M Á R T O N    H E D V I G                        8 évvel ezelőtt, szeptember 3.

- Miért akarsz hazavinni? - rivalltam rá, miután kifordultunk a Margit körútra. Sosem szerettem Budát, a táj túlságosan is dombos volt az én érzékeny gyomromnak. Valami taszított benne. Sosem tudhattad, hová kanyarog a következő utca; az egyik pillanatban felfelé emelkedett, a másikban lefelé lejtett: te megőrülsz, mire eljutsz valahova, a lábad meg kimerülten csuklik össze alattad. Mint egy végtelen, borzas, zöld labirintus, ahol minden dűlő mögött vérszomjas farkasok leselkedhetnek. Vagy kétszintes, kertes luxusvillák, medencével, amik pökhendien tornyosulnak föléd, onnan néznek le rád, és kérdőre vonnak téged, a köpni, nyelni nem tudó, aprócska pesti polgárt, hogy "hogy merészeled méltatlan pór lábaddal Rózsadomb, Rézmál és Országút nemes földjét taposni?"

- Te már tudod, hol lakom. Azaz 1-0 Márton Hedvig javára. - válaszolt teljes nyugalommal. - Egyenlíteni szeretnék.

Körülfontam mellem alatt a kezemet. Kifelé bámultam az ablakon.

- Örülnék, ha elárulnád, merre kell mennem. - mondta az utat kémlelve.

Nem válaszoltam. Persze, hogy aztán majd zaklasson a saját otthonomban!

Felvont szemöldökkel nézett rám. Hümmögött, mint mikor az ember sürgeti a választ. Majd az utat figyelte, majd megint engem. Hümmögött, most már követelőzőbben. Majd megint az út.

- Jól van, Hedvig. Tudod, én szívesen kocsikázok itt, akár estig is, csakhogy nekem - itt kis szünetet tartott, mert a telefonján ellenőrizte az időt - tizenhét perc múlva a munkahelyemen kell lennem.

- Engedd, hogy kiszálljak, és mehetsz dolgozni.

Félmosollyal az arcán horkantott egyet.
- Azt nem tehetem meg addig, amíg nem tudom, hol laksz. Jut eszembe, honnan tudtad meg a címem? A Kristóf gyerektől?

Meglepődve fordítottam felé a fejem. Látva ezt, a szemembe nézett. Mint az óceán. Biztos voltam benne, hogy ha nem lenne az "y" a nevében, ami nemesi származására utal, akkor zöld lenne vagy barna. Az olyan átlagos, olyan plebejus. Levente meg ízig-vérig arisztokrata. Igen, a kékvérűsége színezte a szemeit óceánkékre. Mi több, egyenesen királykékre, mint a régen volt uralkodok palástja. Ebbe a palástban pedig szakértő, gondos kezek szőtték bele a kristályfehéren, beképzelten fodrozódó értelmet.

- Nem kell úgy meghökkeni. A vak is láthatta, hogy a srác mennyire össze volt melegedve a kis barátnőddel. A lányhoz mentek (mert Kristóf szégyellné bevallani, hogy még mindig a szüleivel él), te ezt valahogyan megtudtad, és egy rövidebb őrlődést követően szaladtál hozzájuk  megtudakolni, hogy "mégis, hol lakik ez a Bánffy? Csak azért kérdezem, mert meg akarom mondani neki a magamét."

Honnan szorult belé ennyi ész? Legalább úgy tett volna, mintha tippelne: "Talán ez történt? Úgy gondolom... Azt hiszem, de ez csak egy tipp." De nem, Bánffy Levente kijelentette, mintha ott lett volna, mintha mindent látott volna. Vagy ehhez nem is kellett annyi sütnivaló, és csak én voltam buta?

- Sárinál lakom. - szóltam megszeppenten egy pillanatnyi csönd után. - Nem kellett átszaladnom sehová...

Minek ellenállnom, minek játszanom a harcias, dacos nőt, ha úgysem tudom?

- Benczúr utca, hatodik kerület.-motyogtam lehajtott fejjel.

- Ó. - hagyta el a száját. Az útra szegezte tekintetét.

Ki ez az ember? Mit akar tőlem? Akar egyáltalán valamit?

- Min gondolkodsz, Hedvig?

Egy pislantásnyi időre meg voltam győződve arról, hogy belelát a fejembe és szándékosan szakítja meg a gondolatmenetemet, nehogy a végén még jussak is valamire. Mintha így akarná magát megvédeni attól, hogy megismerjem...

- Semmin. - válaszoltam habozva.

Hümmögött, úgy, mint amikor egy űrtudós bemutatja egy másiknak a térgörbület egy bonyolult egyenletének meglepően egyszerű megoldását, amelyet a világon először neki sikerült megoldani, a másik meg közben lenyűgözve gondol arra, hogy "nahát, erre én miért nem gondoltam?"

- Hány éves is vagy?- kérdezte.

- Húsz.

- És miért nem laksz a szüleiddel?

- Nem igazán jövünk ki egymással. - remek. Most már minden kérdésére automatikusan válaszolni fogok?

- Nem tetszik nekik az "életformád", ha?

Hétfőhöz és késő délelőtthöz képest nem volt nagy forgalom, egész gyorsan átértünk a Margit hídon és követtük a villamos vonalát. Éppen a mindig zsúfolt és mindig gyanús alakoktól hemzsegő Nyugati pályaudvart hagytuk el.

-Miféle "életforma"? Nem ismersz engem, Levente. - szóltam visszafogott méreggel.

- Nem, valóban nem, de láttam, hogy milyen prűden viselkedtél a gólyabálon. Igazi jó, félénk kislány, anyuci meg apuci biztosan büszke lenne rád.

- Inkább vezess.

- Hedvig, nem vagy abban a helyzetben, hogy parancsokat osztogass nekem. Önkényesen nyomoztál utánam, az otthonomhoz jöttél, felpofoztál, azzal vádoltál, hogy elraboltalak, ezt követően darabolós gyilkosnak neveztél. És ezek után még parancsolgatsz is. Nem sok ez egy kicsit, így ebéd előtt?

Egy lámpa pirosra váltott, megálltunk. Felém fordult.

- Hedvig, miért csinálod ezt?

- Micsodát?

A szeme hirtelen mellém fókuszált, a krémszínű kesztyűtartóra. Csak most tűnt fel milyen elegáns autóban ülök: vaj- és krémszínű kárpit, kényelmes, világos bőrhuzat az üléseken, élénk barna, márvány-hatású, lakozott műszerfal. Pontosan az a gépjármű volt, amit a szalonokban egy lejtett emelvényre vezetnek, vérpiros bársonykötelekkel kerítenek körbe, visszafogott, de csinos nőket állítanak a két első kerékhez és úgy világítják meg, hogy attól mindenkinek csorogjon a nyála.

Koncentrált, valamit nagyon figyelt. Odanéztem én is, de nem volt ott más, csak egy krémszínű kesztyűtartó. Tenyerét lassan emelte, mint mikor az ember egy bogarat készül lecsapni, majd rácsapott a kesztyűtartóra. Olyan erősen, hogy ijedtemben összerezzentem.

Zsörtölődő dudaszó hallatszott mögöttünk. Levente megragadta a kormányt, rátaposott a gázpedálra és továbbhajtott.

- Bocs, nem akartalak megijeszteni, csak leütöttem a bogarat.

Milyen bogarat?