M Á R T O N   H E D V I G                8 évvel ezelőtt, január 4.

Lassan hajnali egy és én már azóta bámulom a beázástól foltos plafont, amióta anyáék hazamentek. A baljós előérzet, mint egy fantom, lépett be a kórterembe és bújt meg az elmosódott árnyékok között, halkan súgva, hogy még ébernek kell maradnom. Talán ostobaság volt hallgatni rá, kiváltképp le-lehunyódó szemeim tiltakoztak és kívánkoztak már átrepíteni engem az álmok birodalmába, de az éj jégcsap keze folyvást megragadta a vállamat és felrázott álmomból.
Bosszúsan, reszketve fordultam át a másik oldalamra.
Úgy hittem, a történtekhez képest túlságosan is nyugodt voltam: "igen-igen, elmesélték ezt, aztán tájékoztattak erről, elvileg ez történt, oké, felfogtam, kicsit rosszul vagyok, de annyira azért mégsem, mehetek már haza, mehetek már dolgozni?"
Mivel sem az én, sem Dr. Pethő naplója nem volt kéznél, kénytelen voltam a fejemben felvázolni a helyzethez nem éppen illő nyugodtságom lehetséges okait.

Az emlékeim még (mindig) olyannyira sem jöttek elő, hogy bátran lehessen őket "homályosnak" nevezni.
Ebből következik: nincs emlék, nincs ROSSZ emlék!

Vannak emlékeim, csak az agyam (vagy a tudatalattim) olyan feldolgozhatatlannak ítélte őket, hogy elzárta őket a legmélyebb bugyrokba.
Ebből következik: nincs emlék, nincs ROSSZ emlék!

Alkohol + kábítószer = nem a legveszélytelenebb párosítás
Ebből következik: az emlékeim valóban teljesen kitörlődtek a szilveszter éjszakáról.

És ha már a kábítószernél tartunk, millió kérdés kavargott a fejemben, mint egy nagy lábos gőzölgő leves-kotyvalék, amit senkinek sincs se gusztusa, se kedve megkavarni és kihalászni belőle a fogyasztható, ne adj' Isten ízletes mócsingokat. Hát még aztán elfogyasztani, majd megemészteni őket!

Miért ünnepelte Bánffy Levente az új évet pont abban a klubban, amelyikben én is? A véletlen összjátéka lett volna, a sorsnak az a bizonyos gúnyos fintora? Netán tudott rólam? És ha igen, mégis mit akarhatott tőlem?

És a drog?

Az világos volt, hogy abba pezsgőbe lehetett belekeverve, amit a kék szemű férfi, azaz Levente itatott velem, mert az emlékeimnek ez a jelenet szabott határt. Onnantól kezdve van a teljes képszakadás.

Vajon Bánffy szánt szándékkal drogozott be engem? És ha ez így van, mégis mi lehetett az indítéka?

Egy percig sem hittem, hogy így akart volna "becserkészni", ahogy a szórakozóhelyek lesben álló, gondatlan lányokra vadászó közönséges bűnözői szokták tenni. Egyrészt, valahogy nem tudtam ilyesmit a róla kialakult kép mellé helyezni, ráadásul olyan külső mellett, amellyel ő rendelkezik, szüksége sincs ilyen förtelmes alternatívákra, másrészt, megmondta: nem akar tőlem semmit.

Akkor mégis, mire volt jó ez az egész?

-Ah!- sóhajtottam fel megfájduló agytekervényeim miatt, majd hasra fordultam és belefúrtam arcomat a párnába.
Csak menjek már haza! Nem akarok több kérdést, sem rendőrségi-orvosi herce-hurcát. Jól vagyok!
Miért nem tehetünk úgy, mintha mi sem történt volna? Valószínűleg soha nem fogom tudni előcsalogatni az emlékeimet, valószínűleg soha többé nem fogok találkozni Bánffy Leventével, nincs semmilyen maradandó károsodásom, nincsenek traumatikus élményeim, akkor meg minek olyan nagy dobra verni ezt az egészet? Örüljünk, hogy ilyen szerencsém volt! Nem akarok kihallgatásokat, sem pereket, sem ostoba kérdéseket a fejemben. Vissza akarok térni a megszokott életemhez.
Hirtelen kirázott a hideg, s ez a borzongás kiűzte belőlem a maradék hajlandóságot is a kirakós darabkák összetételéhez. A kérdések és a gondolatok úgy röpültek ki a fejemből, mint a kalitkájukból szabadon engedett madarak.
Miért van itt ilyen hideg? Nyitva lenne az ablak?
Felemeltem az inkább kócos loboncra,  mintsem tisztességes frizurára emlékeztető zuhatagot, ami a fejbőrömet fedte, majd csendben, mintha attól félnék, hogy valakit megzavarok, körbekémleltem. A kórteremre a késő éjszakában az utat hasító autók, buszok  és villamosok ablakokon át beszűrődő zajain kívül néma csend ereszkedett. Mintha aludt volna minden, az ágyak, a függöny, a szekrénykék, még a csupasz falak is.
Vagy csak nem mertek megszólalni, mert a baljósság fantomjának jelenléte csendre intette őket?
Elmosolyodtam.
- Túl sok horrorfilm, Hédi, túl sok horrorfilm.
Felültem az ágyban, a vállamat masszírozva eresztettem le zoknis talpamat a padlócsempére. Felálltam és nesztelen csoszogva az ablak felé indultam.
Még a zoknin át is megborzongtam, mikor a beáramló hideg levegő belekapaszkodott és átkulcsolta a bokámat, majd megtorpanásra késztetett.
Furcsamód ugyanaz a nyugtalanító érzés fogott el, mint amikor a Bimbó utcai házban a kaktuszokat fotózgattam.
Mintha messze-messze és réges-régen történt volna...
Akkor még ott állt előttem Bánffy Levente, a szikrázó kékségével, azzal a sznob fölényességével és a fullasztóan idegesítő eleganciájával.
Ó, szent ég!
Nem! Ezt lezártam. Nincs több epekedés.
Behunytam a szemem, mintha ezzel könnyűszerrel tudtam volna kitörölni a férfi emlékét. Csak álltam ott, a hidegben és számoltam a másodperceket.
Mintha...
Mi ez a tökéletes, sík némaság?
Felnyitottam pilláimat és a nyitott ablakra bámultam.
Olyan, mintha...
Mélyen szívtam be a levegőt.
Ez a csend...
Akárcsak egy kísértet, hangtalanul indultam neki újra, lépteim siklottak a padló felett.
Túlságosan is csendes minden...
Tekintetem szigorúan az ablakra szegeződött, valami vészjóslóan azt súgta, mindenféle racionális magyarázat nélkül, hogy nem nézhetek máshova. Tüdőmbe tartottam vissza a levegőt, mikor az ablakhoz léptem.
Mi ez a csend? Normális ez?
Csak akkor vettem észre, hogy a kezem enyhén remeg, mikor a kilincsért nyúltam. Megragadtam a jégcsap-hideg fémet, a helyére toltam az ablakot, majd elfordítottam a kilincset. A hétköznapokban egyébként egyszerű, megszokott, halk zaja az ablak csukódásának és a kilincs fordulásának most dobhártyaszaggató hangrobbanásként rázta meg a kórterem dermedt csendjét. Mielőtt még az ujjaim ráfagytak volna a fémre, elkaptam a kezemet és szorosan a combomhoz szorítottam őket.
Légzésem felgyorsult, szívem a torkomig vándorolt és ott őrült tempóban készítette fel testemet a...
Mire is, Hédi?
Hogy ne a kezemről a testem többi részére vándorló remegésre koncentráljak, az ablaküvegen át az éjszaka sötét bársonyába öltözött utcára irányítottam teljes figyelmemet. Néhány , a köztéri lámpák fényében csillogó autó döcögött el ráérősen a kórház előtt. Egy lélek sem járkált odakint, amit meg is értettem, mert a házak közé leszálló köd nem ígért kellemes időt.
Mi ez? Mi ez?
A baljós előérzet fantomja immár nemcsak megbújt rejtekén, hogy észrevétlenül küldözgesse a jeleket felém, hanem valósággal körbeölelt.
Az ember nem érez ilyet, csak akkor...
A félelem, mint selymes pókháló, egészen behálózott.
...ha nincs egyedül.
Mintha száraz csontvázkezek körmei karcoltak végig a hátamon, megborzongtam.
Valaki... Valaki...
Tekintetem egy kint parkoló kocsi kerekére fókuszált, olyannyira összpontosítottam rá, hogy azt hittem, szemgolyóim menten kipattannak.
Itt van... Valaki...
Még mindig szótlan csend nehezedett a szobára, néma volt a mozdulat, amikor kissé megrogytam és görcsösen az ablak alatt lévő radiátor redőibe markoltam, s a fülemben lüktető szívdobogástól a saját lélegzetemet sem hallottam.
Valaki másét viszont igen...