B Á N F F Y   L E V E N T E            8 évvel ezelőtt, január 3.

Látnod kell!
Látnom kell!
Tudnod kell!
Tudnom kell!
Minden, az erőlködéstől görcsbe állt izmom a vászonszíjnak feszült, csuklómon a felhorzsolódott bőr égetett.
Ki kell szabadulnod!
Ki kell szabadulnom!
Meg kell találnod!
Meg kell találnom!
Felkiáltottam, hangomtól még több erőt remélve. Valaki, a nem is olyan távolban, pityeregni kezdett.
-Ne bőgj, ostoba! -sziszegtem be a sötétbe, erre csak meg jobban rákezdett. El kell hallgattatnom, a végén még rám uszítja a tudósokat! Mert mi mások lennének a fehér köpenyes mutassa-a-nyelvét-lenyelte-e-a-gyógyszert alakok? Kíváncsi lennék, mire jelent gyógyírt a tabletta meg az injekció, mert itt bizony senki sem lett jobban, ezek a bolondok csak jobban szenvednek, mint mielőtt ide kerültek volna. "Maga most a pszichiátrián van, Bánffy úr! Érti, amit mondok? "
Chö, na persze! Pszichiátria! Másokat, mint ezt a kislány módjára zokogó barmot itt előttem, talán beetethetik ilyen dolgokkal, hogy pszichiátria, meg ilyenfrénia, meg olyanfrén, de engem ugyan nem! Hazudhatnak és ámíthatnak, amennyit és ameddig csak akarnak, azt nem tudják megakadályozni, hogy lássam, mi folyik itt. Tudom, mit akarnak tőlem. Tudom, hogyan akarják elvenni tőlem. De azt is tudom, miképp járhatok túl az eszükön. És ezt ők bizony nem tudják.
Felkacagtam.
Várj. Gondolkozz!
Azonnal elnémultam.
Mi van ha egy vagyok közülük? Ha én többé nem én vagyok, hanem... nem-én. Én nem lennék akkor? Vagy vagyok, csak én nem én vagyok? Akkor nem nevezhetem magam "én"-nek!
Mi van ha egy vagyok közülük? Mi van, ha egy vagyok közülük? Mi van, ha egy vagyok közülük?
Tudnod kell!
Tudnom kell.
Meg kell találnod!
Meg kell találnom.
Összeszorítottam fogaimat, elkezdtem szép, egyenletes lassúsággal kihúzni kezemet a szíj maró öleléséből. A csuklómból kicsorduló vér pirosra színezte fehér vászont, és én fájdalmasan szívtam be a levegőt, majd megálltam pihenni egy kicsit.
Ki kell szabadulnod, itt megölnek! Itt bántani fognak! Bántani, bántani, bántani, bántani, bántani!
Újra húzni kezdtem. Elképzeltem, ahogy a bőr úgy hámlik le a húsomról, ahogyan a héj az zamatos almáról.
Almalé vagy. Almalé folyik az ereidben.
Fejemet oldalra fordítottam. Az éjszaka elmosódott homályában csak zavaros foltokat láttam végtagomból, abban sem voltam biztos, hogy ez valóban az én karom lenne-e.
Ez így nem fog menni.
Kinyújtottam, majd összeszorítottam ujjaimat, amennyire lehetett, megpróbáltam cső alakúra átrendezni tenyeremet, hogy úgy férjen ki a szíjból, mintha vazelinnal öntötték volna nyakon az egészet.
Mi van, ha meghalok közben? Mi van ha nem szabadulok ki? Mi van, ha letépődik a kezem? Hát de, akkor a csuklóm simán kicsusszan és akkor szabad leszek.
Hm.
Szükségem van nekem a kezemre?
Elszámoltam kilencvenkilenc és félig, aztán vállból rántottam egy nagyot.
Ki kell szabadulnod!
Kicsordult a könnyem, ahogy a szíj durva anyaga végighasított a maradék hámrétegemen, aztán befurakodott a mélyebb rétegekbe, szabad utat vésve véremnek, ami bőven, felbugyogva ömlött ki a csuklómból. Ordítani akartam, de mintha nem is az én agyam irányítaná mozdulataimat, véres, mélyen sebzett, de immár láncaitól megszabadult kezem a számra tapadt.
Nem hallhatnak meg.
Egy halk, kiskutyaszerű nyüszítés hagyta el ajkaimat, hogy meggyőzzem magamat: ez azért mégiscsak fájt.
Hallgatóztam.
Vigyázz! Mi lesz velünk? Védj meg minket! Tudnod, tudnod, tudnod kell! Ne várj! Menj! Ne! Hallgatózz! Várj! Höööh! Tudnod kell! Menj! Meg fognak ölni! Ha itt maradsz, meghalsz! Meg akarsz halni? Várj! Menj! Mi volt ma az ebéd? Rakott krumpli uborkával, azt hiszem. Zörrr!  A termelés technikai összefüggéseit kifejező termelési függvénynél láttuk, milyen fontos szerepet tölt be a határfogalom, az adott esetben a határtermék a termelés mennyiségére vonatkozó döntés meghozatalában.  Höööh!  A költségek elemzésénél is fontos információ, hogy milyen költségnövekménnyel kell számolnunk a termelés további növelése esetén. Erre a kérdésre a határköltség vizsgálatával kapunk választ. Menned kell! Menj már! Ne menj, meg fogsz halni! Csörr! Bolond, bolond, bolond, bolond! Alkalmatlan. A tartalommarketing és a közösségi média marketing kéz a kézben jár... Reccs! Művészeti mozgalmak a XX. században. Az ontologikus elmélet eljárási módja: ahelyett, hogy részeire bontaná vagy mérlegelné a jelenséget, karakterisztikus elemeit vagy kulcsfunkcióit keresi,igyekszik kiemelni a médium lényegé. Ontológia. Antropológia. Ant... Antant. Antal. Anti. Antidepresszáns. Nem! De! Zörr! Miben segíthetek? Szeretem Konsztantyint. Ej, no, diadalszekér... Hát mi vagyok én, Agamemnon?! És ha igen? És ha nem? Tudnod kell! Tudnod kell!
- Csönd legyen! - kiáltottam el magam idegesen, vérvörös ábrázattal. Majd észbe kaptam és tenyerem újra a szám előtt volt.
Nem hallhatnak meg, ostoba!
Az a barom a túlsó sarokban még mindig sírt.
Csendben hallgatóztam. Semmi. Csak annak a baromnak a sírása. Elszámoltam nyolcvankilenc és háromnegyedig, majd ügyelve, nehogy a testem olyan mozgásokat produkáljon, ami a helyzetemben most egyáltalán nem lenne előnyös, szépen, lassan elvettem kezemet a szám elől. Hála az égnek hangszálaim nem voltak kiabálós kedvükben, bent tartották hangomat a torkom fogságában. Elszámoltam hetvenkilenc és annak ötödik hatványáig, majd, már amennyire tudtam, felültem, és kicsatoltam a másik csuklómat az ágy vasszerkezetéhez szorító szíjat is.
Ki kell szabadulnod! Menj már!
Előredőltem, kitapogattam a bokámat, közben hallgattam annak a baromnak a sírását. Kislány. Gyáva. Beszari.
Felnevettem, mert biztos voltam benne, hogy már senki sem használja ezt a szót. Beszari! Aztán megint kapcsoltam: most hangot adtam ki, mindjárt jönnek a te... végére sem értem sem a gondolatnak, sem a nevetésnek, a következő pillanatban már mindkét tenyerem engedetlen számon lapult. Agyam elszámolt hatvankilencig, hozzáadott egy pít meg egy x-et is, aztán tenyereim hallgatózva, óvatosan emelkedett el büntetést érdemlő ajkaimtól.
Háromszor egymás után elszámoltam háromig, aztán tovább akartam cselekedni, de szöget ütött a fejemben, hogy a háromszor három az kilenc, és ezért nekem el kell számolnom kilencig, így elszámoltam kilencig. Aztán visszatértem a bokámhoz, kibogoztam a vászont meg a fémcsatot, majd elszámoltam mínusz ötvenig, aztán visszafelé is. Kiegyenesedtem, lassan a síró hang irányába fordítottam a fejemet. Le nem véve az irányról a tekintetemet, egész testemet elé fordítottam, lábamat lelógattam az ágy széléről. Ellenőriztem a padlót, nem öntötték-e fel lávával, de csak jeget láttam. Sebaj, azt még kibírom.
Meztelen talpamat a jégre helyeztem. Más talán sikított volna a csontjáig hatoló, minden sejtjét egyenként megdermesztő és kristállyá törő hidegségtől, de én meg sem mukkanhattam, mert féltem, hogy tenyereim befogják a számat, vagy valami még rosszabbat művelnek vele. El akartam számolni végtelenig, aztán rájöttem, hogy ez lehetetlenség, ezért inkább csak Z-ig számoltam, aztán vissza ötig, majd felálltam.
A sírás alábbhagyott, a barom megnyugodni látszott. Kinevettem, mert le mertem volna fogadni, hogy egy mackót szorongat ott a sarokban. És a mackó csak kislányoknak való.
Halkan, hosszan röhögtem, tenyereim mégsem szálltak harcba a hangom ellen, mert azzal voltak elfoglalva, hogy ökölbe szoruljanak.
Menj! Hallgattasd el! Le fog buktatni!
Elszámoltam kilencvenkilenc és félig , majd csendesen, mint egy árny, megindultam a sarokban rinyáló barom felé.