M Á R T O N   H E D V I G                                  8 évvel ezelőtt, április 10.

Ahogy ott ült előttem, olyan kiszolgáltatottnak tűnt. Sivárnak, mint az elnyúló puszta. Az egykor zöldellő mezők, dombok, lankák most barna és szürke őszbe fordultak.
Fáradt.
Védtelen.
Oldalra fordítottan a fejem. Az ablakon át beszűrődő napsugarak megcsillantották a régi, kopott ablak kilincsét. Ha becsuknám, felnyikordulna.
Ellenben ő meg sem mukkan. Némán ül a rozoga székben, két kezét összekulcsolja és úgy támaszkodik az asztalra. Arca mozgalmas, zavaros elmosódottságban tárul elém, mint Van Gogh Csillagos éje, valahol misztikus, titokzatos, mégis úgy érzem, már vagy ezer éve megfejtettem.
Olyan közel van. Ha kinyújtom a karom, elérem.
Csak egy megfeszített csukló kell hozzá, erős ujjak... Egyetlen hosszú szorítás.
Nem több.
Nem több...
- Ne-nem tudom, mit mondhatnék. - kezdte, immár nem rám, hanem a fehér asztalfelületre nézve. - Én... Tényleg nem tudom.
Hátradőlt, fejét lemondóan, mosolyogva oldalra fordította. Nem szólt többet. A sápadt kórházi fényben orcáján és orrán előbújtak szeplői, vörös haja fakón ragyogott. Nem borotválkozott már napok óta, mivel az osztályon a betegek nem kaphatnak borotvát a kezükbe, nem is tarthatnak maguknál.
Az kész öngyilkosság lenne. Haha.
Ezen kívül az Országos Pszichiátriai, Addiktológiai és Toxikológiai Intézet zártosztálya nem sokban különbözött egy átlagos kórház átlagos osztályától. A beszökő déli napsugarakat az ablakra szerelt rácsok nem állíthatták meg, ugyanúgy ahogyan egy szülészeti klinika kórtermében sem állta útját semmi a sugaraknak. Az ágyakon bágyadt emberzsákok hevertek. Egy-egy felmordult álmában, tehetetlenségében vagy leszedáltságában, ugyanúgy, ahogyan egy sebészeti osztályon nyögnek fel páciensek a fájdalomcsillapítóktól. Az egyedül élénk kórteremlakó Bánffy Levente volt, már amennyire élénk lehet valaki a szedációs antipszichotikum-koktéltól.
Ezer meg ezer éve volt, hogy a megtaláltam a saját lakásomban, a csempét kocogtatva a kis eldobható virágos-rózsaszín-csili-vili-csajos borotvámmal.
Emlékszem, hogy birkóztunk, és akkor, ott valami olyan került felszínre belőlem, amit soha addig nem tapasztaltam. Emlékszem, hogy gyűlöltem őt. Nemcsak őt, az egész helyzetet.
Meg akartam ölni.
Megölni Leventét, csak ez járt a fejemben...
És most is, ahogy itt ül előttem. Csak erre tudok gondolni. Bármit mond, bárhogy mozdul, csak az iránta érzett gyűlöletemet tudom leolvasni róla. Projektor vagyok, egy vetítőgép, nem pedig befogadó. Nem értem, mit akar, nem tudok olvasni róla, nem érdekel, hogy ő egy másik lény, külön világgal, autonóm és független attól, amit én gondolok róla.
Nem.
Bánffy Levente már egyedül csak az, amit én gondolok róla, semmi több. Én formálom, mintha én teremtettem volna azzá, ami.
A gyűlöletem tárgyává.
Azon az estén, amikor utoljára láttam, apja választott szét minket, majd azonnal hívta a mentőket. Úgy tudom, kisebb Bánffy semmiféle ellenállást nem tanúsított, sőt, apja elmondása szerint alighogy betessékelték a mentőbe, lehajtotta a fejét és tizenhárom hosszú órán át az igazak legeslegszebb álmát aludta. Én pedig?
Haza botorkáltam, vagyis "haza", ledőltem a kis kanapéra és zokogtam.
De kit érdekel, komolyan? Ugye? Ugye?
Rólam mikor beszélünk? Miért mindig csak ő? Jó, beteg, oké. És? Talán nekem nem nehéz a helyzetem? Senki nem kérdezte meg, hogy vagyok, senki nem kérdezett rólam, amióta ez az egész hercehurca elkezdődött.
Úgy éreztem magam, mintha kívülről figyelném az eseményeket. Mindent. Egyetlen helyzetbe, egyetlen pillanatba sem vettem részt úgy igazán. Nem volt bennem igazán sem a düh, sem a harag, sem az irritáció. Egy másik énben voltam. Szétválasztottam. Voltam én, meg volt valami más, egy másik jelen, elrejtve, elmenekülve. Az egész csak egy film, egy hülye film. Egy könyv, amit olvasok, egy darab, amit nézek. Egy szerep, amit játszok.
Egyszerűen nem tudom ezt máshogy mondani. Kívül voltam.
Nem, ez nem igaz. Vagyis, nem teljesen.
Egy dolgot át tudtam élni, megélni, élni benne, éltetni, működtetni. Ezt nem tudtam és nem is akartam leválasztani magamról: azt az intenzív gyűlöletet, amit Bánffy Levente iránt éreztem.
Ő pedig érezte, mit érzek. Tudtam abból, ahogy rám nézett.
Mert újra engem figyelt. Szemeit összehúzta, állát kissé lehajtotta.
Engedtem, hogy gyűlöletem, ha csak rövid pórázra fogva is, de felszínre törjön. Feszülten sóhajtottam, kezem az asztal alatt ökölbe szorult. Vártam, hogy Levente az arcomra ülő kifejezés láttán egy kissé elszégyelli magát, netalántán meg is ijed (amilyen állapotban volt, nem lett volna meglepő), vagy egyszerűen csak meghátrál, de nem.
Székét az asztalhoz húzta, rákönyökölt és lassan közelebb hajolt. Ugyanígy tettem én is. Arcunk hevítő közelségben volt, ám ez a forróság más szenvedélyből táplálkozott, mint egykor...
-Bébi... - kezdett bele fenyegetően, ám nem jutott messzire, ugyanis meglepett hangom megakadásra kényszerítette:
-Bébi?
Levente elgondolkozott egy darabon. Valóban szerencsétlen megszólítás,  még akkor is, ha nem igazán hangzott kedves-baratnő-becézgetős névmásnak.
-Igen. -jelentette ki határozottan. - Hédi... Bébi. Hédibébi.
Oké...
- Szóval, Bébi, engem nem tudsz átverni.
Felhúztam a szemöldököm.
-Átverni?
-Yap. - dőlt hátra olyan vastag magabiztossággal, mint egy fal: csak kalapáccsal lehetne szétverni.
- A terv része vagy. Hogy milyen tervé, arra még nem sikerült rájönnöm, az igaz, de! - itt felemelte mutatóujját. - Dolgozom rajta.
Hát persze, hogy dolgozik rajta... Nagyot sóhajtottam. Én ezt... Én ezt nem bírom.
-Nem lehet véletlen, hogy most jöttél el. És hogy most mondod el ezeket nekem... Nem lehet véletlen... - ezeket a mondatokat inkább maga elé motyogta, mintsem nekem szánta  volna.
- Az orvosod azt mondta, jobban vagy, ezért jöttem.- szakítottam félbe a kezdődő monológot. Már vagy egy órája ülök itt, hála az előző monológ hosszúságának: 21 percnél abbahagytam a lemérését. - Nem akarlak átverni, meg semmi. Ennyit akartam mondani, és ez minden. Ez az igazság.
Jobb híján ezzel zártam a mondandómat, mivel Dr. Pethő Ármin semmi irányadót nem adott arra vonatkozóan, hogyan kell egy olyan egyénnel kommunikálni, akit igencsak beszippantott a pszichózis.  Úgy éreztem magam, mint aki térkép nélkül jár a sötét erdőben, valahol Sziklás hegység közepén-végén-elején. Valahol messze.
Bánffy elmosolyodott.
-Hát persze, az orvosom.
-Igen, ő. - mondtam kelletlenül. Néhány másodpercig még vártam, hátha eszébe jut őgrófságának valami sürgős-fontos-titkos dolog, de mivel Bánffy csak némán bámult vissza rám, felálltam a székemből. - Hát jól van. Nekem most mennem kell. Ja és, apukád üzeni, hogy majd ő is jön. Szia.
Azzal sarkon fordultam, és kiviharzottam a teremből. Már a folyosón voltam, és csak egy forró-forró fürdő - halk zenével és levendulaaromás fürdősóval- körül jártak a gondolataim, mikor valaki megragadta a felkarom. Megfordultam és Bánffy elszánt, harcias tekintetével találtam szemben magam.
Nem.
Nem tarthatsz örökké fogva.
Megrángattam a karom, jelezve Levente felé, hogy jobb lesz, ha elenged, de ő makacs volt. Körmeit a bőrömbe fúrta.
-Aú! -szisszentem fel. -Normális vagy?
- Apámat nem keverheted bele!
-Mi? Mégis miről beszélsz? Hagyj békén, kérlek! - csattantam fel és tovább rángattam a karomat.
- Akármit is kértek tőled, nem csinálhatod meg! - magához húzott, orrunk szinte összeért. Közelről láthattam a szemében fortélyosan izzó őrületet. - Apámmal nem!
-Levente, eressz el kérlek! -immár könyörögtem neki. - Ez fáj!
Nem, valójában nem fájt annyira. Nem szorított olyan erősen. Nem, nem... Valami más fájt: a gyomrom apró görccsé gömbölyödött, a torkom kaparni kezdett és én már nem tudtam leszorítani azt, ami hónapok óta feltörni készült.
Hangos zokogásban törtem ki. Ezzel egyidőben a lábaim felmondták a szolgálatot, mire összerogytam és a kórházi folyosó padlóján találtam magamat.
Onnantól kezdve nem érzékeltem a külvilágot. Hangok keveredtek a fülem mellett, néhány ismerős, néhány nem, de nem tudtam archoz csatolni őket. A saját sírásom felülírt minden kívülről jövő zajt.
Egyetlen dologra tudtam gondolni. Egyetlen dologra, ami teljesen elöntötte a belsőmet, és egészen eddig erőt gyűjtött, hogy a könnyeimmel együtt most kikívánkozzon. Igen, egészen eddig a pontig.
Még mindig könnyeimet és nyálamat esetlenül nyeldesve, egy kissé visszaszorítva a következő könnyrohamot, felnéztem abba az irányba, amerre Bánffy Leventét gondolni véltem. Már nem fogta a karom, most két nagyobb tenyér súlyát éreztem a vállamon. Valaki guggolt mellettem és csitítani próbált. Pislogtam néhányat, mire a könnyfátyol kissé felszállt, és a homályosságban végre felfedeztem Bánffy vörös fejét. Előttem ült a padlón. Harag és ijedtség egyvelege. Amennyire tudtam, a szemébe néztem és végre , végre valahára kibukott belőlem:
- Annyira... - csikorgott a fogam alatt. - Annyira gyűlöllek!
Levente összehúzta a szemeit. Hihetetlen gonoszság áradt belőle. A teste megfeszült, mint az íj, ha lőni készülnek vele.
-Te rohadt, utolsó ribanc... -sziszegte.
-Jézus-Mária! Hogy beszélsz ezzel a szegény lánnyal? - egy dörmögő férfihang szólt. Arra tippeltem, azé lehetett aki a vállamat fogta.
Levente felnézett a férfira és... vihogni kezdett. Olyannyira, hogy eldőlt a padlón és át kellett karolnia magát, hogy... Nehogy megfulladjon a nevetéstől?
Bárcsak megfulladt volna.
Eltorzult arccal néztem ezt a földön fetrengő vörös maszlagot. Valami megfoghatatlan érzés kerített hatalmába. Arcom gyűlöletes torzsága a szánalom és undor fintorává vált. Egyszerűen... Egyszerűen nem bírom... El akarok menni... Legszívesebben... Legszívesebben...
Hüppögtem, majd újra zokogásban roskadtam össze. A férfi, aki eddig a vállamat fogta, most felállt, és a hangokból ítélve elkergette Bánffyt a közelemből. Fellépése hatásos volt, ugyanis már nem hallottam azt az idegesítő, gúnyos, alávaló kacajt.
-Semmi baj, nyugodj meg. Nem lesz semmi baj.
A férfi újra visszatért hozzám, segített felállni, majd kivezetett a zártosztály kapuján. Mikor átléptük a küszöböt, elengedett. Zsebéből egy csilingelő kulcscsomót húzott ki, gondosan becsukta az ajtót, majd bezárta a reteszt.
-Kö-köszönöm. -töröltem le könnyeimet a pulcsim ujjával.
-Ugyan. -mosolyodott el.
Mielőtt bármi mást mondhattam volna, a folyosó másik végéről Dr. Pethő Ármin galoppoló alakja tűnt fel.
- Huh. - pihent meg egy kicsit térdére támaszkodva, mikor megállt előttünk. - Siettem, ahogy tudtam. Na, hol a vészhelyzet?
-Már elhárult, nyugi. - verdeste meg a férfi a doktor vállát. Ármin láthatólag megkönnyebbült, majd egy kuncogás és egy feltartott mutatóujj kíséretében újra lehajolt a térdeire, hogy kifújja magát.
-Huh, jól van. - egyenesedett fel pár lihegés után, majd rám nézett. Amint meglátta, hogy milyen rendezetlen állapotban vagyok, egy halvány, gyengéd mosolyt eresztett meg. - Nem sikerült jól a találkozó, mi?
Megráztam a fejem, és nagyon-nagyon-nagyon erőlködtem, hogy ne bőgjem el még egyszer magam.
-Jól van. Ömm. - itt a férfira nézett, aki nagy valószínűséggel ápoló lehetett, megköszönte a segítséget majd útjára bocsátotta. A férfi elköszönésképpen rám mosolygott és minden jót kívánt. Ármin és én hosszan néztünk utána.
-Hm. -bólogatott a doktor, (bár nem tudom mire vagy kire vagy miért) majd a fejünk fölött lógó órára pillantott. - Van 15 percem.
Majd egy barátságos, mégis kicsit bizonytalan mosolyt intézett felém.
-Egy koffeinmentes kávét?

***

A szoba, ahová Ármin vezetett, három orvos menedékéül  szolgált a fárasztó műszakközi 10-15 perces pihenőkben. Nyugtat-lak, ahogyan a pszichiáter nevezte, nem kérkedhetett a kényelmességét illetően: egy ósdi, nyikorgó heverő, egy terebélyes íróasztal a hozzá tartózó székkel, két ütött-kopott fotel, és egy plafonig érő könyvespolc foglalta a helyet a kis szobában. Ám Ármin nem panaszkodott.
-Kicsi, kényelmetlen, régi, de legalább kulccsal zárható. - beszélt igazi szeretettel Nyugtat-lakról.
Elmosolyodtam, hörpintettem egyet a műanyagpohárkából, amiben ott gőzölgött a koffeinmentes, automatás kávé.
Ármin az egyik, én pedig a másik fotelben ültem. Elgondolkodva, szinte már elmélyülve figyelt. Zavaromban kerültem a tekintetét, de mikor egy-egy pillanatra mégis találkoztunk, egy mosolyt virított felém.
-Tudja mit? - felállt, a kávét óvatosan letette az íróasztalra, majd megfogta és közelebb húzta foteljét az enyémhez. Visszaült, könyökét térdén pihentette, kezeit pedig összekulcsolta. - Tegeződjünk.
Kíváncsian néztem rá.
-Re-rendben.
-Oké. - ujjait kibontotta egymás öleléséből és két tenyerét felém nyújtotta. - Add a kezed!
A poharam már úgyis üres volt, így biztonságosan elhelyeztem a fotel karfáján, de immár szabad kezeimet nem tettem egyből az övébe, hanem a térdeim közé csúsztattam őket.
-Hé, nem tépem le. - mosolygott.
Vajon mit akarhat?
A szemébe néztem. Végtelen türelmet és nyugodtságot láttam benne. Azt éreztem bízhatok benne. Meg kell bíznom benne.
Kezeimet lassan az övébe helyeztem. Puha, meleg ujjai rásimultak az enyémre,  összezárta őket.
-Jól van. Hunyd be a szemed.
Egy pillanatra bizalmatlan fejet vágtam, de aztán eszembe jutott , hogy mitől kéne félnem? Becsuktam a szemem.
- És most lélegezz mélyeket. Ki és be.
Úgy tettem, ahogy mondta, bár kevéssé értettem, mire volt ez az egész jó, hiszen már így is nyugodtabb voltam, mint pár perccel ezelőtt. Már ha egyáltalán ez a légzésgyakorlat vagy mi, a megnyugvásomat célozta.
-Rendben. Kinyithatod. - szólt Ármin sima, tiszta hangja, és én engedelmeskedtem. Elengedte a kezem, majd kényelmesen hátradőlt a fotelben.
-Nos, hogy vagy mostanában?
-Megvagyok. -vágtam rá szinte kötelezően, zsigerből az ilyen-is-olyan-is, a negatív és a pozitív opciót is magában rejthető választ.
-Valóban?
-Igen.
- Mert aki megvan, az nem fog sírórohamot kapni és összerogyni a  kórházi folyosó kellős közepén.
Némán bámultam a doktorra. Itt van ő, Hédi, pszichiáter, neki elmondhatsz bármit. Ő nem fog rosszalló nézéseket megereszteni, nem fog elvárni tőled semmit, nem kér, nem követel. Csak meghallgat. Gyerünk Hédi, Leventének elmondtad, most már ez a pszichomókus nem oszt, nem szoroz. Ne félj!
- Tőlem igazán nem kell tartanod...
-Nem akarom többé látni. - bukott ki belőlem. Ármin meglepetten húzta fel a szemöldökét. Valószínűleg nem gondolta volna, hogy ilyen könnyen fog menni.
-Kit?
-Bánffyt - Az orvos már szólásra nyitotta a száját, de megelőztem. - Azt akarom, hogy tiltsák ki az életemből. El tud ilyet intézni?
Ármin egy ideig gondolkodva nézett.
-Nem, én nem, de, Hedvig... - kezdte jelentőségteljesen. - Senki sem teszi kötelezővé neked a látogatást.
-Nem , én úgy értem... Én úgy értem... - szipogni kezdtem. Már megint a sírás kerülgetett. - Én soha többé nem akarom látni, akkor sem, ha ... ha kiengedik innen! Kérlek! Segíts!

Igen, visszatértek. Mivel kevés (0) jelentkező volt a sztori folytatásának megírására,és több request is érkezett, hogy én folytassam, hát folytatom. vagy, legalábbis megpróbálom.

Köszönöm szépen a bátorítást és a brainstormingot két olvasómnak , akik privát üzenetek formájában voltak a segítségemre (valamiért ez a fene wattpad nem engedett megjelölni titeket, bocsánatot kérek ezért :) )! :>

De természetesen több szem többet lát, ötletekből sose elég, ha bárkinek van valami a tarsolyában, ne tartsa ott! :)