagytam volna csak úgy ott. Nem adtam volna fel!

Álom volt csupán...

Baromság!

Éreztem! Ott állt előttem, éreztem az illatát, láttam az arcát, puha ajkát, gyönyörű szemét és sebhelyes arcát. Megérintett és abban az egy apró pillanatban éreztem, ahogy a kötelékünk fellángol. Az nem lehetett az álom része, az igazi volt. Éreztem kettőnket, a szerelmünket. Hogy hozzám tartozik, én pedig hozzá.

Bepillantok az egyik pékségbe, ami mellett elhaladok és ismét megpillantom. Ott ül épp egy frissen sült croissant fogyaszt, előtte gőzölgő ital várakozik. Amint elfordítom a tekintetemet, ismét megpillantom. Most a virágárus előtt áll, a kínálattal szemez.

Nem, az sem ő.

Összepréselem a szemem és megrázom a fejemet. Próbálom kitisztítani az elmémet. Nincs itt. Nem lehet itt!

De mégis őt látom mindenhol. A kávézónál kihelyezett asztalnál beszélget két nővel. Egy férfi kezét fogva sétál el mellettem. Ott van a könyvesbolt előtt, a padon, a zöldségesnél. Akárhova fordulok őt látom.

Azonban nem ez az, nem ő az, ami miatt földbe gyökerezik a lábam. A parkban az egyik padnál áll. Fehér haja hosszú, gyönyörű fonatban van. Asgardi ruhájában úgy fest, mintha mindig is itt élt volna, mintha idetartozna. Egyáltalán nem szégyelli sebhelyes kezét, mellkasát. Sose szégyellte.

A következő pillanatban lehajol és az ölébe vesz valakit. Egy egészen aprócska, éjfekete hajú kislányt. Alig lehet több egyévesnél. Arcon csókolja a kislányt.

Szívem összefacsarodik, érzem, ahogy ismét repedések keletkeznek rajta. Könnyek gyűlnek a szememben. Olyan mély fájdalom járja át a testemet, hogy attól félek, mindjárt itt esek össze holtan.

Ekkor melléjük lép egy fekete hajú férfi. Én. Átkarolja Desy derekát, előbb őt, majd a kislány arcára nyom egy gyengéd puszit. A kislány felkacag, karjait előre nyújtva kéredzkedik át az apukája ölébe. Az én ölembe. Desy átadja, majd a padhoz lép és felveszi a vállára táskáját.

Csak állok az utca közepén és a park felé bámulok. Magunkat látom, a jövőnket. Amit Desy megérdemelt volna. Amit mindketten megérdemeltünk, amire mindketten vágytunk. Ott állok és bámulom, ahogy a lányomat tartom a karjaim között.

Egy pillanatra elveszítem az egyensúlyomat. A férfi, aki nekem jött, sűrű bocsánatkérések közepette siet tovább. Mikor tekintetem visszatalál a parkra, már nem magunkat látom. Csak egy idegen családot.

Könnycseppem kiszabadul fogságából és végiggördül az arcomon.

Kezdek megbolondulni.

Pár perccel később szinte feltépem a rendelő bejárati ajtaját. Nikánál éppen nincs senki, de le merném fogadni, hogy egy perc és belép utánam valaki az ajtón, ami most magától visszacsukódik mögöttem. A gyógyító szeme elkerekedik, ahogy belépek a helyiségbe.

-Loki! – Azonnal leteszi a kezében tartott papírhalmot és elém siet. – Te meg mit keresel itt? Jól vagy?

-Mindenhol őt látom! Mindenhol! Bármerre nézek meglátom. Vagy a kávézóban, vagy a virágárusnál. A parkban pedig láttam magamat is, ahogy ott áll mellettem, karomban pedig a kislányunkat tartottam! – Olyan gyorsan hadarom, hogy Nikának esélye sincs közbeszólni. – Fogalmam sincs, mi történt! Egyik pillanatban még Midgárdon voltam, aztán itt ébredtem és...

-Te lementél Mindgárdra? – Még levegőt is elfelejtek venni döbbenetemben.

-Tessék? – Mindössze csak ennyit bírok magamból kipréselni. Mi az, hogy lent voltam-e? Hiszen tudja. Neki mondtam el csak, hogy muszáj lemennem és beszélnem a testvérével. Még fel is ajánlotta, hogy velem jön.

-Lementél Midgárdra? – Olyan finoman csengenek a szavai, hogy fogalmam sincs hirtelen mit gondoljak.

-De hisz tudtad!

-Nem! – Zavartan felnevet. – Loki, egy hónapja ki sem tetted a lábadat a szobádból. – Megfagy az ereimben a vér. Látja zavaromat, érzi, hogy feszült és dühös vagyok. – Csak én mehettem be hozzád, senki más. De sose jöttél ki onnan. Vagyis egyszer, mikor a házban találtam rád.

-Ott mondtam neked, hogy lemegyek! – Erősködöm. Kezd elegem lenni, hogy senki sem emlékszik semmire.

-Nem mondtál nekem ilyet – hallja a hangomon, hogy kezdek egyre idegesebb lenni, így hangja lágyan, gyengéden cseng.

-De! – Felemelem a hangom. – Ott ültünk a falnál, amikor mondtam. Még meg is kérdezted, hogy lekísérj-e! Nika, kérlek! – Egész testemben remegek.

-Hallucinációid vannak – közelebb lép. Összevonom a szemöldököm, hirtelen nem jön ki hang a számon.

-Nem – lehelem.

-Az is azt bizonyítja, hogy látod Desyt.

-Ott voltam vele lent. Beszélgettem vele.

-Felismert?

-Nem. Semmire sem emlékszik. Próbáltam megkérni, hogy hallgasson végig, de nem jártam sikerrel. Egyszerűen elküldött.

-Aztán mi történt?

-Itt ébredtem – dühöm ismét felizzik bennem.

-És idefele kezdted el látni őt?

-Igen.

-Loki ez a gyász egyik fázisa, teljesen normális, hogy nem tudod feldolgozni a halálát. Át kell esned ezen!

-Nem képzelődöm! Nem álom volt, hogy lementem hozzá! – Nika szemében könnyek gyűlnek. Fájnak neki szavaim. – Hinned kell nekem!

-Én nagyon szeretnék, Loki. De csak képzelődsz – közelebb lép és megérinti ökölbe szorított kezeimet. Eddig fel sem tűnt, hogy úgy tartom őket. – Annyira sajnálom. Ha gondolod, adhatok neked valamit...

-Nem kell semmi – ellépek tőle. – Nincs semmi bajom, Nika! Kérlek, higgy nekem, ott voltam lent és beszéltem vele! – Fájdalom és sajnálat ül a szemében. Nem hisz nekem! Nem tudom, hogy ez fáj jobban, vagy az, hogy Desy ellökött magától. Ki kell derítenem, mi történt Midgárdon. Hogyan kerültem vissza. Beszélnem kell Desyvel, el kell neki mondanom mindent. Tudnia kell, ki ő, hogy mit tett értünk. Vissza kell szereznem!

Hátat fordítok a gyógyítónak.

-Hova mész?

-A Bifröszthöz.

-Nem kellene most egyedül lenned! – Utánam siet és elállja az utamat. Beáll közém és az ajtó közé. Állkapcsom megfeszül.

-Kérlek, áll félre!

-Maradj itt. Hagyd, hogy segítsek! – Könyörög.

-Nincs szükségem segítségre!

Azonban elsőként a házunkhoz vezet utam. Már nem bízom magamban, Nika kijelentése után egyáltalán nem. Bár ő is azt mondta, jártam a házunkban, tehát meg kell lennie.

A fejem lüktet, zavarosak a gondolataim. Nem tiszta az elmém. Lehet, el kellett volna fogadnom egy fájdalomcsillapítót, bár biztos vagyok benne, hogy Nika nem ilyesmire gondolt.

Belépve az ajtón meglepődöm. Nincsenek szilánkok, törmelékek a földön. Nika eltakarította volna őket? Vagy én voltam? Nem. Biztos vagyok benne, hogy egyikünk sem takarította fel az általam itt hagyott káoszt. Besétálok a nappaliba.

Ez lehetett volna a közös otthonunk. Itt élhettünk volna együtt, boldogan, mint egy igazi család. Gondok és problémák nélkül. Annyira vágytam rá! Dehát miket beszélek! Van rá lehetőség! Csak vissza kell mennem Midgardra és beszélnem kell Desyvel.

Tudom, hogy nem képzelődtem, hogy nem csak egy rossz álom volt az, hogy ott vagyok vele. hogy próbálom meggyőzni, hallgasson meg. Igaznak kell lennie. Éreztem.

-Gyáva vagy - összerezzenek a hang hallatán, azonnal sarkon fordulok. A lépcsőfeljáró előtt ott áll Ő. Desy kilép az árnyak takarásából. Elszörnyedek, torkom elszorul. Olyan mély fájdalom hasít belém, hogy majdnem felordítok.

Desy páncélja repedt, ruhája szakadt. Új, frissen szerzett sebhelyek borítják a testét. Fehér öltözetét itt-ott beszínezte a vére. Tekintete izzik a gyűlölettől, de egyszerre réved a semmibe. Mintha nem is ő állna itt előttem. Teljesen más a testtartása, az arca. Sose láttam még ilyen, vadnak.

-Desy?

-Mit gondolsz, ki vagyok? - Hangjából csöpög a gyűlölet, az utálat. - Hagytál meghalni!

-Ez nem igaz. - Megremeg a hangom, nehezemre esik levegőt venni. Desy lép egy lépést előre. Én hátrálok. Ez nem ő, nem lehet ő!

-Ugyan már - nevetése széttépi a szívemet. - Ott hagytál, meghalni! Hazugság volt minden, amit mondtál, amit tettél.

-Nem.

-Egész végig Odinnak dolgoztál, elhitetted velem, hogy szeretsz. Egy célotok volt csupán azzal a fasszal! - Köpi a szavakat. - Hogy nyerjetek! Az már mindegy volt, hogy élek-e vagy halok.

-Ne mondj ilyeneket! Ez kurvára nem igaz! Szeretlek! - Nevetése savként mar. - Minden igaz volt! Minden szavam és minden tettem! - Ördögi vigyora belém folytja a szót.

-Mit ígért neked? - Fejét enyhén oldalra billenti. A hangja is más, mintha valahonnan messziről jönne. Meg tudsz menteni! - A trónt? - Felnevet. -Nem, annyira nem idióta az öreg! Esetleg az egyik birodalmat? Midgárdot?

-Nem vagy itt - állkapcsom megfeszül.

-Akkor mégis kivel beszélgetsz?

-Te nem Desy vagy.

-Teljesen nyugodt szívvel hagytál meghalni.

-Ez nem igaz!

-Meghaltam Loki! - Rám üvölt. Meg tudsz menteni! - Miattad! - Arcvonása hirtelen ellágyul. Hangja már halkabban cseng. - Mindketten meghaltunk - még mielőtt válaszra nyithatnám a számat Desy ölében vérfolt jelenik meg. Meg tudsz menteni! Egyre nagyobb és nagyobb lesz, már a combját és térdét is beszínezi. Könnyeim gyorsabban gördülnek végig az arcomon. A gyermekünk. - Hagytad meghalni őt is!

Erőm kirobban belőlem. Zöld fénysugárként söpör végig a földszinten. Minden ablakot, bútort szétrobbant, ami az útjába kerül. Kiáltásom betölti az üres teret.

Desy semmivé lesz.

Meg tudsz menteni!

Meg tudsz menteni!

Meg tudsz menteni!

Meg tudsz menteni minket!