M Á R T O N   H E D V I G                                    8 évvel ezelőtt, szeptember 3.

- Itt kitehetsz, köszönöm! - mondtam, mikor feltűntek előttünk a Kodály Körönd lélegzetelállító, jellegzetesen neoreneszánsz stílusú épületei. Sára lakása innen tíz perces sétával könnyen elérhető volt. Minél hamarabb ki akartam szállni a fehér Audiból, beszívni a hatodik kerület benzingőzös, húgyszagú levegőjét, és ezzel egy időben több dolgot is rendbe rakni a fejemben.
Például tisztázni, hogy most mit is akartam Bánffytól.
Aztán azt is, hogy hogyan lehettem olyan hülye, hogy felmentem a lakásához.
Akár egy feljelentést is fontolóra vehettem volna, amiért akaratom ellenére, erőszakosan behajított a kocsijába, akárcsak egy zsák lisztet szokás.
Meg ott volt a bogaras incidens. A Nyugatitól egészen idáig a történteket dolgoztam fel. Levente elnémult, nem tette fel újra a kérdést, hogy "Hedvig, miért csinálod ezt?" , így nem igazán voltam biztos benne, hogy pontosan mire is várt választ.
Abban viszont száz százalékig biztos voltam, hogy a kesztyűtartón semmilyen bogár nem volt.
Ez a pasi furcsa.

Bánffy Levente rá se hederített felszólításomra, befordult a hangulatos, fákkal övezett Benczúr utcába. Ebben az utcában mindig biztonságban érezhettem magam - hol a folyton aggódó szüleimtől, akiknek nem árultam el Sára pontos címét, hol pedig zaklató exeimtől (igen, sajnos ilyen is volt). A kis kuckónk pedig igazi menedékhelyet jelentett nekem. És benne ott volt nekem Sára is, aki vigaszul szolgált a zajos hétköznapoktól és a még zajosabb férfiaktól.Ide egyet sem hoztam fel, soha. Nálam ez sérthetetlen törvény volt. Csak azok tudták, hogy én is itt lakom, akiktől nem volt félnivalóm és akikkel nem állt szándékomban összefeküdni : zömmel Sára haverjai, meg néhány közös barátnőnk.
A Benczúr utcában nem zavarhatta meg nyugalmamat senki és semmi.
Most azonban nyugtalanság fogott el. Egy férfi tudni fogja majd, hol keressen.
Eluralkodott rajtam a védtelenség érzése. Úgy éreztem, mezítelen voltam előtte, mert eggyel többet fog tudni rólam, mint a többi.
- Házszám? - kérdezte olyan monoton hangsúllyal, mint egy unott bürokrata az okmányirodában: "Név? Születési dátum? Lakcímkártya? Személyi?". Igen, pontosan így. "Házszám?"
- Jó lesz itt, hazasétálok. - fészkelődtem.
- Házszám?
Ránéztem. Elsötétült ábrázattal figyelte az utat. Ez a pasi hátborzongatóan furcsa.
Olyan lassan hajtottunk, hogy csak méter/órában tudtam volna megállapítani a sebességet, nem kilométer/órában. Sérülés nélkül kiszállhattam volna, ha a biztonsági zár nem lett volna aktív...
Oké. Egy rémisztő pofájú sorozatgyilkos oldalán ültem a lomhán guruló autóban, aminek szándékosan bezárta az összes ajtaját. A kulcs vagy távirányító vagy mi-a-fene a zsebében lapult, így esélytelen, hogy megszerezzem és magam nyissam ki az ajtókat. Muszáj lesz szépen kérnem. Csodás.
- Engedj ki! - határozottnak tervezett kérésem inkább nyüszítésnek hatott.
- Házszám? - ismételte meg.
- Nézd, én szeretnék végre haza...
Ingerülten legyintette meg az orra előtt a levegőt egyszer, aztán kétszer, majd harmadszorra is, mintha valamit el akart volna hessegetni, közben halk szitokszó hagyta el szép ívelésű, rózsaszín ajkait. Oké, ez a pasi tényleg nagyon furcsa...
Jó. Nem érdekel, hogy tudni fogja a lakcímemet. Csak hadd szabaduljak már meg tőle!
- Negyvenkilenc. - hadartam.
Bánffy még mindig a levegővel hadakozott. "Kibaszott bogarak!"- olvastam le a szájáról.
Milyen bogarak?
Végül feladta, letekerte az ablakot, hátha kirepdesnek a bogarai. Kételkedtem benne, hogy hallotta, amit az imé...
- Nyögd már ki, mi a házszám! - emelte fel a hangját. Férfias, selymes baritonja teljesen betöltötte a kocsi belső terét, engem pedig a két vállamnál fogva összezárt és nem eresztett. Feszengtem és már ténylegesen féltem tőle.
- Negyvenkilenc.- hebegtem remegve. Szabadulni, szabadulni, szabadulni!
Bánffy felsóhajtott, hitetlenkedett, hogy "a nők miért csak akkor értenek a szép szóból, ha azt kiabálva kell közölni velünk", majd az utca végébe hajtott, a 49-es számú, világosbarna háztömb elé és leparkolt.
Megmarkoltam az ajtó fogantyúját, meghúztam, de nem nyílt. Olyan pillantást vetettem Leventére, amiben minden bosszúságom és ijedtségem észrevehető volt.
Kiszedte okostelefonját a tartóból, nyomkodott valamit - talán üzenetet írt - aztán visszahelyezte. Hátradőlt az ülésben, közben rám nézett. Szemét összehúzta.
- Beszélgessünk!