M Á R T O N   H E D V I G                   8 évvel ezelőtt, január 2.

-Mi ez az egész? - rivalltam rá Sárára, őrjöngő dühkitörésemet nehezen, de mégis sikeresen az önuralom ketrecében fogva tartva.
-Hát nem érted? Berúgtál, valaki drogot adott neked, aztán... Most, hogy belegondolok, szerencse, hogy nem történt semmi komolyabb. A drog és az alkohol nem a legjobb párosítás. Annyira sajnálom! Ha nem mentem volna el mellő...
-Sári, ne terelj, jól tudod, mire gondolok. Miért tagadtátok le, hogy ismeritek Bánffyt?
Sári feszengve nézett körül a kórteremben. Tegnap még mind az öt ágy foglalva volt, ma már csak az enyém és egy, még nálam is fiatalabb lányé -akinek szintén marha jól sikerült a szilveszteri parti-, volt használatban. A lány valami informatikai magazint olvasott, oda sem hederített ránk, de Sári azért suttogóra fogta.
-Nem ez a legalkalmasabb idő, hogy elmondjam.
-Sára...
-Hédi, el fogom mondani. -nyomatékosított. - Bíznod kell bennem!
Mielőtt válaszolhattam volna valami olyasmit, hogy "nem titkolózhatsz előttem, főleg ilyen helyzetben nem", nyílt az ajtó és egy középmagas, ruganyos járású férfi lépett be rajta, fehér köpenyben és kávéfoltos pólóban.
- Ez a dilidoki lesz... - súgta Sári (jesszusom, használják még ezt a szót egyáltalán?), majd felpattant a székről. - Na, én megyek is, megnézem, mi van anyudékkal.
Egy puszit nyomott a homlokomra, biccentett az orvosnak, majd gyors léptekkel távozott. Mérgesen néztem utána, majd a látóteret az orvos kávéfoltos pólója takarta el.
Lassan felpillantottam, hogy megnézzem magamnak ezt a dili...
Mi?
Ahogy a neoncsövek sárgászöld fénye hátulról világította meg, teste sötéten tornyosult fölém, csak haja vörös szegélye csillogott.
Nem, ez nem lehet...
Kezem hirtelen remegni kezdett, a másik kezemmel kellett lefognom, nehogy más is észrevegye. Mintha fagyos kék szemei hipnotizálták volna sejtjeimet, parancsára  jeges, sarki hideg futott végig testemen. Mit futott, rohant, mintha üzenetet vinne az agyamba: rettegj!
Bánffy?
- Pethő Ármin vagyok, a pszichiáter. Vagy a dilidoki, kinek hogy tetszik.
Megráztam a fejem, hogy eltűnjön a remegés és a rémület, zavartan, hebegve fogadtam felém nyújtott kezét. Érintése száraz, meleg volt, ugyanakkor ismerős is.
Nem. Ez nem lehet Bánffy...
Pethő helyet foglalt, papucsos lábát, legnagyobb megdöbbenésemre, kérdés nélkül dobta fel az ágyamra. Vaskos, szigetelőszalaggal és celluxszal összetartott noteszt és egy régimódi, elegáns töltőtollat vett elő.
Kikerekedett szemmel bámultam rá, még egyszer megráztam a fejem és most már alaposabban vizsgáltam meg.
Nem, ez tényleg nem ő.
Pethő Ármin úgy nézett ki, mint egy szárnyaló sas, elegánsan kinyújtott, hosszú nyakkal és beesett arccal. Így közelebbről már más volt, mint Levente, sokkal másabb. Haja sem vörös, inkább vöröses szőke volt, szemei pedig zöldek, barna pöttyökkel barátságosabbá, játékossá téve.
Szentséges ég.
Miért hittem, hogy Bánffy az? És mi volt ez a remegés? Hát én is megőrültem?
A pszichiáter rám nézett. Látva a félelemtől még mindig dermedt, sápadt arcomat, szép, fitos orra alatt kedves mosoly jelent meg. 
- Ennyire azért nem kínzás a dolog.
Olyan ismerősen csengett a hangja.
Vajon ő lehetett bent ebben a kórteremben, mikor én félájultan hevertem az ágyon? És akkor is, mikor az ordítozó beteget, pardon, gróf Bánffy Leventét akarták többen is féken tartani? Vagy az egy időben történt? Szentséges ég, mi van ha még amnéziám is van? Vagy valami agyi elváltozásom? Nemérzékeliazidőt-szindróma, Összekeveriazarcokat-kór vagy tudom is én! Lehet, hogy újra meg kell tanulnom beszélni, járni, olvasni, tornáztatni a végtagjaimat meg a memóriámat, lehet, hogy kerekesszékbe kerü...
- No, mondom a menetrendet. - beszédstílusa laza volt, mintha egy tizenhét éves suhanc szólt volna hozzám, nem olyan, amit az ember egy pszichiátertől, vagy egyáltalán olyasvalakitől vár el, akinek a neve elé egy dr. rövidítést firkantottak.
- Felteszek pár kérdést, maga pedig ügyesen, okosan, őszintén válaszol nekem. Rendben leszünk így?
Igen, azt hiszem, határozottan kijelenthetem, hogy ez volt az orvosok egyike, akit felébredésemkor hallottam. Arra viszont még mindig nem tudok határozott választ adni, miért kevertem össze őt Bánffyval. Nem hasonlít rá. Nem, nem és nem!
Lehunytam a szemem, bólintottam. Úgy gondoltam, ha elszámolok tízig, talán megnyugszom.
- Kér egy kis időt?
- Igen. - bólintottam még egyszer.
- Oké, én itt leszek. - mondta. A fél perccel később saját magam nyugtatását (huszonhét, huszonnyolc, huszonkilenc, harminc) megzavaró buzgó tollsercegésre muszáj volt fél szemmel a pszichiáterre sandítanom. Rajzolt. A noteszbe. És nem is akármit, hanem engem!
Kinyitottam a másik szememet is, figyeltem, ahogy a toll ügyesen fordul a papíron, köröket, íveket, egyeneseket húzva, amíg meg nem jelenik benne egy emberi arc.
- Michelangelo azt mondta, a szobor benne van a kőtömbben, csak ki kell szabadítani belőle. Addig kell vésni, faragani, ütni, amíg a nyomára nem lelünk. - mondta  a noteszba mélyülve. - Ugyanígy van ez a rajznál is. A kép ott van a lapon, mélyen elrejtve a rostok között, csak karcolgatni kell a felületét, és tádám!
Felmutatta a noteszt, benne az elkészült portéval. Hullámos haj, mandula szemek és a pisze orr! Igen, ez kétségkívül én voltam.
- Azért rajzolom le magát, mert szörnyű az arcmemóriám. - vallotta be. - Márton Hedvig, igaz?
- Igen. Nagyon... szépen rajzol.
Felpillantott, mosolygott.
Nem, egyáltalán nem hasonlított őrá.
- Valamiért Márkusra emlékeztem, elnézést. És köszönöm. Az összes betegemet lerajzolom. Ha csak a nevüket írnám, teljesen összekeverednék, nem tudnék arcok kapcsolni a nevekhez. Káosz vagyok, néha azt sem tudom, hol áll a fejem, annyi emberrel találkozom nap, mint nap!
Végig mosolygott, és ez a mosoly nem amolyan erőltetett kedvesség volt, hanem tényleg igazi mosoly, ahogy például az ember a barátjára mosolyog, amikor éppen beszél hozzá.
- Leírom a képek mellé a tapasztalataimat, a megfigyeléseimet és az ötleteimet a kezelésével kapcsolatban. Csak azért mondom, mert a beszélgetésünk alatt írkálni fogok, és ez úgy tűnhet, mintha nem figyelnék magára, de persze ez nem így van. Számomra maga itt és most a világ közepe!
Kacsintott. Azt hiszem, kedvelem ezt a fickót...
- Egyébként van, hogy a betegeim is rajzolnak vagy írnak bele valamit, direkt én kérem rá őket. - Lapozgatott egy sort, majd felém nyújtotta a füzetecskét. - Tessék csak, nézze meg nyugodtan!
Óvatosan elvettem a noteszt, az ölembe helyeztem. Az oldal szegélye, ahol ki volt nyitva, egy vékony csíkban sárgára volt festve. Egy bizonyos Füredi Tamara portréját ábrázolta, mellette a személyes adatai, különféle dátumok, kérdőjelek, pipák, maga a diagnózis, miszerint a lány mániákus depresszióban szenvedett, ami mellett még erős, visszatérő szorongásokkal küszködött, és egy általa készített rajz.
A rajz színes volt, talán filctollal készülhetett, gondos munkával. Egy családot ábrázolt: a nevető férj nyakában egy copfos kislány ült, mackóval a kezében, a feleség - aki, mintha a Füredi Tamara portréjának ikertestvére lenne -, pedig egy rózsaszín pólyába bugyolált kisbabát babusgatott.
Vajon ez a lány családja? Vagy csak volt, mert elvesztette őket? Vagy soha nem is lehetett családja, ezért rajzolta le ezt az ideált, ami a képzeletében, vágyaiban élt?
Mi történhetett vele? Mi történhetett a férjével, a kislánnyal és a babával? Léteztek egyáltalán? Vagy ez az anyukája, az apukája, a testvére és ő maga lenne? Vajon napestig rájuk gondolt, ők jártak a fejében szüntelenül?
- Lerajzolják a saját gondolataikat, a vágyaikat, az álmaikat. Néha még a rémálmaikat, látomásaikat, képzeletbeli barátaikat is. Így egy kicsit belelátok a fejükbe és talán könnyebben segíthetek rajtuk. - magyarázta Pethő doktor, közben megpörgette a lapokat. Az arcok, mintha csak egy filmet néznék, képkockánként haladtak el előttem. Mennyi ember, mennyi történet! Vagy húsz oldal után Pethő megállította a lapokat, mutatóujját az itt már narancssárga oldalszegélyre helyezte.
- Az oldalszegélyek az esetek súlyosságát jelölik. Zöldtől feketéig osztályoztam a betegeket. A zöld zóna a "szinte nem is vészes", a sötétzöld zóna a "nem vészes", a sárga zóna a "vészes", a narancssárga zóna az "elég vészes" a piros zóna a "nagyon vészes" , a fekete zóna pedig a "hardcore" betegeket jelöli. Persze ezek csak az én megnevezéseim, és nagyon le vannak egyszerűsítve, a skála ennél általában színesebb. Ezért is nem engedem, hogy a főorvos lássa a naplómat. Visszakövetelné a diplomámat. - nevetett.
Rámosolyogtam. Szimpatikus volt ez a fickó. Megnyerő modor, humor, lazaság. Olyan megnyugtató ilyet látni orvosok között.
Az oldalon egy mogorva, talán a hatvanas évei elején járó férfi nézett velem farkasszemet. Bencsik-Horváth András. Vonásai kemények, barázdáltak voltak.

Szerencsejáték függőség, lehangoltság, néhai agresszivitás, erős hangulatingadozások, nem megfelelő társasági viselkedés, hipománia
BIPOLÁRIS

Bencsik-Horváth úr rajza egy igencsak kezdetlegesen kidolgozott kocsmai játékgépet ábrázolt, a cseresznyék és a számok helyett a kijelzőn mosolygós hangulatjelek vigyorogtak, pénz helyett szintén mosolygós fejek ömlöttek ki a gép nyílásából. Egy kis üzenet is mellé volt firkantva: "Doki, jön még nekem azzal a csokival"
Pethő mosolygott.
- Nos igen. És ezek az emberek a pszichiátriára voltak kárhoztatva. - hátradőlt a széken, megcsóválta a fejét. - Mind csak egy kis odafigyelésre vágyik. Egy társra. Arra, hogy valaki kedvesen szóljon végre hozzájuk, néhányuknak nem is kéne több.
Elhallgatott, becsukta a szemét. Halkan lapozgattam, nézegettem az arcokat, a rajzokat, gondolatokat. Valami zavaró, megfoghatatlan érzés kerített a hatalmába. Ezek az emberek... Olyan hétköznapiak. Mintha semmiben sem különböznének tőlünk...
A hirtelen a koponyámba nyilalló fájdalom elhessegette a gondolatot. Megdörzsöltem a halántékomat, közben ujjam közé fogtam  kötegnyi lapot (hú, milyen vastag ez a notesz!) és lapoztam.
A fekete zónába érkeztem.
Lapoztam előre, keresve a pácienseket, lapoztam hátra, hátha átsiklott tekintetem egy fölött, de az oldalak üresen, fehéren meredtek vissza rám.
Kivéve egyet.