| Csak szerettelek volna meglepni! |

Az előző napi izgalmak a mai napra lecsillapodtak. Az egész napot edzéssel töltjük. Délelőtt Lokival kettesben gyakoroljuk a köztünk húzódó kapcsolaton keresztüli kommunikációt. Két nap alatt elég sokat fejlődtünk, de még így is lefáradunk ebédidőre.

Délre hívtuk meg magunkhoz Nikát, így időben el szerettük volna kezdeni az ételek elkészítését. Barátnőm azonban jelezte, hogy sajnos nem tud eljönni. Hirtelen jött esettel kell foglalkoznia, még jelezni is alig volt ideje nekünk. Délelőttre várta a vendégeit, de ezek szerint befutott valaki egy sürgős esettel.

Délután a palotában van jelenésünk. A megmaradt katonák a hátsó, nagy udvarban edzenek Thorral és bajtársaival. Ehhez jövünk csatlakozni. Itt igazából csak nekem vannak új helyzetek, információk. Rajtam kívül mindenki volt már nem is egy csatában. Tudják, hogyan harcoljanak, mire hogyan reagáljanak, mit tegyenek. Gyors reakció idővel, stabil állóképességgel rendelkeznek. Nem utolsó sorban pedig, profi módon bánnak fegyvereikkel.

Ugyan én is használtam már párszor a kardomat, tőreimet, Loki is tanított már, de ez közel sem elég. Ezért is fogadtam el Thor meghívását.

Két napunk van még a Sötét Holdig és a támadásig. A tervünk az, hogy szeretnénk a meglepetés erejével bírni. Hamarabb lépni, támadni, mint az ellenfeleink. Odin és a főbb tanácsosai most tartanak ezzel kapcsolatban tárgyalást.

Igyekszem összpontosítani és együtt lépni a harcosokkal, de a gondolataim messze járnak. Barátnőm a jobb oldalamon áll, veríték gyöngyözik a homlokán. Gyönyörű haját kontyba fogta, hogy ne zavarja őt a gyakorlásban. Igazán különlegesen hat, ahogy egy gyógyító, aki az életekért küzd nap, mint nap, most itt lóbálja mellettem a saját fegyverét. Arra készül, hogy életeket oltson ki, hogy megmenthesse a saját népét.

Gondolataim teljesen máshol járnak. Miközben már új felállás van - párokban vívunk közelharcot -, se teljesen idefigyelek. Hárítok, támadok, lépek. Azonban folyamatosan az jár a fejemben, hogy csatába megyünk. Félelem kúszik a szívembe, a testembe. Félek attól, milyen következményeket hoz majd magával a háború, mivel fog járni ez az egész.

Így, hogy nem figyelek száz százalékban a kijelölt ellenfelemre, bekapok egy ütést. A kardja tompa végével állcsúcson talál, fogaim összekoccannak. Fájdalmamban halk nyögés hagyja el a torkomat. Azonnal visszarázódom. Loki megérezve hirtelen fájdalmamat felénk pillant. Kivédem következő ütését, hárítok a kardommal.

Ezt kell majd csinálnom az Árnyak Birodalmában is. Annyi különbséggel, hogy ott az életemért, az asgardiak életéért fogok küzdeni. Nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy nem vagyok ott fejben. Ha meghalok, mindennek vége. Rajtam áll vagy bukik a Hét Birodalom sorsa. Loki egyedül nem lenne képes véget vetni a támadásnak. A prófécia megjövendölte, hogy ketten kellünk hozzá.

Gyomromat éri a következő ütés, ismét gyorsan visszarázódom. Ne kalandozz el! Az életed múlhat rajta! Loki szavai egyszerre dühítenek fel és nyugtatnak meg. Ez következő ütésemből egyértelműen kivehető. Pár milliméteren múlott, hogy ne vágjam meg az előttem álló katona arcát. Loki azonnal hozzáteszi: Bár, ha rólam fantáziálsz, arról én is szeretnék tudni! Így is, hogy egyáltalán nincs a látóteremben, látom magam előtt ravasz, már-már pimasz, ígéretekkel teli mosolyát. Próbálok nem odafigyelni szavaira. De így is vér szökik az arcomba, melyet próbálok gyors mozdulatokkal eltakarni a katona elől.

Az utóbbi pár napban alig volt időnk egymásra. Vagy valamilyen módon edzettünk, vagy megbeszéléseken voltunk, vagy aludtunk. Nem kellene, hogy ennyire zavarjon a dolog, tekintve, hogy mi áll előttünk. De nagy bennem a felszültség, a félelem. Jó lenne megbeszélni ezt vele, de mindig olyan kimerültek vagyunk esténként, amikor hazaérünk. Olyankor nem nagyon van már energiánk mélyebb beszélgetésekbe kezdeni.

A mai közös ebédnél lett volna talán alkalmas, de én akkor azon kattogtam, hogy ide kell jönnünk, együtt kell majd edzenem a képzett katonákkal.

Hirtelen nem vagyok biztos benne, hogy az én vagy a katona csontja roppan-e. De miután kinyitom a szememet és konstatálom, hogy a földön fekszem és vér fémes illata tölti be az orromat, már biztos vagyok benne, hogy én voltam az, aki elszenvedte az ütést. Azonnal felülök és elfogadom a katona kezét. Egy könnyed, gyors mozdulattal talpra állít.

-Kérlek, ne haragudj! - Szabadkozik a katona.

-Ugyan, nem kell bocsánatot kérned! - Kedves mosolyt küldök felé. Szemem sarkából most jól látom, hogy Loki és a vele küzdő katona megállnak. Thor mellénk lép.

-Minden rendben? - Pillant az orromra, amiből továbbra is vér folyik.

-Persze! - Válaszolom szinte azonnal. Talán túl gyorsan is, mert Thor homloka ráncba szalad. - Nem vagyok itt fejben.

-Ezt meg tudom érteni. Az első csatám előtt nekem is nehezemre esett az edzésre, vagy bármi másra koncentrálni. - Próbálom nem kimutatni mennyire meglep az, hogy a nagy Thor, a mennydörgések istene is félt. Bólintok. - Ha gondolod, befejezheted.

-Nem, köszi! - Lágy mosolyt küldök felé, tekintetemben határozottság csillan. - Jól vagyok. Menni fog!

-Rendben! - Kezét a vállamra teszi, gyengéden rászorít, majd továbbindul a tömegben. Nika gyorsan elém lép, kezét az orromra fekteti. Tenyeréből fehér fény árad, ahogy törött orromat helyre rakja. Amint végez, folytatódhat is tovább a gyakorlás. Ő is, ahogy én is, visszalépünk a mellénk kijelölt katonához.

Már besötétedett, mire visszaérünk a barlangba. Épp a könnyed, nem túl bonyolult vacsoránkat készítem. Az orromnak bár semmi baja, mégis fura nekem ott valami. Mintha érezném, tudná a testem, hogy varázslat tette helyre. Mintha még ott keringene bennem Nika képessége. Idegen a számára.

-Tudod, mire jöttem rá? - Lép ki a fürdőből Loki. Az ajtórésen keresztül kiszáll a pára. Nem fordulok felé, mivel épp a serpenyőben lévő palacsintát fordítom meg.

-Mire? - Kérdezem kedvetlenül.

-Hogy még nem adtam neked virágot. - Összevonom a szemöldökömet szavait hallva, majd felé fordulok. Félmeztelen teste előtt egy közepes nagyságú virágcsokrot tart. Gyönyörű kék és piros színekben pompáznak benne a virágok. Egy finom, fehér színű selyemszalag fogja össze száraikat. A zöld levelek szinte fel sem tűnnek a virágok csodás színei mellett. Hirtelen azt sem tudom, mit mondhatnék neki.

Besétál mellém a konyhába, szemeim könnybe lábadnak. Remegő kézzel veszem át tőle a csokrot. Tekintete az arcomat fürkészi. Szavak nélkül is tudja, mi zajlik le most bennem. A meseszép virágokról az ő gyönyörű kék szemére emelem a tekintetemet.

-Köszönöm! - Lehelem kettőnk közé. Még mielőtt bármit is mondhatna, virágostól átkarolom a nyakát. Viszonozza szoros ölelésemet. Könnyeim némán folynak végig az arcomon.

-Tudtommal Midgárdon is van ilyen szokás - súgja, mire én elmosolyodom.

-Igen! Van valami oka, hogy virágot kaptam? - Elengedem, megtörlöm az arcomat és váza után kezdek el kutatni. Loki ez idő alatt átveszi a palacsinták készítését. Vizet engedek az üvegvázába és belehelyezem a virágot. Eligazgatom benne és az asztal közepére helyezem.

-Nincs - kapom meg a választ. - Csak szerettelek volna meglepni!

-De ilyesmikre nincs szükségem - dőlök neki az asztalnak.

-Sejtettem, hogy ezt fogod mondani - nevet fel. - És ha már egy csokor virágtól szóhoz sem tudtál jutni, akkor majd hogyan fogsz reagálni a későbbire?! - Az utolsó adag palacsinta készül már, így elkezdem megteríteni az asztalt.

-Későbbi? - Gyomrom összeszűkül, kellemes izgatottság lesz úrrá a testemen.

-Gondoltam, vacsora után elmehetnénk sétálni - elkészül az utolsó palacsinta is, melyet a többi tetejére csúsztat. Elveszem mellőle és az asztalra helyezem egy kis kakaóval és nutellával együtt. Loki a hűtőhöz lép és kivesz belőle egy dobozos narancslevet.

-Nem hiszen, hogy most lenne ez a legalkalmasabb.

-Szerintem pont most az. - Elkapja a derekamat, miközben el akarnék mellette haladni, hogy helyet foglaljak. Maga felé fordít, nem enged. - Nem voltál ma ott fejben. Stresszes vagy és félsz. Kell egy kis kikapcsolódás.

-Persze, hogy félek! Hiszen egy háború van kirobbanóban, amit ha nem bírunk megakadályozni, akkor a világunknak befellegzett! - Olyan gyorsan hadarom el a választ, hogy még levegőt is elfelejtek venni. Csak úgy kirobban belőlem. - Gyenge lennék azért, mert félek? - A szemébe nézek. - Félek attól, hogy elveszítelek, vagy hogy én nem jövök vissza onnan. Veszélyes dolog, ha tisztába van az ember a lehetséges jövőjével. És most nem a halálunkra gondolok. A gyermekünkre! A közös életünkre! Végre, most először azt érzem, hogy jó helyen vagyok, hogy megtaláltam a páromat. Azt, akivel le szeretném élni az életemet! Erre itt ez az egész háború és a vele járó félelem! Maga a halál van a sarkunkban. Nem vagyok elég képzett ahhoz, hogy megvédjelek, hogy megvédjem magamat vagy épp bárki mást! - Loki türelmesen végig hallgat, közben hüvelykujja lágyan jár fel és le a csípőmön. - Ott van bennem a félelem, hogy miattam nem tudunk majd véget vetni ennek, hogy miattam bukunk el. Túl sok szerettemet veszítettem már el! A bátyámékat, Téged és Nikát nem akarlak! Nem bírnám már ki - elcsuklik a hangom. - Azt meg pláne nem, hogy ez miattam következhet be - könnyeim megállás nélkül, lassan gördülnek végig az arcomon. Összegyűlnek az arcélemen és onnan zuhannak a mélybe.

-Nem vagy gyenge azért, mert félsz! - Olyan nyugodt és halk a hangja. Úgy beszél, hogy a félelem és a kétségbeesés, a pánik szinte azonnal elillan a testemből. Fogalmam sincs, hogy lehet képes erre. - Én is minden egyes csatám előtt féltem, még az előtt is, amit én robbantottam ki. - Halkan felnevet, de ez a szeméig nem ér el. Abban megbánás és fájdalom csillan. A New York-i csata emlékei a mai napig nyomasztják. - A félelem tesz bennünket erősebbé! Azt pedig semmiképp sem fogom hagyni, hogy te ne térj onnan vissza! Mindannyian visszajövünk! Boldog és nyugodt életet érdemelsz, nem ezt a káoszt, ami tele van halállal és félelemmel. És én itt és most megígérem neked, hogy meg fogod kapni a neked járó, csodálatos életet és jövőt! - Kezei feljebb siklanak, közrefogják az arcomat. Homlokát az enyémnek támasztja. - Emlékszel, hogy egyszer, még az elején megkérdezted tőlem, hogy kit szeretek a világon a legjobban? - Elmosolyodom az emlékre.

-Persze! Azt mondtad, saját magadat - mindketten felnevetünk.

-Tévedtem - elhúzódik, de csak annyira, hogy a szemembe tudjon nézni. - Téged szeretlek a világon a legjobban! - Összepréselem az ajkaimat, torkom elszorul. - Akkor még ezt nem láttam, de most már teljesen biztos vagyok ebben! Bárhogy is végződjön ez az egész, együtt jövünk vissza onnan! Együtt vészeljük át!

-Szeretlek! - Remegő ajkakkal ejtem ki a szót. Hangom alig több a suttogásnál. Loki közelebb hajol, ajka találkozik az enyémmel. Csókunk hevesebbé válik. Átkarolom a nyakát, ő pedig közelebb von magához.

-Ezt későbbre terveztem - leheli két csók között. Elmosolyodom, nem hagyom, hogy elhúzódjon. - Időben oda kellene érünk - megdermedek. Visszaereszkedem a talpamra és a szemébe nézek.

-Hova?

-Azt nem kötöm az orrodra - vigyora kiszélesedik és megpuszilja az említett testrészemet. - Vacsora után megtudod.

-Most komolyan lepattintasz? - Fordulok utána nevetve.

-Mondtam már - helyet foglal az asztalnál és a tányérjára emel egy palacsintát. Megkeni nutellával, majd feltekeri. - Későbbre tervezem!

A vacsoránkat követően igyekszünk felöltözni. Loki eléggé megnehezítette ezt számomra csókjaival és vándorútra induló kezeivel. Most is megtartja a két lépés távolságot, nem hagyja, hogy belelendüljünk. Ami egyszerre dühít és pezsdíti fel a véremet. De, ahogy érzékelem, Lokit sem hagyja hidegen.

Majdnem fél órás gyaloglást követően jutunk el a város pereméig. Az út folyamán próbáltam kihúzni belőle, hogy mégis hova megyünk, mit tartogat még a számomra. De nem árult el semmit. Biztos vagyok benne, hogy egyébként nagyon jól szórakozik rajtam, azon, hogy mennyire kíváncsi vagyok.

Két utcával feljebb állunk meg. Mindkét oldalunkon házak sorakoznak egymás mellett. Ha jól tudom, hol vagyunk, akkor két utcával feljebb van Nika háza, nagyjából öt perc sétára.

Loki szembe fordul velem és megfogja a kezemet. Óvatosan pillantok a szemébe, teljesen meglep a viselkedése. Mintha most ő keresné a megfelelő, ideillő szavakat. Istenem! Az fog történni, amire gondolok? Gyomrom mintha egy liftben utazna, száguld fel és le. Próbálom elrejteni remegő kezeimet, de elég nehéz így, hogy fogja őket.

-Igazából fogalmam sincs, hogyan kezdjek ennek neki - zavarában felnevet. - De lehet jobb, hogyha a közepébe vágok! - Ezt inkább magának jegyzi meg, mint nekem. Összeszorított állkapoccsal, egy csomóval a torkomban várom, hogy folytassa. - Úgy voltam vele, hogyha visszajöttünk teszem ezt meg. Addig lett volna még időm csiszolni a dolgokon. De szerintem most szükséged van erre, hogy tudd, nem csak a levegőbe beszélek, amikor azt mondom, hogy szeretlek! Tudd, komolyan gondolom azt, hogy veled szeretném leélni az életemet! Meg szeretném alapozni a jövőnket - hatalmasat sóhajt. Idegességében félrekapja egy pillanatra a tekintetét. A feszült pillantása semmivé lesz, mintha itt sem lett volna eddig. Amikor újra a szemembe néz, határozottságot látok benne, szerelmet és boldogságot. - Ez itt a miénk! - Zsebébe mélyeszti az egyik kezét, a tartalma csörögve bújik ki belőle. Kettőnk közé emeli, amikor pedig kinyitja a tenyerét, még a lélegzetem is elakad. Két darab kulcsot rejtegetett eddig magánál. Könnyeim ismét ellepik a szememet. Hitetlenkedve, de hatalmas boldogságot tükröző szememet az övébe mélyesztem.

-Ez most komoly? - Remegő, szabad kezemet a szám elé emelem. Próbálom emlékeztetni magamat, hogy ne felejtsek el lélegezni. Loki halkan felnevet. A néptelen utcában semmi mást nem hallok, csak őt és a heves szívverésemet. Senki más nincs itt, csak mi.

-Teljesen! - Hangja megremeg.

-Melyik az? - Kapkodni kezdem a tekintetemet a házak között.

-Az ott! - Mutat egy házzal arrébb. A gyér megvilágításban is látni, hogy a fal bézs színben pompázik. Három fokos lépcső vezet fel a külső, nagy ajtóig. Egy földszint, egy emelet és ha jól látom, egy tetőtér.

-Be lehet menni? - Úgy érzem magam, mint egy kislány, aki most kapta meg a régen vágyott babáját. Teljeséggel hihetetlen számomra ez az egész. Le vagyok döbbenve és leírhatatlanul boldog vagyok.

-Persze! - Maga után húz. A kulcsot használva kinyitja az ajtót. A zár kattan, majd lenyomja a vaskilincset és kitárja előttem az ajtót. Előre enged, be a sötétbe. Egy könnyed varázsige segítségével megvilágítja az egész földszintet. Csak úgy kapkodom a fejemet.

Egy kis előtér fogad bennünket, ebből nyílik a nappali és a konyha, melyek egy légtérben vannak. Jobbra van egy lépcső, mely az első emeletre vezet. Szembe velünk egy üveges ajtó, ami a belső udvarra nyílik.

Olyan gyorsan ver a szívem, hogy attól tartok, kiszakad a mellkasomból. Izgalmamban meg sem szólalok, csak csodálom a földszintet. Igaz, a konyhabútoron kívül nincs semmi más idelent, de így is ámulok és bámulok.

Loki kezét fogva elindulok az emeletre. A földszinten főképp a fa dominált, a lépcső is ebből készült. Felérve egy kisebb folyosó fogad. Egyik oldalon a fürdő található, míg a másikon egy hálószoba. A folyosó végén pedig egy kis erkély helyezkedik el. A tetőtérbe is lépcső vezet. Odafent még két szoba található. Kisebbek, mint az egy szinttel lentebb lévő, de tökéletesek.

Lesietek a lépcsőn, hogy végre meg tudjam csodálni az udvart is. Elhúzva a tolóajtót, egy teraszra érek ki. Innen vezet le szintén három lépcsőfok a füves udvarra. Nem valami nagy, de pont elég, tökéletes. Az udvar közepén egy hatalmas fa foglal helyet.

Loki a terasz kerítésének támaszkodva figyeli, ahogy körbejárom az udvart. Végül visszasétálok hozzá és szorosan magamhoz vonom.

-Szerettem volna végezni a felújítással, mielőtt idehozlak - kezd bele. - Be szerettem volna rendezni, hogy minél otthonosabb legyen.

-Tökéletes! - Fojtom belé a szót. - Nem kell magyarázkodnod. Igazából fogalmam sincs, mi mást mondhatnék, minthogy köszönöm! - Lábujjhegyre emelkedem, hogy meg tudjam csókolni. Bőröm azonnal izzani kezd, amint ajkunk találkozik. Mély levegőket véve elhúzódóm tőle. - Így legalább együtt tudjuk majd berendezni, a kettőnk otthonává tenni. El sem tudom neked mondani, hogy mit érzek most - halk nevetés hagyja el a torkomat. - Ez nekem elmondhatatlanul sokat jelent! - Loki mosolya mindent elárul.

-Szerettem volna, hogy tudd...

-Ne! - Szakítom félbe. - Tudom. Eddig is tudtam és sohasem kételkedtem! - Most ő hajol le, hogy egy csókot lopjon. - Bár bevallom, teljesen másra számítottam.

-Arra még egy kicsit várnod kell - csókot lehel az arcomra, majd a nyakamra. Beleborzongok ajka érintésébe. - De ígérem, hogy nem kell már sokat!

-Ajánlom is! - Nehezen formálom már meg a szavakat, mivel ajkai már a kulcscsontomon járnak. Keze derekamról a fenekemre téved. Egy könnyed mozdulattal az ölébe kap. Csókja heves és érzelemmel teli. Felsétál a lépcsőn, be a házba. A házunkba. Letesz a fa parkettára. Lassú lépésekkel addig vezet, míg a hátam össze nem találkozik a fallal. Megragadja a pulóverem alját és lehúzza rólam. Csak annyi időre válunk el egymástól, hogy le tudjam venni. Ruhadarabom halk puffanással ér földet.

Szívünk hevesen ver, légzésünk szapora. Én is megszabadítom őt a felsőjétől. Kezem végig simítja izmos mellkasát.

-Tényleg nem megyünk vissza? - Kérdezem nagy nehezen, amit ő csak megnevet.

-Ott az ágy! - Hangja elmélyült, melytől a hideg is kiráz. A következő pillanatban egy zöld villanás kíséretében megjelenik a nappali közepén egy franciaágy. Nem tudom visszafojtani a nevetésemet. Kezei egy gyors mozdulattal kikapcsolják a melltartómat, mely követi a felsőinket a földre.

A falnak szorít, így éreztetve velem, hogy mennyire vágyik már rám. Belenyögöm csókunkba.

-Hihetetlen vagy! - Keze letéved melleimről a nadrágomra. Kigombolja és lehúzza a cipzárt. Kibújok belőle, ő pedig követi a példámat. Már csak az alsónemünk van rajtunk. Ismét felkap és az ágyhoz visz. Finoman a hátamra fektet. Egyik kezével a fejem mellett támaszkodik, míg a másik a combjaim között állapodik meg.

-Tudom!