M Á R T O N   H E D V I G                                    8 évvel ezelőtt, szeptember 8.

Nem tudtam, meddig bírom még. Éreztem, hogy szétfeszített a vágy, egész bensőm forró vajjá olvadt, minden gondolatom a megtapasztalt közelsége körül forgott és tudtam, hogy testem nem nyugszik, míg meg nem kapja, amit akar.
A Kossuth Lajos téri villamosmegállóban toporogtam, mögöttem az Országház diadalmas kupolája esőtől gyöngyözve, én meg bőrig ázva, igyekezve a nagy vacogásban minduntalan összekoccanó fogaimat megzabolázni. Igen, Szeptember őméltósága a vénasszonyok nyara után méltóztatott végre megérkezni, és magával hozta kedves barátját, a Heves Esőzést is. És én természetesen ilyenkor felejtem el megnézni az időjárásjelentést... Ennek következményeképpen, nem számolva a szeszélyes őszi időjárási viszontagságokkal (ugyan, múlt héten is 23 fok volt, akkor most sem lesz másképp!-gondolná az ember) laza, hófehér kosztümnadrágot és fekete, bőrszegélyes crop topot húztam fel délután négykor, mikor elindultam, hogy találkozzak Bánffy Leventével. Hihetetlenül hálás voltam magamnak, amiért az utolsó pillanatban még visszafordultam a létező legelegánsabb, újonnan vásárolt fekete, aranygombos szövetkabátomért. Persze esernyő hiányában ez sem bizonyult megfelelő védelemnek: mint kiderült, a gombok csak díszként funkcionáltak, a vízhatlanság pedig igencsak alacsony volt ahhoz képest, hogy a címkén az "őszi kabát" gúnynévvel illették a ruhadarabot. Legalább egy haszna volt: mégsem nézhetek ki a mindig fess, mindig az éppen-most-jöttem-Hugo-Boss-új-ruhakollekciójának-bemutatójáról megjelenésű fiatal grófúr mellett úgy, mint valami tróger utcalány. Igen, azt hiszem, sikerült hivalkodóan, de mégis pofátlanul elegánsan felöltöznöm, és ez büszkeséggel töltött el, ami azért egy kicsit felmelegítette ázott vállamat és remegő mellkasomat.
Összedörzsöltem tenyeremet, meleg leheletemet közéjük fújtam.
Bánffy Leventére gondoltam, a hangjára, a szemeire, a hajára, a bőrére, az illatára, és a kezeire, hátha jobban fűti majd a szenvedély átfagyott csontjaimat.
Mikor jön már? Tegnap azt mondta, maximum öt percet fog késni. Ahhoz képest -halásztam elő nadrágom zsebéből mobilomat- itt álltam már vagy... negyed órája.

Huh, a tegnap.
Amint újra észhez tértem a kis játéka után, bevillant, hogy figyelmeztetnem kell őt Kátay és Rácz mesterkedéséről. Szóltam -vagyis elmotyogtam- az ajtóban álló grófúrnak (tetszik ez a becenév, azt hiszem, megtartom), hogy "figyelj, mondanom kell valamit".  Rettentően "szellemes" poénja után (-Terhes vagy? - vigyor, - De oké, kint leszek.) távozott a szobából, magamra kaptam egy kényelmesebb, lengébb ruhát. Már szaladtam is ki a nappaliba, ahol zsebre dugott kézzel Sára kedvenc festőjének, Dalí alkotásának a replikáját nézegette. Az a festmény nekem valahogy hányingerkeltően kirítt a lakás bohémabb stílusából, amit annak idején meg is említettem a barátnőmnek, felajánlva, hogy kicserélhetjük valami szebbre és ide illőbbre, mint például Mondrianra. Válaszként csak egy sértődött grimaszt kaptam.
Azonban nagy örömömre Levente megjegyezte, hogy sosem értette a szürrealista művészetet, és szerinte förtelem, ami a képen történik.
- Az fix, hogy Dalí skizofrén volt. Azok hallucinálnak össze-vissza ilyen hülyeségeket...- mondta, miközben közelebb hajolva vizsgálta a zselé módjára szétfolyó, festett zsebórát. Majd mosolyogva felém fordult. Emlékszem, hosszú ideig pihentettem szemeimet márványszépségű arcán. Valahogy vonzott az a mérhetetlen hatalom és nemesség, ami csak úgy áradt belőle. És az a jelenet a szobámban!
Az én szobámban...
Ó, jesszusom!

Megkínáltam egy pohár vörösborral, mire felröhögött. Még mindig nem lépett túl a borvörös, kurvás ruhámon, amiben először meglátott. Azt hiszem, ha Bánffy Leventén múlik, a siller vörösbor egy életre rajtam fog ragadni. "Inkább" vizet kért, flegmán odaszólt, hogy "gyorsan mondjam, aztán térjünk rá a tárgyra, hogy legyen valami értelme is annak, hogy itt van". Ez az "itt van" frázis eszembe juttatta azt is, hogy meg sem érdeklődtem, mégis hogy a fészkes fenében került a szobámba. Jesszusom, Hédi, kezdesz egyre gázabb lenni!
- Novák Sárának úgy látszik elég egy sármos, lefegyverző mosoly, és máris beljebb tessékel mindenféle jöttmentet. Amúgy Kristóffal volt, ami meglepett, mert a srác nem a tartós kapcsolatok híve, maximum egytől két éjszakáig terjed az az időintervallum, amíg a kíváncsisága kitart egy lány mellett. Úgyhogy készülhetsz az esküvőjükre. Mikor mondtam, hogy hozzád jöttem, sokatmondó pillantásokat vetettek egymásra, gondolom, most azt hiszik, hogy mi ketten...
Apró görccsé szorult a gyomrom, amint magamban befejeztem félbehagyott mondatát. Megpróbáltam kiverni a szemem előtt hirtelen megjelenő és lepörgő képeket, amiknek nagyrészt én és ő voltunk a főszereplői, csak éppen meztele...
Jesszusom, Hedvig!
Öntöttem magamnak egy pohár bort, kezébe nyomtam egy palack vizet, majd lehuppantunk a kanapéra.
Elhadartam a dolgokat, amiket az irodában láttam és hallottam: a hangfelvételt,  a zsarolást, Kátay magasfokú érdeklődését az ügy iránt, és azt is, hogy kora ellenére Rácz meglehetősen csúnya ember.
Levente nem tagadott semmit, összeráncolt homlokkal figyelt, hatalmas agyában bogozta a szálakat, gondolkozott, mit tehetne. Először is, "rohadt nagy mázlinak" találta azt, hogy Rácz pont azt az ügyvédet kereste fel, akinek én dolgozom. Másodszor pedig bevallotta, hogy Rácznak most az egyszer sikerült megszorongatnia a nyakát. Harmadszorra pedig, szaftosan elkáromkodta magát, amiért ott, akkor, nem volt elég elővigyázatos és nem kapta ki a telefont Rácz kezéből és nem törölte ki már a legelején a hangfelvételt.
Elmondtam, hogy Kátay vérprofi, ügyes és tapasztalt. Muszáj lesz óvatosan cselekednie, ha nem akar börtönbe jutni az apjával együtt.
- Nem mondod, kislány? - szólt ingerülten. A kanapé karfájára könyökölt, állát hüvelykujjával támasztotta meg, mutatóujját felső ajkának nyomta. Szigorú, kék szemét összehúzta és a padlóra szegezte tekintetét.
Annyi kérdés cikázott apró neuronsejtjeim között: mi van a képekkel? És a rajtuk lévő lánnyal? Mi van a menyasszonyoddal? Mi lesz most? Mi lesz, ha Kátay elkap?
- Az ügyvéd holnap reggel találkozik Rácz-cal, hogy kidolgozzák a részleteket.
Felnézett.
- Szombaton? Reggel? - kis meglepettséget hallottam ki hangjából.
- Mondtam, hogy rettentően érdekled a főnökömet.
- Attól még pihenhet a hétvégén. És azzal nekem is időt nyerne... - felállt, az ajtóhoz ment, magára vette barna szövetkabátját. - Rendben. Hallgass ki mindent, tudj meg mindent! Tudd meg, hogy hány példányban van meg nekik a hangfelvétel! Ha már Kátaynak is megvan, szerezd meg! Ráczot hagyd rám... Holnap találkozunk a Kossuth téren, a villamosmegállóban, háromnegyed ötkor. Max öt percet kések.
Elképedve néztem rá.
- Mi van?
- Jól hallottad, be fogsz számolni nekem Rácz és Kátay beszélgetéséről. Minden egyes szóról tudni akarok. És ha kell, ellopod a főnököd laptopját, telefonját vagy bármilyét, amin fellelhető az a kibaszott mp3 fájl!
- Mi van? Eszem ágában sincs ilyet tenni! - háborodtam fel. Mit képzel ki ő, hogy utasításokat osztogat nekem?
- Ó, van az a pénz, amiért igenis megteszed...
- Nem vagyok hajlandó veszélybe sodorni magamat! Nem akarok részt venni a mocskos játszmáitokban!

Jobb szemöldöke a magasba kúszott, elvigyorodott.
- Hedvig, "tenmagad estél bele most".
- Mi?
- Ahj, a Bánk bán-ból van... - sóhajtott. - Azzal, hogy szóltál nekem, már nyakig benne vagy. Gondolhattad volna, hogy nem fogok hagyni egy ilyen aduászt, mint téged, Kátay titkárnőjét kicsusszanni a kezeim közül. Te leszel a beépített emberem. Tökre izgi, nem?
- Mi? Levente, ez nem valami hülye kémfilm!

De, itt a megállóban állva, csurom vizesen, remegve a hűvös széltől, viszont értékes információkkal a tarsolyomban, Bánffyra várva, egészen egy kémfilm rettenthetetlen és talpraesett hősnőjének éreztem magam.
Kátayék nem sokra jutottak a megbeszélésen, az egyetlen dolog, amivel sakkban tarthatták a Bánffy-fiúkat, az a hangfelvétel volt Rácz Szilveszter mobilján és Kátay laptopján.
Igen, Kátay laptopján, ami néma cinkossággal ott lapult a táskámban...