M Á R T O N   H E D V I G                               8 évvel ezelőtt, szeptember 5.

Rákattintottam a profilképre.
A piros-kék-sárga mozaik a háttérben (vajon hol lehetett?) gyönyörűen kiemelte haja vörösét, khaki színű dzsekit viselt, alatta fehér ing, állig begombolva. Ez a vörös-zöldes párosítás egy ír leprechaun benyomását keltette, de valahogy mégis veszélyesen, férfiasan stílusos volt. Teli szájjal vigyorgott, felső ajka láttatni engedte ínyét, fehér szemfogai kikandikáltak. Szeme alatt minden arcizom mosolyra húzódott, szemöldöke  játékosan ívelt fölfelé. Fejét enyhén oldalra billentette. Tipikusan az a kép, amire a nő ránéz, és ijedtében, kieső szemgolyóval, elfelejt levegőt venni: ez, ez... ez a hihetetlenül jó pasi tényleg engem néz? vagy  Bárcsak élőben is így nézne rám!
Egy napja nem hallottam felőle, pedig azt mondta, jelentkezni fog. Ugyan, mit is vártam? Csak szórakozott velem ő is...
Gúnyosan mosolyogtam.
Vigyorogsz, mint a vadkörte, mi, Bánffy?
Mintha kedves lennél.

- Hédi! - összerezzentem, gyorsan a tálcára helyeztem a böngésző ablakot. Erős cigarettabűz ütötte meg az orromat, egy ingujjra vetkőzött, széles mellkas takarta el előlem a lámpafényt. - Az irodámba, most rögtön!
Kátay Szilárd sietősen sarkon fordult és betrappolt az irodájába. Összehúzott szemöldökkel néztem utána. A "be az irodámba, most rögtön" általában egy gyors numerát jelent a főnökömnél. Ehhez pedig egyáltalán nem volt most kedvem.
Sóhajtva feltápászkodtam a székemből, megigazítottam ceruzaszoknyámat, majd magamhoz vettem néhány dossziét - ott felejtett védőbeszéd vázlatok, ügyfelek elérhetőségével kapcsolatos iratok -, majd megkerültem a nyír-fekete recepciós pultot. Az apró hallban egy idősödő nő ült a széken, kabátban. Pár perce tájékoztattam, hogy dr. Benkő hamarosan érkezik, várjon türelemmel, azóta ül itt, némán, mint egy szobor. Egy sajnálkozó mosolyt eresztettem el feléje, mert tudtam, hogy dr. Benkő Rókus nem a pontosságáról híres, és az a "hamarosan" akár egy óra is lehet. A néni fáradtan, fekete vászontáskája fülét csavargatva visszamosolygott.
Az ajtóhoz léptem. Rajta arany táblácska, ízléses, nagy betűkkel dr. Kátay Szilárd neve. Az ügyvédi iroda egy Városliget melletti lakásban volt berendezve, nem messze a Benczúr utcától. Négy ügyvéd munkahelyéül szolgált, plusz ketten voltunk recepciósok és titkárnők egy fiatal joghallgató lánnyal. Meglehetősen sok potenciális védenc fordult meg nálunk a legkülönfélébb bírósági ügyekkel: hűtlen kezelés, zsarolás, sikkasztás, hagyatéki eljárások, feketekereskedelem, rágalmazás, munkajogi problémák és adócsalás. Ebből is látszik, hogy Kátay Szilárd, Huszár Imola, Benkő Rókus és Szabó-Benke Ildikó ügyvédek nagymenőnek számítottak a jogi életben.
Kopogtam. A fehérre festett, kétszárnyú ajtó mögül tompa hang hallatszott.
- Gyere, drága!
Benyitottam. Szilárd asztalra fektetett lábakkal terpeszkedett forgószékében, kis netbookja az ölében volt. Smaragdzöld szemei felém irányultak.
- Csukd be, kérlek!
Becsuktam az ajtót, az íróasztalához mentem, letettem a dossziékat. Szilárd kérdőn nézett rám.
- Tegnap este a pultnál felejtetted őket. - vontam vállat. A férfi huncutul vigyorodott el a tegnap esti pajzán kaland emlékére.
- A pultnál, mi, kiscsillag? - lecsapta a netbookot, letette, majd nehézkesen felállt. Megkerülte az asztalt, közben végig a (egyébként blúzom alól alig-alig látszódó) dekoltázsomat fürkészte. Nyálcsorgatva közelebb lépett, végigsimított a hátamon, egy sóhaj kíséretében beleszimatolt a hajamba.
- Micsoda illat! - hörögte, miközben a nyakamba csókolt. - Akár egy rózsa...
Nem akarom. Nem akarom, hogy hozzám érjen, nem akarom érezni az émelyítő, büdös dezodorját, nem akarom hallani a hangját. Ujjaim mégis a nadrágjára csúsztak. Undorodtam tőle. Elkezdtem kicsatolni az övét, közben felültem az íróasztalra. Mégis, muszáj, muszáj, muszáj. Kirúg, ha nem teszem meg...
Jó ég, Hedvig, hogyan lehetsz ennyire ostoba? Miért érzed azt, hogy függsz tőle? Miért kell újra és újra odaadnod magad egy izzadtságfoltos, alávaló fickónak, aki ráadásul még kopaszodik is? Méltó ez női mivoltodhoz? Ennyire tiszteled hát a saját testedet?
Csak egy nedves szeméremtest... Több vagy egy szőke ribancnál... Értékes nő...
Bánffy Levente...
Igazad van...

Megmerevedtem, letéptem magamról Kátay melltartómba csúszó, kutakodó tenyerét. Meghökkenve meredt rám.
- Bocsi, csak... - hebegtem. Találj már ki valami hihető indokot, Hedvig! - elfelejtettem, hogy éppen...
- Hogy éppen?
- Egy néni ül kint a váróban, meghallhat minket... - mondtam. Szilárd kaján vigyorral a képén hajolt a számhoz.
- Ugyan, eddig sem hallotta senki.
- Nem szeretném. - toltam el magamtól. - Most nem.
Mi? Tényleg kimondtam a tiltakozó szót? Nahát.
Szilárd bosszúsan, kezét széttárva hagyta, hogy leugorjak az íróasztalról.
Szentségelve vágta magát vissza székébe. Ötvenes éveiben járó, barna képű, testes, vállas ember volt. Valóban úgy történt, ahogyan Bánffy is kitalálta a gólyapartin: azért kerültem be az irodájába, mert lefeküdtem vele. Szükségem volt a pénzre, hogy fizetni tudjam a megosztott lakhatási költségeket Sárával. Így is lemaradásban voltam. Az, hogy "sokkal tartozom Sárának", enyhe és kissé nevetséges kifejezés. Ha ezt Sára előtt mondanám, valószínűleg körberöhögne, és követelné azt a "nagy rakás zsozsót" - ahogyan ő fogalmaz a tartozásomat illetően.
Édesanyám és édesapám anno felajánlották segítségüket, mármint az anyagiak terén, hogy legalább így legyen valami kapcsolatunk egymással, és hogy legyen egy indok, amiért felhívhatnak. Ahelyett, hogy megköszöntem volna nekik, olyan trágár, durva szavakkal utasítottam el őket, mintha nem is ők neveltek volna fel engem, mintha idegenekkel beszélnék. Én voltam a nagylány, ugye, akinek nem volt szüksége atyáskodásra, aki tudta, mi a jó neki és aki tudott magáról gondoskodni.
Gondoskodni, az ám. De még hogy...
Elhessegettem a feltörő kellemetlen emlékeket. Emlékeket, amelyekre mind a mai napig úgy tekintek, mint szégyellni való dolgokra. Mert azok is voltak.
De a kulcsszó itt a "voltak". Múlt idő, nincs többé.
És soha nem is lesz.
Kátay Szilárdra függesztettem a tekintetemet.
Eleinte imponált, hogy egy idősebb férfi is vonzónak talál. Csináltuk az asztalon, a forgószéken, a kis teakonyhában, a recepciós pulton, a kollégái irodájában, sőt, egyszer még át is ugrottam vele a házába. Közben az aranysárga jegygyűrű minden alkalommal ott virított az ujján.
Kátayné bizonyára elégedett lehetett férje teljesítményével, ha még nem hagyta ott, de én cseppet sem voltam az. Lassan már a gondolattól,- hogy ő rajtam, én alatta- is felfordult a gyomrom, szinte látni se bírtam. Mégis, mindig megtettem mindent, amit csak kért. Sőt, gyakorta kezdeményeztem én, de csak azért, hogy azt higgye, én is akarom. Ezt kellett hinnie, máskülönben kihasználásnak tűnt volna a dolog, illetve -mások szemében- annak, hogy megfenyegetett, hogy kirúg, ha nem fekszem le vele, amit persze ő kikért volna magának. És azután rögtön repültem volna, hiszen csorbát ejtettem az elismert ügyvéd úr hírnevén.
Így meg csak egy munkahelyi affér volt.
Bár ezt hiába akartam magamnak bemagyarázni, mélyen legbelül tudtam, hogy igenis, akarom őt minden alkalommal. Nem a vonzalom miatt, ó, dehogyis. Az részemről sosem volt meg. Egyszerűen csak azért, mert izgalmasnak találtam, hogy a munkahelyemen is szórakozhatok.
Mi ez a mánia, Hedvig? Kezd betegessé lenni, nem gondolod?
Ember, eddig sosem zavart, hogy ilyen vagy. Most miért?
Bánffy Levente képe jelent meg előttem, amint  ujjával körözve a mókuskerék-effektusról beszél.
Mint egy véget nem érő mókuskerék, ami fogságban tart... Wow, te aztán tényleg nagy kurva vagy. És még igénytelen is... Rádöbben... Rabja vagy...

Rendbe szedtem magam, közben Szilárd megkért, hogy kerítsek egy időpontot valami Rácz Szilveszternek, a legújabb ügyfelének.
- Majd átküldöm a pasi e-mail címét, elég, ha azon értesíted, fölösleges felhívni.
Biccentettem, "hogy rendben", majd egy "szólj, ha kell még valami" után elhagytam az irodát.
Visszaiparkodtam a helyemre, a recepciós pult mögé. Leültem, kifújtam a levegőt. Huh.
Milyen egyszerűen libbent ki a számon a "nem".Eddig nem tudtam parancsolni a testemnek. A minden porcikámat elárasztó kéj és szenvedély pedig elborította a tudatomat is, így kerültem könnyedén, akár egy pille, bármelyik és bármilyen férfi ölébe.
Nem.
Nem.
Nem.
Egészen ínycsiklandozó, egészen biztonságot adó és felszabadító szó...
És én most kimondtam. Mintha valami rettenetes, lehúzó, megbilincselő súly esett volna le rólam, mintha egészen, teljesen tiszta és ártatlan lennék.
Ilyen könnyű lenne hát?

Újból megnyitottam a böngészőt a számítógépen, rajta a közösségi oldalt Bánffy Levente profiljával. Mit tervezel velem, vörös? Mikor jelentkezel?
Az idővonala üres fehér oldal, semmit sem osztott meg. Látszott, hogy alig használta. Összesen két kép volt feltöltve, az egyik a profilképe, a másikon pedig egy középkorú, jól szituált nő vállán pihentette a kezét. Talán az édesanyja?
Meglehetősen szemrevaló asszony volt, Leventénél egy fejjel alacsonyabb, kecses úrihölgy: őszbe forduló szőke haja kontyban, drága gyémánt a fülében és vidám, szerény csillogás a Leventééhez oly hasonló kék szemében. Fia vállára hajtotta a fejét, kezében egy pohár pezsgőt tartott. Mosolyogtak, és biztosra vettem, hogy ez a mosoly nem a kamerának készült, sokkal inkább az örömnek, hogy együtt lehettek.
Elmosolyodtam.
Ezek szerint van egy szőke nő, akit Bánffy nem vet meg...
A "Névjegy" fülre kattintottam. Lássuk, mit lehet rólad tudni, vörös borzongás!
Nem: férfi
Születési hely: Siófok (nekem a Balaton a Riviéra, nánáná ná... Viccet félre téve, vajon milyen lehetett a Balatonnál felnőni? Biztosan szuper dolog!)
Jelenlegi város: üres
Születési dátum: ó, tehát huszonöt éves!
Főiskola/Egyetem: BCE-GTK Kereskedelem és marketing (azta!)
Munkahely: üres
Életesemények: megszületett huszonöt éve és eljegyezve egy éve
Nyelvek: üres
Érdeklődés: üres

Várjunk. Mi van?

Eljegyezve?