M ÁR T O N    H E D V I G                8 évvel ezelőtt, március 17.                

Bánffy Levente, Bánffy Máté egyetlen kicsi fia, magát képzett, precíz sebésznek képzelve - s itt nemcsak hasonlatként feltüntetve- éppen felakarta metszeni a hasamat egy konyhakéssel. Közben én alatta vonaglottam, mint egy kalickába zárt sasmadár, mindkét kezem a fejem fölé tolva és egyetlen markával ott tartva. Ezt most nem gondolja komolyan? Nem, nem, rohadtul nem végezhetem így! Ki kell szabadulnom! Úgy ereztem, ha kell, harapni, rúgni , ütni, vágni, fejelni, de akar ölni is tudnék, hogy kikerüljek a szorításából. Ölni? Szent ég! Szent ég! Legszívesebben megöltem volna Bánffy Leventét! A düh akaratos, vad ménesként dübörgött elő belőlem és bennem, éreztem, valahonnan mélyről, nagyon mélyről tör fel.
Szét akartam tiporni, taposni, lesújtani rá, széttrancsírozni a belét, összezúzni a koponyáját, táncolni a csontjain, szétszórni őket, cafatokra tépni a bőrét!

És nem csak őt, hanem az átkozott gyereket is, az apját, Ágotát, mindenkit aki kapcsolatban állt vele. Mindenkit!

Fogcsikorgatva, vicsorogva kapálóztam, sziszegtem, majd egy hirtelen mozdulattal a karjába mélyítettem fogaimat. Levente felszisszent, de nem engedett el, így meg erősebben martam. Ekkor már nem bírta tovább, elejtette a kést, és elkapta a kezét a csuklóimról. Kihasználtam az alkalmat, villámgyorsan slisszantam ki alóla, de ahelyett, hogy menekültek volna, egy másodperc múlva már a halálos csapásra készülő párduc üvöltésével a harapásnyomot döbbenten méregető Leventére ugrottam.

Soha nem ereztem ilyen fokú gyűlöletet, ősi ösztönösséget és állatiasságot. Mégis, ahogy kiáramlott az energia eltorzult arcom vonásaiból és húrként megfeszített, a harcot lelkesen vállaló izmaimból, tudtam, hogy legyőzhetetlen, sebezhetetlen és végtelenül, minden képzeletet felülmúlóan erős vagyok. Egyet akarat formálódott a tudatomban, elnyomva a józan észt, az érző szívet és a gyötrő lelket: meg akarom ölni!

Körmeimet a védekezésképpen arca elé tartott, előbb megharapott karjába szúrtam, s közben úgy helyezkedtem hogy egyik térdemmel el tudjam találni vagy a gyomrát, vagy azt a pontot, ami a legérzékenyebb lehet egy férfi szamara. Levente visszalökött, egy pillanatig meglepve nézett rám, de amint felfogta, hogy újra támadni megindult, ijedtsége haragba váltott át. Megint a csuklómat kapta el, felhízott a földről és kicsavarta, de mintha nem is érezném, újbóli támadást indítottam ezúttal lábbal. Egyik érzékeny pontot sem sikerült eltalálnom, mivel  Levente ügyesen manőverezett ki támadásom elől. Azonban megcsúszott, s újra a földön voltunk. Esztelen, talán a szinte állatként élő ősemberhez sem méltó hadakozás bontakozott ki kettőnk között: testünk összecsavarodott, mindketten szitkozódtunk, nyüszítettünk, én sikoltoztam, mikor a hajamat húzta meg teljes erőből, ő mély hangokat hallatott, mikor viszonzásul haraptam és végre gyomron térdeltem. Morogtunk, birkóztunk, lefogtuk egymást, küzdöttünk, szorítottunk és fojtogattunk, ordibáltunk közvetlenül egymás arcába. Mindkettőnket a harag mozgatott, nem a test energiák. Nem az izmok, nem a csontok, nem az inak, nem a ver, nem a szív, csak a harag. Két harag, két állhatatlan, elemi akarat állt egymással szemben, húzták-vonták egymást, mint két amőba, ami a végtelenségig tágul, egybeolvad, szétválasztódik és formálódik.

Végül Levente fölém került, újra a kiinduló helyzetben voltunk: ő fölöttem, combjai közé szorította a combjaimat, lefogta a két kezemet. Újra küzdöttem, szabadulni akartam és újra lejátszani ezt az egészet, amíg egyikőnk el nem veszik, fel nem falja a másik, de a vörös hangos lihegéssel borult rám. Nyakamon ereztem a lélegzetet pár kilógó tincsemet megemelte egy kicsit a kifújt levegője. Ha leneztem egy kicsit, mellkasomon pihent a válla és a felkarja, mint Roma leomlott oszlopa.

Lecsendesültem. Ahogy ott feküdt rajtam, szinte ki és megnyílva, olyan kiszolgáltatottnak tűnt. Sivárnak, mint az elnyúló puszta. Egykor zöldellő mező, dombok, lankák...

Fáradt.

Védtelen.

Oldalra fordítottan a fejem. Az ablakon át beszűrődő holdfény megcsillantotta a kés pengéjét.

Olyan közel van. Ha kinyújtom a karom, elérem.

Csak egy döfés lenne.

Nem több.

Nem több...