╰ 28 évvel később ╮

| Már elmúlt farsang, fiúk |

Agyonhasznált sportcipőmmel a járdát koptatom, miközben kedvenc kávézóm felé sietek. Nemrég ért véget a munkaidőm, szerencsére ma csak a kis lepukkant irodámban kellett lennem. Nem volt mára megbeszélve semmilyen sajtótájékoztatón való részvétel, semmilyen megbeszélés, vagy épp egy interjú lebonyolítása. Ez pedig elég nagy szó. Így is halálra gürcölöm magam és ki se kellett mozdulnom. Jegyzeteket néztem át, írtam, felvételeket hallgattam és néztem újra, egy-két dolog miatt kutatómunkát is végeztem. Nos, ilyen egy újságíró élete, egy perc nyugta sincs. A kávézóban ülve se pihenek, leülök az egyik sarokasztalhoz, táskámat magam mellé dobom, laptopomat felnyitom és bekapcsolom. Még mielőtt rendelnék, előkeresem a táskám mélyéből a jegyzetfüzeteimet és elkezdem átfutni a bennük lévő információkat.

Bárki, aki nem ismer nem mondaná meg rólam, hogy újságíróként dolgozom. Az effajta munkát végző nők általában csinosan öltözködnek, hajukat kontyba vagy épp frissen mosva hordják. Arcuk és bőrük hibátlan, puha, szépen manikűrözött körmük van és csini kis táskájuk. Boldog és szerető családban nőttek fel és nevelkedtek, van lakásuk vagy épp saját házuk, férjük és talán még gyermekük is.

Na én a felsoroltaknak az ellentéte vagyok, vagyis egy részének. A ruházatom az, ami picit talán stimmelhet az előbb felsoroltakkal, mivel dolgozni általában szebb ruhákba megyek. Az egyetlen dolog, amit semmiért sem cserélnék le, az a sportcipőm, mindenhova cipőben megyek. Magassarkú kizárva! Térdig érő, kicsit kopott kabátom és oldaltáskám az szinte ereklye nálam. Szőke, vállig érő hajamat általában természetesen, vagyis hullámosan hordom. Az orromban lévő septum piercing nem arról árulkodik, hogy újságíró lennék.

Egy kis lakásban élek, és a családom minden volt csak nem boldog és szerető. Szerencsémre nem velük élek, amint tudtam külön jöttem. Igazából a többesszám felesleges is, mivel már csak az apám és egyetlen bátyám él. Bátyám az egyetlen, akire mindig és mindenben számíthatok, csak annyi a bibi, hogy ő sokkal messzebbre költözött, így ritkán találkozunk. Van családja, felesége és két kislánya. Az ünnepeket mindig náluk töltöm, de most így a nyár hajnalán semmilyen ünnep sincs a közelben, hogy láthassam őket, nekik pedig, ahogy nekem is, nincs annyi időm, hogy kiszakadjak a hétköznapokból és ellátogassak hozzájuk, vagy épp ők hozzám.

Van egy párom, Damian. Munkában ismerkedtünk meg, lassan egy éve vagyunk együtt. A munkánk miatt ritkán vagyunk együtt délutánonként, de napközben mivel egy helyen dolgozunk sűrűbben látjuk egymást. A hétvégéket, ha tehetjük együtt töltjük, de ez sem mindig jön össze.

-Szervusz, Destiny! - lép az asztalom mellé egy idősebb férfi, kezében kis jegyzetfüzettel és tollal. Arcán kedves mosoly terül el, haja már őszülőben van.

-Szia, Mick - mosolygom vissza. Mick és felesége Kelly a tulajdonosa ennek a kávézónak. Olyan hatvanév körül járhatnak, nagyon kedvesek és jószívűek.

-Mit hozhatok, kedvesem? - kérdezi.

-A szokásosat.

-Akkor ma is fárasztó napod volt, igaz? - kérdezi miközben felírja a kis füzetébe a rendelésem.

-Az bizony - nevetek fel halkan. - És még lesz min dolgoznom.

-Te sosem pihensz - ráncolja fel a homlokát Mick. - Na és mi újság van veled, kedvesem?

-Megvagyok - nézek szemeibe. - Dolgozom és dolgozom és dolgozom.

-Meg is lennék lepődve, ha nem ezt csinálnád - nevet fel jóízűen a tulaj. - Apádról tudsz valamit? - kérdezi már kicsit halkabban és komolyabban. Megfeszül az állkapcsom és egy pillanatra elkapom a tekintetem.

-Tudtommal még életben van - mondom egy csepp aggódás nélkül. - Legalábbis még nem kaptam telefont, hogy alkoholmérgezésben meghalt volna. Szóval valószínű fekszik és vedel.

-Sajnálom - mondja őszintén. Olyan sokat járok ide, hogy ennyire jól el tudok beszélni a tulajjal. Nem bánom, mert így pár percre kicsit kikapcsolódom.

-Bárki mást, de őt ne sajnáld - mosolygom rá szomorúan.

-Hát a kezeddel mit csináltál már megint? – mutat rá a bal kézfejemre, ami be van kötve a bütykeimnél.

-Most kivételesen nem egy híres pojáca képét vertem be, megnyugodhatsz - nevetek fel, majd kezemről újra Mickre fordítom a tekintetem.

-Legalább nem kell érted az örsre menni - bólogat mosolyogva. - Na, de én már megint sokat beszélek - kapja kezét a fejéhez. - Megyek és hozom a kávédat.

-Rendben - kiáltom utána mosolyogva. Nem telik bele tíz percbe és már előttem is van a kávém. Átnéztem a heti jegyzeteimet és kiválogattam belőlük a hasznosnak vélt infókat, illetve azokat, amiket a jövőheti cikkbe bele fogok tenni. Zárásig maradok, majd kifizetve a kávém elindulok a lakásom felé.

Kinyitva az enyhén nyikorgó ajtót, feloltom a villanyt a kulcscsomómat pedig az ajtó melletti kis szekrényre dobom. Táskámat a kopott, barna kanapéra hajítom a kabátommal együtt és bekapcsolom a televíziómat, remélve, hogy van benne valami nézhető. Átballagok a konyhába, hogy vacsora gyanánt készítsek magamnak egy szendvicset, mikor ezzel megvagyok, leülök a kanapéra és elkezdem elfogyasztani az ételemet. A falakon a tapéta néhol leválófélben van, illetve egy helyen, egy nagy piros folt éktelenkedik. Nyugi, csak egy boros üveget vágtam hozzá és nem a véremtől piros! Miután végzek, felállok és elmegyek zuhanyozni. Egy forró és alapos zuhanyzást követően, felveszem a pizsamámat, összekötöm a hajam, majd befekszem az ágyamba. Még elalvás előtt gyorsan állítok egy ébresztőt holnapra. A mai hosszú és fárasztó napom után gyorsan elnyom az álom.

X

-Mi a helyzet Damiannel? – ül le velem szembe az asztalhoz Roxy.

-Tegnap találkoztunk munkában – felelem, majd egy villányi rántottát a számhoz emelek.

-Ennyi? – kérdezi meglepetten.

-Igen – vonok vállat. – Elfoglaltak vagyunk. Veled is csak azért találkozok ilyen gyakran, mert tudod, hol lakom és van kulcsod.

-Ez a szerencséd – mondja nevetve barátnőm. – Máskülönben engem is hanyagolnál.

-Nem hanyagoljuk egymást Damiannel – kapom rá a tekintetem. – Csak sok a dolgunk. Ettől függetlenül szeret, és én is szeretem őt.

-Biztos vagy te ebben? – vonja fel kérdőn a szemöldökét. Kérdésére bevallom meglepődök. – Az egyértelmű, hogy ő szeret. De általában miattad nem találkoztok olyan sokszor.

-Hagyjuk ezt – kortyolok bele a narancslevembe. - Ti, hogy vagytok Brattel?

-Egyszerűen imádom a srácot - fel kell nevetnem ezt hallva. - Két napja voltunk fél évesek és elvitt vacsorázni - miközben mesél, fülig ér a szája. Roxy szerencsés ezzel a sráccal: rendes, kifinomult és oda meg vissza van érte. Jobbat nem is találhatott volna. - Mondtam már, hogy imádom?

-Mióta összejöttetek legalább kétmilliószor - nevetek fel. - A munkahelyeddel mi újság? Tetszik? - kérdezem, mivel Roxy most kezdett egy ruhaüzletben, mint eladó.

-Igen - bólint. - Aranyosak a csajok, segítenek beilleszkedni. Nem nagy dolog egyébként, elég gyorsan betanultam.

-Nem volt még semmi baj? - kérdezem sejtelmes mosollyal az arcomon.

-Én nem olyan vagyok, mint te, Des - nevet fel, mire én mosolyogva megforgatom a szemem. - Én nem töröm be az emberek orrát, ha rosszul állnak hozzám.

-Hé! - emelem fel védekezőn magam mellé a kezem. - Megfenyegetett! Tudod, hogy nem hagyom magam!

-Igen, tudom - válaszolja nevetve. - De azért leszokhatnál róla. Én csak kétszer mentem érted az örsre - itt fej rázva felnevetek. - Mick hányszor is?

-Nem tudom - vonom össze gondolkodva a szemöldököm. - Nem voltam én sokszor a rendőrségen - Roxytól kapok egy ez most komoly? pillantást. - Jó! Voltam párszor, de ez még egészséges. És mindig én jöttem ki jól belőle, tudod, hogy ok nélkül nem csinálok ilyet.

-Az egészséges, hogy fiatal nőként már legalább hatszor voltál rendőrségen és még a barátoddal sem találkozol rendszeresen? – kérdezi ráncolt homlokkal.

-Már megint itt lyukadtunk ki - forgatom meg a szemem, majd felállok, elveszem az asztalról a tányérokat és átballagok a konyhába.

-Hol? - sétál utánam, majd megtámaszkodik a pulton.

-Nálam és Damiannél – beteszem a csap alá a két tányért, majd szembe fordulok a barátnőmmel.

-De tök romi lenne, ha elmehetnénk dupla randira meg ilyenek, de sose érsz rá - kezd el álmodozni Roxy, én csak nevetni tudok rajta. Ezekután nem sokkal el is megy, mivel Bratt felhívta, hogy el akarja vinni valahová. Azt nem kötötte Roxy orrára hova, de megígérte, hogy amint tud felhív majd és elmeséli, mi volt.

Egyedül ülök otthon, a televíziót kapcsolgatom kezemben egy pohár teával. Mivel nem találok semmi nézhetőt, úgy döntök elmegyek sétálni. Felkapom a kopott sportcipőm, a térdig érő, fekete szintúgy kicsit megviselt kabátomat és a táskám. Lecsattogom a negyedik emeletről, majd kisétálok a nagy világba. Azonnal megcsap a kipufogók, büdös, csípős szaga, ami keveredik a virágok friss és édes illatával. Emberek között szlalomozom még így is, hogy délután öt múlt, rengetegen vannak. Céltalanul járom a járdákat és utcákat, végül arra leszek figyelmes, hogy bemegyek a város egyik parkjába. Mivel még nincs kedvem hazamenni, keresek egy csendes helyet és ott leülök egy padra.

° ASGARD °

Heimdall szinte feltépi a trónterem ajtaját, mely nagy csattanással vágódik a két oldalán lévő oszlopnak. Apám, Odin király azonnal felugrik trónusából és döbbenten nézi a közeledő férfit. A Bifröszt őre pár lépéssel a trón alatt elnyúló lépcsősor előtt terem, féltérdre ereszkedik, majd azonnal fel is áll. Összevont szemöldökkel figyelem a sárga szemű férfit.

-Mi történ, amiért ily' módon jöttél be a terembe? - kérdezi hangosan atyám, hangja visszhangozva verődik vissza az arany falakról.

-A Tükör világról van szó - hajt fejet Heimdall. Elkerekedett szemmel atyámra nézek, aki továbbra is csak a férfit figyeli.

-Beszélj! - utasítja.

-Láttam, amint tervet szőnek, hogy megtámadják Asgardot - néz fel ránk Heimdall.

-Mennyi időnk van? - szállok be a beszélgetésükbe.

-Thor, te most inkább menj ki - fordul felém atyám ráncolt homlokkal.

-Nem - ellenkezem. - Tudni akarom, mi folyik itt. Jogom van tudni, ha Asgard veszélyben van!

-Nem csak Asgard - Odin vissza akar vágni szavaimra, de Heimdall belé fojtja a szót.

-Akkor még mi? - kérdezem meglepetten.

-Inkább ki - néz rám a Bifröszt őre, majd apámra kapja a tekintetét. - Tudnak a lányról - Odin egyetlen szeme elkerekedik. - Őt is meg akarják kaparintani.

-Azonnal menjen le érte valaki és hozza őt ide! - kiabálja Odin.

-Mégis kiről van szó atyám? - fordulok felé kérdő tekintettel.

-Az most lényegtelen - néz rám. - Menj le Midgárdba pár katonával, és hozzátok őt ide! Ha a Tükör világ kapja el előbb a lányt, mindennek vége.

-Ha visszajöttem - mondom miközben a lépcsőn sietek lefelé. - Örülnék, ha egy kicsit jobban beavatnál! - elhaladva Heimdall mellett, magam után intem, hogy a Bifröszt segítségével el tudjon juttatni a lányhoz.

Odin idegesen és kétségbeesetten visszaül a trónjára, kezével az állát kezdi dörzsölni, tekintete pedig távolodó fián és Heimdallon tartja. Csak reménykedni tud abban, hogy még nem késtek el, és hogy a lány együtt fog velük működni. Szerette volna végleg eltörölni a Tükör világot.

° MIDGARD °

A padon ülve rajzolgatok az egyik jegyzetfüzetembe, mikor egy villanás világítja be a már félhomályba burkolózott fákat. Felkapom a fejem és körbe nézek, várom, mikor érkezik a fény mellé hang is, de nem hallok semmit, az ég is tiszta. Vállat vonok, majd folytatom a rajzomat. Két pár arany csizma tűnik fel a látóteremben, amik meg is állnak előttem. Összevont szemöldökkel felemelem a fejemet, szemem azon nyomban elkerekedik, amint meglátom az előttem álló kettő arany páncélos férfit, kezükben éles fegyverrel. Mögülük előre lép egy vörös köpenyes, vállig érő szőke hajú, izmos alak, kezében egy különös kalapáccsal. Kérdőn felvonom a szemöldököm, miközben ismét végig nézek rajtuk.

-Már elmúlt farsang, fiúk – mondom nevetve, de látva komoly arcukat azonnal elhallgatok.

-Velünk kell jönnie - szólal meg a szőke hajú, mély hangjával. A két páncélos, akik vele jöttek, szorosabban markolják a fegyverüket.

-Oké - vonok vállat, lassan visszateszem a füzetet és a ceruzát a táskámba, majd behúzom a cipzárját. Felállok, majd egy hirtelen mozdulattal hozzájuk dobom a táskámat, ezután pedig átugrom a pad fölött és futni kezdek. Mennydörgés rázza meg a szürkülő eget, fölnézek, de még mindig tiszta az ég. Újra magam elé nézek és döbbenten veszem észre, hogy a szőke hajú férfi előttem áll. Nem tudok megállni, így neki szaladok, ő pedig megragadja mindkét felkarom. Kapálózni kezdem, de erősebb, mint én, így nem megyek sokra ezzel a próbálkozásommal. Senki nincs már ekkor a park ezen részén, mindenki otthon pihen. A páncélosok is beérnek minket, majd körbe állnak, ekkor enged csak el a férfi.

-Nem áll szándékunkban bántani - néz rám a szöszi. - Ha velünk jössz, elmondunk mindent.

-Még mit nem - ellenkezem. - Eladjátok a szerveim, vagy rosszabb.

-Mi van? - kérdezi a pörölyös alak.

-Jobb időhúzás nem jutott az eszembe? - kérdezem hangosan magamtól. A férfi, aki előttem áll, kérdőn felvonja az egyik szemöldökét. Megfeszítem az állkapcsom és a jobb tenyerem a mögöttem álló egyik páncélos mellkasára csapom. A kézfejemen és a kilátszó csuklómon látni lehet a foszforeszkáló sárga ereket. Abban a pillanatban, hogy hozzáérek az idegen férfihoz, az azonnal több métert repül hátra egy sárga fényrobbanás kíséretében, ami a kezemből jön. A másik alak csodálkozva nézte a már földön fekvő társát. Nem kockáztatok azzal, hogy egy erre kószáló ember észrevegyen, bár az előző fény is elég figyelemfelkeltő. Hogy elkerüljem az észrevételt, a másik katonának behúzok egyet, majd mikor összegörnyed, az arcába térdelek. Így szabad az út visszafelé, ezt kihasználva azonnal futásnak eredek.

-Ezt nem hiszem el – nyög maga elé a szőke férfi. Átugrom egy kisebb bokrot, majd már a járdán tovább haladva futok. Azt hittem, sikerült leráznom a férfit és annak páncélos haverjait, mikor az egyik kanyarban ismét belefutok kinyújtott kezébe. Háttal a kőre vágódom, fejemet beverem, aminek hatására kicsit megszédülök. A két páncélos sértetlenül áll mögötte. A pörölyös lenyúl értem, megragadja a kabátom és talpra állít. - Heimdall! - kiált fel az égre, nem tudom, mit akar ezzel, de nem hagyom, hogy bármit is csináljon velem. Amint kiejti a szót, szemem narancssárga fényben kezd izzani. Kezeimet megfeszítem, majd oldalra csapom melynek következtében narancssárgás fény hagyja el a testem. Az erőm most olyan erővel hagyja el a testem, hogy nem csak az ellenfeleimet, hanem engem is hátra repít. Mire azok a különös alakok felállnak, én már ott sem vagyok. Reménykedem abban, hogy nem tudják hol lakom.

A lakásomra érve, először fel sem tűnik, hogy úgy jutok be, hogy még a kulcsot sem veszem ki a zsebemből. A gyomrom görcsben áll a történtek miatt. Nem tudom, kik lehettek azok az férfiak, de egy biztos, hogy lebuktattam magam azzal, hogy felfedtem a titkomat. A titkomat, amiről senki se tud.

-Úr isten! – kapok a szívemhez, amikor a lakásba érve észreveszem, hogy a kanapén ott ül Damian. – Te mit keresel itt?

-Hívtalak, de nem vetted fel – válaszolja. Ekkor esik le, hogy a telefonom a táskámban van, ami viszont a parkban maradt. – Tegnap és ma sem tudtunk beszélni, így gondoltam megleplek – áll fel mosolyogva, ami azonnal lehervad az arcáról. – Véres a nyakad – lép elém ijedten, majd a hajamat félre söpörve jobban szemügyre veszi. Biztos akkor vertem be a fejem, amikor a földre estem. – Megtámadtak? Jól vagy? Hívjam a rendőrséget?

-Nem, nem kell – válaszolom szinte azonnal idegesen. – Minden rendben van, csak elestem és bevertem a fejem. De semmi komoly.

-Idegesnek tűnsz, és nem úgy tűnik, mintha csak egy karcolás lenne – veti bele magát a vitába.

-Figyelj – veszek egy mély levegőt. – Fáj a fejem és szeretnék pihenni – nézek rá. – Nem lenne baj, ha máskor folytatnánk? Tényleg jól vagyok, nem támadtak meg – erősítem meg a szavaim, mert látom rajta, hogy nehezen akar hinni nekem. – Ha történt volna bármi is, szólnék róla.

Ezt követően pár percre elhagyja a lakásom. Nem látszik rajta, hogy hinne nekem, de elmegy. Hogy miért nem mondtam neki igazat? Én magam sem tudom. Lehet el sem hitte volna, hogy Thor és két asgardi katona esett nekem. Igen, hazafele rájöttem, honnan volt ismerős a pörölyös alak. Újságíró vagyok, követem a híreket. Itt volt, mikor az űrlények megtámadták a várost. Enyhe ijedtség önt el, hogy Thor azt akarta, hogy vele menjek. Lehet már azelőtt is tudott az erőmről, hogy azt használtam volna rajtuk?