M Á R T O N   H E D V I G                            8 évvel ezelőtt, szeptember 3.

A Bánffy-lakás egy négyemeletes társasház harmadik emeletén volt, Rózsadomb legszebb panorámájával rendelkező határán, a Bimbó úton. Vajon miért nem lepett meg?

A címet Kristóf árulta el nekem, még másodikán, cinkos csillanással a szemében. Persze cserébe kért valamit -mint az óvodában...-, de egy könnyed, hajdobálós hátraarccal faképnél hagytam.

Ugyanezt megtehettem volna Leventével is, miután erélyesen leteremtettem volna.

Volna. Kioszthattam volna, ott hagyhattam volna.

De persze egyiket sem tettem meg.

Ostoba, ostoba, ostoba!

Beszálltunk a liftbe. Megannyi, romantikus filmből ismert "liftes jelenet" játszódott le a fejemben: izzadt feszültség, egymásra vetett, lopott pillantások, buzgón zakatoló fantázia, lázas egymásnak-ugrás. Nos igen, ezek azok az események, amelyek nem történtek meg.

Mivel odakint nagyobb volt a hőség, mint amit ősszel az ember hajlandó viselni, a liftben ezerrel nyomták a légkondit. Rázott a hideg, a vállamat masszíroztam, hogy egy kicsit felmelegedjek. Azonban biztos voltam benne, hogy nem csak a külső környezet fagyos levegője rezegteti testemet, hanem sokkal inkább a kínossága ennek az egész szituációnak.

Mit gondoltam? Hogy majd én fogom megszidni őt? Majd én fogom megmondani a "tutit" neki?

Szentséges ég, mit művel velem ez a vörös borzongás?

Egy kis hangocska pittyegett, hogy megérkeztünk a földszintre. Levente előre engedett, én pedig türelmetlen léptekkel kisiettem a kapun, és máris a buszmegálló felé vettem az utamat. Csak minél gyorsabban el innen!

- Hová mész?- szólt utánam.

Megvárta, míg megfordultam, hogy közöljem, hogy "eszem ágában sincs veled menni!", azonban torkomon akadt szó. Megint. Mi a fene van velem?

-  Erre parkolok. - emelte fel a kezét, amiben egy kis, fekete távirányító-féleséget tartott. Megnyomott egy ezüst gombot rajta, rögtön ezután egy fehér Audi lámpája villogott fel mögötte pár méterrel. - A hintó előállt! - biccentett a kocsi felé.

- Nem megyek veled sehova! - már csak duzzogva dobbantanom kellett volna egyet a lábammal, és teljesen úgy festettem volna, mint egy rákvörös képű, copfos kislány, aki csak azért sem akar a fogorvoshoz vagy a nagyiékhoz látogatóba menni. Valószínűleg Levente is így gondolta, mert gúnyosan nevetett.

- Csak hazaviszlek, nem kell pánikba esni.

- El tudok menni magam is.

- Fájni fog a lábad abban a tűsarokban. - hátrált egy lépést az autója felé.

- Rosszabbakat is túléltem már. - vontam vállat.

- Megtámadnak az utcán. - hátrált.

- Haha. 

- Eltévedsz. - hátrált.

- Miért tévednék el?  - ráncoltam a homlokom felháborodva.

- Mert szőke vagy, és a szőkék általában buták. - jelentette ki aljas mosollyal. Hátrált még egy lépést.

- Kímélj meg az előítélettől hemzsegő megjegyzéseidtől, légy szíves...

- Szétszórtak. - hátrált.

- Kussolj! - emeltem fel fenyegetően mutatóujjamat, és tettem egy nagy lépést felé.

- Befolyásolhatóak. - hátrált.

- Még egy szó, és... - követtem az autó felé. Esküszöm, megölöm! Szétszedem azt a dölyfös, magát olyan nagyra tartó ábrázatát!

- Könnyen kaphatóak. - hátrált.

- Bazdmeg, Bánffy! - nyomtam bosszúsan mellkasának az ujjamat.

- És engedelmesek. - suttogta, majd kinyitotta a kocsiajtót és egy villámgyors mozdulattal belökött.

- Mi a... ? - kiáltottam, mikor elterültem az anyósülésen. Levente lehajolt, megragadta és betolta a lábaimat a kocsiba majd rám csapta az ajtót. Nem ellenálltam, ahhoz túlságosan is le voltam döbbenve. Direkt hergelt, hogy közelebb menjek az autóhoz! Én idióta meg, simán belefutottam a csapdájába! (Szinte hallom, ahogy magában kacag rajtam...) Ahh, Hédi!

Azonnal a fogantyúra vetettem magam, rángattam, szitkozódtam, de nem nyílt. Elrabolt! A vörös tényleg egy sorozatgyilkos! Segítség! Basszus, basszus , basszus!

Már nyúltam volna át a vezető felőli ajtóhoz, amikor feltépte és beszállt. Olyan távolra fészkelődtem tőle az anyósülésben, amennyire csak tudtam. Félelem és mértéktelen düh kavargott bennem.

Levente nem szólt semmit, hátradobta az aktatáskát, majd fütyörészve becsatolta a biztonsági övét. Kicsit felemelte csípőjét, hogy ki tudja venni a mobilját a zsebéből, pötyögött rajta valamit, aztán becsúsztatta a szélvédőre illesztett telefontartóba.

- Te idegbeteg állat! -  rikácsoltam redős, paprikapiros homlokkal. Levente kézfejét a combjára helyezte és csak meredt rám, mint aki vár valamire.

- Most mi van? - kérdeztem.

- Várom, hogy becsatold az öved, és végre elinduljunk.

- Arra várhatsz! Engedj el! - csikorogtattam a fogam.

- Hedvig, csak haza akarlak vinni. - mondta. Kék tekintetében merev szigorúság tükröződött. 

- Nyisd ki az ajtót! Kiszállok!

- Csatold be az övet!

- Nem akarom, hogy haza vigyél! Mit képzelsz, ki vagy te, hogy csak úgy beráncigálsz a kocsidba? Talán el akarsz rabolni, ha? Talán védtelen nőket szeretsz kínozni a pincédben, meg megerőszakolni, meg feldarabolni őket? Velem is ezt akarod megcsinálni?

- Ne legyél már hülye! - forgatta a szemét - Csatold. Be. Az. Övet.

- Nem! Bazdmeg!

- Te bazdmeg! - mondta mérgesen, miközben a biztonsági övem felé nyúlt (én lefagytam, azt hittem bántani akar), elhúzta előttem, és egy kattanással a helyére dugta.
Ingerült sóhaj kíséretében visszahelyezkedett, beindította a motort, és a fehér Audi komótosan, mint egy nagy, fényűző medve, elindult.