D R.   P E T H Ő   Á R M I N                                8 évvel ezelőtt, április 24.

Lassan hajnali négy volt és mi, félig álmosan, félig izgatottan az íróasztal fölött tornyosultunk: három ápoló, az ügyeletes három orvos és egy pszichológus. Tanácstalan tekintetünk az asztallapon fekvő bontott műanyagcsomagra szegeződött. Úgy álltunk fölötte, mint ősember állhatott volna a kvantumfizika tankönyv felett, ha módjában áll szerezni magának egyet: fejek vakargatva, vállak vonogatva, szájak húzogatva.
A csomag egykoron egy három darabos kerámia konyhakéskészlethez tartozott, melyből az egyik kék volt, a másik rózsaszín, a harmadik pedig zöld.
A leírás szerint a legtöbb profi szakács az utóbbi zöld kést választja, hiszen kiváló minőségű, 15 cm-es francia gyártmányú pengéje van,  mert ez legalkalmasabb fajta, ha a szeleteléseket húzó-technikával szeretnénk elvégezni.
Nos, ez a zöld, úgynevezett séf-kés hiányzott a csomagolásból.
- Hát, ez nem valami jó hír, nem igaz? - mondtam a csomagot bámulva. Kollégáim egyetértően makogtak.
-A 205-ös szobában találtuk, Somogyi párnája alatt.
-Somogyi, Somogyi... - eresztettem meg egysegítségkérő pillantást barátom és kollégám, Dr. Orbán Balázs felé.
-A párnás férfi, tudod. - legyintett. A beteg nem tartozott a kedvencei közé. Nem csoda, ki tudná elviselni null-huszonnégyben hiszti rohamait, óhajait, sóhajait, panaszait és a mérhetetlen gőgjét?
Na de, betegről vagy jót, vagy semmit, tartja az általam átalakított mondás. És én ehhez tartom magam. Szájon lakat.
-Mi szüksége lehet neki erre?
A körülöttem állók egymásra néztek, majd rám, majd megint egymásra, majd megint rám. Épkézláb ötlettel senki sem rukkolt elő, hiszen Somogyi, Balázs elmondása szerint amúgy tök rendben lévő tag volt, nem tudja elképzelni róla, hogy késeket szerezne be és rejtegetne keresztül-kasul a zártosztályon. A többiek egyetértően bólogattak.
-Hát, hölgyeim és uraim. - kezdtem sóhajtva. - Ha bár mindenki elképzelhetetlennek tartja, mégis ki kell kérdeznünk Somogyi...
- Endre. - sietett a segítségemre Balázs.
-Endrét. Nos, - néztem fel kollégáimra - csapjunk a lovak közé.
Azzal elhessegettem őket, menjenek csak dolgukra. Mikor az utolsó klumpa is átlépte a küszöböt, lehuppantam a Chesterfield fotelbe, majd az íróasztal egyik fiókjából, ahol a kórlapok másolatait tartjuk (biztos, ami biztos alapon), előhúztam Somogyi Endre mappácskáját.
Ahogy átfutottam a kórelőzményeken, a jelenlegi állapotán, a terápiás kezelés előrehaladtán, a medikáción és a diagnózison, úgy vált egyre inkább számomra is bizonyossá, hogy ez az ember valóban -az intelligenciahányados igencsak alacsony mivolta okán- képtelen, vagy csak nagyon nehezen lenne képes késeket beszerezni és rejtegetni az igencsak szigorúan őrzött zártosztályunkon.
Kivettem az egyik kést a csomagból, forgatni kezdtem a kezemben. Pengéje megcsillant a sápadt lámpafényben.
Minden beérkező csomagot ellenőrzünk, jöjjön az rokontól, látogatótól, ritka esetben postástól. Ami a szabályzatban tiltott tárgynak minősül, az elkobzásra kerül egy külön erre a célra fenntartott szobába. Persze, távozáskor a betegek megkapják az elkobzott az tárgyaikat.  Ez protokoll, szabály, kötelesség, biztonság, hívjuk, aminek akarjuk, a lényeg hogy így van. Lehetetlen, hogy ilyen veszélyes tárgyak, mint ez a konyhakés itt, átcsusszanjanak a kontroll során.
Valakit mégis felelősség terhel a kések miatt.
És ha ez az ember nem is Somogyi Endre, én azért ismerek valakit, aki elég ügyes ahhoz, hogy a szemünk előtt játssza ki a szabályokat. Hisz a bőrfotelt is elintézte, egy kisebb késcsomag miért okozna gondot neki?

pár órával ezelőtt

B Á N F F Y   L E V E N T E                                8 évvel ezelőtt, április 24.

-Pszt! Pszt! Halkabban már!
- Ne engem legyezgessél már, ő dumál folyamatosan!
-Jó, bocsi-bocsi, csak olyan izgi ez az egész! Mi van, ha elkapnak? Úúú, szerintetek bezárnak?
-Szivi, már így is be vagyunk zárva...- sóhajtottam fel.
-Jó,jó, de tudjátok, mint a filmekben, ilyen... - a lány, Kinga, itt (végre) suttogóra fogta. - Ilyen gumiszobába!
-Szerintem azok már nincsenek...
-Te a zárra figyelj!
Szabolcs sértődötten fordult el, hogy magában motyogva folytassa szöszmötölést az általa "elkobzó szobának" nevezett helyiség zárján, ameddig én a kezeimet összekulcsolva fordultam Kinga felé.
-Szivi, kérlek! Ha nem maradsz csöndben, - itt megfogtam és megszorítottam a vállát - akkor lebukunk és akkor sokkal, de sokkal szörnyűbb helyre zárnak minket holmi gumiszobánál!
És ezt komolyan is gondoltam. Túl sok forgott kockán ahhoz, hogy egy izgága picsa elrontsa nekem itt az egészet. Nekem dolgom van, világrengető dolgom és nem hagyhatom, hogy hiba szökjön a gépezetbe... Igen, nekem dolgom van, én nem érek rá lábat lógatni holmi pszichiátriai osztályon, mint ezek itt ketten... Igen, dolgom... Dolgom...
Meg kell ölnöd Hedviget! Ő a kulcs! Átvert végig! Az átjáró! Most már tudja, mindent tud! Nem hagyhatod, hogy  információkkal szaladgáljon! Meg kell ölnöd! Hedvig! Hedvig!
-Mondták már, hogy iszonyatosan jóképű vagy? - vigyorgott kacéran a lány.
Szemforgatva elengedtem, visszafordultam, hogy ellenőrizzem Szabolcsot -akit egyébként a jógamatrac ígéretével csicskítottam be, és ezúttal ez nem üres vagy légből kapott ígéret volt. De nem ám, hiszen az az átkozott matrac ott lapult az egyik rejtekhelyemen. Hogy melyiken? Hát, az örök titok marad. Azért rejtekhely. Bolondok. - és munkáját. Egész jól haladt.
-Te, ezt hol tanultad?
-Sötét múlt.- nézett rám legalább annyira sötéten a skizofrén srác, mint amennyire sötét lehetett a múltja is.
-Áh. - Még folytatni akartam, ám Kinga kocogtatta meg a vállamat: nehogy már egy pillanatra is megszabaduljak a nyávogásától.
-És mikor fizetsz ki? - a "fizetsz" szót olyan hangerővel és hangsúllyal emelte ki mondandójából, hogy azonnal émelyegni támadt tőle kedvem.
-Jól van, majd kiverheted, ha visszajövök. -suttogtam egy lerázásnak szánt gyors legyintés kíséretében.
-Mi? De hát azt mondtad, lefekszel velem! -csattant fel felháborodottan. - Még a telefont is odaadtam neked!
Már csak dúlva-fúlva dobbantania kellett volna egyet a teljes műsorhoz.
Dühösen fordultam meg. Újra.
-Nem. Azt mondtam, kiverheted. - állítottam határozottan, miközben kezemmel imitáltam azt a bizonyos mozdulatsort. Csak hogy biztosan felfogja, miről beszélek.
A lány gyilkos pillantást vetett rám, aztán... dobbantott egyet. Dúlva-fúlva. Hurrá.
-Hagyd ezt abba, és koncentrálj a folyosóra! - mutattam a nevezett helyiségre, ugyanis Kinga kisasszony eredeti feladata a folyosó őrzése per figyelése volt, aminek azonban a fent látható okok folytán nem tudott eleget tenni.
-Kész! - szisszent fel ekkor Szabolcs és vele együtt a harcot feladó zár is. Előre léptem, megfogtam az ajtó kilincsét.
-Oké, mindenki kész?
-Igenis, kapitány! -kuncogott Kinga.
-Úristen... -forgattam a szemem. Én tényleg nem tudom, meddig bírom ezt... - Hallod, ha miattad bukunk le, én esküszöm, kinyírlak!
Mivel a lány tovább kuncogott és mivel inkább egy erotikus-flörtölős-pajkos-pajzán célzásnak vette a fenyegetésem, ezért rá kellett erősítenem.
Előhúztam a zöld kerámiakést a nadrágom zsebéből, ami már így is szúrta a combomat, ha guggoltam, szóval nem csak nyomásgyakorlás, de egyben megkönnyebbülés is volt a mozdulat.
-Kinga, komolyan beszélek. - mondtam kimérten, miközben egy szemvillanás alatt az álla alá helyeztem a pengéjét.
A lány meg sem mert nyikkani többet.