ötvenhat.
M Á R T O N H E D V I G 8 évvel ezelőtt, január 3.
- Apáddal azt szeretnénk, ha mihamarabb felépülnél. - mintha csak egy silány szappanopera még silányabb forgatókönyve szerint járnának el, anya ujjai apám ujjai köré fonódtak, mintegy megerősítve előbbi kijelentését.
- Nem értem, miért nem épülhetnék fel otthon. - mondtam.
- Sipos doktor még egy-két napig bent szeretne tartani. Jobb lesz hallgatni rá, csak jobban tudja, mint mi.
Egy sóhaj kíséretében levettem tekintetemet a szüleimről és magam elé bámulva a "szabadulási" tervemet kezdtem el csiszolgatni. Úgy tudom, saját felelősségre elhagyhatom a kórházat, akkor minek töltsem még itt azt az egy-két napot? Különben is, vissza kellene mennem dolgozni, - bár Kátay Szilárd megértő volt, azt is a lelkemre kötötte, hogy csak akkor menjek vissza, amikor már tényleg jobban érzem magam -, az legalább elterelné a figyelmemet. Na, nem az átélt traumákról, hanem leginkább arról a bosszantó tényről, hogy mindezen traumákról agyamnak semmilyen emléket sem sikerült elraktároznia. Egyszerűen az őrületbe kerget ez a bizonytalanság, ez az enyhe amnézia. Gyakran hunytam le a szemem az elmúlt napokban, próbáltam ismételtem felidézni a történteket, ismételten sikertelenül. Sajnos csak arra tudok támaszkodni, amit mások mondtak el nekem. Megvan a szituáció, a helyszín, egyedül a szereplők nem stimmelnek: ott van a férfi, akivel az italraktárban voltam, és aki állítólag Bánffy Levente volt, és ott van a nő, akivel Bánffy az italraktárban volt, és aki állítólag én voltam. De mégis, mit keresett volna Bánffy a klubban? Az a Bánffy Levente, a vörös szépség, a vörös borzongás, a vörös őrület? A klubban, ahol éppenséggel én buliztam?
Játszhatnak ilyen kíméletlenül és fordulatosan a véletlenek?
Az ágyam mellett álló szekrénykére pillantottam. Egy férfi karóra feküdt rajta, sportos, ezüst fém szíjjal. Hamarosan háromnegyed tizenkettő lesz. Csoda, hogy engedték még anyáékat a kórházban lézengeni ennyivel a látogatási idő lejárta után. Az órát Dr. Pethő Ármin hagyta itt tegnap este. A tegnap délutáni beszélgetésünk után dr. Pethő ugyanis este újra meglátogatott, és ezúttal két civil ruhás nyomozót hozott magával a naplója helyett.
A két rendőrt ránézésre testvéreknek hittem, de nevük elárulta, hogy a munkakapcsolaton kívül közük nincsen egymáshoz. Váczi Csaba és Kozma Roland.
Elmondták, hogy az engem és Bánffyt érintő ügyben nyomoznak. Leültek, kérdéseket tettek fel, majd kiderült, hogy készült egy felvétel a... Arról, ami az italraktárban történt. Talán célravezetőbb lett volna, ha a nyomozók nem rögtön a kihallgatás elején tájékoztatnak erről, ugyanis meglehetősen kínos dolog, amikor két olyan férfiember bámul rád körülbelül egy órán keresztül, akik nem is olyan régen még ugyanúgy bámultak téged, csak éppen egy bizonyos felvételen, ahogyan részegen, félkábultan, félmeztelenül, a falnak döntve egy nem éppen büszkélkedésre okot adó cselekményt művelsz.
Akármennyire is beszéltem be magamnak, hogy talán mégsem én szereplek a videón, az a két ember engem keresett meg, nem egy másik lányt. Engem faggattak a képviselő úrral való ismeretségükről, és egyedül az én, aznap esti szándékaimra voltak kíváncsiak.
Többszöri próbálkozás, emlék-előcsalogatási kísérlet után feladták, majd felálltak, hogy távozzanak.
- A felvétel a kapitányságon van, amint felépül, bevisszük és megtekintheti, hátha eszébe jut valami más információ is.
Köszi.
Hogy mennyire volt eredményes a kihallgatásom? Elmondtam nekik mindent, amit tudtam, amire emlékeztem: a koktélok, a tánc, szőke Erik - nevét Váczi szorgosan körmölte le egy kis jegyzetfüzetbe -, csók a kék szemű fickóval - mint kiderült, Bánffy Leventével -, a pezsgő és...
Ennyivel tudtam megsegíteni a rendőrség munkáját. Nem hinném, hogy egy lépéssel is előrébb kerültek a nyomozás egy órával ezelőtti állásától.
Szóval a két rendőr elment, Pethő bejött, megkérdezte, minden rendben ment-e, beszélgettünk egy kicsit, majd ment vissza dolgozni, az óráját meg itt felejtette. Hagytam, nem szóltam másnak, hogy vigye el, mert reméltem, maga Ármin fog visszajönni érte. Akkor legalább nem fogok itt ülni társaság nélkül az este, mivel anya csak másnap, - azaz ma reggel, apa pedig a munkája miatt csak délután- jött be, a lányt pedig, aki a másik ágyon feküdt, kiengedték. Pethő egész nap nem jött az órájáért, úgy látszott, nem hiányzott neki, így tegnap este az egész, ötágyas kórterem egyedül az enyém volt (kár, hogy ennél unalmasabb tulajdonom még nem igen akadt), ahogyan a jelen állásból ítélve, ma is az lesz.
Anya és apa felállt, előbbi egy gyengéd pillantás kíséretében megsimogatta a homlokomat.
- Na, mi akkor megyünk is, későre jár és még be kéne ugrani az éjjel-nappaliba is... Üres otthon a hűtő. - szólt apa. - Neked ne hozzunk valamit holnapra?
- Egy narancslé jól esne.
- Vigyázz magadra, kérlek! - anya, minél nagyobb óraszámot töltök ebben a kórházban, olyannyira kezd úgy kezelni, mintha valamilyen halálos betegség végső stádiumában vergődnék.
Rámosolyogtam -hogyan tudnék haragudni rá ezért?-, magamban hálát mondtam, amiért újra jóban vagyunk, majd visszakérdeztem: mégis, mi baj történhetne?
Bạn đang đọc truyện trên: AzTruyen.Top