M Á R T O N   H E D V I G                           8 évvel ezelőtt, január 4.

Ki és be. Ki és be. Ki és be, szépen, egyenletesen.
Dermedten támaszkodtam a radiátornak és kikerekedett szemekkel bámultam a holdfény által megvilágított fehér festését.
Egy mozdulat és nekem végem.
-Itt van, itt van, valaki itt van!- zakatolt kétségbeesetten az agyam, de hiába kereste a megoldást vagy a menekülési útvonalat, újra és újra zátonyra futott, amiért végül eluralkodott rajta a kétségbeesés és egy sötét sarokba húzódott vissza rettegni. E húzása miatt a többi érzékszervemre kényszerültem hagyatkozni, így kitartóan füleltem.
Ki és be. Ki és be. Ki és be, szépen, egyenletesen.
Itt van, valaki tényleg itt áll mögöttem, nem a fantáziám csal!
Összeszorítottam szemhéjamat.
Muszáj megfordulnom! Muszáj!
 A hideg éjszakai levegő nem tűnt el a szobából, sőt azzal, hogy becsuktam az ablakot, csapdába ejtettem a kórterem tömlöcében. Ettől a hűvösségtől és a félelemtől reszkető végtagjaim megmakacsolták magukat és eszük ágában sem volt elmozdulni jelenlegi helyzetükből.
De ha itt van, miért nem szól hozzám? Mit akar? Ó, ha valaki valami rossz tréfát űz velem, én esküszöm, nem állok jót magamért!
Muszáj, muszáj, nem ragadhatok itt örökre! Ó, mindjárt sírok!
Láttam magam kívülről, amint eltorzult arccal, behunyt szemmel, görcsösen összeszorított fogakkal kapaszkodom a radiátorba, mint egy jó barátba, a velem becstelen tréfát űző személy pedig magában jót röhög a lányon, aki annyira berezelt egy kis hidegtől és a légzésétől. Haha!
Ki és be. Ki és be. Ki és be, szépen, egyenletesen.
Meddig akarod még húzni? Ez azért már egyáltalán nem vicces! Így ráhozni valakire a frászt!
Ki és be. Ki és be. Ki és be, szépen, egyenletesen.
Mondj már valamit legalább! Boo, vagy valami ilyesmi?!
Mélyet szippantottam a levegőből. Mintha ezer kés pengéje csúszott volna át a légutaimon, hiába volt friss és az agyamba végre életet vivő, mégiscsak éles volt, felsértette a belsőmet.
Vajon ez a valaki is ezt érzi? Ó, bárcsak abbahagyná a légzést! Fulladjon meg, bánom is én, csak tűnne már el innen! Tűnjön el innen!
Tűnj el!
Semmi változás, csak ki és be. Ki és be. Ki és be, szépen, egyenletesen.
Muszáj!
Összeszedtem maradék erőmet, szememet ki nem nyitva, lassan, óvatosan fordultam hátra.
Itt állok veled szemben, éjjeli vendég. Szólj, ne szórakozz velem!
Ki és be. Ki és be. Ki és be, szépen, egyenletesen.
Rohadék!
Mérgesen nyitottam ki a szememet, felkészülve, hogy rajtakapjam, netán testi erőszakot alkalmazzak a vicces kedvű látogatón, ám csalódnom kellett: a kórterem látványa nem tartogatott semmi újat az előző percekhez képest.
Nincs itt senki... Üres... Üres...
Ki és be. Ki és be. Ki és be, szépen, egyenletesen.
Saját lélegzetemet újra tüdőmbe zártam, zakatoló szívvel szorult apró ökölbe a kezem.
Ho-hol vagy? Megbolondultam volna?
Ekkor közvetlenül a bal fülem felől jött: ki és be. Ki és be. Ki és be, szépen, egyenletesen.
Mint akinek kitépték volna a lelkét és nagy rohammal kapna utána, úgy pördültem 90 fokot.
Feltörni akaró sikolyomat a minden porcikámat megbénító félelem fojtotta el.
Egy kék szempár parázslott fényszóróként az éjszaka feketeségében. Mereven bámult rám, mintha mást nem akarna többé látni. Csak akkor vettem észre, hogy éjjeli vendégem egyik pupillája rettenetes módon tágult ki, a másik pedig olyan kicsire szűkölt, mint egy apró fekete muslinca, mikor az közelebb lépett. Mintha a mágnes két ugyanazon pólusa lennénk, úgy hátráltam el tőle, lélegzetvisszafojtva.
Biztosra vettem, hogy a szempárhoz test is tartozik, száj, orr, fülek, homlok, kezek, törzs, lábak meg miegymás, ám ezek a létezés semmi jelét nem mutatták. Mintha a Sirius csillag leszökött volna az égről, ide, hozzám és félelmemben már kettőt látok, úgy lebegtek előttem, olyan függetlenül, azok a szemek.
Azok a kék szemek...
Azok a jégvirágszerű, fehér fodrokkal átszőtt kék szemek...
Nem, nem. Ő nem lehet itt. Őt a másik osztályon kezelik.
Ajkaim már a felmerülő lehetőségtől is döbbenten nyíltak szét.
Őt másik osztályon kezelik! Nem lehet itt!
Azok a szemek...
most kíváncsian fürkésztek, alaposan végigjárták az arcom minden kis részletét, úgy tűnt, gazdájuk az elméje zavaros mocsarában süpped el, hogy felkutassa a megfelelő emléket, ami megválaszolja felmerült kérdését: vajon honnan olyan ismerős neki ez a lány?
Nem, nem, nem... Az nem lehet! Mit keresne itt, pont itt?
Ám ekkor az éjjeli vendég emlékképei között felbukkanhatott az én arcom képe is, mert a kék szemek csodálkozva tágultak ki.
Felismert.
Ahogyan én is őt.
- Hedvig! - szólt egy síron túli, fakó hang, ami inkább egy árnyéklényéhez volt hasonlatos, minthogy élő emberéhez, így abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán az éjjeli látogatóm nevezett-e nevemen. Ám a vendég megrémülni se hagyott időt: fagyos ujjak, fagyosabbak, mint az éji köd és levegő, fonódtak csuklóm köré, érintésük könyörtelenül fagyasztotta meg sejtjeimet, azonban másvalamit felizzított bennem...

Amint ajkaink szétváltak, Bánffy Levente megszorította a kezem és maga után húzva utat vágott az emberek között. Kacagtam, már előre örültem, hogy micsoda bulinak ígérkezik ez a szilveszter. Ahogy elhaladtam egy túlságosan is rövid ruhás lány mellett, kikaptam a kezéből a poharát, mikor a levegőbe emelte, hogy az év utolsó másodpercét köszöntse.
- Egy! Boldog új évet! BÚÉK! - harsogták a csillogó szemű ittas fiatalok körülöttünk.
A lány felháborodottan kiáltott fel, de Levente hátrafordult és egy mérges mordulással a segítségemre sietett. A lány jobbnak látta annyiban hagyni a dolgot, én pedig egy diadalittas és egyben kárörvendő kacaj kíséretében hagytam, hadd vigyen újdonsül partnerem oda, ahová csak szeretne. Miközben kifelé kecmeregtünk a tömegből, megbabonázva könyörögtem a pezsgők fenséges, buboréktól és részeg mámortól tajtékzó istenségéhez: add, hogy ne legyen üres a pohár!
Levente megtorpant egy pillanatra, én pedig ugyanazzal a lendülettel a hátának ütköztem. Felnevettem, de legalább ellenőrizhettem a kezemben szorongatott pohár tartalmát. Már a számhoz emeltem és éppen megdönteni akartam, mikor Bánffy újra megindult, így a pohár tartalma a nyakamra és a mellkasomra ömlött. Egy kicsi még a dekoltázsomra is jutott.
- Pezsgő! Pezsgő! - örültem meg ennek, mert így biztos lehettem benne: az istenség meghallgatott!
- Pezsgő! Pezsgő! - sikkantottam magamból kikelve, nevetve. Várj, azt mondtam, hogy "magamból kikelve"? Badarság, csak most éreztem igazán magamat önmagamnak!
Körbevettek a fények, áradt az alkohol érdes és édeskés illata, a zene újból megindult és az emberek táncolni és ugrálni kezdtek. Igen! Igen, ez kell nekem! Táncoljunk még, igyunk még, ugráljunk még! Nem, ennek a bulinak soha nem lehet vége!
A bulinak valóban nem, de a táncparkettként szolgáló helyiségnek igen. Mint vulkánból a láva, újra feltört belőlem a nevetés. Be kellett csuknom a szemem, még a hasamat is megfogtam volna, ha nem lett volna mindkét kezem foglalt. Forgott velem a világ, a színek és az illatok felerősödtek, az emberek arcát, mintha nagyítón keresztül vizsgáltam volna. Arra gondoltam, milyen jó lenne, ha ez a buli, ez a szórakozásom örökké tartana. Nem lenne többé se nappal, se éjszaka, csak a pezsgő, ami egy ki nem apadó forrásból tör elő, csak a zene, ami ritmusával egy örökkévalóságon át suttogna pajzán táncfelkérést a dobhártyámba, és a neon- és lézerfények világítanának Nap helyett. Micsoda világ! Micsoda őrület! Micsoda szabadság!
Már vihogtam, mint egy eszét vesztett hiéna és vihogtam volna a végtelen időkig, ha Bánffy Levente háta újfent meg nem állít. Megdörzsöltem az államat, közben megvizsgáltam a helyszínt. Csak most tűnt fel, hogy a parti hangjai tompán, a távolból szűrődtek át a koszos falakon. Bármerre fordultam, minden irányból különféle, olcsó és drágább, minőségi és kevésbé minőségibb italmárkák logójával ellátott rekeszek és ládák vettek körbe minket.
Amint abbahagytam a raktár-féleségnek tűnő helyiség gyors vizsgálatát, tekintetem arra a férfira kúszott, aki idehozott. Hirtelen szám elé kaptam egyik kezemet, visszatartva egy nevetésorkánt, ami lesújtani készült, ugyanis a plafonon árválkodó körteizzó tisztább fényében megláthattam, hogy újdonsült partnerem haja vörös.
Levente pördült egyet, majd felszökött szemöldökkel, nevetve nézett rám.
- Mi az? Mi az? - faggatott izgatottan.
- Pi-piros! - mutattam a fejbúbja felé és olyan nyerítésben törtem ki, amit még egy ló is megirigyelt volna. - PIROS!
A férfi mindkét kezével megtapogatta a haját, aztán fuldokolva kezdett el kacagni, mint aki egy marha jó poént hallott volna. Sokáig nevettünk így, összegörnyedve, én Levente vállába, ő meg a saját vörös hajába kapaszkodva, kicsorduló könnyeit törölgetve. Aztán eszembe jutott, hogy mi tulajdonképpen egy raktárban vagyunk, bárki meghallhat minket és akkor lesz nemulass!
Mikor Levente elé tártam aggodalmamat, még mindig a könnyeivel küszködve kezdett el nevetni a "nemulass" szón. Ez nekem is elég volt és hol a rekeszizmomba hasító fájdalom ellenére visítva, hol pedig halkabban kuncogva próbáltam meg -kevés sikerrel- csendre intenem őt.
Egy pillanattal később eszembe jutott, hogy még mindig nem mutattam be áldozatot hálám jeléül a pezsgő fényes istenségének és emiatt a pohárban gyöngyöző nedű szomorúan fog kárba veszni, ha nem foglalkozom vele. A sok nevetéstől - na meg persze a sok alkohol láttán- meg kiszáradt a torkom. Úgy éreztem, ideje belekukkantani a poharamba, hátha nem ömlött ki minden.
Még van! Még van benne! Ó, pezsgők istensége, hát kegyedbe fogadtál!
Ujjongtam örömömben és felkészültem, hogy megigyam az utolsó kortyot is.
Levente közelebb lépett, a pezsgőspohárból az utolsó cseppet is kikönyörögni akaró Hedvig láttán a szája idétlen vigyorra húzódott. Erős karja felém nyúlt, elkapta annak a kezemnek a csuklóját, amelyikben a poharat tartottam, a másik kezével pedig egyszerűen, könnyedén vette ki fenséges szeszt magába foglaló poharat a kezemből.
Hangot sem tudtam adni károsultságom miatt érzett csalódottságomnak és dühömnek,
Levente máris legurította a pezsgős pohár egész tartalmát.
A rohadék! Nem, nem, velem bizony nem packázhat! Ó, nem!
Dühtől elborult képpel vártam ki, amíg megissza azt az átkozott pezsgőt. Az én átkozott pezsgőmet!
Végzett. Rám bámult és fölényesen, teli szájjal jót derült a nyomoromon.
Ha, szemtelen! Megállj!
Felemeltem a tenyeremet, hogy azzal a lendülettel felpofozzam, de Bánffy azonnal kapcsolt és megragadta a levegőbe emelt csuklómat. A háta mögé dobta a pohárkát, ami kecses csörömpöléssel tört ketté a raktár sima betonaljzatán.
- Te! - kiáltottam fel és erőszakosan markoltam bele a füle mögötti hajába. A férfi arckifejezése egy pillanat alatt megváltozott, intenzív kék szeme szikrákat hányt és egy olyan elegáns mozdulattal, mintha csak egy tánclépés lenne, a falnak lökött.
A szívemet az ütődés megzavarta munkájában, meghökkenve hagyott ki egy ütemet. Ha lehet, még dühösebb lettem, készen álltam rá, hogy a tulajdon körmeimmel kaparjam ki a szemét. Bőszen, vérben forgó szemekkel megindultam, hogy így is tegyek, de Bánffy előttem termett és hirtelen hatalmasnak tűnő testével sarokba szorított. Nem lévén más menedék, kétségbeesetten a falnak simultam, de nem tudtam elszakadni a tekintetétől. Vacognom kellett azoktól a hideg szemektől, a kristályfehér örvényekben mégis szilaj, forró vágy és éhség keveredett. Szentséges ég! Azok a kék szemek engem akartak, és valósággal hipnotizáltak, hogy akaratuk szerint cselekedjek.
Homlokát az enyémhez nyomta, ajkaink érzékien nyíltak ketté, mint két rózsa; úgy ziháltunk, mintha maratont futottunk volna. Egy hosszú, nekem valóságos gyötrelmeket okozó pillanatig Bánffy még töltekezett a látványommal, elképzelte, milyen szemérmetlen, tisztességtelen dolgokat művelne velem, majd nem bírta tovább tűrtőztetni magát.
Gyönyörű fehér ujjait a derekamba mélyesztette, ekkor villant a fejembe, hogy ezen szép ujjak nyomai talán másnap is látszani fognak. Úgy rántott magához, ahogyan csak egy vágytól és valamiféle ősi ösztöntől elborult férfi tud egy nőt magához rántani, kéjesen felnyögve csókolt bele a nyakamba. Ekkor már eszem ágában sem volt bosszút állni a pezsgőért, még a dühöm is egy csapásra elmúlt, és most már egyáltalán nem szerepelt a terveim között semmiféle szemkikaparósdi.
A vállába és a hátába kapaszkodtam, minél közelebb akartam tudni őt magamhoz, azt akartam, hogy eggyé olvadjak ezzel az ismeretlen, de mégis oly ismerős vörös hajú férfival. Nem érdekelt a helyszín, az időpont, a nem-a-legmegfelelőbb-szituáció. Akartam őt, ó, mennyire akartam!
Milyen puha, milyen erős!
Végigsimítottam a hátán, mire minden izma összerándult a gyönyörűségtől. Felemelte a fejét, szétnyílt ajkakkal nézett a számra, majd mohón vette birtokba. Csókunk az alkoholtól égetett gabonaaroma ízű volt, egyszerre repített a magasba és taszított mélybe, hogy ott összetört rongybabaként tengessen hátralévő napjaimat, amit kénye-kedve szerint rángathat ide-oda ez a vörös hajú, szép férfi, ahogyan azt az elkövetkező negyedórában végtelenül önző és heves módon meg is tette. Cselekedetét, miszerint, ellentmondást nem tűrve, megragadta combomat és a dereka magasságába emelte, egy sikkantással valamint azzal nyugtáztam, segítségképpen a másik lábamat is felemeltem, és körbekulcsoltam a derekát. Az eddig azon célból, hogy kényelmesen elérje a számat, enyhén görnyedten álló Levente most végre egész, felegyenesedő testével a falhoz szorított.
Sosem voltam még ilyen gyönyörű, édes csapdában.

... az emlékeimet.
Hosszú másodpercekig merültünk el egymás tekintetében, iszonyodva és remegve. Bánffy Levente hideg, jégvirágos íriszét seperc alatt emésztették fel a harag és a téboly vérvörös lángnyelvei, szorítása immár bilincsként zárult csuklóm köré, azt az érzést keltve bennem, hogy ebből a bilincsből többé már nincs menekvés.
És ez az érzés a legmélyebb, legkietlenebb pánikba taszított.
Megtörtént hát, valóban megtörtént...
Szédülni kezdtem, mint mikor a drog hatása alatt voltam, a színek és a szagok élesebbek lettek, marták a szemem és fullasztották a torkom. Hányinger kerülgetett, hirtelen üresnek éreztem magam, hiányt szenvedve mindenből: vér, keringés, vércukor, tudat, egyensúlyérzék, élet.
Még érzékeltem, ahogy felcsapódik a kórterem ajtaja, kigyúlnak a fények és néhány erőteljes, aggódó hang szólít:
- Hedvig! Hedvig!
- Levente, eressze el!
Az utolsó dolog, amit láttam, Bánffy Levente elmosódott vörössége és kéksége volt, majd eszméletlenül terültem el a földön.