M Á R T O N    H E D V I G                       8 évvel ezelőtt, január 2.

A nőgyógyász egy ötvenes, őszülő, borostás férfi volt, hatalmas, meredező elefántfülekkel. Fiatalabb korában talán lélegzetelállító szépségű férfi lehetett, régi tündökléséből azonban mára már csak huncut, kisfiús mosolya és az ajkát szegélyező, apró gödröcskék maradtak meg. Ezek a kis gödrök nem csak az udvarias, etikett-szerű mosolyoknál jelentek meg, hanem beszéd közben, így búskomor tekintetemet a szájára szegeztem, mikor ezeket mondta:
-Felemás hírekkel tudok szolgálni.
Látva , vagy inkább éppen, hogy nem látva a reakció, az érzelmek, az érdeklődés legkisebb jelét sem rajtam, az orvos közelebb húzta székét az enyémhez.
-Jól érzi magát? Szóljon, ha kér egy kis időt! Szótlanul méláztam el még egy rövid ideig a gödröcskéken, majd dühösen felnéztem, egyenesen a szemébe.
Nem, valójában nem rá voltam dühös. Miért is lettem volna? Ő csak a munkáját végzi. Nem ő ivott jóval többet a kelleténél, nem ő enyelgett igazi k...kurtizán módjára olyan emberekkel, akiknek még csak az arcát sem látta. Nem ő feküdt össze mindenféle Bánffy Leventével -már ha valóban Bánffy volt a kék szemű fickó és már ha valóban dugtam valakivel- és bizton állíthatom, hogy nem ő drogozott be engem sikeresen mindenféle tiltott szerrel. Ja, és ha ez még nem lenne elég, nem az ő barátnője és annak pasija titkolózik és állítja be őt hülyének mások előtt.
Nem, határozottan nem az orvos miatt akartam az öklömmel átrendezni Bánffy önelégült, skizofrén ábrázatát és határozottan nem a szerencsétlen, semmiről sem tehető nőgyógyász miatt akartam addig üvölteni, amíg el nem szakadnak a hangszálaim.
Az egész az én hibám. Jöhetnek a nőjogi szervezetek kampányai az áldozatok felmentésével meg a sosem-a-te-hibád szöveggel, a tény az tény marad. Elcsesztem. Csak egy kicsit kellett volna megálljt parancsolni magamnak, csak egy kicsit kellett volna ellenállni annak az átkozott koktélnak. De persze Márton Hedvignek esze ágában sem volt gondolkodni, úgy elvakította a ráerőltetett szórakozás miatt érzett sértődöttsége és önsajnálata. Felidéztem, ahogyan Sári életem legemlékezetesebb bulijának nevezi a klubban eltöltendő éjszakánkat.
Mit is szoktak mondani ilyenkor? Fején találta a szöget?
Most pedig azon van a sor, hogy meglepődjek saját cinikusságomon. Nem találok magyarázatot viselkedésemre. Talán azért beszélek így, mert még nem fogom fel a dolgokat valóságként. Bármilyen erősen is kutakodtam a memóriámban egy apró emlékkép, egy bizonyságot adó foszlány sem sejlett fel tegnap óta, amely átlökhetett volna engem a nem-vagyok-hajlandó-elhinni érzésből az elszomorodásig és a velőtrázó zokogásig. Mentségemre legyen szólva, nem voltam egyedül. Apámon még csak-csak észre lehetett venni a sokkot, vagy valami ahhoz hasonlót, ahogyan Sáriékon is (Kristóf feltűnően kerülte a tekintetem), de édesanyám még mindig azzal hitegette magát -és ezzel együtt engem is- hogy nem történhetett akkora baj.
Ebben a hitben ringattam magam, mikor az orvos felsóhajtott.
-Rendben, akkor mondom. A jó hír az, hogy nem történt nemi erőszak. - egy pillanatra elhallgatott, figyelte a reakciómat. Csak néztem rá, meredten. Nem mondom azt, hogy nem könnyebbültem meg. De azt sem, hogy hatalmas kő esett le a szívemről. Megijedtem, mikor felmerült az erőszak lehetősége, igen, de az inkább átmeneti állapot volt, amíg el nem érkezett az ugyan-azért-mégsem-történhetett-velem-semmi-ilyesmi megingathatatlan tévképzete. Ami, mint kiderült, mégsem volt tévképzet.
Az orvos nem tudott mit leolvasni az arcomról, így tanácstalanul csücsörített, majd folytatta:
-A rossz hír viszont... - itt elbizonytalanodott. - Vagyis hát, attól függ, Ön ezt minek ítéli meg...
Várt, hogy megítéljem, ám csak ültem előtte és bámultam rá, egyetlen szó nélkül.
-Rendben. Szóval az aktus megtörtént, ehhez kétség sem fér.
Hozzá akarta tenni, hogy sajnálom, de végül meggondolta magát, ugyanis nem tudta, milyennek ítélem meg a hír minőségét.